Karlowits-Juhász Orchidea: Pedro Arrupe és a „másokért élő ember” eszménye

Pedro Arrupe jezsuita rendfőnök a „másokért élő ember” eszményének megfogalmazásával a 20. században a jezsuita nevelés központjába állította a szociális gondoskodást. E tanulmány a nagyhatású és karizmatikus atya munkásságába kíván betekintést nyújtani.[1]

1965. május 22-én a jezsuita rendgyűlés az ötvennyolc éves, bilbaói születésű Pedro Arrupe-t (1907–1991) választotta általános rendfőnöknek. A széleskörű tapasztalattal és világismerettel rendelkező Arrupe 1927-ben Loyolában lépett be a Jézus Társaságába. A rend által előírt tanulmányokat Spanyolországban, Belgiumban, Németországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban végezte, majd 1939-ben tartományi elöljárója Japánba küldte, ahol 27 éven át folytatott misszionáriusi tevékenységet.

1941 decemberében, miután a japán flotta megtámadta az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját, a japán biztonsági erők kémkedés gyanújával letartoztatták Arrupe-t, és 33 napon át magánzárkában tartották. Abban a szélsőségesen polarizált helyzetben ez korántsem volt meglepő lépés, a japán rendfenntartóknak éppen elég volt a gyanúhoz és a letartóztatáshoz, hogy Arrupe nyugati volt, katolikus, és évekig az Egyesült Államokban élt. Amikor bizonyítékok hiányában elengedték, a szerzetes azt hitte, azért jönnek érte, hogy kivégezzék. Később úgy emlékezett erre a pillanatra és a zárkában töltött napokra, mint egy olyan tapasztalatra, amely belső nyugalommal töltötte el, és tovább mélyítette Istenbe vetett bizalmát.^[2]

1945. augusztus 6-án, amikor Hirosimát atomtámadás érte, Arrupe a város külterületén volt novíciusmester. A szörnyű helyzetre azonnal reagálva a noviciátust kórházzá alakította, és novíciusaival mintegy 150 sugárfertőzött embert gondozott. 25 évvel később így tekintett vissza a hirosimai tragédiára a jezsuita atya: „Ez nem történelem, hanem egy történelmen kívüli örök élmény, amely nem múlik el az óra ketyegésével. Az inga megállt, és Hirosima örökre az agyamba vésődött. Ez az emberi tragédia – függetlenedve az időtől – a mozdulatlan, szomorú örökkévalóság, a mindenkori jelen részévé vált.”^[3]

Arrupe az atomtámadás sebesültjeiért végzett áldozatos munkájával széleskörű tiszteletet vívott ki magának. 1954-ben a Japán Tartomány előjárójává, majd 1958-ban – amikor Japán önálló rendtartomány lett – tartományfőnökké nevezték ki. Arrupe atya óriási élettapasztalattal és több mint tíz éves apostoli vezetői múlttal rendelkezett, amikor 1965-ben a 31. Általános Rendgyűlés a Jézus Társaságának 28. általános rendfőnökévé választotta.^[4]

 

Arrupe a II. Vatikáni Zsinat idején (1962–1965) kapta meg a jezsuita rendfőnöki tisztet, egy olyan érában, amikor az egyház szellemiségét és légkörét a belső megújulás és a modern világ igényeihez való alkalmazkodás jellemezte. Az Arrupe-t megválasztó általános rendgyűlés által alkotott dokumentumok az ignáci örökség megújuló tiszteletéről, illetve a kor intellektuális, szociális és lelki problémáival kapcsolatos tudatosságról tanúskodtak. A rendi törvénykezést a társaság apostoli jellegének folyamatos hangsúlyozása foglalta egységbe.^[5]

