Balázsi Károly
Beke Pál. Egy népművelő emlékezete
(részlet)
(…) Közösségtörténeti eszmefuttatásunk szempontjából az a drámai pusztulás és elnyomorodás érdemel figyelmet, amely a szabadművelődési korszakot követő évek hazai társadalmában ment végbe. Egy friss, nyitott, ígéretes közösségteremtő, -érlelő időszaknak vetett végett brutális szigorúsággal a „fordulat évében” az a kommunista puccs, amelynek eredményeként a sztálini típusú keleti despotizmus rendezkedett be az országban és az egész kelet-európai térségben. A nyugati határoknál lezárult vasfüggöny egy nagy – az Elbától a Csendes-óceánig terjedő – szürke munkatáborba zárta a szocialistának, kommunistának nevezett országokat és népeket. (A Szabad Európa Rádió terminológiájában: a rab népeket és csatlós országokat.) A totális diktatúra az egyházakra és a magántulajdonra zúdította az első össztüzet. Tisztában voltak vele, hogy a vallásától és tulajdonától megfosztott nép védtelenné és kiszolgáltatottá válik. Röviden: a működőképes szervezeteket és a valódi közösségeket vagy rendeleti úton betiltották, vagy egy teljesen formális, látszattevékenységet produkáló kreatúrával helyettesítették. A állam igyekezett teljes körűen kiterjeszteni a polgárai feletti ellenőrzést. Előbb a politikai szférában, aztán a munka világában, végül a magánszférában. A hatalom persze sohasem láthatott tökéletesen alattvalói tetteibe és gondolataiba, de szüntelenül törekedett erre.
E korszak hatalomgyakorlási technikájának tudatipari változatát üzemeltette a kultúrház (később kultúrotthon, majd művelődési otthon jellegű intézmény, lásd még pálinka jellegű szeszes ital stb.). Ez a lépcsős, oszlopsoros, timpanonos műintézmény – mind külcsínjét, mind belbecsét tekintve – egy ógörög templom és egy hortobágyi tehénistálló lidércnyomásos keverékét prezentálta. Rendeltetését tekintve az igehirdetésnek, az ájult áhítatnak és a tömeges nevelődésnek szolgált kijelölt helyszínéül. Nos, ennek a kultúrháznak és ennek a kultúrát termelő-közvetítő-fogyasztó, velejéig manipulatív gyakorlatnak volt engesztelhetetlen ellensége Beke Pál, – akár – a Magyar Művelődési Intézet művelődési otthoni osztályának vezetőjeként is. (…)
(megjelent: X. évf. 2. szám, 2010. nyár, 5–17. o.)
Baráth Béla Levente
Vizuális nevelés Sárospatakon 1797–1902 között. Adalékok a Sárospataki Református Kollégium történetéhez
(részletek)
(…) Sárospatakon a rajztanítás bevezetésére sok egyéb oktatási reform mellett 1796-ban Vay József kollégiumi főgondnoksága idején került sor. Ezt a felvilágosult gondolkodásáról ismert főgondnok személyesen szorgalmazta, mert a rajzot az iskolai képzés nagy hasznú és elengedhetetlen részének tekintette. A következő tanévre már ki is alakították az új tárgy tanításának alapvető feltételeit. Tananyagát beillesztették a középiskolai szint tantervébe, és a rajztanítónak kiválasztott diákot Kassára küldték tanulni (…). A rajzórák céljára külön tantermet biztosítottak. A tanítás 1797 őszén kezdődött el. A Kollégium első rajztanára a 20 éves Nyíry István lett, akinek személyében kiemelkedő képességekkel megáldott fiatalemberre esett a választás. (…)
A 19. század munkálkodása nyomán a Sárospataki Református Kollégium a vizuális nevelés terén is gazdag örökséggel lépett át a 20. századba. 1900-ban a rajzoktatás már több mint száz éves múltra tekintett vissza, a különböző kollégiumi gyűjteményekben szép számmal volt grafikai, festészeti, szobrászati anyag. Szentgyörgyi János és Izsó Miklós személyében két jelentős, a Kollégiumhoz kötődő képzőművésszel is büszkélkedhetett, akiknek művészi kibontakozására ösztönző erővel hatottak az itt kapott impulzusok. Az egymásra következő tanárnemzedékek sorában újra és újra akadt olyan, aki felkarolta e nevelési terület ügyét. Ezeket a törekvéseket mind az egyházi, mind a szélesebb fenntartói, támogatói kör segítette a maga eszközeivel. Mindezek mellett megállapítható, hogy az általunk vizsgált időszakban a kétségtelen eredmények ellenére sem bontakozott, nem is bontakozhatott ki jelentős, az intézményhez kötődő képzőművészeti élet. (…) Mégsem szabad lebecsülnünk az e területhez kapcsolódó kezdeményezéseket és eredményeket. Elsődleges jelentőségük, hogy értékteremtő módon formálták a diákság és tágabban az iskola vonzáskörzetének környezetkultúráját, fejlesztették vizuális esztétikai igényességét. Mindezt szembetűnő kreativitással, a rendelkezésükre álló eszközökhöz képest igényesen valósították meg úgy, hogy közben saját történeti gyökereikhez is hűek maradtak.
(megjelent: V. évf. 3. szám, 2005. ősz, 29–42. o.)
Barcza József
A pataki szellem
(részlet)
(…) Könnyebb e fogalmat jellemezni, mint megfogalmazni. Még könnyebb lenne egy színes idézetcsokrot összeállítani, majd elemezni kiemelkedő személyiségek kapcsolódó vallomásaiból. Csupán egyetlen példát említve: „Szent föld” – összegezte benyomásait Patakról Petőfi, s hozzátette: „E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a magyar szabadság oroszlánjai.” Az utóbbi két mondatot 1847. július 9-én sugallhatta a vár megtekintése után Pálkövy Antallal történt beszélgetése és a reformkor ifjúságával való borozgatása. A diákok elődei a reformkor tekintetében messze megelőzték saját korukat. Amikor ugyanis 1793-ban a magyar jogtörténet önálló tanszéket kapott, első professzora, Kövy Sándor tanítványaiból jelképes vármegyét és bíróságot, sőt jelképes országgyűlést szervezett olyan időben, amikor a bécsi abszolutizmus még nem engedte összeülni a magyar diétát. Ne arra a neveléstörténeti újításra figyeljünk, hogy a szeminárium-szerűen kiosztott feladatok végzésével a hallgatók már az iskolapadban elsajátíthatták a jogi és közéleti tevékenység gyakorlati formáit, hanem a vármegye nevére: Páncél! Még inkább címerére: középen ingatag várfalat kezeikkel támogató ifjak, alattuk ezzel a felírással: Dőlni ne hagyd! Mindez hosszú évekkel a reformkor előtt. Érthető, hogy 1823-ban maga Metternich külön rendelettel tiltotta be ezeknek a „veszedelmes”, a magyar alkotmányosság valóságos helyzetére s talán az Aranybulla záradékára is ilyen kihívóan utaló szerveknek a működését.
A politikai ellenállás, a kuruckodás lenne hát a pataki szellem tápláló talaja? Semmiképpen, mert ez így sekélyes és kevés. Nem mások értékelő visszaemlékezéseire támaszkodom. Nem is pataki diákkorom élményeit fogom felidézni, hanem megpróbálom a pataki szellem összetevőit számba venni, történetileg kialakult gyökérzetét kitapintani, hogy azután ki-ki nézzen szembe a saját Patak-élményével, s próbálja a maga számára definiálni a fogalmat. (…)
(megjelent: VI. évf. 4. szám, 2006. tél, 31–37. o.)
Beke Pál
Határok nélkül (általában és konkrétan a határ menti együttműködésről)
(részletek)
„Ó európa hány határ / minden határban gyilkosok” – írta József Attila a húszas évek végén, és mélyen egyetértettem vele, amikor egy emberöltővel később Szombathelyre kerültem, véletlenül megtalált főiskolámra. A városból annak idején csak engedéllyel lehetett kimozdulni, sőt: még oda jutni is. Már Veszprémben felszálltak a vonatra a határőrök. Igazoltattak mindenkit, különösen az olyan sihedereket, mint én voltam valaha. Utánuk szúrós szemű civilek vizslattak, és bugyuta kérdéseket tettek fel a személyazonosságra vonatkozóan, meg az úti célt illetően. Éppen mondhattam volna a távoli rokonságból Zsirán, Sopronhorpácson vagy Kőszegen élőket. (…) El is küldhettem volna őket a sunyiba. Ezt sem tettem. Megfélemlítetten válaszoltam nekik nemcsak azért, mert azt várták el, hanem azért is, mert élet-halál urainak tűntek. (…) Aztán, vagy húsz év múlva, a ’80-as évek elején az országot először elhagyva láttam a Hegyeshalomnál épített derékvastagságú sorompót, amelyet egy nekirugaszkodó teherautó elvetélt kitörési kísérlete után még hatalmasabbra építették, még érzékelhetőbbé téve ezzel az örökösre tervezett karantént. S azután persze megállítottak egyéb határokon is. Bizonyára nekik is bizonyítaniuk kellett számunkra, hogy ők is fontos emberek. (…) Aztán később megéltem, hogy tőlünk nyugatra megszűntek a határállomások, és már csak a pénzváltás, vagy éppen egy sör okán álltunk meg mellettük. No meg azért, hogy a velünk utazó romániai polgármestereknek valahonnan bélyegzőt szerezzünk útlevelükbe, de legalább kiküldetési rendelvényükre, hiszen enélkül ki hinné el nekik, hogy odakünn jártak? – de erre a funkcióra a Gasthaus pecsétje is megfelelt. (…) Volt élményem s persze véleményem a határokról éppen elegendő tehát, mire azok könnyebben átjárhatókká váltak. Persze, már ahol. És persze csak ott, ahol van rajtuk átkelő. Mert sok helyütt persze nincs. (…)
Hogy egy település körbe járható, vagy hogy arról mindenfelé vezetnek utak, az az ország belsejében élők többsége számára egészen természetes. Természetes, hogy ha egy településre bemegyünk, akkor abból ki is tudunk jönni, s természetes, hogy akár több útvonalon is. (…) Pontosabban: a határig. Mert ott aztán mintha elvágták volna. (…) Ha megnézzük a mai Magyarország térképét, bizony sok olyan utat, vasútvonalat vagy falvat látunk, amely mögött megszakad a táj. Nekünk innen, a túloldaliaknak pedig mielőttünk. A madaraknak, a vizeknek, a szélnek és az esőnek persze nem, és a topográfusok is tovább rajzolják azokat a felszíni formákat, amelyek mindkét oldalról kölcsönösen elérhetetlenek. (…)
Európaiságunknak persze része, hogy tudjuk: ezeket a határokat itt a mi környékünkön is a történelem rajzolta, s ebben nem az igazság, hanem az adott helyzet, s az akkori szereplők közül az erősebbik döntött. (…) De azért mégis felfoghatatlan, hogy Apám faluja egy másik ország belsejébe került! (…) Hogy az új határok nyolcvan esztendeje még nem volt elegendő idő arra, hogy az utakat, a vasutakat a kialakított állapothoz igazítsuk, hogy az ország peremére kerülteket befelé szorosabb kapoccsal kössük! (…)
(megjelent: I. évf. 1. szám, 2001. február, 8–31. o.)
Bertha Zoltán
Magyarság, irodalom, patakiság
(részletek)
(…) A magyarság irodalma, a huszadik század fejleményeinek és kihívásainak szemszögéből is igazolhatóan, elsőrendűen továbbra is a nemzeti közösség, a nyelv, a gondolkodás alapvető létformáival összefüggő jelentésmélységeket tárja fel. Mert ha közhelyszerűnek vélhető is, döntő sorsmeghatározó valóság és tény, állandó szembesülésre kötelező jelenség, hogy újabb kori irodalmunk az ősiségben és a régiségben kifejlődött teljességigénnyel kapcsolódik e nép folyamatos élethalálharcához, azonosságmegtartó küzdelmeihez, társadalmi és erkölcsi emelkedésvágyához. A teljességhez hozzátartozik a megélt és átlátott személyes és kollektív létélmények sokasága, a minderre reflektáló egyéni és közös lelkiismeret, a lélek érzelmi és értelmi univerzumát megszólaltató hang sokrétűsége, de ugyanúgy a megalkotott önálló, öntörvényű szellemi értékszféra: a művészet szuverén világegésze is. Az irodalmi mű érvényessége így tehát nem vezethető le mechanikusan az általa ábrázolt vagy kifejezett külső realitás fogalmaiból, viszont a megjelenített sorsvalóság terjedelme vagy jellege sem csökkentheti az üzenet hitelességét. Vagyis: a magyar “sorsirodalomnak” – e hagyományhűségében különleges karaktererősségű irodalomtípus eredendő és evidens művésziségének – éppen nem tehertétele, hanem inkább értéknövelő sajátossága az emberi, etnikai és nemzeti megmaradás, a veszélyeztetett közösségi egzisztencia alapkérdéseire utaló jelentésvonatkozások bősége. (…)
Sárospatak közismerten és megbecsülten a magyar művelődés egyik fellegvára. Őrtorony és kilátó – sok évszázados hagyományai szerint. Modellje és reprezentánsa, alakítója és meghatározója annak a szellemáramlatnak, amely a keresztény európai világkép, a mély európaiság, az ősi magyar kultúrtradíció és a protestáns magyar kultúrkör kontextusában teljesedhetett ki. Példa és hozzájárulás: sajátos és egyetemes, regionális és össznemzeti, magyar és európai szintézisében. (…)
(megjelent: I. évf. 1. szám, 2001. február, 32–37. o.)
Bihari Zoltán
A Zempléni Nemzeti Park létrehozásának céljai és feltételei
(részlet)
(…) Hazánknak kevés olyan tája van, amely összefüggő, nagy kiterjedésű területen védett állat- és növény fajok százainak ad otthont, amelynek minden településén az ezeréves történelmünk valamely darabkájába ne botlanánk, s ahol a táj és az ember harmóniában él, nem szennyeznek gyártelepek, nem zajonganak autósztrádák. A Zempléni-hegység és a Bodrogzug ilyen. Értékeik vitán felüliek, természeti kincseik gazdagsága, sokszínű etnikumuk, történelmi és kulturális értékeik a nemzet zarándokhelyévé avathatják a Kárpát-medence ezen szögletét, nemzeti park alapítása révén. Talán jelképes, hogy Európa mértani közepe éppen ezen a tájon, Tállya határában található.
