Az észt nép őstörténete, mint az északi népeké általában, mítoszok világában vész el és hogy Észtország, Észti[1] még ma is megvan, annak is bizonyára valami mitikus vagy kozmikus hatalom az oka, annyiszor és olyan megsemmisítő erővel tört ellene a sors haragja. Ha plasztikusan akarnám érzékeltetni az észtek történetét, nem is kéne mást tennem, mint azokra a területi és hatalmi változásokra rámutatnom, amelyeken a most folyó világháborúban[2] ez a kis nép átment. Az egész története is nagyjából ugyanez, mert körülbelül ugyanezeknek az erőknek ütközőpontja volt egész története folyamán, csak persze a régi korokban az erők mérkőzése sokkal lassabban ment végbe. Hogy Észtország, helyesebben az észt nép mégis megmaradt, annak az az oka, hogy ebben az országban a nép és nemzet fogalma mindig egybeesett, tehát amikor a nép puszta emberi létéért küzdött, ugyanakkor az észt nemzet fennmaradása is kockán forgott.[3] A másik ok nyilván az volt, hogy Észti tipikusan parasztállam és bármely rettenetes véráldozat árán változtak is gazdái, ez a nép, mint a föld megmunkálója, kényszerűségből mindig megmaradt. A hódítók éppen úgy, mint a római gyarmatosítók elsősorban a vezetőréteget, vagy a hatalmat támogató elemeket távolítottak el erőszakkal – a rabszolgákat mindig megkímélték.
Amióta az észt nép a szabadságát a 13. század első felében elvesztette, az ország több mint hét évszázadon keresztül a nagyhatalmak átjáró-területe volt. A 13-16. századig a német lovagrend uralkodott az országban, a 16-18. századig a svédek és a 18-20. századig az oroszok. A nyugati hatásnak köszönik az észtek vallásukat és kultúrájukat, az oroszok vallási és kultúrhatása minden erőszakoskodásuk ellenére sem volt jelentős,[4] az átmeneti jellegű dán és lengyel uralom pedig alig hagyott valami nyomot rajta.[5]
A lovagok három századon át voltak Észti korlátlan urai. 1557-ben Rettenetes Iván, Nagy Péter hódító eszméjének előharcosa, ki akarván jutni a Balti-tengerre, tatárjait rázúdította a német lovagokra. A német várak egymásután elbuknak, a városokat, a falvakat egymás után felperzselik. A zűrzavar eléri tetőpontját: a német lovagok nagymestere behívja a lengyeleket, területeket ajánlva fel nekik, Saaremaa szigetén[6] dánok kötnek ki, Tallinnban pedig a város lakosságának kérésére egy svéd hadsereg száll partra. Az ország egyetlen nagy csatatér, ugyanúgy, mint az1914-es világháború végén. Rettenetes Iván vereséget szenved s most a hatalmas Svédország határozza el, hogy a Balti-tengerből mare nostrumot csinál. A dánok hamarosan kivonulnak Saaremaaból, a lengyelekkel hosszú háború indul, amely csak 1662-ben fejeződik be. Károly Gusztáv svéd király lassanként az egész ország urává lesz. Közben az orosz kolosszus cihelődik, újabb rohamot indít Iván sikertelen kísérlete után. Nagy Péter Észti ura lesz, s most a nemesek mindent elkövetnek, hogy az emberséges svéd király XI. Károly törvényeinek a legkisebb nyomát is eltüntessék.
A jobbágynak tulajdona sem lehet, sem háza, sem állatai, sem szekere, sem ágya: minden az úré, sőt a jobbágy is, akit ura szuverén módon ítélhet bot-, korbács- vagy egyéb büntetésre, zálogba tehet vagy eladhat, ahogy éppen kedve tartja. Amikor az orosz kormányzó megérkezik, megdöbbenve látja, hogy milyen állati sorban teng az észt jobbágy. A nemesek diétáján szóvá is teszi a dolgot, Sőt, Nagy Katalin cárnőnek is aggályait fejezi ki, a cárnő pedig határozott utasítást küld a kormányzónak, a legszükségesebb reformok életbe léptetésére. Ezek a reformok a következők: kimondják, hogy a jobbágy tulajdonosa lehet személyes tárgyainak; maximálták a botbüntetésben a csapások számát, végül egy záradékban ajánlják a botnál kevésbé ártalmasabb korbács használatát. A szabadelvű I. Sándor cár 1816-ban és 1819-ben eltörli a jobbágyságot országa egész területén. Ez azonban mit sem jelent a gyakorlatban, legalábbis Észtiben nem: ezt világosan mutatják a gyakori parasztlázadások, amelyeket a rabtartók viszont, minden egyes alkalommal, a legnagyobb kegyetlenséggel fojtottak vérbe.