Az Arrupe által vezetett jezsuita rend az apostolkodás mellett egyre nagyobb feladatokat vállalt magára a szegénység és a társadalmi igazságtalanság leküzdésében. Ennek a folyamatnak a hatására sorra alakultak az olyan oktatási intézmények (többek között a Fülöp-szigeteken, Makaóban és Spanyolországban), amelyeket a jezsuiták abból a célból nyitottak, hogy közelebb kerüljenek a szegényekhez és elesettekhez. Az új intézmények mellett a már meglévőkre is hatást gyakorolt a jezsuiták küldetésének szociális irányú átalakulása. Az amerikai jezsuita középiskolákban hatalmas volumenű segélyosztás kezdődött, az 1978/79-es tanévben csak a New York-i rendtartományban másfél millió dollárt osztottak ki a szegényebb diákok között. A változás néhol ellenérzéseket szült. Így történt például Mexikóban, amikor az ottani tartományfőnök bezáratta az elit Instituto Patria jezsuita középiskolát, majd hátrányos helyzetű diákok számára nyitotta újra. Ez utóbbi eset annak az 1966-os levélnek a hatására történt, amelyben Appupe a következőket írta a mexikói rendtartomány vezetőjének: „A nevelést, mint minden más szolgálatunkat, a szociális problémák fényében kell tanulmányoznunk és megterveznünk. Bizonyos főiskolák – mivel majdnem kizárólag elittanulókat képeznek, vagy túl magas tandíjat szednek – komoly kétségeket támasztanak fenntartásuk jogosságával kapcsolatban.”^[6]

 

Pedro Arrupe 1973. július 31-én, Szent Ignác ünnepén, Valenciában, a X. Európai Nemzetközi Jezsuita Öregdiák Találkozó keretében mondta el legnagyobb hatású beszédét, amelynek címe, a „Másokért élő férfiak és nők”, a jezsuita nevelés mottójává vált. Arrupe iránymutatásai nyomán a társadalmi igazságosság kérdése a jezsuita oktatási intézmények programjának, küldetésnyilatkozatának fókuszába került.^[7]

A jezsuita rendfőnök hangsúlyozza, hogy az elesettek, elnyomottak „felszabadítása” a keresztény missziónak alapvető eleme kell, hogy legyen, és ennek a tudatosságnak a nevelésben/oktatásban is meg kell jelennie. Arrupe több helyen nevelés helyett „átnevelésről” beszél. Véleménye szerint az egyháznak hatalmas erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy átnevelje tagjait, illetve „minden férfit és nőt” az evangélium alapelveivel összhangban álló társadalmi igazságosságra.

Ennek megfelelően a rendfőnök a jezsuita oktatás fő céljának a „másokért élő emberek” nevelését tűzte ki. Olyan emberek nevelését, „akik, nem önmagukért, hanem Istenért és Krisztusért élnek; akik képesek élni és meghalni másokért; akik elképzelni sem tudják Isten szeretetét felebarátaik szeretete nélkül; akiknek meggyőződésük, hogy az istenszeretet csak színjáték, ha nem vezet igazságossághoz.”^[8] Arrupe az 1973-as öregdiák találkozón hangsúlyozta, hogy ez a cél abszolút összhangban áll Isten akaratával és az ignáci Lelkigyakorlatokkal, és mivel a jezsuita iskolák eddig jellemzően nem tanították erre diákjaikat, ezért egyrészt most pótolniuk kell hiányosságaikat, másrészt a rend további oktatási tevékenységében az igazságosságra nevelésnek világszerte központi helyet kell kapnia. „Nehéz feladat lesz, de képesek leszünk rá.” – mondta Arrupe atya a jezsuiták flexibilitására, az új helyzetekhez, kihívásokhoz való hatékony alkalmazkodási képességére hivatkozva.^[9] Az általános rendfőnök beszédében nem elvont elméletet vázol, hanem – a II. Vatikáni Zsinat iránymutatásait elemezve – attitűdváltásra és konkrét cselekedetekre szólítja fel hallgatóságát az elnyomottak és szenvedők érdekében. Mindehhez „nem elég a belsőnk átalakítása. Isten nem csupán azt kéri tőlünk, hogy az egész lényünket, hanem, hogy az egész világot nyerjük vissza számára. Nem választhatjuk el egymástól az egyén átalakulását és a társadalom strukturális reformját.”^[10]