A tervezett nemzeti park földrajzi fekvése, valamint sajátos geológiai és hidrogeológiai viszonyai a szubkárpáti klímával együtt meghatározzák különleges értékű flóráját és faunáját. Sajátos településszerkezete, az egykori tűzhányók cukorsüveg hegycsúcsláncai, hegyi rétekkel, kaszálókkal tarkított összefüggő erdőségei, ódon várromjai, régi kastélyai, dzsungel-szerű ártéri erdei, vadvízvilága teszik varázslatos szépségűvé a tájat. E tájnak legszebb peremvidéke a Tokaj-hegyalja, amely kiemelkedő magyarhoni táj, nemzeti kultúránk, történelmünk fellegvára, ezeregyszáz éves hazánk kincseinek őrzője. Zemplén a Kárpátok belső vulkáni övének legszebb tagja, tulajdonképpen a Kárpátok előhegye. A táj és a hegység ősi híd a Kárpátokhoz. A Bodrogköz honfoglaló kultúránk emlékét őrzi. Nemcsak régészeti leleteivel, hanem a honfoglalás korihoz hasonló tájszerkezetével is. Ezen a tájon a tavaszi vizek még szabadon járnak. (…)
(megjelent: VIII. évf. 2. szám, 2008. nyár, 27–40. o.)
Bordás István
Andrássy Kurta János szobrászata
(részletek)
A Sárospataki Képtár lépcsőfordulójában áll egy szobor. Összegömbölyödve alvó, fiatal állatot, egy bikaborjút ábrázol, alkotója Andrássy Kurta János. Az állat háta állandóan fényes. Szinte mindenki, aki arra jár, megsimogatja az egy tömbből faragott, vörös gránit szobrot. Vajon mi készteti az embereket arra, hogy végighúzzák kezüket egy jéghideg szobor hátán? Mi teszi élővé a merev sziklát? Ha erre a kérdésre elfogadható választ találunk, bizonyosan közelebb kerülhetünk a mester művészetének titkához. (…)
Legjelentősebb elméleti munkája, A magyar nép szobrászata című könyve (1944), (…) máig érvényes gondolatokat tartalmaz a népi alkotóművészet alapvető formáiról. (…) E könyv tekinthető Andrássy Kurta János művészi hitvallásának, és addigi művészi tevékenysége elméleti összegzésének. (…)
Szinte azonnal kőbe véste gondolatait, többnyire gép segítsége nélkül, kézzel, vésővel. Ennek eredményeként sokkal tömörebb, rusztikusabb felületet tudott létrehozni, amely összhangban állt mondanivalójával is. Olyan témákat ragadott meg, amelyek általános érvénnyel fejezték ki a magyar paraszti kultúra, a magyar gondolatvilág legjellemzőbb momentumait. Balladai tömörségű szobrai szinte egy-egy tőmondatként hatnak. (…) Mind-mind sűrítve fejezik ki mindazokat az érzéseket, viselkedésmintákat, azt a világszemléletet, amely időtlenségében jellemző a magyar paraszti kultúrára. Mindezt erősíti, hogy a megformált emberalakok külső jegyeikben is hordozzák az alapvető paraszti megjelenés sajátosságait. (…) Művészete a 20. századi magyar művészettörténet élvonalába tartozik. Nem csupán azért, mert művei – gondolatiságukban és megformáltságukban – kitűnő alkotások. Hanem azért is, mert a befogadók közel érzik magukhoz szobrait. Ezek olyan emberi tulajdonságokat, alapgondolatokat tárnak elénk, amelyek igazságukkal, időtlenségükkel a legfontosabb emberi értékeket jelenítik meg. Nem véletlen tehát az ösztönös mozdulat, amelyet az összekuporodva alvó kis állat iránt érzett gyengédség vált ki belőlünk. Nem véletlen a kis Bikaborjúnak jutó simogatások sora.
(megjelent: III. évf. 2. szám, 2003. május, 51–56. o.)
Cseh Gizella
A színműíró Gárdonyi
(részletek)
Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt – Gárdonyi Géza, az „egri remete”, a dualizmuskori magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja. (…) Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlenség gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és hit; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. (…) Első munkáin az a sok keserűség érződik, melyeket a helyét kereső fiatal néptanítónak kell megélnie. Ez az ismeretanyag később bölcs humorrá enyhül írásaiban. Valójában mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki legjobban megfelelő műfajt, a paraszti idillt, emelkedni kezdett a magyar irodalom halhatatlan írói közé. A szerző nevét országosan ismertté „legjobb regénye”, az 1901-ben megjelent Egri csillagok tette.
Gárdonyi Géza a 19–20. század fordulóján – utóbb említett műve sikerén felbuzdulva – próbálkozik meg újra régi és legdédelgetettebb vágyával, a színműírással, hiszen ő maga drámai alkotásaitól várta volna mindenekelőtt a halhatatlanságot – mondta hajdani titkárukról Feszty Árpádné. Gárdonyi, ugyancsak 1901-ben Az én falum egyik novellájából alkotja meg A bor című színművét. A darab váratlan sikert hoz. Nemcsak a szerző alkotói pályáján jelentett fordulatot, de a magyar dráma történetének is jelentős állomásává lett. A drámaírói pálya azonban korántsem A borral kezdődött. (…)
(megjelent: VI. évf. 1. szám, 2006. tavasz, 5–15. o.)
Dobay Béla
Sütő András írói útja
(részletek)
(…) Bár Sütő András az irodalomban hamar megmutatta oroszlánkörmeit, szilárd értékrendű, kiforrott és érett, sokoldalú íróvá emberpróbáló évtizedekben vált. Személyes példájával bizonyította egy latin közmondás igazát: Sub pondere crescit palma. (Teher alatt nő a pálma.) Mérföldkő volt életében az Anyám könnyű álmot ígér című mű megírása (1970). Ez az általa szerényen naplójegyzeteknek nevezett alkotás valójában egy lirizált szociográfiai regény; 25 év tükörcserepeiből tökéletesen összerakott-összeszerkesztett történelmi tükör. A tükörcserepek közösségi, családi, életrajzi vonatkozású epizódok. A gyermek és a felnőtt Sütő András pusztakamarási élményei. Keserű és derűs emlékképek; anekdoták és adomák. Az átalakuló mezőségi falu megőrzött és veszendőbe ment szokásai, hagyományai. Az életmód- és életforma-változás okozta leplezett fájdalmak. A magyar kisebbség szociális, migrációs és asszimilációs problémái. A tükörcserepek – az Anyám könnyű álmot ígér keretében – történelmi tükörré álltak össze. És ebben a történelmi tükörben felsejlett, hogy a megideologizált román politika – háborúban és békében egyaránt – milyen szerepet játszott az egyes emberek és embercsoportok sorsának alakításában. Sütő Andrásnak e regénye a személyes átélés közvetlenségével és hitelével hódította meg az olvasóközönséget; méltán lett sikerkönyv. Édesanyja kívánsága szerint: az igazság hírnöke. Több nyelven! Akarva-akaratlan, de az Anyám könnyű álmot ígér – vagy legalábbis annak egy részlete – inspirálta az írót, mikor az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényét elkészítette (1977). (…) Mindkét könyv (…) fényes karriert futott be. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat első kiadása hetek alatt elfogyott. Ezért a szerző az időközben románul is forgalomba hozott esszéregény második magyar nyelvű kiadásának ügyében – a Ceauşescu-féle előírásoknak megfelelően – a minisztertanácshoz fordult; a kormányzó testület nem járult hozzá a könyv újbóli megjelentetéséhez. Ez rossz előjel volt: a romániai nyomdák kapui – az 1981-ben még gyorsan „piacra dobott” Évek – hazajáró lelkek című kötet után – hosszú időre bezárultak Sütő András előtt. (…)
(megjelent: VII. évf. 3. szám, 2007. ősz, 5–23. o.)
Dobrik István
Domján József és a magyar grafika
(részletek)
(…) Domjánt – a gyors politikai ízű elismerések (Munkácsy-díj 1955; Kossuth-díj 1956.), műveinek megformáltsága, a hagyományos magasnyomású grafikai technika megtartva-megújító merész változtatásai, újításai, a festékezés és a nyomtatás tradícióinak felülírása, különcnek számító viselkedése miatt – nem fogadta osztatlan elismerés a grafikus társak körében. (…) Valóban makacs következetességgel ragaszkodott saját belső értékrendjéhez, ehhez igazította alkotói szándékát és az alkotási módot. Mesterei egyéniségére és a korrektúrákra élete végéig emlékszik, de igazán – mint kiderül – a főiskolás évek alatt nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni. Rudnay és Szőnyi festő-karakterének hatását nem, vagy csak igen nagy áttételekkel lehet tetten érni munkásságában. A plein air festéshez való viszonya is érdekes volt. A természet megfigyeléséből leszűrt tapasztalatokat sajátos módon fogadta be, értelmezte és összegezte. (…) A belülről fakadó látomásos színekhez való ragaszkodása, az alkotásnak mély intuíciókra építő ereje zárkózottságot követel, és ehhez a zárkózottsághoz a képek készítése során ragaszkodott. Már fiatal korában is, amikor még saját szavaival élve „már nem voltam munkás, még nem voltam művész”, a képeket zárt helyen festette. (..) Domjánt még a plein air-ben festés szabadsága, a természet szín és fényviszonylatainak varázsa sem tántorította el alkotói módszerétől. A színekhez való intuitív viszonya grafikai munkásságának is alapját jelentette. (…)
(megjelent: VII. 3. szám, 2007. ősz, 71–75. o.)
Egey Emese
Fürdőélet Abaújban és Zemplénben
(részletek)
Ma már nem köztudott, hogy az Eperjes-Tokaji hegylánc (Zempléni-hegység) nyugati és keleti peremén feltörő vagy fúrt források vize hajdan milyen sok kisebb-nagyobb fürdőhely kiépülését segítette, milyen sok betegnek hozott enyhülést, gyógyulást. Manapság legtöbben a végardói, az abaújszántói és a kékedi strandot ismerik, a többi hajdan volt „gyógyhelyre” már csak a kutatók és a helybeliek idősebb nemzedéke emlékszik. Ugyanakkor napjainkban sorra jelennek meg olyan munkák, amelyek a történelmi Magyarország, vagy egyes országrészek régi fürdőéletét és kedvelt gyógyüdülőit ismertetik. Jelen írás célja a zempléni és az abaúji fürdők számbavétele, azoké, amelyek az Eperjes-Tokaji hegylánc területén, a mai országhatáron belül találhatók, s amelyek gyógyhatásuk és egykori ismertségük miatt művelődéstörténeti jelentőséggel bírnak. (…)
Zemplén vármegye főorvosa, Chyzer Kornél több tanulmányban foglalkozott a megye ásványvizeivel. Utánanézve a szakirodalomnak és személyes ismeretségeit felhasználva ő maga járt be 52 községet és megállapította, hogy 28 településen – ezek többsége ma Szlovákiában van – tör fel ásványvíz. Az Eperjes-Tokaji hegységben a peremi törésvonalak mentén fakadó természetes, ún. szerkezeti forrásokon kívül is vannak források, amelyek a második világháborút követően megindult szénhidrogén-kutatás melléktermékei. E vizek sokféle ásványi anyagot tartalmaznak, s bár hőfokuk és oldott anyag koncentrációjuk nem éri el a mai gyógyvíz szabványt, a hagyomány, a lakosság gyógyvízként kezeli őket. (…)
(megjelent: VI. évf. 2. szám, 2006. nyár, 25–35. o.)
Éles Csaba
Maupassant másfél évtizede. Párhuzamok és kereszteződések a francia kultúra történetében, 1880-1893
(részletek)
(…) Milyen az a társadalom, milyen az a kor és kultúra, amely a hátterét jelentette Maupassant munkásságának? Milyen az a tizennégy esztendő, amelyet most kimetszünk Franciaország politika- és művelődéstörténetéből? A górcső alá vett időszak határoló évszámai objektíve természetesen esetlegesek – ám szubjektíve, az író felől nézve, nagyon is meghatározóak. 1880 (mint láttuk) a Gömböc megjelenésének – 1893 pedig (mint látni fogjuk) hősünk földi életből történt kilépésének dátuma. (…)
Maupassant sok-sok elbeszélésének zöme néhány témacsoportba sorolható. „A háborúval kapcsolatban – írja Armand Lanoux – Maupassant pőrén, ellentmondásosan áll előttünk, mint pacifista és hazafi egyszerre.” Az korántsem biztos, hogy a pacifizmus és a hazafiság mindig, teljesen és főként ellentmondásosan kizárja egymást. De az tény, hogy az 1870/71-es porosz-francia háború ifjan átélt és elmesélésekből hallott epizódjai mély nyomokat hagytak haláláig az író emlékezetében; s amelyek a nyolcvanas évek végéig megírásra is késztették. Bizonyítja ezt kezdetben a sokat emlegetett Gömböc, majd a Fifi kisasszony, az Ordas anyó, a Két jó barát, a Párbaj, Az őrült asszony és később a Háromkirályok. (…)
Illés Endre (…) úgy látja (1955), hogy Maupassant a fényt és izgalmat kereső lázas impresszionista évtizedekbe született bele. A színek királynője a fekete – ezt Renoir jegyezte meg egyszer, de elfelejtette; Maupassant azonban soha. „A lángoló vörösekbe és sárgákba, az édesen remegő kékes, zöldes és rózsás árnyalatokba, a felejthetetlen gyöngyházszürkékbe mindig vastagon belehúzza a feketét. Minden történetében és minden nevetésében ott a fekete. Alig lehetne Maupassant művészetét egyszerűbben és teljesebben jellemezni, mint ezzel az ellentéttel és feloldhatatlansággal: a könnyű, égő színek között a kegyetlen feketével. Nála a színnek és a fénynek bűntudata van.”
(megjelent: V. évf. 4. szám, 2005. tél, 6–19. o.)