Az orosz egyház, kihasználva az észtek embertelen nyomorát és földéhségét, földet ígér a hozzá áttérőknek. Térnek is át az észtek tömegesen, de az egyház nem tudja beváltani ígéretét és az új hívek fellázadnak. A helyi hagyomány „pühäjärvi (Szenttó-parti) harc” néven ismeri ezt a zendülést, amelyet hamarosan és a hagyományos kegyetlenséggel törnek le. Kétszáz és ötszáz között váltakozott a korbácsütések száma. I. Miklós, a reakciós cár is megsokallja a dolgot, nem emberi érzésből, de mert nyilvánvalóan rendzavarásra vezet ekkora elnyomás. I. Miklós követelésére 1856-ban kimondják, hogy a parasztot nem lehet elütni a földtől, amelyet megművelt; hogy ez a föld a paraszt tulajdonává lehet, ha az árát megfizeti. A föld bérösszegét pedig természetben kell megfizetnie, nem pedig robotban. Persze ezek a rendelkezések megint csak papíron maradnak. Újabb parasztlázadás. Véresen leverik, 60 embert halálra ítélnek, s a botütések száma egy-egy embernél jóval meghaladja a Nagy Katalin megállapította maximumot. A liberális II. Sándor elrendeli, hogy a jobbágy szabadon változtathatja helyét, eltörli a botbüntetést és a robotot.
Ez történt 1870-ben. Észtország kilépett a középkorból. Ugyanis ezúttal végre is kellett hajtani a cár rendelkezéseit. Az észtek most már városokba költözhetnek, ahol megkezdődhet és meg is kezdődik az észt kispolgári rend kialakulása, amely csakhamar méltó versenytársa lesz az idegen polgárságnak. Sokan azonban, megunva a sok hasztalan cürhödést,[7] vesződést, a mozgási szabadságot arra használták fel, hogy – körülbelül 200000-en – kivándoroltak Oroszországba és Brazíliába. Erre céloz Under Mária Külvárosban versében, amelyet kötetünkben is bemutatunk.[8]Ismét mások, élve azzal a joggal, hogy földet vásárolhatnak, inuk szakadtáig dolgoztak, hogy a vételárat megszerezhessék. Azokat a szerencséseket, akiknek ez sikerült, a többi szegény észt nem irigyelte, büszkék voltak rájuk és a földbirtokos észteket a többiek vezetőjüknek tekintették. E módos gazdák közül többen, így a híres Laipman is, vezetői lettek földhöz ragadt társaiknak az 1905-i forradalom idején. Az észt gazdasági elit mellett kezdett kialakulni egy észt értelmiségi vezetőréteg is. Egyáltalán, minden területen megindul az élet, a fejlődés. Kreutzwald az észt mondavilágból megalkotja az észtek hőskölteményét, Kalevipoeget,[9] erre a korszakra esik Lydia Koidula költőnő alkotó munkássága, akiknek költészete a nemzeti érzés, a hazaszeretet apoteózisa. 1869-ben alapítja Jannsen, Koidula költőnő apja a népi énekkarokat és ezzel életre hívja a később olyan nagy fontosságra emelkedett országos dalosversenyeket. Ekkor épül a tartui Vanemuine-színház, gazdasági és egyéb iskolák nyílnak meg. 1872-ben megalakul az Észt Írók Társasága (Eesti Kirjameeste Selts), amely aztán 1893-ban politikai okok történő feloszlatásáig irányította az észt irodalmi életet. Észt újságok születnek Pärnuban, a Postimees és Viljandiban a Sakala. Sajnos, az észt politika iránya már ekkor kettéválik. Jannsen, akinek lángoló hazaszeretete kétségbevonhatatlan, azt hirdette, hogy a fennálló hatalommal nem szabad szembeszállni, Jannsen óvatos, mondhatni opportunista felfogásával szemben a radikális Jacobson azt vallotta, hogy minden haladás lehetetlen, ha nem veszik fel a harcot az idegen államhatalommal, továbbá az arisztokrácia és az egyház előjogaival.