De hogyan juttathatjuk el a „másokért élő ember” elvét a valóság szintjére, mindennapi életünkbe? – tette fel a kérdést Arrupe. Az egyéneknek, a családoknak és a kisebb-nagyobb társadalmi csoportoknak mindenekelőtt el kellene jutniuk odáig, hogy képesek legyenek sokkal egyszerűbben élni, nemet mondani a mindent begyűrűző fogyasztói társadalomnak, visszafogni a pazarló fényűzést, és az esetleges többletprofitból a rászorulóknak juttatni, hogy ezzel is csökkenjen a jómódúak és a szükséget szenvedők közötti szakadék. Továbbá fontos lenne, hogy a jobb módban élők ne arra fordítsák minden energiájukat, hogy még jobban erősítsék gazdasági/társadalmi pozíciójukat, hanem arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentsék kiváltságaikat a hátrányos helyzetű emberek javára. „És kérem, nehogy elhamarkodottan arra a következtetésre jussanak, hogy ez önökre nem vonatkozik, hogy önök nem tartoznak saját társadalmuk kiváltságosai közé. Ugyanis egy bizonyos társadalmi helyzetben ez mindnyájunkat érint – még akkor is, ha mi magunk is diszkrimináció áldozatai vagyunk valamilyen szempontból – mert mindig vannak olyanok, akik rosszabb helyzetben vannak nálunk. Alapvető viszonyítási pontként gondoljunk a saját hazánkban és a Harmadik Világban élő legszegényebb, leginkább a társadalom peremére sodródott embertársainkra.”^[11] Arrupe végül felszólította hallgatóságát, hogy ne maradjanak meg az elhatározás szintjén és az elvek hangoztatásánál, hanem aktívan lépjenek fel az igazságtalan társadalmi struktúrákkal szemben.

 

Mindeközben a latin-amerikai jezsuiták az ottani – egyszerű reformokkal már nem enyhíthető – mélyszegénység és elnyomottság felszámolására útjára indították az ún. „felszabadítás teológiáját” (liberation theology), célul tűzve a társadalmi igazságosság előmozdítását, az elnyomás megdöntését, és amely eszközéül a „marxista elemzést” hívták segítségül.^[12] Az elnyomottak felszabadításán munkálkodó dél-amerikai misszionáriusok küldetése találkozott Pedro Arrupe iránymutatásaival, aki az 1974/75-ben összehívott 32. általános rendgyűlésen kijárta, hogy a jezsuita törvénykezésben is deklarálódjanak ezek az alapelvek. „A hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása” című Negyedik Határozat hangsúlyozta, hogy mivel a világon milliók szenvednek az éhezés, a szegénység, a javak és források igazságtalan elosztása, valamint faji, társadalmi, politikai megkülönböztetés miatt, ezért a jezsuiták minden apostoli törekvésének egyik fontos dimenzióját az igazságosság előmozdítása kell, hogy képezze „még akkor is, ha megbolygatja bevett szokásainkat, vagy szélesre tárja esetenként szűk látóhatárunkat.”^[13]

 

A jezsuita küldetés ilyen irányú átformálása megosztotta a rend képviselőit, és az akkori pápát is aggodalommal töltötte el. VI. Pál attól tartott, hogy a jezsuiták sajátos papi, szerzetesi feladataikat elhanyagolják, és helyette politikai, társadalmi és gazdasági problémák megoldásába fektetik erejüket.^[14]

Kiválóan tükrözi a mai napig is tartó küldetésértelmezésbeli különbségeket annak a két beszélgetésnek az összevetése, amely a Magyar Katolikus Rádióban hangzott el Pedro Arrupe születésének 100. évfordulója alkalmából. Az egyik interjúban Nemeshegyi Péter,^[15] a másikban Mustó Péter^[16] emlékezett meg az egykori rendfőnök munkásságáról. A japán misszionáriusi párhuzam apropójából megkérdezett Nemeshegyi 37 éven át oktatott teológiát, teológiatörténetet a tokiói Sophia Egyetemen, majd 1993-ban rendje Magyarországra irányította, ahol folytatta felsőoktatási pályáját. Mindeközben számos vallási témájú könyvet és cikket írt, illetve lelkigyakorlatokat tartott egyháziak és világiak számára egyaránt.^[17] A jezsuita atya a rádiós interjúban több ízben is elég kritikusan beszélt a Pedro Arrupe által képviselt irányvonalról. Véleménye szerint a 32. rendgyűlés okmányaiban az igazságosság előmozdításával kapcsolatos passzusok „kissé túllőttek a célon”, mivel a rend alapvető feladata a keresztény hit terjesztése és védelme kell, hogy legyen. Bár elismeri, hogy a különböző karitatív cselekedetek is hozzátartoznak a jezsuita hivatáshoz, azonban szerinte „a társadalmi igazságosságért való küzdelem nem egészen passzol bele a jezsuita karizmába”. Álláspontját megerősítette VI. Pál pápa ellenérzéseivel is, miszerint nem lenne áldásos, ha az igazságosság eszményét zászlajára tűzve hagyományos feladatait elhanyagolná a rend. Külön hangsúlyozta, hogy az egyháznak a teológia és a tudományos képzés terén is nagy szüksége van a jezsuitákra. „VI. Pál pápa ugye nem mondhatta, hogy ne legyetek a szegények pártján, meg hát nem is gondolta ezt, ezért nehéz volt az ő helyzete is, és nehéz volt Arrupe helyzete is” – mondta Nemeshegyi, aki a következő pápa, a rövid ideig regnáló I. János Pál nemtetszéséről, illetve az őt követő II. János Pál intelmeiről is beszámol. Utóbbi hozzáállását a következőképpen illusztrálja: „Nem vagyok egészen megelégedve ezzel a nagy szabadságotokkal, amit mostanában látok nálatok. Legyetek hagyománytisztelőbbek, és ne kritizáljátok annyira Rómát és a pápát!”