Fehér József
Sárospatak, a könyvtárak városa
(részletek)
(…) Berzsenyi lelkével, másik énjével vitatkozva, és Vörösmarty is ugyan kétkedve szól a könyvek hasznáról – utóbbi nem egészen költői kérdése közismertebb: ment-e a könyvek által a világ elébb –, én mégis ismét csak a széphalmi „szent öreget” idézném. Mert mindannyiunknak példája, vagy tanulsága lehet pataki diákéveiről való visszaemlékezésének idevonatkozó egy mondata: „mert Pataknak húszezer kötetnyi bibliotékája van, s a könyvek a tanulók szobáikba is kiadattak; mert az igyekvő gyertyát gyújt a másik gyertyájánál…” Elképzelem a jelenetet; az ember, a diák, könyveket tanulmányozván, világosságot gyújt évtizedekkel, évszázadokkal, netán évezredekkel ezelőtt élt emberek elmét világító lángjánál. A magyar irodalom egyik legszebb képe, egyik legszebb metaforája ez. (…)
Nekem a könyv, vagy egy könyvtár (házi könyvtár vagy gyűjteményi könyvtár) még sohasem jelent meg úgy, mint kötetek sokasága vagy polcrendszere. A könyv mellett mindig ott egy kéz, egy figyelmes szemmel lehajtott fej, egy csendes, merengő, vagy gondolkodó ember-alak. A pataki könyvtárban – hogy a hely szellemét idézzük – Újszászy Kálmán derűs mosolya, Czegle Imre visszafogott, komoly méltósága, a fiatal Szentimrei Mihály gyors, barátságos szolgálatkészsége jelenik meg. (…)
A könyv kultúrája nem veszhet el. Mert jaj úgy az emberiségnek, ha ez megtörténne! Az emberi alaptermészet változna meg: a számítógépet ugyanis nem lehet behajtogatni, összefirkálni, magunkhoz hasonlítani, simogatni, visszalapozni, behunyt szemmel merengeni rajta, kölcsön adni és nem adni vissza, polcunkon igazgatni, zsebre vágni, széljegyzetelni, asztalunkon tartogatni, szamárfület hajtogatni bele, kinyitni-bezárni-visszalapozgatni – s ahogy egyik beszélgetőtársam mondotta legutóbb: „még senki sem aludt el számítógéppel a hasán…”
(megjelent: II. évf. 1. szám, 2002. február, 83–86. o.)
Fekete Ilona
Purizmus, mint történeti revízió. A korai műemlék-helyreállítás gondolati háttere és megvalósulása Kassán
(részlet)
(…) Henszlmann Imre írásműve, a Kassa városának ó német stylű templomai 1846-ban jelent meg. Ebben két kassai templomról írt, de a füzet legfontosabb részét a kassai Szent Erzsébet plébániatemplom tette ki. Terve, hogy a plébániatemplom önálló monográfiáját megírja, később nem valósult meg. A templom a 14. század végén és 15. század első felében épült háromhajós, kereszthajós, nyugati toronypárjával – amely ma már centrális térként értelmezhető. Henszlmann szisztematikusan feltárta a templom múltját oklevelekkel, és datálási javításokat is tett ezek révén, azaz kimutatta, hogy létezett egy korábbi templom. Majd az alaprajzzal kezdődően sorra vette a templom egyes részeit. A purista szemléletből következően feltételezte, hogy egy tervezőépítésze volt a templomnak, ami ellentétben állt a középkor építési gyakorlatával. „A kassai nagytemplom alkalmasint a XIII. század hatodik vagy legfeljebb hetedik évtizedében vette eredetét, magát alaptervét és legrégebben kiépített részeit tekintve, és itt meg kell jegyeznem, miképp kevés kivétellel az alapterv egészben és minden részleteiben egyöntésű, miért is kénytelenek vagyunk feltenni, hogy egyazon mestertől eredt.” Ez az elképzelés feltételezi, hogy létezett a templomnak egy eredeti terve, amely mégsem valósult meg. A templomot arányvizsgálatoknak is alávetette, és a külső faltagoló elemeken bizonyítottnak találta, hogy „az ó német építészek minden munkájukban határozott számítás után indultak és semmi arányt csupán esetleg állítottak fel”. Ez a vizsgálat azt is bizonyította számára, hogy az alaprajzon való aránytalanságok a későbbi koroknak tulajdoníthatók, akik nem foglalkoztak a helyes arányokkal és az eredeti tervvel. De a következőkben ezzel kapcsolatban ezt írta: „Ha már valakiben illy genialis eljárásra ismerünk, alig gondolhatjuk, hogy ez más esetben mind a szabályosságtól, melly az építészetben annyit nyom, mint a zenében az időmérték, mind pedig genialitásától egészen eltávozik; ilyesmit pedig kénytelenek volnánk feltenni, ha a’ nagy középtő tervezetét is, mellynek alaprajzát táblánk előadja, szintén eredeti építészünknek tulajdonítanók, mivel itt a’ szabálytalanság és a ’méregyen hiánya első pillanatra annyira felötlő, hogy a szemre kedvetlenül hat”. A „középtő” a templom négyezetére vonatkozik, amely Henszlmann szerint az eredeti tervhez képest nem volt megfelelő helyen. Henszlmann ebben az esetben ismét nem vette figyelembe az esetleges időbeli eltéréseket az egyes mellékkápolnák építési idejében, illetve azok belső kialakítását is egységesnek vélte, noha a megrendelők különböző polgári családok voltak. A négyezeti pillérek nem feltétlenül utalnak nyolcszögű négyezeti toronyra, ami Henszlmann később talált katedrális ideáltípusán, a braine-i St-Yved-en (1190–1216) is megfigyelhető. Így nem értékelhette a templom erőteljesen centrális templomra utaló alaprajzát. (…)
(megjelent: VII. évf. 2. szám, 2007. nyár, 5–21. o.)
Földy Krisztina Lilla
Felső-magyarországi tradíció. A sárospataki tanítóképző épülete mesélni kezd
(részletek)
(…) Lechner Jenő, a sárospataki tanítóképző tervének megalkotója kezdeti stíluspróbálgatásai után, mikor egyaránt tervezett szecessziós és eklektikus épületet, 1908-ban a „Modern és nemzeti építészet” című előadásában fogalmazta meg először önálló programját. Elhelyezte azt a fent röviden bemutatott irányzatok koordinátarendszerében, és éppúgy elhatárolta az eklektikától, mint Lechner Ödön egyéni stílusától vagy a falut járó Fiatalok törekvésétől. (…)
Sáros vármegye területén és a Szepességben helyi mesterek keze munkája révén a pártázatos reneszánsz sajátos stílusváltozata alakult ki. Jellegzetes eleme ennek az épület felfalazása, a homlokzat attikával (az épület főpárkánya feletti mellvédszerű fal) való megemelése és ennek vízszintes lezárása kis fokok szabályos rendjéből álló pártázattal. (…)
Sárospatakon a késő reneszánsz időszakában különösen változatos és érdekes építészeti atmoszféra alakult ki. A Mátyás korában virágzó, toszkán eredetű all’antica kivitelű ornamentumok díszítésében a hagyományos formák mellett lombard és olasz manierista elemek is jelentkeztek, emellett a sárospataki vár díszítésének stílusát a helyi kőfaragók műhelygyakorlata is formálta. (…) A sárospataki vár tehát gyújtópontként ugyanazokat az időbeli és földrajzi dimenziókat foglalja magában, amelyekhez a pártázatos reneszánsz stílus is kötődik. A megvalósult sárospataki tanítóképző terve tehát mélyen megfelelt az 1909-ben kihirdetett nyilvános tervpályázat követelményének, amely kiemelt jelentőséget tulajdonított az építés színhelyének. (…)
A sárospataki tanítóképző épületének megépítésére heten jelentkeztek. (…) A zsűri 1909. június 12-én döntött. Egyhangúlag a „Traditio” jeligés pályaművet tartotta a legjobbnak. Lechner Jenő és Warga László díjnyertes munkájának jutalma 2000 korona és a kivitelezésre való felkérés volt. (…) A sárospataki tanítóképző termékeny talajon épült, Lechner Jenő motívumai Sárospatak utcáin visszhangra találtak. A nyomok talán a hely szelleméhez vezetnek, erről is beszél az épület.
(megjelent: IV. évf. 4. szám, 2004. tél, 12–25. o.)
Halászi Aladár
Bolvári Zoltán, a „hanglátó” művész
(részletek)
(…) Emberek a pedagógusok, az előadóművészek is. (…) Egzisztenciájuk nemcsak maga a munkahely, hanem a közeg, amely értelmet ad tevékenységüknek, amely természetes tere, kohója tehetségük kibontakozásának, vagyis a diákság, a tantestület, a helység és a helyiség, ahol meghitt módon zajlik a dolgos művész élet. Ha ez elvész, vagy meg sem nyeri az ember, gyökértelenné válik. Bolvári Zoltánt ezeken a buktatókon is átlendítette akaratereje, céljának soha nem halványuló fénye: a tanítás, a zene, a szépség szerinte való foglalata, amelyhez tanítványait, hallgatóságát el akarta juttatni. (…)
Száz év eltelt születése óta, mégis mintha tavaly beszélgettünk volna Bartók és Kodály törekvéseiről, a népdalok szerkezetéről. Chopin zenéjéről, Beethoven megsüketüléséről, Liszt Ferenc hazaköltözéséről, a pentatóniáról, a zene népeket összekapcsoló szerepéről. A halhatatlanság eléréséhez száz év nem küszöb, de ha az volna, könnyedén átlépné, mert éltében a megbomlott értékrendekhez keresett és talált harmóniát, amely a zenetanítás révén életünket igyekezett szebbé, a szépre érzékenyebbé tenni. Így benne van személyének, tevékenységének hatása a mi életrajzunkban is. Ezt tudatosan, de önkéntelenül is átadtuk környezetünknek, tanítványainknak, akik már nem tudják, kitől ered a precizitás, a jó kedély, a művészet szeretete, mindez csupán pozitívan hat rájuk. (…) A zenén, pedagógián kívül nem viszonyult semmihez és senkihez alázattal. Mindent tudott tárgyáról, és ha mégsem, ráérzéssel azt is tökéletesen megoldotta. Ha kollégája lettem volna, talán egy csöppnyi irigység belém is költözik iránta, de szerencsémre „csak” tanítványa voltam, így maradék és mögöttes gondolatok nélkül tisztelhetem és csodálhatom. Másoknak is ezt ajánlom.
(megjelent: VIII. évf. 3. szám, 2008. ősz, 87–90. o.)
Harsányi István
Nemzedékem szemével
(részletek)
(…) A Sárospataki Református Főiskola – református nevéhez híven – kezdeményező, reformáló, alkotó-teremtő buzgósága által vált híressé. Lényegre törő, sallangmentes, eleven stílus jellemezte. Mindig készen a vitára, mindig készen a jobbításra, de mindig készen a tréfára is. Öt századra visszanyúló történetében rangját, hírét kiemelkedő tanár egyéniségek alapozták meg. (…) Jómagam a 30-as évek elején, már harmadik generációs tanár dinasztia Benjáminjaként térhettem vissza az Eötvös Kollégiumból Alma Materemhez. Erdélyi János volt a példaképem. A róla elnevezett irodalmi kör vezetőjeként igyekeztem az általa hirdetett tanszabadság elvét az alsós korosztályra is kiterjeszteni. Elvem – a „személyre-szabott” nevelés – az 1934-ben indított tehetségkutató, tehetségmentő mozgalomban csúcsosodott ki. (…) Megnyílhatott a Főiskola kapuja a szegény-paraszt gyerekek legkiválóbbjai előtt is, akiknek szülei a taníttatás költségeit képtelenek lettek volna fedezni. (…) A tehetségmentő munka egyenes folytatásaként, egy évvel később indult a népfőiskolai mozgalom. (…) A népfőiskola a tehetséges, de az akadémiai képzésből kimaradt népi rétegek felzárkóztatását szolgálta. (…)
(megjelent: II. évf. 2. szám, 2002. május, 105. o.)
Hermán M. János
Herder életműve és magyarországi hatása
(részletek)
(…) Herder versei, népköltészeti gyűjteményei, tanulmányai és történetfilozófiai írásai korán eljutottak Magyarországra. Olvasói közé tartoztak a jakobinus mozgalom szimpatizánsai, a magyar szabadkőművesek, a peregrinus diákok és a tollforgatók java része. Művei közvetlen hatással voltak a reformkor nyelvművelőire, megemlítjük Batsányi János, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Kármán József, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc nevét. Folytathatjuk a sort Bajza József, Kazinczy Gábor, Kriza János és mások felsorolásával, akiknek műveiben herderi hatások tükröződnek, vagy akik fordítói voltak. Herder termékenyítő hatása leginkább a nemzeti kultúra és a magyar nyelv hivatalos elismeréséért folytatott küzdelem idején mutatkozott meg. (…)
Kölcsey Ferenc 1826-ban közölte Nemzeti hagyományok című esztétikai-kritikai tanulmányát, amelyben áttekinti a magyar irodalom fejlődéstörténetét. Ebben elfogadja Herder organikus fejlődéselméletét a nemzetek gyermek-, ifjú-, férfi- és öregkoráról. A poézisnek az a legkedvezőbb pillanat, amikor a nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb műveltség csendesebb világába lép. Kölcsey azzal is egyetért, hogy „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni”. (…)
Horváth János irodalomtörténész szerint a Herder eszmekincsére utaló irányzatnak Magyarországon Riedl Frigyes a legjelentékenyebb alakja. Szerb Antal szerint Herder nem volt zseniális alkotó, műveinél sokkal fontosabbak tovább élő gondolatai. Herder legjelentősebb alkotásának népdalgyűjteményét tartja, amelyet halála után átrendezve és kiegészítve adott ki újra Johannes von Müller, Stimmen der Völker in Liedern (A népek hangja dalokban, 1808) címmel. A világ minden tájáról származó költemények között Shakespeare és Goethe versei is szerepelnek, mert Herder felfogása és szóhasználata szerint minden népköltészet, ami zseniális megnyilatkozás. Herder híres népköltészeti gyűjtéséből azonban érthetetlen módon hiányoznak a magyar és az orosz dalok. (…)
(megjelent: IV. évf. 1. szám, 2004. tavasz, 5–16. o.)