Az észt szellemiség Széchenyi–Kossuth-harca azonban hamarosan elnémult és egyáltalán elnémult csakhamar a felébredt észt nemzeti öntudat minden más hangja is. III. Sándor egyetlen mozdulattal letörte az észt nemzeti renaissance hajtásait. Oroszosító mozgalmakat indítanak a birodalom minden részén: hagymatetős templomokat építenek, oroszul tanítanak az iskolában, orosz hivatalnokok igazgatnak, és cirill betűkkel nyomják a könyveket. Ráadásul még az erőre kapott észt kisbirtokos rendet is erős gazdasági váltság sújtja. Általános elkeseredés az egész országban. Az új Romanov, II. Miklós már nem erőlteti az oroszosítást. A gazdasági válságot is átvészelik. A nemzeti mozgalom új erővel indul meg. Az észt írók „Noor Eesti” (Ifjú Észtország) nevű mozgalma is most születik meg.[10] Az európai szellemi áramlatok hatása alatt az irodalomban megerősödik a realizmus Lydia Koidula, Anna Haava, Kitzberg és a többiek nemzeti idealizmusa után, és mondhatnók: azzal szemben. Az „Ifjú Észtország” mozgalom követeli a nemzet felszabadítását az idegen hatalom elnyomása alól, szét akarja robbantani a társadalmi kereteket, szembefordul már nem csak a balti bárókkal, hanem a vagyonos észtséggel is. Ez irányt vezető egyéniségeik Gustav Suits, a lírikus és Fiedebert Tuglas, novellaíró és esszéista. A 19. század végén vagyunk, amikor az európai irodalmakra életunalom hangulata borul. Ezzel szemben az észt irodalmat a század végén erős optimizmus jellemzi. A nép bizalommal tekint a politikai és társadalmi változások elé. 1905-ben forradalom tör ki Oroszországban, amely erő visszhangot ver Észtiben is. A forradalmat azonban leverik, működésbe lép a puska és a kancsuka, de a legerősebb elnyomás sem tudja már feltartóztatni a nemzetet az előrehaladás útján. Az irodalom új élcsapata táplálja tovább a nemzetben az élet tüzét, amit az előbbi „Noor Eesti”-mozgalom vezető lírikusa Gustav Suits felszított az észt szívekben Elu tuli (Az élet tüze) című kötetével. Ez az új élcsapat „Siuru”-ról, a Kalevipoeg csodás madaráról nevezi el magát.[11]Ismeretlen nagy tehetségek tűnnek fel, akik világirodalmi szintre emelik az észt költészetet és prózairodalmat.
Közben kitör a világháború.[12] Az észteket mozgósítják olyan zászló alatt, amihez semmi sem köti őket. Ekkor még álmodni sem merik, hogy nemsokára észt zászló leng a tallinni vár fokán. A pétervári forradalom[13] után az észtek ráébrednek, hogy végre megalkothatják a maguk szabad államát és ki is kiáltják függetlenségüket. A csodálatos gyorsasággal megszervezett észt nemzeti hadsereg kiveri az országból az idegen betörő csapatokat és a fiatal állam megindul a szervezkedés útján.[14]
Az 1920. februári tartui békeszerződés értelmében a Szovjet[15] elismeri Eesti függetlenségét. Az észt parlamentáris köztársaság elnökéül Päts Konstantint választják meg. A hosszú századokon át jobbágyi sorsban sínylődött észt nép most már igazán szabad. A fenyegető kommunista veszély leküzdése végett sürgősen végrehajtják a földbirtokreformot. A nagybirtok 96,6%-át egyszerűen kisajátították és a felosztott nagybirtokok helyén 20-40 hektáros kisgazdaságokat szerveztek. A földet az észt nép kapta meg, akié eredetileg is volt, és aki most vérével szerezte vissza a bolsevikoktól.