A kritikus hangvételű Nemeshegyitől eltérően őszinte és szenvedélyes odaadással mesélt az Arrupe általa kijelölt útról Mustó Péter atya, aki jezsuita munkásságának nagy részét rászorulók között töltötte. Latin-Amerikába költözött, hogy megismerje a leghátrányosabb helyzetben élők mellett tevékenykedő szerzetesi közösségek munkáját, majd Kolumbiában szociális munkásként utcagyerekek között dolgozott.^[18] „Arrupe atyával személyesen sohasem találkoztam, de az volt az érzésem, hogy amíg ő a jezsuita rendfőnök, addig nekem is van helyem ebben a társaságban” – hangzott el a centenáriumi rádióadásban. Mustó szerint nem Arrupe osztotta meg a jezsuita rendet, hanem azok, akik a lelkesedését naivitásnak gondolták. A Jézus Társaságának 28. általános rendfőnöke olyan igazságosabb társadalom létrehozásán fáradozott, amely képes újra megadni a méltóságát az embernek; olyan újítókat vizionált, akik képesek félretenni meglévő elképzeléseiket, előítéleteiket, és képesek a világot a táradalom és a gazdaság veszteseinek szemszögéből nézni. Mustó mindeközben keserű kritikával illeti korunk egyházát (beleértve a jezsuita rendet is), amiért az nem lép fel kellőképpen a társadalmi igazságosság érdekében. „Ma fontosabb számunkra, hogy a borászatot támogassuk, hogy tisztségeket szerezzünk, hogy a múlt korszak bűneit, hibáit valamiképp az asztal alá söpörjük (…), különösen fontos a meghunyászkodó, konfliktuskerülő kapcsolat az éppen hatalmon lévőkkel, csak azért, hogy az egyház finanszírozása biztosítva legyen.” Az egyház feladata azonban nem az – folytatta Mustó – hogy a működési feltételeket biztosítsa, és közben ne kerüljön összetűzésbe a hatalmon lévőkkel, hanem az, hogy kihívás legyen. „Még az életünk kockáztatásával is szenvedélyesen kiállni azért, amiért megkereszteltek minket” – mondja, majd óvatosabban fogalmazott: „Jó lenne, ha bátrabban ki tudnánk állni azoknak az érdekében, akiknek nincs annyi lehetőségük, mint nekünk.” Mustó hisz benne, hogy a lelkesedés szikrája újra lángra lobbantható. Ennek kulcsa lehet, ha érintettséget szerzünk, azaz ha közel engedjük magunkhoz a szenvedést. „Ha egy hoszpiszban a haldokló emberek felé fordulsz, az megérint téged (…), vagy ha egy igazán bűnös emberrel találkozol, aki tényleg komoly vétket követett el, és teljes szeretettel hallgatod, az megváltoztat téged (…). Arrupe atya azt kérte, hogy minden jezsuita legyen legalább egy olyan emberrel személyes, baráti kapcsolatban, aki az élet árnyékos oldalát ismeri, éli. Arrupe atyának ezt a kihívását mindig nagyon komolyan vettem, veszem.”