Hoppál Mihály
Sámánok között. Kínai naplójegyzetek, 2001
(részletek)
(…) Szerencsin bő 2000. október 6-án tartotta az utolsó beavató szertartást. Tíz tanítványa vett részt ezen a több órás rituálén. (…) Délután került sor a valódi beavatási próbákra. Szerencsin és segítőnője először doboltak és táncoltak, forogtak, (…) a tanítványok pedig felsorakoztak, hogy végig menjenek a próbákon. Kivittek az udvarra egy asztalt, azon rögtönöztek egy oltárszerűséget és elhelyeztek rajta három kis poharat, amelyekbe pálinkát öntöttek és meggyújtották. (…) A földre terítettek egymás mellé több műanyag zsákot, amelyeken a beavatandók végigmennek, megközelítik megpróbáltatásaik eszközeit. Az első próba szerint két éles kard élén kellett mezítláb végig lépkedni. Először a sámánnő, Tenhuar mutatta meg, hogy mit kell csinálni, majd az öreg sámán. Közben gyors ütemben verték a dobot és egymás után jöttek a tanítványok, férfiak és nők vegyesen (az utóbbiak talán csak négyen voltak). Két fiatal szép arcú, bajuszos fiatal férfi verte a dobot, az öreg bő pedig figyelte a próbát. A két dobos feltehetően már beavatott lehetett. A sámán néha pálinkát öntött a kardok élére, először csak ráléptek, majd a sarkukkal nehezedtek rá, végül hosszában kellett végig araszolni rajtuk. (…) A második próba során a sámánjelöltek először a sarkukat beleérintették egy feltehetően olajat(?) tartalmazó tálba, majd erősen rátapostak egy tűzből éppen kivett forró vaskapára. A sarkukról az olaj (vagy szesz) a kapán hatalmas lángot vetett, ekkor sikeres volt a próba. A körben állók megdermedve figyelték az eseményeket. (…) Végül a harmadik próba következett, amely egy kis megtüzesített háromszög alakú vasszerszám szájba vételét jelenti, pontosabban egy pillanatra a fogak közé szorítását. Ez is minden jelöltnek sikerült, kivéve egyet, aki állandóan előretolta, kinyújtotta a nyelvét, úgyhogy a sámánnő nem akarta megégetni a nyelvét. Érdemes megjegyezni, hogy az öreg és segítője, Tenhuar teljes sámáni díszben, öltözetben és koronásan vettek részt az avatási szertartáson, addig az avatandók köznapi, mai huszadik századi modern öltözékben voltak. A tüzes vas fogak közé szorítását is kétszer kellett megcsinálni. Az egész végén (…) az öreg ül a fűthető alvóhelyen és a tanítványok egymásután leborulnak előtte, letérdelnek és homlokukkal érintik a földet.(…)
(megjelent: II. évf. 3. szám, 2002. augusztus, 18–31. o.)
Hörcsik Richárd
A Sárospataki Református Kollégium gazdaságtörténetének fő vonásai, 1919-1941
(részlet)
(…) Már az I. világháború harmadik esztendejében világossá vált a Gazdasági Választmány (GV) vezetői előtt, hogy fokozni kell a saját belső gazdálkodást, mert csak így lehet megőrizni a Kollégium anyagi önállóságát, visszatérve a régi gazdálkodási módhoz: az önellátáshoz. A háború vége felé fokozatosan erre állt rá az iskola gazdasága. S ez nemcsak hogy segített átvészelni a háborút, hanem anyagi alapot teremtett a háború utáni talpra álláshoz.
Az iskola a háború első évében a Tápintézet ellátását saját gazdálkodásával segítette: a sertéshízlalással. A GV sertésólakat építtetett, a takarmányt pedig saját gazdaságából szerezte be. Ez hatékonynak bizonyult a háború ínséges esztendei alatt, és lehetővé tette a Tápintézet zavartalan működését. Az iskola erdejében saját fakitermeléssel biztosították a Kollégium téli tüzelőszükségletét. 1919-ben már arra is lehetőség nyílt, hogy a főiskolához tartozó személyzetnek – a tanárokat is beleértve – áron alul átengedjenek a fafeleslegből. Továbbá biztosította az építkezésekhez szükséges épületfát. Trócsányi József GV-elnök szavai szerint: „Az idő fényes elégtételt adott itt azoknak a múltban sokat meghurcolt férfiaknak, akiknek az iskola vagyonkezelése ellen intézett támadások alkalmával kiküldött Konventi Bizottság is terhére írta, hogy az iskola tőkéjét 2-3%-ot hozó erdőbirtok vásárlásra fordították. Bár fordították volna mind arra!” A háború alatt vásárolt lovakkal – amelyek szénaszükségletét az iskola rétjei biztosították – a Kollégium függetlenítette magát az „olykor tűrhetetlen fuvarmizériával és uzsorával szemben.” A szőlők egy része a háború alatt már házi kezelésbe került. Ezért vált szükségessé új gazdasági státusz létesítése; a szőlőfelügyelői hivatalé. 1919 tavaszán pl. újabb 12-15 munkást fogadott fel a szőlők jobb megművelésére. Továbbá létrehozták a borok eladását intéző és ellenőrző Pince Bizottságot. Egyébként az összes birtok közül a szőlők voltak a legjobb állapotban. Egy-két év kitűnő termésátlaga nagymértékben megkönnyítette a Pince Bizottság munkáját, hogy ti. áron felül sikerüljön eladni a bort. Ezáltal igen jelentős jövedelmet biztosítottak az iskolának a szőlő- és borgazdálkodás által, és így hozzájárultak a főiskola vagyoni egyensúlyának helyreállításához. A háború utáni gazdasági élet fejlődésének ez a gazdálkodási ág volt az egyik serkentője. (…)
(megjelent: VI. évf. 3. szám, 2006. ősz, 25–34. o.)
Jakab István
A szlovákiai magyar nyelvművelés múltja, jelene és jövője
(részletek)
(…) A csehszlovákiai magyar nyelvművelés elveit nagyon tömören a következőképpen fogalmazhattuk meg:
1. A csehszlovákiai magyar nyelvművelésnek arra kell törekednie, hogy
a) a magyar nyelv rendszerének és törvényeinek megismertetésével,
b) a nyelvhasználati készség fejlesztésével egyre magasabb szintre emelje a csehszlovákiai magyarok nyelvi műveltségét.
2. Állandóan figyelemmel kell kísérnie a nyelv fejlődését és használatát: segítenie kell a pozitív jelenségek elterjedését, amelyek a nyelvnek hasznára vannak, gazdagodását elősegítik; szüntelen harcot kell folytatnia a negatív jelenségek ellen, amelyek a nyelvnek kárára vannak, függetlenül attól, kik és milyen széles körben használják őket.
3. A nyelvhasználat kérdésében a művelt magyar köznyelvet (köznyelven nemcsak az irodalmi nyelv beszélt változatát, hanem az egész egységes, közös, normának tekinthető belső nyelvtípust, ennek mind írott, mind beszélt megjelenési formáját értve), a nyelvhelyesség megítélésének kérdésében pedig a magyar nyelvtudományi kutatás eredményeit kell alapnak tekintenie.
4. Szüntelenül vizsgálnia kell a magyar nyelv csehszlovákiai használatának állapotát, s az arra illetékesek bevonásával segítenie kell a lemaradást mutató belső nyelvtípus, stílusszint, stílusréteg vagy csoportnyelvi szókészlet fejlesztésében. (…)
Mit mondhatok nyelvművelésünk jövőjéről? Azt, hogy jövőbeli tevékenységünk nemcsak a nyelvi ismeretek terjesztése lesz, s nemcsak a hibás nyelvi- nyelvhasználati jelenségek elleni harc, hanem küzdelem a magukat nyelvelméleti szakértőknek kikiáltókkal is, akiknek fontosabbak a maguk kiagyalta elméletek, mint anyanyelvünk fennmaradásának ügye. (…) De a nyelvművelés, sőt most már a nyelvvédelem nemcsak a nyelvművelők ügye, hanem az önöké is, mindnyájunké. Elvégre mindnyájunk anyanyelvéről van szó. (…)
(megjelent: I. évf. 3. szám, 2001. augusztus, 5–17. o.)
Jósvainé Dankó Katalin
A sárospataki vár műemléki helyreállításának eredményei
(részletek)
Az UNESCO Világörökség Bizottságának 2002. június 23–29. között Budapesten tartott ülése kiemelkedő esemény volt, hiszen számunkra fontos döntés született: Világörökségi Listára került a „Tokaji borvidék kultúrtáj”. (…) A döntés előkészítői (…) személyesen szereztek benyomást – többek között – a pataki vár szépségéről, művészeti értékeiről, a kulturális turizmusban betöltött jelentőségéről. (…) A múlt rétegeit megőrző épületegyüttes állapota országos figyelem központjába került az utóbbi évtizedben, egyrészt annak köszönhetően, hogy a műemléki helyreállítása nem állt meg a Vörös-torony munkálatait, restaurálását követően, hanem tovább haladt, sőt új eredményeket is tud felmutatni. Másrészt azért, mert 2001-től a központi költségvetésben szerepel a vár rekonstrukciójára fordítható összeg. Nem elhanyagolható a kezdet sem, amely a sárospataki vár műemlék-együttesének rekonstrukciós programjaként vált ismertté 1997-ben. Akkori elképzelésünk az volt, hogy a belső vár, palotaszárny felújítását befejezzük, olyan fontos feladatokkal, mint a Sub Rosa freskó és a Lorántffy-loggia restaurálása, továbbá a külső vár – múzeumi kezelésben lévő, tehát nem az egészre kiterjedő –, romjainak konzerválása, s a kastélykert, illetve vár zöldfelületi rekonstrukciója. (…) A helyreállítás során letisztult a kastély szárnyainak funkciója, így a déli palotaszárny emeleti terei, a 19. századi folyosóról megközelíthető vendégszobák lettek. (…) Míg a keleti szárny emeleti terei kiállítási térként működnek, s a loggia révén közvetlen átjárást biztosítanak a Sub Rosa terembe, az északi és a nyugati emeleti teremsor is kiállító tér, azzal a lehetőséggel, hogy az időszaki kiállítási terek a nagy lépcsőházból is megközelíthetők. (…) Minőség, pontosság és a határidők betartása: ez az elkövetkező munkák alapvető követelménye. A nagyszerű eredmények tovább gazdagítják a várat, Sárospatakot, a régiót, hozzájárulva a Világörökség megőrzéséhez.
(megjelent: II. évf. 4. szám, 2002. november, 85–88. o.)
Karasszon Dénes
Sárospatak jelentősége Európa művelődéstörténetében
(részletek)
(…) 1650-ben pedig Sárospatakra érkezett Comenius akinek fellépése új korszakot jelent nemcsak Sárospatak, hanem a reformáció és a protestáns szellemiség pedagógiájának európai történetében. (…) Comenius Sárospatakon pánszofista iskolát akart létrehozni; felpanaszolta a bölcseleti, jogi és orvosi ismeretek oktatásának hiányát; kikövetelte és megnyitotta az iskola nyomdáját és ott kinyomtatott tankönyveit adta diákjai kezébe. (…) Comenius idejében különösen magasra emelkedett a sárospataki iskola hírneve. Távoli protestáns iskolák innen kértek tanítókat és gyülekezeti lelkipásztorokat. Az 1606-ban tartott kassai országgyűlés követelte a Collegium egyetemmé fejlesztését, az ellenreformáció azonban – különösen a panszofista eszmék miatt – az üldöztetések és a bujdosás korát hozta az iskolának. Sárospatak csak 1714-ben vált articularis hellyé, ahol a protestánsok templomukban szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ekkor ismét fejlődésnek indult az iskola: Simándi István kezdeményezésére hazánkban itt indult meg elsőként a kísérletes fizika oktatása (1708); ugyancsak Simándi kezdte meg a jogi ismeretek oktatását is, ebből fejlődött ki később a jogakadémia. 1783-ban Csehország kért Patakról lelkészeket, és el is ment 57 ifjú prédikátor, hogy a „türelmi rendelet” hatására akkoriban életre kelt Cseh Protestáns Egyházat szolgálja. 1794-ben Tóth-Pápay Mihály, a Sárospataki Református Kollégium tanár-orvosa, egyben országunk első iskolaorvosa készítette el hazánk első iskolaorvosi jelentését. Említést érdemel, hogy ugyanebben az évben világi gyógyszertár nyílt Sárospatakon és látta el gyógyszerekkel a Kollégiumot; 1839-ben pedig innen indult ki a protestáns iskolákban bevezetett kötelező egészségtan oktatás; itt nyílt meg országunk első iskola-kórháza és egyik legelső tornaterme. Templom, kórház és iskola: a nemzet fennmaradásának három pillére szilárd alapokat nyújtott a magyar protestáns szellemiség fejlődéséhez. (…)
(megjelent: IV. évf. 1. szám, 2004. tavasz, 27–30. o.)
Kelemen Judit
Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek irodalmi vonatkozásai
(részletek)
(…) Liszt Ferenc, megelégelve a zongoravirtuózok mozgalmas, nyugtalan vándoréletét, az udvari színház karnagyi kinevezésével érkezett Weimarba. Goethe és Schiller városa igazi szellemi töltekezést és művészi megújulást ígért a zeneszerzőnek, aki végül 1848 és 1861 közt élt és alkotott Németország egykori fényes kultúrközpontjában. Nagy kihívást jelentett számára a zenekarral való közvetlen kapcsolat lehetősége, hiszen korábban többnyire csak zongoraműveket komponált, most viszont alkalma nyílt a zenekarkezelés, a hangszerelés, a hangszínkeverés technikájának közelebbi megismerésére, kipróbálására és csiszolására. A weimari esztendők alatt keletkezett zenekari műveinek többsége, beleértve a tizenkét szimfonikus költeményből álló ciklust, valamint azokat a programzenéket, amelyek csupán a műfaj tágabb értelmezésében sorolhatóak e kompozíciók körébe (Faust-szimfónia, Dante-szimfónia, Két epizód Lenau Faustjából, 2. Mefisztó-keringő).
A szimfonikus költemény műfaji meghatározása az 1856 tavaszán megjelent hat darab, az első hat kiadott szimfonikus költemény partitúrájának címében (Symphonische Dichtungen) szerepelt elsőként. „Új bornak új tömlő kell!” – idézte a Bibliát a mélyen vallásos Liszt, utalva a tartalom és a forma kapcsolatára, amelynek során az egyikben végbement változás a másik változását is magában hordozza. (…) Liszt a szimfonikus költemények programjait általában a partitúra előszavában fogalmazta meg, hisz szerinte „a programnak nincs más célja, mint az, hogy már előzetesen utaljon azokra a pszichológiai tényezőkre, amelyek az alkotásban testet öltenek. A zeneszerző esetleg meghatározott benyomások alapján komponálta művét, s ezeket azután teljesen át akarja vinni a hallgató tudatába”. Az előszó gondolatait követően Liszt több alkalommal is közzétette a teljes költeményt vagy az inspiráció forrásául szolgáló képzőművészeti alkotást, így gondoskodva a hallgatóság teljes műélvezetéről. (…)
(megjelent: VI. évf. 2. szám, 2006. nyár, 52–57. o.)
