Aki napjainkban nyitott szemmel és füllel jár Szlovákiában, örömmel tapasztalhatja, hogy lapjainkban egyre több cikk olvasható, és összejöveteleinken is egyre több szó esik anyanyelvünk megtartó erejéről s a még mindig nem kellő gyakoriságú társadalmi használatáról. Főként a Szabad Újság szerzőinek tollából olvashatunk a lap minden számában több olyan önálló elemző cikket, amelynek szerzője, nyilatkozója keményen és megalkuvás nélkül véleményt mond ebben a kérdésben, de napilapjellegéhez mérten az Új Szó is közöl időnként ilyen cikkeket. A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet is dicséretes módon teszi a maga dolgát: nemcsak szervezi a Kisebbségi Kerekasztal működését, összejöveteleit, hanem Nyelvi jogok Szlovákiábancímmel 50 oldalas anyanyelv-használati útmutatókat is kiad, amelyekből hasznos tudnivalókat szerezhet az olvasó kisebbségi nyelvünk alkalmazásával kapcsolatban. Ezek már önmagukban is szép eredmények, amelyeket nyelvünk nyilvános használatának megszervezése ügyében elértünk, s köszönet illeti azokat, akik e tevékenységet elősegítik.
Nekem azonban még mindig hiányérzetem van, mert nyelvünknek az a formája, amely a médiában megjelenik, s eljut szlovákiai magyarjainkhoz, bizony nem mondható kifogástalannak minőségi, vagyis nyelvhelyességi szempontból. Lapjaink, rádióadásaink nyelvében nemcsak sok, hanem – szerepük szempontjából is nézve a kérdést – megengedhetetlenül sok a hiba, ami persze lapkiadásunk, rádió- és televízióadásunk működési körülményeivel magyarázható, csak éppen nem elfogadható. Elsősorban hiányzik közéletünkből, közoktatásunkból az anyanyelvi újságíróképzés: a magyar nyelvű lapok munkatársai jelenleg csak szlovák nyelvű képzésben vehetnek részt a pozsonyi egyetem bölcsészeti karán. (Most próbálják a kétnyelvű újságíróképzés ügyét intézni.) A nyelvi szerkesztők (rendszerint nyugalmazott magyartanárok töltötték be ezt a szerepet) gazdasági okokból hiányoznak a szerkesztőségek zöméből. Nem csoda hát, hogy lapjaink kisebb-nagyobb hibákkal jelennek meg; e hibák között egyaránt előfordulnak mondatszerkesztési, szóhasználati (stilisztikai) és helyesírási jellegűek. A Pátria Rádió adását nemrég bíráltam a Szabad Újságban (2012. aug. 1. – 31. szám, 56–57. o.) azért, mert az adás szerkesztősége bevezette a hírközlésben a szlovák nyelvű adások régebben meghonosodott módszerét, amelyre a hangsúlyozásnak és hanglejtésnek, valamint a mondatok közötti szünettartásnak a hiánya jellemző. Mivel a beszédnek ezt az értelmeztetési eszközök nélküli módszerét a szlovák rádiózásból vették át a Pátria hírolvasói, ezt is okkal és joggal a szlovakizmus egyik sajátos fajtájának tekinthetjük. S mivel ez a módszer gátolja a szöveg megértését, a magyar rádiózásban nem alkalmazzák, mert a magyar nyelvben fontos értelmező szerepe van mind a hangsúlyozásnak, mind a hanglejtésnek, sőt a szünettartásnak is. Ezeket a fontos tudnivalókat a magyar nyelvtan megfelelő fejezetei kötelező tananyagként közlik. Továbbra is figyelemmel kísérem az adásokat – mert talán említenem sem kell, hogy nem fogadták el a hangsúlyozás, hanglejtés és szünettartás alkalmazására vonatkozó javaslataimat –, de az ún. „új módszer” alkalmazása a bemondóknak sem sikerül úgy, mint a szlovák adásokban közreműködő kollégáiknak: gyakori a „kényszerszünet”, mert a szokatlan s a magyar nyelvű közvetítéstől idegen „szövegdarálás” ott kényszeríti a bemondókat lélegzésre, szünettartásra, ahol ezekkel éppen zavaró hatást okoznak, de a váratlan kifulladást nem képesek megakadályozni. Némelyik hírbemondó azonban fittyet hányva a szlovákból átvett módszernek, rendesen – és rendszeresen – hangsúlyoz, mások viszont anyanyelvünk szóbeli közlési szabályait figyelembe sem véve, az új módszernek tartott eljárást alkalmazzák. S ráadásul a hírbemondást sokszor zenei aláfestéssel is kísérik, amely a szövegértést még nehezebbé teszi. Természetesen nem mindenki mosolyog ezeken a sikertelenségeken, mert tudok olyanokról is, akik hozzám hasonlóan lezárják a készüléket, vagy átkapcsolnak valamelyik magyarországi adóra.