 

Pedro Arrupe társadalmi igazságosságért vívott harca tehát (főleg, mivel összefonódott a latin-amerikai rendtársak által hirdetett kizsákmányolás-ellenes felszabadítás teológiájával, illetve azon keresztül a marxista eszmékkel) belső ellentétekhez vezetett, és megrontotta a rend és a Vatikán viszonyát. A küldetésértelmezésbeli konfliktusokról Nemeshegyi például így ír: „Egyes jezsuiták részéről túlkapások is történtek: szinte már csak a társadalmi igazságosság kérdéseivel való foglalkozást tartották fontosnak, és a Társaság egyéb hagyományos munkáit kevésre becsülték. Ez a beállítottság a rendi fiatalság kiképzésénél is hátrányokkal járt.”^[19] Mint arra már fentebb utaltam, VI. Pál és II. János Pál pápa is arra intette a jezsuitákat, hogy figyeljenek tudatosabban a rendi fegyelemre, és maradjanak meg a Rendalkotmány által megkövetelt apostoli feladatoknál. Ennek hatására Arrupe elhatározta, hogy benyújtja lemondását a rendgyűlésnek, és erről 1980 áprilisában II. János Pált is tájékoztatta. A pápa azonban – vélhetően, mert attól tartott, hogy Arrupe köréből még forradalmibb egyéniség kerül a jezsuiták élére – elhalasztatta a rendgyűlést.

1981. január 17-én, távol-keleti útjáról visszatérve, Arrupét súlyos agyvérzés érte, amelynek következtében maradandó károsulást szenvedett. A pápa ideiglenes rendfőnököt (Paolo Dezza) és mellé pápai követet (Guiseppe Pittau) nevezett ki, hogy átvezessék a rendet az „alaposabb felkészülés” időszakán.^[20] A centenáriumi rádióadásban Nemeshegyi Péter így fogalmazott: „[a pápa] tejhatalommal kinevezett két embert a jezsuita rend ideiglenes vezetésére. (…) Dezza és Pittau próbálták simítgatni a dolgokat, és hát olyan ügyesen csinálták, hogy nem is telt bele két év, amikor Dezza atya jelenteni tudta II. János Pálnak, hogy most már egészen nyugodtam össze lehet hívni az általános rendgyűlést, nem fognak megválasztani valami fura forradalmárt. (…) És akkor megválasztották a jelenlegi általános rendfőnökünket, aki szintén nagyon kiáll az igazságosság mellett, de ugyanakkor nagyon vigyáz arra, hogy a Vatikánnal ne feszítse túl a húrt (…), és amikor a világon a jezsuiták nagyokat mondanak, akkor simítgassa az ügyeket.”^[21]

Az új generálist, Peter-Hans Kolvenbach-ot az 1983 szeptemberében megtartott 33. általános rendgyűlés választotta Pedro Arrupe utódául. Betegápolói segítségével Arrupe atya is megjelent az alkalmon, ahol formálisan lemondott tisztségéről. Bár az agyvérzés következtében akkora már nem volt képes beszédet tartani, de jelenlétében felolvasták a betegszobájában korábban elhangzott szavait: „Eddig még soha nem éreztem ennyire, hogy Isten kezében vagyok. Fiatalkorom óta mindig is csak erre vágytam. De ez már nem ugyanaz: a kezdeményezés most már teljesen és kizárólag az Istené. Mély spirituális élmény ennyire tökéletesen Isten kezében tudni és érezni magamat.”^[22]

 

A jezsuita rend 28. generálisa 10 évig tartó hosszú betegség után, 1991. február 5-én, 83 éves korában hunyt el. Hatása a mai napig jelentős a Jézus Társaságban. Amerikai rendtársa, Vincent O’Keefe atya szerint Pedro Arrupe nyitottságával és karizmatikus egyéniségével nem csupán meggyőző, hanem valóságosan fertőző erejű volt.^[23] A rend magyarországi újraindításában jelentős szerepet vállaló, évtizedekig Japánban misszionáriusként tevékenykedő Nemes Ödön jezsuita atya így méltatja Arrupét: „olyan volt, mint egy második Szent Ignác, aki a II. Vatikáni Zsinat szellemében újraalapította Jézus Társaságát.”^[24]

 

Jegyzetek