Észti parlamentáris köztársaság maradt 1933-ig, amikor is a vezető politikusok, élükön Päts elnökkel, úgy láttak, hogy az 1920-as alkotmányt revideálni kell. Ez a lépés szélsőséges elemek fenyegető lépése miatt látszott szükségesnek, s az alkotmány revíziója, amelyet az ún. szabadságharcosok népszavazás útján hajtottak végre, szinte korlátlan hatalmat biztosít az állam fejének, a „riigivanem”-nek (államvénnek). Mivel a riigivanem Päts úgy látta, hogy polgárháborútól kell megmenteni az országot, az új alkotmány alapján az egész hatalmat a kezébe vette, hogy megmentse a polgári demokratikus államot. Sokan elégedetlenkedtek ezzel az államvezetéssel és diktatúrát emlegettek. Valóban diktatúra volt már ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen megalkuvást nem ismerő, sőt kíméletlen volt Päts a szélsőbaloldali elemekkel, a kommunistáktól kezdve a rideg nemzetközi és mérsékelt szocialistákig. Azonban az kétségbevonhatatlan tény, hogy az új államberendezésnek is fő gerince a szabad és gazdaságilag megerősített észt parasztság volt és az ebből keletkezett és erre épített észt vezető réteg.
Ennyiben láttam szükségesnek bemutatni észt testvéreim történetét – ennyi, legalább ennyi szükséges ahhoz, hogy irodalmával is ismerkedni kezdhessünk.
Ha az észt történelem vigasztalanságáért akar az ember valami biztatót hallani az észt nép múlt és leendő sorsa felől, akkor irodalmában talál erőt és vigasztalást. Az észt irodalom népköltészet, illetve népi költészet abban az értelemben, hogy nekik is van gazdag és változatos Kanteletárjuk és nemzeti hőskölteményük: a Kalevipoeg és valamennyi költőjük és írójuk legalább másod- vagy harmadfokon népi származék. Ez érthető is, mert nyugati értelemben polgári rétegük nincs is, ahogy pl. a magyar népnek sincs.
A teljes észt biblia 1739-ben jelenik meg, az észt irodalom tehát meglehetősen későn és akkor is nehezen indul fejlődésnek. Tudós férfiak, főleg papok és tanárok művelik az irodalmat, kedvtelésből vagy hazafias kötelességérzésből. Ettől az irodalomtól teljesen különváltan él a népi költészet, amely főleg a rabszolgasorsot panaszló lírai dalokból áll. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a nőknek olyan nagy szerep jut Észtiben a költészet művelése terén, mint sehol másutt. A 13. századig virágzott elbeszélő költészetet férfiak művelték, de a későbbi lírai darabok szerzői, nagy többségben nők. Az eredetet egyébként világosan fel lehet ismerni, a gyöngédebb, finomabb hangú bánatos vagy játékosan könnyed dalok nők ajkán születtek – de kétségtelenül férfi az a költő, aki a nőt költészet kedves, lágy hangjával ellentétben durva, keserű és fölöttébb erélyes kitöréseket önt versbe, fenyegetőzve, amíg a földet töri (pl. a Panaszdal című dalban[16]).
Az észt népi költészet a 19. század közepéig halad teljesen különváltan a műköltészettől. Ekkor indul meg ugyanis egy magasabb értelemben vett irodalmi élet és ekkor tűnik fel az első költő, a hagyományokhoz híven: nő, a már említett Lydia Koidula, később pedig az 1880-90-es években Anna Haava, akik voltaképpen a népi formákat emelik fel és művelik tovább. Az észt irodalomra nem lehet ráerőszakolni a nálunk divatos és talán szükséges „népi és nyugatos”, „parasztok és sznobok” megkülönböztetést. Ennek bizonyítására csak egy példát említsek: Friedebert Tuglas az észt irodalom finom stílművésze, nyugatias esztétája, akinek franciásan könnyed esszéi és novellái a nemzeti és európai törekvések szintézisét valósítják meg. És ez az esztéta többször ült börtönben az idegen államhatalommal szemben tanúsított forradalmi fellépése miatt. Amikor pedig száműzik hazájából, bejárja egész Európát, de a tallinni Estonia-színház megnyitására élete kockáztatásával álruhában hazaszökik, és később is, az orosz uralom bukásáig, az ébredő észt szellem egy-egy fontosabb ünnepén mindig hazalátogat.