Hogy lapjainkban sok a nyelvi–nyelvhasználati, sőt a helyesírási hiba is, ennek nem csupán az az oka, hogy hiányzik a magyar nyelvű újságíróképzés, hanem az is, hogy ennek hiányában bárki „felcsaphat” újságírónak. S mint már említettük, szerkesztőségeink nagyobb részéből már hiányzik a nyelvi szerkesztő is (régebben a lektor szóval nevezték meg ezt a személyt, akinek rendszerint a nyelvi képzettsége is megvolt ahhoz, hogy a kéziratokat javítsa). Csakhogy: ha nincs nyelvi szerkesztő, nincs, aki az újdonsült munkatársak cikkeit kijavítsa. (A rovatvezető ugyan néha-néha segíthet, de neki bizonyára más dolga is van.) Ezért különösen a vidéki lapok többségének nyelvezete nemcsak sok, hanem nagyon sok kívánnivalót hagy maga után mind tartalmi, mind pedig nyelvi szempontból. Ennek több lap szerkesztősége nincs is tudatában – némelyikét talán nem is érdekli. S noha általában nem nézzük jó szemmel a pedagógusok pályaelhagyását, de néha jól jön egy-egy képzett pedagógus megjelenése különösen a vidéki lapok szerkesztőségeiben. A fentebb leírt jellemzések ellenére is kijelenthetjük, s aligha tévedünk: lapjaink nagyobb része csak külső munkatársak segítségével tud megjelenni elfogadható színvonalon, nem pedig a belső szerkesztői állomány munkájával. Ezért volna szükség arra, hogy minél hamarabb meginduljon a magyar újságíróképzés a pozsonyi egyetemen.
Az eddig közöltek után talán az is érthető, hogy lapjainkban szintén szaporodik a szlovakizmusok száma. A második világháború után létrehozott Csehszlovákiában Szlovákia magyar lakosságának a nyelvhasználatára még főként úgy hatott a szlovák nyelv, hogy az itteni magyarok beszédében is elszaporodtak az új fogalmakat jelölő szlovák szavak. Mivel e fogalmak nevét szlovák nyelven ismertük meg – magyar sajtótermékek, rádióadások nem voltak –, számos szlovák szót kevertünk magyar beszédünkbe. Később – különösen a Magyarországgal újra felvett kapcsolat megerősödése után – ezekre a mankóként használatos szavakra már nem volt szükségünk, tehát fokozatosan kihullottak-kihullanak magyar nyelvhasználatunkból. Ennek ellenére kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy nem maradtunk teljesen szlovakizmusok nélkül. Az utóbbi években ezeknek egy alattomosabb válfaja szaporodott el, amely a réginél sokkal veszélyesebb, mert magyar formában jelentkezik. Most már ugyanis nem az jelenti a szlovák hatást, hogy például az esetleg még valahol működő mezőgazdasági termelőszövetkezetet a JRD szlovák betűszóval való jelölése után jéerdé-nek nevezik magyarul is, hanem az, hogy a szlovák szavak helytelen fordításával létrehozott, magyar megfelelőknek vélt kifejezéseket használják a nyelvileg kevésbé művelt emberek. Például: „A fiam Pozsonyban jár középiskolára; internáton lakik, jól tanul, még érdekkörbe is jelentkezett.” Ezt a mondatot magyar nyelven így szokás megfogalmazni: A fiam Pozsonyban jár középiskolába;kollégiumban lakik, jól tanul, még szakkörbe is jelentkezett.