Kiss Jenő
Kazinczy, az Akadémia és a magyar nyelv ügye
(részletek)
(…) Kazinczy megkerülhetetlen tájékozódási és viszonyítási pont volt nyelvi kérdésekben – hívei és ellenzői számára egyaránt – a Magyar Museum és az Orpheus megindítása, tehát 1788/1790 után. A széphalmi mestert megmérte az idő, és súlyosnak találta. Kölcsey róla írt akadémiai emlékbeszédében máig érvényesen fogalmazott: „Kazinczy nem vala legelső, nem is egyetlen egy, ki a’ nyelvvel történt nevezetes fordúlást kezdé és eszközlé. De övé a’ dicsőség, hogy ízléssel párosított igyekezeteivel.” (…)
Kazinczy kora a nemzetté válásnak és a magyar nyelv versenyképessé tételének a kora. A nyelvi egységesülés és korszerűsödés irányába mutató hosszú folyamat a felvilágosodás terjedésével jut el döntő szakaszába az 1790-es évek elején. A nemzetté válás folyamatában a nyelv kettős értelemben is alapvetően fontos szerepet játszott. Egyrészt az anyanyelv a nemzethez tartozás legfontosabb kifejezőeszköze, szimbóluma lett; bekövetkezett tehát a nyelvi státusváltás, az anyanyelv fölértékelődése: a nemzet és nyelve között szoros viszony alakult ki. Másrészt világossá lett, hogy a társadalom, a közösség korszerűsítésének, a rendi társadalomból a megcélzott polgári társadalomba való átmenetnek nyelvi feltételei is vannak (emlékezzünk Bessenyei tételmondatára: „Minden nép a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem”). A kor jeles gondolkodói azt ismerték föl, hogy a magyarság a közös nyelven és kultúrán alapuló nemzetfogalom jegyében csak a magyar nyelv korszerűsítésével fogható össze és modernizálható. A nyelvi kérdés így, ezért vált fontossá, ezért vált politikummá. A nyelvi feltételek teljesítésére két lehetőség kínálkozott: a saját nyelv versenyképes szintre emelése vagy egy versenyképes nyelvre (a mi esetünkben: a németre) való váltás. A 18. század végének vezető magyar értelmisége az előbbi utat választotta. (…)
(megjelent: IX. évf. 2. szám, 2009. nyár, 16–21. o.)
Kocsis Rudolf
A tárgy megjelenése a 20. század avantgárde művészetében
(részlet)
A tárgy felhasználásának első jeleit a 20. század eleji avantgárde művészetben kell keresnünk, éspedig a kubizmusban és a futurizmusban, melyeket Hegyi Lóránd a radikális avantgárde első hullámának tekint. Werner Hofmann e két irányzathoz köti a modernizmus kezdetét az európai képzőművészetben, míg az impresszionizmust és posztimpresszionizmust előtörténetként értelmezi. Clement Greenberg amerikai műkritikus a kubista kollázst tekinti a modern szobrászat kiindulópontjának, nem pedig a korábbi szobrászati próbálkozásokat. A modern szobrászat elindítói festők voltak, miként ők voltak azok is, akik képeiken először használtak fel tárgyrészleteket vagy tárgyakat. A kubizmus, amely 1907 és 1914 között bontakozott ki, megadta a lehetőséget a tárgynak, hogy a kollázson át bevonuljon a művészetbe. A kubizmus fejlődésében általában három periódust különböztetnek meg: a Cézanne-i (1907–1909), az analitikus (1910–1912) és a szintetikus (1913–1914) korszakot. „Új plasztikai nyelv született, amely lírai és egyúttal fogalmi jellegű, amely véget vetett a reneszánsz óta alkalmazott empirikus illuzionizmusnak.” Az irányzat legfőbb képviselői Picasso, Braque, Juan Gris és Léger egy új esztétikai és technikai forradalmat vittek véghez. E mozgalmon belül először különféle textúrájú anyagokat festettek, melyeket később valódi anyagdarabokkal helyettesítettek (tapéta, viaszosvászon, újságpapír stb.). Az eljárás a kollázs (franciául collage) nevet kapta, ami egyszerűen ragasztást jelent. Picasso volt az első, aki ezt az eljárást a Nádfonatú szék című, 1912 májusában készült csendéletében alkalmazta, amelyben vastag zsinórral vette körül az ovális képet és fonott széknyomatot ragasztott rá.
Az ötlet elsőbbsége azonban minden valószínűség szerint Braque-nak tulajdonítható, akinek egyik 1909-es keltezésű csendéletében egy élethűen megfestett szeg jelenik meg. Egy másik, 1911-ben készült képén, A portugál címűn, Braque továbblépett, és először festett nyomtatott betűket, utat nyitva így a papírkollázsnak, ami 1912 végén a Csendélet gyümölcsöstállal című képén valóban fel is bukkant. A következő lépés a különféle anyagokból és tárgydarabokból a kubista, dadaista, szürrealista festők tevékeny részvételével összerakott dombormű, amely a montázs nevet kapta. Innen már csak egy lépést kellett megtenni a tárgyakból összerakott térképkompozícióig, amelynek leegyszerűsítése hamarosan az önálló tárgy megjelenéséhez vezetett. (…)
(megjelent: III. évf. 3. szám, 2003. augusztus, 5–15. o.)
Komáromy Sándor
Erdély, Felvidék, Kárpátalja és a Vajdaság magyar nyelvű gyermeklírája az ezredfordulón
(részletek)
(…) A határon túli irodalmakat lényegileg az egység és különbözőség jellemzi. „A történelmi kényszer hatására kialakuló magyar kisebbségi irodalmak – írja Pomogáts Béla – a megfelelő országrészek (Erdély, a Felvidék, a Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, ugyanakkor benső egységként maradtak a magyar nemzeti irodalom általános nemzeti törekvéseivel és áramlataival.” Tehát(…) egyfelől természetes módon igen határozottan kötődnek az anyaországhoz, annak magyarságához, kultúrájához és irodalmához, másfelől kötődnek ahhoz a régióhoz és környezethez. (…)
(…) A határon túli gyermeklírában a hetvenes, főként a nyolcvanas évek jelentik a valós fordulatot. Nevezetesen azt, hogy Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján is ekkor jelennek meg azok az antológiák, kötetek, amelyek – a hazai gyermeklírában is fellelhető változást némi fáziskéséssel követve – határozottan szakítanak a korábbi sematikus, politikumot hordozó költői szemlélettel, és alkotják meg a valós magyar költészeti hagyományokra épülő, a magyar gyermekfolklórból tudatosan építkező saját gyermeklírájukat. (…) A határainkon túl a gyermek- és ifjúsági irodalom számos alkotója a 20. század második felében olyan értéket teremt, amely nélkül az egyetemes magyar gyermekirodalom, s benne a líra, szegényebb és színtelenebb lenne. (…) Figyelemre méltó, hogy mind a négy régióban a líra megelőzi az epikát, a gyermeklíra az, amelyben megtalálja új hangját a gyermekirodalom, ebben a műnemben születnek meg az első értékes alkotások. (…) Magyarországon is ez volt a helyzet, hiszen a valódi áttörést, a sematizmus meghaladását, valóságos poétikai forradalmat Weöres Sándor: Bóbita című kötetének megjelenése jelentette, 1955-ben. (…)
A jövőben a tudományos igényű feldolgozás nem kerülheti ki a határon túli, sőt a kontinensen kívüli irodalmak kutatását sem. E szemlélet alapján kaphatunk csak teljes és hiteles képet egyetemes gyermekirodalmi értékeinkről, ugyanakkor az európai irodalmakkal való gondolati, esztétikai és területi kapcsolatainkról.
(megjelent: I. évf. 2. szám, 2001. május, 20–30. o.)
Koncz Gábor
Sárospataki eu-tópiák
(részletek)
(…) Sárospatak történelmileg „kétpólusú” város. A Vár reprezentálta a politikai hatalmát, és tette híressé a várost a politikai történetben. (…) A Kollégium jelentette a művelődés pólusát, és emelte nevét Európa-szerte elismertté az oktatás, művelődés történetében. (…) Maga a város – mint közigazgatási egység – szerényen szolgált és megélt a két pólus között. (…) A 17. századi fénykort I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsánna csodálatos szerelmi házasságától (1616) számíthatjuk, amelyből gyermekek és programok születtek. Nemcsak támogatták a Kollégiumot (Comeniust is Patakra híva), hanem politikájuk szerves részévé tették a gazdaság és kultúra összekapcsolását. (…) A kollégium elnevezés, amely századokon keresztül él, korábban olyan egységes vezetés és irányítás alatti iskolarendszert jelentett, melyhez többféle iskola tartozott. A kollégiumon belül él a gimnázium, a tanítóképző, a teológia és az 1750-es évektől a jogakadémia is. E négy iskola alkotta a kollégiumot. Ma úgy látom, hogy ez az intézményrendszer három ok miatt válhatott a gazdaság és kultúra fejlődést generáló, szinergikus (1+1 nagyobb, mint 2) tényezőjévé. Az egyik az, hogy történelmileg változó intenzitással, hullámzásokkal ugyan, ám a Kollégium tanári kara és diáksága hosszabb idő távlatában, mégiscsak következetesen ismerte fel és vállalta a technikai, szervezeti és szellemi új lehetőségeket. (…) A szinergikus hatás másik magyarázója az, hogy századokon átívelve létezett, formálódott a pataki szellem. (…) Koncz Sándor a vallásos értelem, értelmes hit és cselekvő erkölcs hármasságában fogalmazta meg e szellemiség lényegét. (…) A szinergia harmadik magyarázója az, hogy a gazdaságot és kultúrát, intézményesen, szerkezetileg és szervezetileg is összekapcsolták. (…) A nép fiai tanultak a Kollégiumban, akik szolgálatra a nép közé mentek vissza. (…)
Szerintem (…) négy Sárospatak van. Egy helyi szellemi; amely ma a Református Kollégium, az immár a Miskolci Egyetem részeként működő Comenius Tanítóképző Főiskolai Kar, a Művelődés Háza, az egyházak, a Vár és a többi kulturális intézmények, az Árpád Vezér Gimnázium és az általános iskolák, az egészségügyi ellátás és a civil szervezetek intézményrendszerében él. Egy politikai, igazgatási; amely a pártok és az önkormányzat kereteiben létezik. Van aztán egy országos, sőt nemzetközi szellemi ködvilág; csillagok ragyognak át hol kedvesen áttetsző, hol sűrű, novemberi jellegű gomolygásán. Ebből hazajáró lelkek; vágyó – csodálkozó – mérgelődő turisták; ráolvasók és programot szerkesztők bukkannak rendre elő. És vannak a munkahelyek, a házak, tanyák, háztartások. A lassan újra polgárosodó lakosság. Elviselő, vágyó lelkek; szívósan dolgozó, megkapaszkodó, befelé építkező emberek. És hiányzik az ötödik dimenzió: a négy lelket összekapcsoló lendület, hogy a padló és a plafon együtt emelkedjen. (…)
(megjelent: I. évf. 1. szám, 2001. február, 38–45. o.)
Koncz Péter
A sárospataki Kalajka-sétány és a Suta-ösvény ökológiai terve
(részletek)
Bizonyára sokakban felmerült a gondolat, hogy mit lehetne kezdeni a méltánytalanul elhanyagolt Kalajka partszakasszal Sárospatakon, a Bodrog jobb partján? Az én vízióm, hogy létesüljön a Rákóczi-várat és a Sárospatak-Végardó Termálfürdőt a Bodrog-part, illetve a fürdő melegvíz kifolyója (Suta-patak) mentén összekötő gyalogos sétány. Ezzel a Vízikapu melletti parkot kiterjesztenénk a hídon túlra. Írásomban azt a szemléletmódot jelenítem meg, amely a különlegesen jó és egyedi állapotban meglévő, a természeti adottságokra épülő, gazdaságosan kivitelezhető és működtethető sétány megteremtését tartja kívánatosnak. (…)
A megálmodott sétány a Bodrog part mentét érintő tevékenységek rendszerét, a vízpart és a víztér növényzetét, állatvilágát, illetve a víz tisztaságának védelmét és a vízügyi szabályokat, előírásokat messzemenően figyelembe véve épülhet ki. A közeli Long-erdő, Mandulás, Gombos-hegyi kökörcsines, Bot-kő stb. területei, illetve a vadregényes Zemplén erdői és a Bodrogköz vízi világa nemcsak a botanikai, zoológiai ritkaságok, illetve a geológiai különlegességek miatt értékesek. Fontos, hogy őriznek valamit abból a tájból, amit még természetnek lehet hívni. E területeken még természetes, tehát effektíve megvalósul az anyag körforgalma és az energia áramlása. Úgy is fogalmazhatunk, hogy rendszerük víz, levegő, energia stb. elnyelő, továbbító és átalakító/tisztító funkcióval, szolgáltatással rendelkezik. Igaz ugyan, hogy a Bodrog-part a Kalajka mentén nem védett, sőt, a legtöbb nagyfelbontású térkép beépített területként jelöli, de ez a rész mégis közel természetes állapotokat mutat. Azért különleges, mert az eredeti, ősi potenciális vegetáció (növénytársulás) borítja. (…)
(megjelent: VII. 4. szám, 2007. tél, 19–29. o.)