A 19. század idealista irányának letűnése után nincsen észt író és költő, akinek művei mentesek maradtak volna a társadalmi és politikai harcok hatásaitól. A prózában Eduard Wildével kezdődik a népi realizmus diadalra jutása. Ezt az irányt Anton Tammsaare emelte a legmagasabb fokra, akinek hatalmas ötkötetes regénye a Tôde ja ôigus (Az igazság és a jog) az észt irodalom leghatalmasabb alkotása. Az említett két néven kívül az észt próza kiváló tehetségei még: Mait Metsanurk, August Gailit és Albert Kivikas, és a színműíró Hugo Raudsepp. A költészetnek a már említettem „Noor Eesti” és „Siuru”-mozgalomban elért virágkorát két lírai tehetség készíti elő: Juhan Liiv és Ernst Enno, mint Adyék irodalmi forradalmát Komjáti Jenő és Vajda János. A „Noor Eesti” mozgalom vezére Gustav Suits a bátor, erélyes hangú lírikus.
Az 1917-ben alakult „Siuru” nevű költői gárda két legkiválóbb tagja Maria Under és Henrik Visnapuu. Under költészetét eleven szenvedélyesség, forró színpompa jellemzi, a tárgyak és a forma iránt érzett mélységes női alázat. Az olvasók vallósággal megmámorosodtak ezektől a versektől. A hosszas, ernyesztő feszültség után valami újszínű, felrázó szellemi megnyilvánulásra vágyakozó a közönség és éppen ezt kapta meg Under költészetében, amely tökéletes összhangot mutatott az élet új rendjével. Under sem tud megmenekülni az észt költők sorsától: az óriásra nőtt sötét társadalmi bajok megfojtják az első költemények ujjongó színeit, nem a szerelmes nő édes önkívülete csendül már fülünkben, hanem a testvérei sorsáért remegő nővér fájdalma, ahogy ezt a Külvárosban c. verséből is láthatjuk. Népi tárgyú balladáinak közvetlen és egyszerű eszközökkel is mélyen megindító hangja az ősi népi költőnőket juttatja eszünkbe. Visnapuu is szabad és szenvedélyes hangú szerelmes versekkel aratta első sikereit, de az ő verseiben már elég korán megszólal a szociális és politikus költő.
Suits, Under és Visnapuu a megújhodott észt irodalom legnagyobb költői. Meg kell még említenünk a játékos, finom formaművészt, Johannes Sempert, a túlzó nyugati irányok képviselőjét, Johannes Barbarust, a hajlékony hangú természetfestőt, Villem Ridalát, és a legfiatalabb nemzedék legtehetségesebb tagjait: Heiti Talvikot és feleségét Betti Alvert.
Miután bepillantottunk az észt nép történelmébe és irodalmába, végezetül tekintsünk vissza hőskölteményük utolsó énekére. Kalevipoeg, az észtek mondabeli királya, legyőzte magát az ördögöt is, őriznie kellett az ördög barlangját, és hogy őrhelyét el ne hagyhassa, az égi hatalmak egy sziklarepedésbe szorították be a karját. A monda szerint eljön a világégés, megrendül a föld és Kalevipoeg kiszabadítja karját és csodakardjával megváltja népét a rabságból. Ez a világégés az első világháborúban bekövetkezett. Most lángba borult a világ másodszor. Higgyünk a monda jóslatának, higgyük, hogy a mostani világégés végén Kalevipoeg karja másodszor is kiszabadul a sziklarepedésből.