Szóhasználati hibákat nemcsak a kevésbé művelt emberek követnek el, hanem néha a műveltebbek is. Egyik városunk televíziójának magyar nyelvű adása két magyar iskolaigazgatót szólaltatott meg munkájával kapcsolatban. Mindkettőt a jó igazgatók között tartják számon. Bár nyilatkozataik nem ugyanabban az adásban hangzottak el, hanem különböző napokon, mindkettő ugyanazt a hibát követte el: az olimpiász szót használta a tantárgyversenyek megnevezésére. Én az adást hallgatva furcsállottam ezt a tényt, mert számomra ez a szó a két olimpia közötti négyéves időszakot jelentette (de néha a világméretű sportversenyt jelentő olimpia szó helyett is hallottam), s csak később értesültem arról, hogy ennek a használata elég gyakori a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban. Nosza, elő az idegen szavak szótárait! A Bakos Ferencében nem találtam meg ezt a jelentést, de a Tolcsvai Nagy Gáboréban ott szerepelt a szó 3. jelentéseként ez is: „tantárgyverseny (a Felvidéken és Kárpátalján)”. Tehát van alapja annak, hogy a Csallóközben a pedagógusok nyelvhasználatában előfordul ez a szó ebben a jelentésben, csak ezt a használatot nem lehet hitelesnek elfogadni, normának tekinteni a magyar nyelvben. A szótárokba a szavak efféle, szűkebb helyhez kötött jelentései nem azért kerülnek bele, hogy azokat ott használni ajánlatos vagy éppen kötelező, hanem a szótáríró a különleges (pl. tájjellegű) használat tényét is szükségesnek tartja feltüntetni munkájában. Ez a tény azonban sem Szlovákiában, sem Kárpátalján senkit nem kötelez arra, hogy a szótári előfordulás alapján ő is a szótárban előforduló formában használja a szót. Már csak azért sem volna helyes részünkről az efféle „különcködés”, mert magyar nyelvünk standard változatában a tantárgyversenyeket is az olimpia szóval nevezzük meg, csak vagy főnévi előtagként (fizikaolimpia), vagy melléknévi jelzőként elé tesszük a tantárgynevet (fizikai olimpia).
Szükségesnek tartom hangsúlyozni: nyelvünknek nemcsak társadalmi használatáért kötelességünk szót emelni, sőt küzdeni is, mert nem mindegy hogyan, milyen formában, nyelvtani szerkesztésben hagyják el ajkunkat a magyar szavak: mi ugyanis felelősek vagyunk anyanyelvünk helyes használatáért. Tovább kell azt adnunk az utódoknak. Fontos tehát, hogy ezt tisztán, szlovakizmusoktól mentesen adjuk tovább. Anyanyelvünk ugyanis nem a saját tulajdonunk: mi is elődeinktől kaptuk ezt kölcsön, s nincs ahhoz jogunk, hogy elrontva adjuk át. Ezt a tényt nemzetiségünk újabb nemzedéke mintha elfelejtette volna. Még harminc-negyven évvel ezelőtt is fontosnak tartottuk a lapokban, könyvekben megjelenő nyelvművelő cikkek olvasását, sőt néhány évvel ezelőtt még örültünk a Gramma Nyelvi Iroda létrehozásának, s ma már nemhogy sorozatban, elvétve is alig jelenik meg egy-két nyelvi vonatkozású cikk lapjainkban. Pedig a hétfőnként megjelenő Gramma ihletésű nyelvtervező cikkek is hasznosak és olvasottak voltak, de – állítólag az illetékes lapszerkesztőség szűkkeblűsége miatt – ezek közlése is megszűnt. Ugyanígy megszüntette a többi szerkesztőség is a nyelvművelő írások közlését. Nem merném állítani, hogy a helyettük megjelenő cikkek fontosabbak, hasznosabbak vagy olvasottabbak.