Koncz Sándor
A természettudományok művelői és oktatása a Sárospataki Kollégiumban a 15–16. században
(részlet)
(…) A középkorvégi helyzet. A természettudományos jellegű ismeretközlés, az európaihoz hasonlóan, hazánkban és Patakon az egyszerűnek tartható gyakorlatias tudnivalók oktatásával vette kezdetét. A középkorban a mindennapok kérdéseire a városi, községi, a világi hatóságokkal együttműködő egyházközségi, plébániai iskolák nagyobb súlyt helyeztek, mint a rendszerint azoknál nívósabb, az egyház kizárólagos érdekeire tekintő káptalani, szerzetesi skolák. A „hét szabad művészet” köréből az iskolák hol a kvadrivium: aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika; hol a trivium: grammatika, retorika, dialektika tárgyköreit választották. A tantárgyak persze kombinálódtak és módosultak. Olykor egyeseket kiemeltek; például a geometria fontosságát, amikor egyházi épületek létrehozásának, díszítésének szükségletei úgy kívánták. Az ismeretek tanítása általában hármas tagozódást mutatott. Elementán az írás, olvasás, szótanulás, némi számolás elsajátítását értették. A latin grammatika a magasabb műveltségbe vezetett be. A humaniora a klasszikus művek tanulmányozását jelentette. A tanítás a magasabb szinten latinul, az elemi ismeretek terén néha anyanyelven folyt. A természettudományosnak nevezhető gyakorlatias oktatás vallásos misztikummal keveredett. Az 1-es szám Istent, a 2-es az ó- és újszövetséget, a 3-as a Szentháromságot, a 4-es a Máté, Márk, Lukács, János szerinti evangéliumot példázta. Ha a vallás ennyire alakította a legszárazabb tárgyat, a számtant, még inkább a saját képére fordította a többit.
A protestáns kollégiumi kultúra előtt, a vázolt keretben helyezkedett el Patakon a tanítás. Az 1489–90-ben keletkezett Szalkai-kódex nagyszerű bizonyítéka ennek. Az egykorú, latin nyelvű tananyag-gyűjteményt Szalkai László (1475–1526), az ország későbbi főkancellárja, majd esztergomi érsek, a mohácsi csatában elesett főúr állította össze, pataki diák korában. Alapja az a tudás, amit 1481–85 között szerzett az európai nívón álló krakkói egyetemen, a bakkalaureus tudományos fokozatú Kisvárdai János; tehát amit oktatva átadott tanítványainak Patakon, mint az egyházközségi iskola rektora. A többrészes, tantárgy-, tankönyvszerű kolligátumot átszövi a hasznos ismeretre törekvés. Az irodalom-poétikai, jogi, a napi életben fontos levél-fogalmazási, az egyházi és világi gyönyörködtetést kielégítő zenei tananyag között az első a természettudományos összefoglalás, 54 lapon. (…)
(megjelent: I. évf. 3. szám, 2001. augusztus, 40–47. o.)
Kováts Dániel
Kazinczy Ferenc az ember és az alkotó
(részlet)
Kazinczyra emlékezünk idén országszerte születésének 250. évfordulója alkalmából; őt, az ő példáját idézzük magunk elé. Olyan alkotóról szólunk, aki életében és utókorában egyaránt heves vitákat támasztott, aki körül újra meg újra fellángol a hívek meg a kétkedők szenvedélyes disputája. Akár kiemelkedő jelentősége elismerésének tarthatjuk, hogy az időről-időre fellobbanó vitákban ismételten rokon- és ellenszenveket ébreszt. Meggyőződésem, hogy Kazinczy Ferenc példája méltó és alkalmas arra, hogy a magyar kultúra szimbólumaként jelenjen meg itthon és a nagyvilágban, s mai gondolkodásunkkal teljes összhangban áll az ő érdeklődésének széles horizontja, amely jeligeszerűen fogalmazódik meg ebben a sorában: „Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám”.
Nagyon tanulságos lenne most felmérést végezni arról, milyen képzetek jelennek meg a magyar emberek tudatában, amikor Kazinczy nevét hallják. Érzik szellemiségének kihívását, a Kazinczy-szerep hatását? Vagy már a lezárt tisztes hagyomány részeként gondolnak reá? Vannak, persze, szép számmal tanúvallomások az utóbbi két évszázad magyar költészetében Dayka Gábortól és Csokonaitól napjainkig, amelyek a „széphalmi mester” hatásáról szólnak. Talán ma is sokan gondolják Juhász Gyulával egyetértésben, hogy „A szent előd ő, a fennkölt magyarság apostola”; és sorsát meg üzenetét átgondolva többen érzik Radnótihoz hasonlóan: „egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester”. Mások meg talán az időbeli távolságot érzékelik inkább, s a szerep heroizmusa helyett az embert látják lelki szemeik előtt a maga esendőségében. Befolyásolja a mai Kazinczy-képet, hogy bemutatása az iskolai irodalomoktatásban fokozatosan háttérbe szorult, hiszen az irodalomtörténeti szemléletmód helyébe az esztétikai érvényesség vizsgálata került, s ez nem válik Kazinczy előnyére. Mint a stilisztikatörténetet formáló jelenség jóformán az anyanyelvi nevelésben van már csak helye.
(megjelent: IX. évf. 4. szám, 2009. tél, 5–10. o.)
Lapis József
Az ősz-líra lehetőségei a 19. század második felében
(részlet)
A fin de siècle-t, a 19. és a 20. század fordulóját az irodalomtörténet egyik legjellemzőbben átmenti korszakaként tartják számon. Ez a tranzitórikus időszak két olyan nagy, korstílusnak is nevezhető irányzat határmezsgyéjén helyezkedik el, mint a romantika és a művészeti modernizmus. A korszak alkotóit – kevés kivételtől eltekintve – vagy az egyik kései örököseiként, vagy a másik korai előfutáraiként (esetleg mindkettőként egyszerre) szokták leggyakrabban meghatározni. A legtöbb irodalomtörténeti összefoglalóban, de sokszor az egyes szerzőket vizsgáló monográfiákban is, az egyéni hang és a saját költői eredmény alárendelődik a közvetítő (híd-) szerepnek, annak a pozíciónak, ami sajátosan már nem az egyik, de még nem a másik. Ez az egyszerre „után” és „előtt”, ez a stigmatikus „között-lét” csak korlátozottan engedi egy-egy életmű önérvényesítését, ezért esztétikai értelemben is gyakran alárendelt helyet foglalnak el.
A magyar irodalomban ez a tendencia – részben a sajátos történelmi helyzet miatt – fokozottan látszik érvényesülni, elég Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő fogadtatástörténetét és (az oktatásban is tükröződő) kanonikus helyét megfigyelni. Ismeretes az álláspont, amely szerint a magyar irodalom mindig is fáziskésésben volt a nyugati tendenciákhoz és irányzatokhoz képest. Ezért is van az átlagosnál is nehezebb helyzetben a kutató minden olyan esetben, amikor az itthoni és a külföldi életművek között a fenti szempontok alapján kellene párhuzamot vonnia – az időbeli párhuzam ugyanis vajmi keveset segít. A 19. század második felének sajátos „irányzati” kavalkádja egyrészt (többek között pl. a századvégi novellisztika közvetítésével) lehetőséget adott a Nyugat nemzedékének a „felzárkózásra”, másrészt – ami témánk szempontjából fontosabb – olyan kontextust képes teremteni, amely némiképp párhuzamot von olyan, kronologikusan eltérő életművek között, mint Baudelaire-é, Reviczkyé és Swinburne-é.
(megjelent: V. évf. 3. szám, 2005. ősz, 5–17. o.)
Maller Sándor
Patak lelke
(részletek)
(…) Patak lelkét inkább csak érezzük, de hogy van – és ez a fontos – abban mindnyájan egyetértünk. (…) Pataknak élő múltja van s ez könnyen kel életre: ez egyik erőforrása. Patak egyidős a letelepülő magyarsággal: családfáját Árpádig tudja visszavezetni. Az először idelátogató is így érzi ezt, akárcsak Németh László tette, aki kicsin múlott, hogy idetelepedjék. A beszédes kövek között itt századokban mérik az időt. (…) Patak az ellentétek városa, sokszor így éreztem, s érzem ma is. Hegyek és az Alföld találkozása. (…) Patak világítótorony, tövében sötétséggel – mondták a gáncsoskodók: rég itt lenne az ideje, hogy végleg leszámoljunk ezzel a valótlansággal! Patak huzatos helyre feküdt, akárcsak az egész magyarság. Itt csaknem mindig fúj a szél, mint ma is, a levegő pezsdítő-frissítő, s ilyen az itt élő ember is, legalábbis a java. (…) Patak, nem egyszer, merészen újító vállalkozás volt, s legyen az továbbra is. Nem várta, hanem elébe ment a tavasznak, s tegye ezt a jövőben is, jó érzékkel, jó hallással. (…) Pataknak jobb a híre, mint a valóság: ez is egyik ellentéte, de egyben erőssége is, amikor a múltjából kellett vagy kell élnie: századok adta önvédelem ez a szükség idején. (…) Diáksága a mindenkori magyar társadalom keresztmetszetét tükrözte, így volt a mi időnkben, s maradjon a jövőben is. (…) A pataki lélek egyik – talán legfőbb – titka újra meg újra megújuló fiatalsága, amelyre – úgy hiszem – nagyon illik Jókai mondata: „Aki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.”
(megjelent: II. évf. 3. szám, 2002. augusztus, 56. o.)
Marosi Ernő
A tudományosság modelljei a művészettörténet-írásban
(részletek)
Ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a művészet modern és újkori fogalom, amelyben az európai művészeknek a kézműves-sorból a skolasztikus értelemben vett „szabad művészeteknek” (azaz: tudományoknak) művelői (azaz: az értelmiség) sorába való emancipációja nyer kifejezést. (…) Ugyancsak közhely az a megállapítás, hogy a művészettörténet-írás ennek az újkori művészetfogalomnak a kifejtése: annak a haladásnak az elbeszélése, amely a művészet lényegi eleme. A fogalmi definíciót ekként elbeszélés helyettesíti, arról, hogyan valósultak meg a tökéletesség ideái. (…) Ez a fejtegetés nem annyira a művészettörténet-írásról mint tudományról, hanem tudományosságáról mint igényről és mint ideálról kíván szólni; egy kívánságról a szociális tekintély érdekében. Lehetne persze, gúnyosabban, tudálékosságról is beszélni: erőfeszítésekről e tekintély megszerzésére, megtartására és biztosítására, ezek segítségével pedig valamilyen önrendelkezés biztosítására. Hogy ez a szuverenitás mit ér, arról persze (…) minden kor művészettörténészei megszerezhették a maguk tapasztalatait udvari emberként vagy közalkalmazottként. A tudományosság külső attribútumainak keresése – köztük olyanoknak, mint az egzaktság, az indukció logikai elvének követése, a felfedezői attitűd – a tudományszerveződés és intézményesülés kezdeti fázisának sajátossága. Előfordulnak persze a tudományszakok gyermekkorának jellemzői később is, de ezek az esetek nem tekinthetők normális jelenségeknek, hanem inkább retardációs tüneteknek. Ismert példáik a nacionálszocializmus vagy a dialektikus materializmus tudománypolitikájának köréből lennének idézhetők. A kezdeti korszak végét a tudományos metodika sajátszerűségének tudatosulása jelentette. Erre a művészettörténet-írásban a 19. század legvégén került sor. A modern művészettörténetben az alapot az interpretáció-elv általános elismerése jelentette. (…)
(megjelent: IX. évf. 2. szám, 2009. nyár, 5–15. o.)
Németh János István
Az europatriotizmus időszerűsége
(részlet)
(…) Az európai kultúra az itt élő népek történelmének alkotása, legátfogóbb meghatározója, amelynek formagazdagságában következetesen kimutatható a humanitás jelenléte. Mindazon produktumok, hagyományok, normák, viszonyok és szimbólumok összessége, amelyek az európai társadalomfejlődés során váltak és válnak e sajátosságokat összegyűjtő az egyetemest pedig tagoló entitássá. Az europatriotizmus végső soron nem más, mint az európai kultúra tudatos vállalása, megbecsülése, fejlesztése, akár szeretete is. Történelmi hagyomány, viszonyrendszer, program és cselekvési mód, amely az Európai Uniót alkotó és az ide bevándorló népek számára egyaránt mértékadó. Önazonosság, büszkeség és felelősség sajátos együttese a mindennapok cselekvésrendjében.
Akkor is európaiként éltünk, ettünk, ruházkodtunk, ünnepeltünk, kereszteltünk és temettünk, amikor nem voltunk az Európai Unió tagjai, miként a közösség tagjaiként is lehetünk kultúránkban többek, gazdagabbak és elmélyültebbek, mint ama nyugati átlag, amelynek fogyasztói kiüresedéséről, a jólét és a jó lét könnyű összetévesztéséről oly sokat és szomorúan tudnak mesélni évtizedek után hazatérő honfitársaink.
Európa fogalma menedék volt és remény, európaivá tenni közösségeinket, a szülőföldet ahol éltünk, tartós és összekovácsoló célként élt bennünk még a szocializmus időszakában is. Nos, napjainkra a helyzet jócskán megváltozott. A szülőföld európaizálása után és mellett legalább olyan fontossá vált Európa szülőföldünkké tételének programja, Európa visszavétele. Ez a program ötvözi az europatriotizmus valódi tartalmát, a térségünkben egyre több feszültséget okozó kulturális konfliktusok kezelésének sajátos módszerét és a politikai multikulturalizmusra kínált humanista alternatívát. (…)
(megjelent: VIII. évf. 3. szám, 2008. ősz, 5–12. o.)
Orosz István
A debreceni és a sárospataki falukutatás
(részletek)
Bibó István (…) állapította meg, hogy „az ún. ’falukutató’ irodalom megítélése és értékelése körül meglehetős fogalomzavar uralkodik”. Ennek okát abban látta, hogy egyesek irodalmi, sőt szépírói szempontok szerint ítélik meg és helyezik el a magyar irodalom egészében ezt az irodalmat, mások egyszerűen politikai újságírásnak tartják, s a publicisztika fogalomkörébe sorolják, míg ismét mások a falukutatás tudományos munkának vélik, földművelőkre, parasztokra, falusiakra irányított szociográfiának, amelynek eredményeként a falukutatók „társadalmi tényeket állapítanak meg, helyszíni és statisztikai kutatásokat végzenek, s általános törvényszerűségeket nyernek eredményként”. Ha e három szempontot a debreceni és a sárospataki falukutatásra is alkalmazni akarjuk, ami az 1930-as években történt a hazai reformátusság e két kelet-magyarországi fellegvárában, kétségtelenül e harmadik csoportba sorolható be, bár Debrecen fontos szerepet játszott a népi írók mozgalmának kialakulásában is. (…)
Debrecen és Sárospatak falukutatásban betöltött szerepének felvillantására azért is szükség van, mert különösen az utóbbi nem állt a kutatások homlokterében. (…) Úgy vélem, mindkét város példája azt bizonyítja, hogy a falukutatást nem lehet elszakítani a főiskolai diákmozgalmaktól és társaságoktól, amelyek jobboldali ideológiai alapjaik ellenére rá kellett, hogy döbbenjenek a magyar valóság kiáltó ellentmondásaira, s az egyházi szervezetektől sem, amelyek a valóság ismeretére igyekeztek nevelni a gyülekezetek szolgálatára készülő tagjaikat. (…)
(megjelent: IV. évf. 2. szám, 2004. nyár, 14–21. o.)