Utószó
Képes Géza (1909-1989) költői, műfordítói életművére lapunk Művészportré rovatában már emlékeztünk (Képes Géza, a szavak művésze. Emlékek, versek, vallomások (összeállította: Bolvári-Takács Gábor és Földy Lilla) = Zempléni Múzsa IV. évf. 3. szám, 2004; életrajza újabban: Földy Lilla: Pataki évek, pataki versek. A 100 éve született Képes Géza és Sárospatak. In: Comenius és Kazinczy szellemében. Bibliotheca Comeniana XIV. Sárospatak, 2009), így most csak röviden vázoljuk pályájának alakulását. Mátészalkán született, Sárospatakon érettségizett, majd miután Eötvös-kollégistaként elvégezte a pesti bölcsészkart, ide tért vissza magyar–angol–német szakos tanárnak. Első verseskötete 1933-ban jelent meg Sárospatakon. 1945 után a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője, a Magvető Könyvkiadó alapító igazgatója, a Magyar PEN Club főtitkára. 1957-től elsősorban költészettel, műfordításokkal és irodalomtörténeti kutatásokkal foglalkozott. Sárospatak díszpolgára volt.
A most közzétett tanulmánya az általa szerkesztett, észt írókat és költőket bemutató „Északi vártán” c. kötetben (3-8. o.), Budapesten, a Magyar Parasztszövetség Művelődési Osztályának Érdekes Könyvek c. sorozatában látott napvilágot, kiadási hely és év megjelölése nélkül, az 1940-es évek elején. Bár a témában ma már több, részletes és korszerű mű hozzáférhető, a szöveget lényegi változtatások nélkül jelentetjük meg, tudva és jelezve, hogy az magán viseli korának ideológiai és stilisztikai lenyomatát. (Újabb kiadványok pl.: Kapronczay Károly: Szüntelen harc. A baltikum rövid története, Budapesti Ismeretterjesztő Társulat, 1991; Toivo U. Raun: Észtország története, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2001; Finnország története (szerk.: Anssi Halmesvirta), Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001; illetve lapunkban is közreadtunk tanulmányt: Pomozi Péter: A Tartui Egyetem és Magyarország. Az észt-magyar kulturális kapcsolatok történetéből = Zempléni Múzsa III. évf. 3. szám, 2003.) Képes Géza szövegének újraközlésével elsősorban azt a felvilágosító-nevelő célzatot és népszerűsítő-elbeszélő jelleget kívánjuk tükrözni, amely a szerzőt a finnugor népek irodalmával kapcsolatban mindig is jellemezte, hiszen pályája során az összes finnugor nyelvekből fordított. Így pl. ő adta ki a „Finn versek és dalok” (Budapest, 1959) c. kötetet, és elsősorban az ő (valamint Bereczki Gábor) munkáját dicséri „Az észt irodalom kistükre” (Budapest, 1969) c. antológia. Megalapozottan választotta tiszteletbeli tagjává a Finn Írószövetség, levelező tagjává a Finn Irodalmi Társaság, fogadta díszdoktorává a Helsinki Egyetem, s kapta meg a Finn Oroszlánrend Lovagja kitüntetést.
Az „Északi vártán” két további fordító közreműködésével készült, a teljesség kedvéért emlékezzünk meg róluk is. Bán Aladár (1871-1960) tanár, költő, műfordító, folklorista, számos észt és finn mű magyar tolmácsolója, több közéleti szervezet, egyesület tagja, a Folklore Fellows magyar osztályának megszervezője, a Turáni Társaság Finn-Észt Intézetének (alapítva: 1923) vezetője, a Turán c. folyóirat társ-, majd felelős szerkesztője (1921-25, ill. 1926-36). Virányi Elemér (1897-1945) magyar-francia szakos középiskolai tanár volt Szegeden, majd a fővárosban, továbbá író, műfordító, a Finnugor Kultúrbizottság Magyar Osztályának titkára, a Magyar-Észt Társaság alelnöke (1939), a Turáni Társaság tagja, a Tartui Egyetem első magyar lektora 1923-1928 között. Munkásságáért magas észt és finn kitüntetéseket kapott. Budapest ostromakor vesztette életét.