Anyanyelvünk társadalmi használatának jogáért – kétségtelen – politikai harcot kell folytatnunk az illetékes állami szervekkel; anyanyelvünk helyes használatáért azonban elsősorban önmagunkkal kell szembeszállnunk, s levetkőznünk a nemtörődömséget, kényelmességet, sőt másokat is segítenünk kell ebben a vonatkozásban. Másodsorban a szerkesztőségektől kell megkövetelnünk egyrészt a lapok és rádióadások kifogástalan nyelvhasználatát, sőt a nyelvművelő írásoknak legalább az időnkénti közlését is. Mindez nem lesz könnyű munka. Mert azt sem állíthatjuk, hogy nyelvészeink közül is mindegyik szívvel-lélekkel támogatja a nyelvművelés ügyét. Vannak köztük, akik a nyelvművelés szót tudatosan kerülik, s ha néha rászánják is magukat egy-egy nyelvművelő cikk megírására, azt is inkább nyelvtervezési jellegűnek nevezik. De sokkal helytelenebb azok álláspontja, aki szerint az embereket békén kell hagyni, mert nem érdekli őket a nyelv és a nyelvművelés. Rájuk már hatott annak a néhány magyarországi nyelvésznek a véleménye, akik a magyar nyelvművelést is szerették volna néhány évvel ezelőtt leállítani, szerencsére sikertelenül. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak az életünkben sokkal fontosabb problémák is napjainkban, mint a nyelv helyes vagy hibás használata, de azért arra is gondolnunk kellene, hogy egyre több magyar ember kapcsolódik be – szintén napjainkban – éppen a nyelvünk társadalmi érvényesüléséért vívott harcba, s ír politikai követeléseket közlő hatásos újságcikkeket ebben az ügyben. Nálunk tehát most nagyobb szükség van az anyanyelv helyes használatára, mint bármikor volt.
E küzdelem megkezdésének is itt van már az ideje, bár az sem lett volna hátrányunkra, ha már előbb elkezdtük volna nyelvünk pallérozását. Most azonban késlekedés nélkül el kell kezdenünk e munka szervezését. Ehhez az ügyhöz mindenekelőtt a Gramma Nyelvi Iroda tagjainak hatékony segítségét kérem, remélve, nekik nem kell bizonygatni nyelvünk helytelen irányba való fejlődését. Viszonyuljunk hát a kérdéshez úgy, ahogy az anyanyelvüket tisztelő és szerető polgárokhoz illik! Elődeink ennél már sokkal komolyabb és nehezebb munkát is elvégeztek: gondoljunk csak a magyar nyelv lényeges és szükséges megújítására Kazinczyék idejében! Mint a Kazinczy Ferenc Társaság tiszteletbeli tagja, s mint magyar nyelvész és nyelvművelő (bátran vállalom ez utóbbi tevékenységemet is) – látva anyanyelvünk idegen elemek hatására való deformálódását – kötelességemnek tartom e nyelvtisztogató munkának a kezdeményezését, mert eddig az illetékesebbek részéről semmi segítő szándékot nem tapasztaltam. Mindnyájan levonhatjuk esetünkből a tanulságot is: ha nem ápoljuk kellőképpen anyanyelvünket, felkészülhetünk nagyobb és rohamosabb romlására. S ha – mint sokan hisszük és hangsúlyozzuk is – anyanyelvünk a legerősebb megtartó erőnk, megőrzéséért és átadásáért mindazok felelősek, akik magyar közösségünk előtt megszólalnak: a média dolgozói, a pedagógusok, lelkészek, politikusok, a kulturális dolgozók, a magyar nyelven megszólaló polgármesterek és mások.