R. Várkonyi Ágnes
A királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség a 17–18. századi béketárgyalásokban és békekötésekben
(részlet)
A kora újkor fejleményei közül az egyik legszámottevőbb, hogy létrejött a társadalmak, nyelvek, vallások, államok változatos Európáját szabályozott megegyezésekkel általánosabb egységbe foglaló békerendszer. Az országok egymás közötti viszonyát pedig a békekötések, és ezek révén a szövetségek kölcsönösen garantálták.
Vajon nem túlzás a Királyság és a Fejedelemség békekötéseit az európai békerendszer kialakulásával összevetve vizsgálni? Több körülmény figyelmeztet, hogy egyáltalán nem. Sőt, egyenesen követelmény. A három részre szabdalt Magyarország kevéssé önálló, vagy korlátozott szuverenitással rendelkező államaival is a kor nagyhatalmai folytattak megegyezési tárgyalásokat. Békekötéseiket pedig Európa úgyszólván valamennyi országa figyelemmel kísérte. A bécsi, londoni, párizsi, velencei, krakkói, hágai, stockholmi és más levéltárak és kézirattárak gazdag anyaga tanúsítja, hogy a magyar békekötések élénken foglalkoztatták a kormányokat, a diplomáciát és a közvéleményt. Az európai békerendszer kialakulásának három jellemző szakaszával pedig egybeestek a jelentős, magyar vagy Magyarországról döntő békekötések is: így 1606, 1645–1664 és 1699–1711. Hol van tehát a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség helye az európai békerendszerben?
Történetileg hiteles választ csak úgy remélhetünk, ha nem az egyes békekötések részleteit, hanem közös struktúráját vizsgáljuk. Az évszázados folyamatot tekintjük át. A téma nagy, ezért csupán a fő vonalak érzékeltetésére szorítkozhatok. Le kell mondanom arról, hogy idézzem régi és ifjabb kollégáim, az élők és az eltávozottak kitűnő munkáit. Nem utalhatok az európai békerendszerrel foglalkozó, újabban különösen gazdag nemzetközi szakirodalomra sem. Talán bölcsebb lett volna egyszerűbb témát választanom. De látva, hogy Magyarország története rendre kimarad a 21. század tankönyveinek szánt Európa-történetekből, nem kerülhetem meg a kérdést. (…)
(megjelent: VII. évf. 4. szám, 2007. tél, 5–14. o.)
Szabadfalvi József
Bibó István helye a 20. századi magyar jogbölcseletben
(részlet)
(…) Bibó jogbölcseleti munkásságának általános értékelése kapcsán elmondható, hogy a “szegedi iskola” és alapítója legfőbb érdeme, hogy az 1930–1940-es években megpróbáltak új utakat találni, túllépni a klasszikus neokantiánus paradigmákon és ennek révén ismételten bekapcsolódni a jogbölcseleti gondolkodás legújabb nemzetközi áramlataiba. A Horváth-tanítványok személyében olyan új generáció jelent meg, akik számára – az osztrák-német jogtudomány eredményeiben való tájékozottság mellett az angol-amerikai, francia stb. szakirodalom egyidejű, naprakész ismerete révén, illetve az elődök külföldi szakmai-baráti kapcsolatait más irányokba is továbbépítve – lehetőség nyílott, hogy a magyar jogbölcseletet alkalmassá tegyék a második világháborút követő modern kor kihívásainak. A közismert közép-kelet-európai politikai-társadalmi történések a magyar jogbölcseleti gondolkodás számára más „kihívást” fogalmaztak meg. A Magyarországon 1948/49-ben bekövetkezett fordulat nem csupán a háború utáni politikai, gazdasági, kulturális föllendülést, a társadalmi modernizáció lehetőségét akadályozta meg és a perspektivikusan nyugat-európai fejlődési modell megvalósításától szakította el hazánkat, hanem – tisztelet a kivételnek – négy évtizedes kitérőt eredményezett a magyar jogfilozófia fejlődésében.
Bibó jogfilozófusi szárnypróbálgatását tekintve joggal állapíthatjuk meg, hogy kevés fiatal jogász, tudósjelölt pályakezdése volt ennyire egyértelműen sikeres. Tehetsége, szorgalma, kitartása nemzetközileg is jelentős tudományos karrier ígéretével kecsegtette. Korai írásai arra predesztinálták, hogy a magyar jogtudomány, ezen belül is főleg a jogbölcselet, de a nemzetközi jog művelésének kiemelkedő alakjává váljon. Az ismert történések azonban nem tették lehetővé az óhajtott cél elérését. Sajnálatos, hogy a magyar és európai jogfilozófus tudósközösségnek csupán nagy ígérete maradt. Jogfilozófiai érdeklődésére azonban a belső száműzetés éveiben is büszkén utalt. (…) Sohasem maradt hűtlen elsőként választott tudományszakához.
(megjelent: II. évf. 4. szám, 2002. november, 6–13. o.)
Szathmáry Béla
A keresztyénség hatása az állam- és jogbölcselet fejlődésére
(részlet)
(…) A keresztyénség fő elvei az Isten, a világ gondviselő atyja, a világot fenntartó lélek, a szeretet, az önfeláldozó könyörület jelentik a legnagyobb emberi erényeket. Ez az új világnézet és erkölcstan a sztoikusokra emlékeztet, „de azt úgy eszményileg, mint gyakorlati szempontból óriásilag felülmúlja, új bölcsészeti és jogbölcsészeti eszméket is rejt magában.” Ahogyan Finkey Ferenc művében kifejti, a keresztyénség az antik világ idegengyűlöletével szemben az embereket különbségtétel nélkül Isten fiainak, egymás testvéreinek tekinti, egymás szeretetét és tiszteletét, a jó cselekedetet, az adakozást, a szegények ápolását, gondozását nyilvánítja az emberek legfőbb kötelességének, ezáltal az embert és annak hivatását mélyebben értelmezi, mint az ókori jogbölcselet. A keresztyénségben nem létezik sem az állam mindenhatóságának tanítása, sem a rabszolgaság.
A jogbölcselet számára így a leszűrhető alapelvek a következők: egyenlőség, lelkiismereti szabadság, a népek testvérisége és az emberi társadalom örök békéje. Amennyiben elfogadjuk, hogy a természetjog mint jogbölcseleti irányzat már az ókortól létezik, mely egy tértől, időtől független, örökérvényű „jogi kódex” szabályaiból áll, vagy legalábbis a mindenkori erkölcsi közmeggyőződésnek a mindenkori jog helyességére vonatkozó része, akkor a vizsgált kor keresztyén jogbölcselőit mindenképpen e természetjogi irányzathoz tartozónak kell tekintenünk. Állambölcseleti kérdésben pedig mind a katolikus, mind a protestáns szerzők a teokratikus államkeletkezési mód képviselői. A teokratikus felfogás az államnak isteni (természetfeletti, felső hatalomból származó) eredetet tulajdonít. Ez a felső hatalom jelöli ki a személyt, dinasztiát, az állami tisztségeket, amely az államot az adott területen létrehozza és működteti. A felfogás eredetét már az ókori államoknál is megtaláljuk (Egyiptom fáraóinak isteni eredete, illetve a fáraó isteni személye), de kibontakozása mint államkeletkeztetési elmélet a középkorra tehető. Az egyházak az állam isteni eredetét vallották és vallják ma is. Mivel minden hatalom a földön Istentől ered, így maga az állam is Istentől való. (…)
(megjelent: VI. 3. szám, 2006. ősz, 5–18. o.)
Szentirmai László
Tajvani mozaik
(részlet)
(…) Második nap: tanítás a tajpeji Pen Dan Általános Iskolában. Reggel felkészültem a munkára, átvizsgáltam a felszerelést: diaképek, alaklemezek, kéziszerszámok és a hazánkat bemutató apróbb/nagyobb tájékoztató képes kiadványok. Óra előtt az iskola egyik énektanárnőjének lakásában gyülekeztünk, aki pazar ebéddel szolgált mindannyiunknak. Az ok természetesen a különleges alkalom volt: egy magyar tanár vállalkozik arra, hogy a bábjáték őshazájában merészeljen bármit is mondani arról, hogy mit, hogyan kell/ene csinálni… A kollégák – az igazgató, a tánc, a bábjáték és a tusrajz oktatói mellett többen voltunk és beszélgetés közben a gazdag terítéket jól megkurtítottuk. Ebben én az izgalom miatt nem jeleskedtem különösen. Az iskola Tajpejtől viszonylag távol, a hegyek oldalán húzódik meg. Városi busszal elérhető, de eléggé messze, romantikus környezetben van. A gyerekekkel – akik igen ügyesnek bizonyultak bemutatójuk közben – hamar „szót tudtam érteni”. Egyrészt tanulják az angolt, de megkapták a mese kínai változatát is. Az a lehetőség, hogy a szokottól egyszerűbb változatot készíthettek, ráadásul saját elképzeléseikre is támaszkodhattak – leegyszerűsítette a tevékenységet. Az eldobásra ítélt papírdobozból öt perc alatt rittyentett bábszínház, amely mind síkbábokkal és mind árnyfigurákkal való játékra egyaránt lehetőséget ad, mindenkinek tetszett. Levetítve a mi bábjátékos gyakorlatunkból válogatott 70 diaképet elnyertem a még visszatartott további rokonszenvüket is. Három órás találkozásunk után nagy barátságban búcsúztunk. A tajvani kollégák, a számukra szokatlan szabad, kreatív hozzáállást dicsérték, ami az ő, kissé kötöttebb alapállásuk felől érthető volt. Az ottani – színpadra szánt – történetek inkább „emberesek” (kevéssé állatmesék), amelyek az absztrakciót nem engedik meg oly fokon. (…)
(megjelent: I. évf. 4. szám, 2001. november, 5–21. o.)
Takács Ádám
A történelem ereje. Módszer és tematika Michel Foucault-nál
(részlet)
(…) Egy filozófiai gondolkodás ereje és újító képessége talán azokból a problémákból kiindulva ítélhető meg leginkább, amelyeket ez a gondolkodás kidolgoz és érvényre juttat. Ebből a szempontból vitathatatlannak látszik, hogy Michel Foucault munkássága a 20. század legerőteljesebb filozófiai vállalkozásai közé tartozik. Foucault radikalitásának mérlegelésekor azonban nem tekinthetünk el attól, hogy itt nem pusztán a hagyományos problémák újfajta megfogalmazásával, de egyenesen magának a „probléma” fogalmának az átalakításával van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy ha a filozófia problémái hagyományosan a metafizika, az ontológia, az ismeretelmélet, a történelemfilozófia, az etika, stb. valamely ága alá sorolódnak, mert úgy látszik, hogy történeti alakulásuk folyamán többé-kevésbé megőriztek bizonyos tartalmi azonosságokat, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a gondolkodás és a történelem összefüggésének egy ettől eltérő felfogása a filozófia sajátos problematikájának egy ettől eltérő meghatározását eredményezheti. Ilyen helyzetet találhatunk Foucault-nál, aki az általában vett emberi tudás alapvető történetiségét szem előtt tartva egyrészt tág értelemben filozófiainak tekint minden gondolkodást, amely új tárgyakat hoz létre a megismerés és a gyakorlat számára, másrészt az autonóm filozófiai tevékenység részére azt a feladatot tartja fent, hogy a maga történeti feltételeire támaszkodva „diagnosztizálja a jelent”, amelyben élünk, vagyis elemezze a kultúránkban érvényes megismerések és gyakorlatok aktuálisan fennálló állapotát. Másként mondva, a felismerés, hogy „történeti módon ítéltettünk a történelemre” Foucault-nál abba az irányba viszi a filozófiai gondolkodást, hogy problémákon ne az érvényességüket minden változáson keresztül megőrizni képes „bölcseleti” kérdéseket, hanem olyan szimptomatikus feszültségeket értsen, amelyekkel történetileg adott helyzetünk a kollektív tapasztalás és a társadalmi gyakorlat szintjén aktuálisan szembesít bennünket. Így ölt alakot fokozatosan az egyes művekben és a művekre vonatkozó módszertani reflexiókon keresztül Foucault egyszerre történeti és aktualitásokhoz szabott filozófiai programja, amely röviden a „jelen története” névvel lehetne jellemezhető. (…)
(megjelent: V. évf. 3. szám, 2005. ősz, 18–28. o.)
Takács Béla
Képes Bibliák
(részlet)
A magyar protestáns, illetve a református bibliakiadások hosszú sorában az első, képekkel illusztrált Szentírás 1541-ben jelent meg. Ez a Sylvester János Új Testamentuma, amelyhez valószínűleg Johannes Strutius bécsi művész készített fametszeteket. Közel négyszáz esztendő telt el, amíg Tóthfalusi József marosvásárhelyi református lelkész vette azt a bátorságot, hogy 1908-ban „Képes Szent Biblia” címmel, 1727 oldal terjedelemben kinyomassa az első teljes Károli-féle Szentírást több száz képpel és magyarázó rajzzal. Az illusztrációk között a leghíresebb festők alkotásai mellett gyengén sikerült, egy-egy bibliai igére vagy történetre utaló képecskét látunk. Ettől függetlenül református népünk örömmel fogadta ezt az újdonságot, és a középosztály, a jómódú parasztság szinte kötelességének érezte, hogy megvegye a vaskos, szecessziós díszkötésű Bibliát, amely a képei révén kétségtelenül hozzájárult a Szentírás megismeréséhez, olvasásához. Annál is inkább, mert a bevezetőben a kiadó röviden leírja a Biblia keletkezésének történetét, sőt szó- és tárgymutatót, időrendi táblázatot csatol a bevezetéshez. 1921-ben a Brit és Külföldi Bibliatársulat ún. „Rembrandt Bibliá”-t adott ki magyar nyelven, a művész negyvenkét festményének rossz másolatával. Az egyszínű és elmosódott képek csak sejtetik azt a fény- és árnyjátékot, amelynek Rembrandt oly nagy mestere volt. Szintén terjedelmes, de képanyagában sokkal alacsonyabb szintű a múlt század végén, majd az 1930-as években megjelent ún. „Arany Biblia”, amelyet egyetlen művész, a francia Gustav Doré illusztrált 1864-ben a maga – számunkra nehezen elfogadható – romantikus stílusában. Ez a reprezentatív, de inkább csicsás Biblia szinte csak arra volt jó, hogy az úrasztalára tegyék becsukva, mert a kötés dús aranyozása így érvényesülhetett. (…)
(megjelent: VII. évf. 3. szám, 2007. ősz, 101–102. o.)