Képes Géza tanulmányában a helyesírási, illetve korabeli névátírási hibákat kijavítottuk, a szükségesnek ítélt kiegészítő információkat pedig a jegyzetekben adtuk meg. A szöveg közlésével szerkesztőségünk tiszteleg a szerző születésének 100. évfordulója előtt, egyúttal folytatja sorozatát, amelyben már nem élő pataki tanárok nyomtatásban eddig meg nem jelent, vagy publikált, de nehezen hozzáférhető munkáit adja közre, anyaggyűjtésként is, a „Sárospataki Iskola” c. neveléstörténeti kutatáshoz. A szöveget közzéteszi, az utószót és a jegyzeteket írta Bolvári-Takács Gábor és Egey Emese.
Jegyzetek
[1] A szerző az észt nyelvű Eesti országnevet használja magyar átírással; ezt a továbbiakban sem javítottuk át.
[2] A II. világháborúról van szó, a tanulmány az 1940-es évek elején keletkezett.
[3] A mai Észtország északi része volt Estland, a déli Livónia, az észtek lakta területeket először csak 1917-ben egyesítették egy kormányzóságba, egységes „ország”-ról tehát csak ekkortól beszélhetünk.
[4] A vallási hatás kérdése árnyeltebb: az 1840-es években, a földhöz jutás reményében, tömegesen tért át az észt parasztság az ortodox hitre (ezt később említi is a szerző). A Peipusz-tó keleti oldalán, orosz területen él az a setu-nak nevezett, archaikus kultúrát megőrző észt népcsoport, akik mindig is ortodoxok voltak és orosz fennhatóság alá tartoztak.
[5] Az állítás csak relatíve helytálló, mert II. Valdemar (dán király: 1202-1241) alapította Tallinnt, amely észtül taani linn-t, azaz dán várost jelent; Báthory István (lengyel király: 1575-1586) alatt pedig jelentős (livóniai) területek kerültek Lengyelországhoz; Tartuban jezsuita gimnáziumot alapítottak.
[6] Saaremaa Észtország legnagyobb szigete.
[7] A szót A magyar nyelv értelmező szótára (I. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959) nem ismeri.
[8] Maria Under: Külvárosban (ford.: Képes Géza), in: Képes Géza: Északi vártán, h.n., é.n., 85-86. o.
[9] A Kalevipoegnek nemcsak észt hősi énekek a forrásai, hanem nagymértékben a Kalevala, és egy korábbi, észtföldön is ismert gyűjtemény, a Mythologica Fennica.
[10] Noor Eesti (Fiatal/Ifjú Észtország): irodalmi csoportosulás a 20. század első éveiben. A szerző által később felsorolt kitűnő írók, költők, képzőművészek közösen adtak ki öt válogatást, ún. albumot. Fő célkitűzéseik egyike: úgy legyenek észtek, hogy közben európaiak is, európai műveltséggel.
[11] Siuru: rövid életű (1917-1919), de annál jelentősebb irodalmi csoport volt, Friedebert Tuglas szerkesztésében három jelentős albumot (válogatást) publikáltak. Lírai önkifejezés, erőteljes szerelmi költészet és természet-líra, sokszínűség jellemzi őket.
[12] Az I. világháborúról van szó.
[13] Az 1917-es, utóbb Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett eseményről van szó.
[14] Az önállóság kivívásának leírása kissé vázlatos. Az 1917-es orosz forradalom után az észt területeken is bolsevik uralom következett, ismét két nagyhatalom közé ékelődtek, s az észt államtanács úgy döntött, ha bekövetkezik a német megszállás, kikiáltják a függetlenséget. Erre 1918. február 24-én került sor, mindössze egy nappal a német bevonulás előtt. 1918-19-ben harcok folytak, az orosz Vörös Hadsereg megpróbálta visszafoglalni a területeket. Az észtek egyébként az I. világháborúban az orosz oldalon vettek részt, és jelentős veszteségeket szenvedtek.
[15] Helyesen: Szovjet-Oroszország; a Szovjetunió csak 1922-ben alakult meg.
[16] Panaszdal (ford.: Képes Géza), in: Képes Géza: Északi vártán, i. m. 12. o.