Tamás Edit
Józseffalva 222 éve
(részletek)
(…) A sárospataki uradalom területén, Patak határából kiszakítva jött létre Józseffalva 1785 nyarán. „Patak déli végében a Német-Országból beszivárgott Svábok számára II. József itt is eggy egész úczát épített, ’s a’ gyűlevész népet zsindellyel-fedett házakkal, eggy eggy pár ökörrel s mindennemű házi és gazdasági eszközökkel, mint sok más Kamarai jószágokban, itt is megajándékozta …” A település az Újpatak nevet is fekvése által kapta, hiszen csak egy utca választotta el Sáros-Nagy-Pataktól. A Józseffalva név a sváb lakosság idetelepítőjének, II. József uralkodónak a nevét őrizte meg. A buzgó katolikus sváb lakosság hagyományába azonban Szent József neve került az idők folyamán névadóként. (…)
Sárospatak és Józseffalva élete, mindennapjai utóbbi alapításától összekapcsolódott. (…) A századfordulótól egyre inkább az Újpatak elnevezés élt, sőt 1905-től hivatalosan is így emlegették. (…) A két település egyesítésének lebonyolítása 1913-ban történt meg. A 338 lakosú kisközség véglegesen Sárospatak része lett. (…)
Mit tehetünk egy falu emlékének ápolásáért a 21. század elején? Szeretnék arra bíztatni mindenkit, hogy lehetőségei által önállóan vagy másokkal összefogva ismertessük meg Józseffalvát másokkal is. (…) A város megjelölheti a település térképein vagy a városrészeket kijelölő táblákon az egykor volt települést. A katolikus egyház napjainkban is következetesen használja a kápolna megjelölésére Józseffalvát helymegjelölésként. Ha sokan teszünk egy kicsit, talán többet halljuk majd Józseffalva nevét. Újra értelmet nyer a város lakói számára is e földrajzi fogalom, és tudni fogják: volt egyszer egy Józsefffalva.
(megjelent: VII. évf. 1. szám, 2007. tavasz, 5–18. o.)
Tuba Zoltán
Hargitai Zoltán sárospataki évei
(részlet)
Hargitai Zoltán 1937-től 1941 tavaszáig élt, tanított és alkotott Sárospatakon. Egyetemi tanulmányainak befejezése után élete nagyobb részét tehát Patakon töltötte. Itt fejtette ki oktatási és egyetem utáni kutatási tevékenységének meghatározó részét. Ez akkor is így van, ha Sárospatakon végzett kutatásait tartalmazó tudományos munkáinak egy része már Patakról Kolozsvárra való távozását követően jelent meg.
A kitűnő természetrajz-vegytan tanári diploma mellett földrajzból is alapvizsgával bíró friss pedagógust hét pályázó közül egyhangúlag választotta a tantestület tagjává a Tiszáninneni Református Egyházkerület Sárospataki Tanítóképző Intézetének igazgatótanácsa. (A pályázók között ott volt például Máthé Imre botanikus, a későbbi akadémikus is.) Hargitai kiemelkedő szaktanári és emberi nevelőmunkájával meghálálta a bizalmat. A tanári kar egyik legképzettebb tagja volt, pedig ott olyan személyiségek tanítottak, mint a szintén botanikus Dr. Egey Antal, az akkori intézetigazgató, a Pázmány Péter Tudományegyetem Növénytani Tanszékének korábbi adjunktusa vagy Képes Géza. Tanítási órái magukkal ragadták diákjait. Egyik tanítványának írásos emlékezése kiválóan jellemzi: „Amikor az Internátusban reggel 6 órakor ébredtünk, már hatalmas hátizsákkal jött haza a tanítóképzőbe. A szobájában lépni is alig lehetett a növényektől. Szekrény, asztal, padló, ágy, minden a növények szárítója, raktárterülete volt. Tanítási óráin sokat rajzolt és sokat szemléltetett. … Szigorú, pontos tanár volt, de nagyon megértő. Osztályát, ahol osztályfőnök volt, különösen szerette. Egyénenként foglalkozott velük, hasznos tanácsokkal, útmutatásokkal látva el őket. Haladó gondolkodású ember volt, olvasta a népi írók könyveit. A diákok előtt nagy tekintélye volt, felnéztek rá.”.
Megkülönböztetett figyelmet szentelt a szemléltetésnek és az élő természetben való természetismeret-oktatásnak, amely még sajnos ma sem teljesen általános. Mindezeket a Tanítóképző Intézet évkönyvei jól dokumentálják. (…)
(megjelent: V. évf. 4. szám, 2005. tél, 40–44. o.)
Tusnády László
Garibaldi ante Portas
(részlet)
(…) Garibaldi végül is megállt Róma kapuinál, de fizikai valójában, eszméinek teljességével nem juthatott be az Urbsba, a városba, jóllehet 1394 év széttagolódás után az egységes nemzetet ő teremtette meg. De az új olasz állam az ő világától sok mindenben idegen módon jött létre. A hatalom képviselői közül többen cserbenhagyták azokat, akik Garibaldi mellett a vérüket ontották a közös hazáért. Nagy átmenet kezdődött. Volt, akiben az igazi és egységes nemzet tudata még csak csírájában volt jelen. Garibaldi igazi nemzete a közös és önzetlen nagy egység volt. Olyan szent és egyedüli valóság, amelynek sehol másutt nincs párja. Az ő megálmodott egységes hazáját olyan csodálatos áramlás hatotta volna át, amelyben a megalázottak és megszomorítottak is magasba emelhették volna a fejüket. Végre érezhették volna, hogy van emberi méltóságuk. A szabadság eszméjének a nevében a hatalom képviselői a jognak és a kötelességnek új és csodálatos egységét, szent szövetségét teremtették volna meg. Mindenkinek joga lett volna tehetségét kibontakoztatni, de a tanulás, az önkiteljesedés egy szakasza után kötelessége lett volna hazáját szívével és lelkével szolgálni, munkájával segíteni.
Az olasz nép egyszerű fiai a nagy történelmi események során itták Garibaldi szavát, hittek benne, tűzbe mentek érte és az általa képviselt megújított, igazivá tett hazájukért. Népmesei hősként tisztelték. A remény volt a számukra. Ő volt az, aki egy másik teret, egy másik időt mutatott meg nekik: az igazság terét, az igazság idejét. Azt a világot, azt a nemzetet, azt a hazát, amelyben végül a jónak kell győznie. (…)
(megjelent: VIII. évf. 2. szám, 2008. nyár, 6–11. o.)
Ugrai János
A debreceni és a sárospataki kollégium gazdálkodása és működése a 19. század elején
(részlet)
A hazai protestáns iskolakollégiumok a központi elképzelések ellenére fejtették ki tevékenységüket. A Habsburg-kormányzat a török kiűzését követő évtizedekben főként partikularendszerük kiterjesztésének akadályozásával gátolta működésüket. Ez az egyház- és iskolapolitika a nagyobb kollégiumok (pl. Pozsony, Eperjes, Debrecen, Sárospatak) esetében drasztikus beavatkozást nem eredményezett, de a kisebb-nagyobb – esetenként kifejezetten súlyos kellemetlenkedésekig fajuló – ellenőrzések és az elvileg kötelező szabályok mellett az állam anyagi támogatásának teljes hiányával járt. A Ratio Educationis (1777) ugyan változtatott volna ezen a helyzeten, de a pénzügyi gondoskodásért cserében az állami felügyelet szorosabbra vonását írta elő. Ez ellen, illetve a katolikus térnyeréstől tartva a protestánsok szembeszálltak a Ratio passzusaival, s a jozefinus évtized türelmi politikáját követően az 1791: 26. tc. szentesítette a már régóta külön utakon járó református és evangélikus oktatás önállóságát.
A törvények megkerülésével kivívott, majd utóbb jogilag is elismert tanügyi autonómia mindvégig önfenntartó gazdálkodásra késztette a kollégiumokat, továbbá a hívek fokozottabb közvetlen áldozatkészségét követelte meg. Azonban a két protestáns felekezet nemcsak az uralkodó által elképzelt, a világi hatalom ernyője alatt történő egységesítéstől ódzkodott, hanem egymással sem egyeztette össze rendszerét, sőt, az egyes felekezeteken belül sem alakult ki egységes iskolarendszer. Így a nagyobb anyaiskolák nemcsak a közép- és felsőfokú képzés színterei voltak, hanem a felülről építkező iskolarendszer elvén egymástól akár döntő kérdésekben is különböző, környékük kisiskola-hálózatát meghatározó, egymással szoros kapcsolatot nem ápoló, önálló oktatási központok is. Ennek megfelelően a két legnagyobb hazai helvét hitvallású intézmény, az egymáshoz közel fekvő debreceni és sárospataki kollégium berendezkedésének, mindennapi működésének vizsgálata, összevetése érdekes tanulságokkal szolgál.(…)
(megjelent: V. évf. 4. szám, 2005. tél, 23–33. o.)
Vásárhelyi Balázs
Kőhidak az egykori galíciai út mai zempléni szakaszán
(részlet)
(…) Hogy a Szegilong és Sárospatak közötti a régi galíciai útszakaszon található nyolc boltozott kőhíd mióta áll, arra a levéltári kutatások alapján választ adni sajnos nem lehet. Az első dokumentum, amellyel a hidak létére következtethetünk, az első bécsi katonai felmérési térkép, az 1780-as évekből. Ebből csak a hidak létére vagy nemlétére kapunk adatokat. E térkép az olaszliszkai és a bodrogolaszi második híd kivételével valamennyi hidat feltünteti, bár – mint említettük – Olaszliszkánál a bevágást jelöli, rajta az út áthalad, tehát a híd léte valószínűsíthető. Bodrogolaszinál azonban az adott szakaszon semmilyen terepi egyenetlenséget nem mutat a térkép. Vámosújfalu belterületén az első katonai felmérési térkép másik két hidat is jelöl, amiről semmi egyéb információnk nincs. Az első pontos írásos felmérést az 1833-as Zemplén megyei út- és hídösszeírás tartalmazza. Itt ismét két hidat nem említenek (feltételezhetően méretük miatt): a bodrogolaszi elsőt és a sárazsadányit. A második katonai felmérési térkép, amelyet ezen a szakaszon 1857-ben készítettek el, már az összes hidat tartalmazza. (Olaszliszka és Vámosújfalu területén itt is jelölnek olyan hidakat, amelyek ma már nem léteznek.) A fentiek alapján a hidak építési idejére csak következtetni lehet. A Zempléni-hegység déli lejtői a 13. században francia (vallon) telepesek megjelenése után indultak jelentős fejlődésnek. Feltételezhető, hogy már ekkor megoldották valamilyen módon a települések közötti közlekedést, tehát a jelenlegi hidak helyén valamilyen építménynek állnia kellett. A vizsgált útszakasz a 16. században már a mai állapotához hasonlóan épülhetett ki, hiszen ebben az időben a tokaji bor szállítása, forgalmazása alapvető érdeke volt a régió településeinek. (…)
(megjelent: II. évf. 2. szám, 2002. május, 48–55. o.)
Vitányi Iván
Győri Elek és a naiv festészet
(részletek)
(…) Milyen hát Győri Elek művészete? Ha legjobb korszakának képeit nézzük, a következő ötlik a szemünkbe.
Első impresszió: itt valóban parasztfestővel van dolgunk. Képei a népi életet ábrázolják, a mezőn, erdőben, szőlőben dolgozókat, az aratást, a szüretet, a falusi közösségeket, az utcát, az istállót, vasárnap délelőtt a templom előtt jövő-menőket, az esküvő és a temetés eseményeit, a falu téli képeit, a parasztembereket és mindennapi életüket, a táncoló fiatalokat. (…)
Második impresszió: ez a művészet nagyon is „tárgyias”. A kor festészetének legfőbb vonulatai már azon igyekeztek, hogy a valóság úgymond felszíne mögött a mélyebb összefüggéseket, az elvont struktúrákat, – ahogy egy nagy műkritikus fogalmazta – a „valóság rejtett arcát” mutassák fel. (…) Győri és társai azonban ebben korban embert és tárgyat (házat, fát, erdőt, bútort, állatot, járművet) ábrázoltak. (…)
Harmadik impresszió: a tömeg nem egyediséggel nem rendelkező elvont elemek halmaza, laza egymásmellettisége. Nemcsak a kép egésze ábrázol valamilyen konkrét eseményt, történetet, hanem minden alaknak és minden tárgynak megvan a maga egyénisége és története. (…)
Negyedik impresszió: a képek dramaturgiája bruegeli, tehát az élet sohasem egyoldalú, hanem egyszerre tragikus és komikus, egyszerre kell elfogadni és megtagadni. (…)
Ötödik impresszió: az élőlényeknek és a tárgyaknak ez a tömege nem rendezetlen, hanem rendkívüli arány- és kompozíciós érzékkel ökonomikus struktúrába van foglalva. Formaszerkesztése tehát rendkívül kidolgozott, noha jól tudjuk, hogy nem előzetes tervrajzok alapján jött így létre, hanem olyan természetességgel, „mint ahogy a fű nő”. (…)
Hatodik impresszió: mindezen tulajdonságok alapján ez a festészet valóban a népművészetre emlékeztet. Nemcsak ábrázolja a nép életét, de érezni lehet benne a tárgyi népművészet forma- és színvilágát. (…)
Hetedik impresszió: ugyanakkor és mindennek ellenére mégis van benne valami egészen modern. Kompozíciói nemcsak nagyvonalúak, kifejezetten modernek. Színösszeállítása szintén modern, illetve megfelel a modernitás tiszta színeket kedvelő irányzatainak. (…)
A hét impresszió együtt és egyszerre érvényes. Mert Győri festészete nem olyan művészet, amely azonnal megfejthető, és valamilyen skatulyába rögtön beszorítható. (…)
(megjelent: I. évf. 2. szám, 2001. május, 5–19. o.)
(összeállította: Bolvári-Takács Gábor)