Ma semmi sem szól az idősekről – és minden a fiatalokról. A mai 60-70-80 évesek számára a világ csupán a régi világ „szellemképe”: még talán úgy hiheti, hogy ugyanabban a világban él, de bármilyen életviteli konfliktus, probléma megkörnyékezi, azonnal megtapasztalja, hogy ez már nem az, amibe beleszületett. Nem csupán az értékek, minták, normák és szabályok, az emberek egymás közötti elfogadott kapcsolatai, a beszéd, a tudásról vallott nézetek, a magatartásminták mások, hanem mindaz, amit hetven évvel ezelőtt értéknek tartottak, ma nyilvánosan és tömegesen megkérdőjelezik, semmisnek ítélik. Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy a társadalmi megítélés szerint ma nem jó idősnek lenni. Az időskorú problémát jelent: az államnak nyugdíj-kifizetést, az egészségügynek feladatokat, a családnak ápolást, gondozást.
Megbecsüljük-e tehát időseinket? Ha csak azt néznénk, amit a média közvetít felénk, bizony elszörnyedhetünk: a hirdetésekben gyakorlatilag nem szerepelnek idősek, s főképpen nem mintaképként. A mai ideálok erősek, kicsattanóan és mesterségesen fiatalok. Mintha a reklámok megállították volna az időt: sehol egy tisztességben megőszült ember, sehol egy ránc, az ideálok között nincsen szüleiről gondoskodó gyermek, nincsen nagy család, nem beszélünk a halálról: arról legalábbis, ami természetes velejárója életünk végének. Vannak tabu-témák ebben a kívülről vezérelt világban: ezek közé tartozik életünk utolsó szakaszának egész problémaköre. Erről a manipulált „ál-fiatal” világban nem lehet beszélni, jó mintákat közvetíteni, nem lehet bemutatni, milyen egy gondoskodó család, mi a feladata a hozzátartozónak, akinek éppen elmenőben van szerette. Milyen szeretet-mintáink és megoldásaink vannak erre a feladatra? Látunk-e erről a médiában hiteles megközelítést? Amit látunk, abban az idősek többnyire pénzzel rendelkeznek, s egy üzleti csereviszony részesei: fizetnek, hogy életük vége ne legyen gond a családnak, fizetnek egy gondozóintézetnek, hogy orvosok, ápolók legyenek velük utolsó napjaikban, éveikben. Az üzleti csere-elv azonban ellentétes azzal, hogy a szeretetet nem lehet megvásárolni, még akkor sem, ha ezekben az intézményekben akadnak a gondozást igazi élethivatásként végzők is. Lássuk be, ma ez kitűnő üzlet: nem véletlen, hogy a reklámokban gyakorlatilag csak erről lehet hallani, ezt a megoldást hirdetik a különböző befektetési alapok. A valós üzleti oldal igazán akkor válik nyilvánvalóvá, ha megnézzük a bekerülés feltételeit, milyen szégyenkezés nélkül számítják a mortalitási arányt (azaz minél idősebb valaki, annál jobb feltételekre számíthat, hiszen, annál hamarabb elkerül onnan a természetes halálozás útján). Soha ennyit nem foglalkoztak befektetők az idősek demográfiai, halandósági számaival, statisztikáival! S a sok családját vesztett, vagy inkább családja mindennapi megélhetési harcait megértő idős ember prédájává válik a hiénáknak.
Ezért rendkívül fontos a nem üzleti alapú gondoskodás kiépülése és segítése, s az egyházak szerepe a nem üzleti – hanem közösségi – alapú idősgondozásban. S rögzítenünk kell az elmúlt húsz év, de talán a 20. század végének legfontosabb és szomorú jelenségét: a társadalmi szolidaritási elv fokozatos leértékelődését. Mintha már nem kellene az egész (nemzeti) közösség érdekében védenünk a társadalom – különböző kockázatoknak kitett – tagjait a társadalmi létből való folyamatos kirekesztődés ellen. S témánk szempontjából ennek kiemelt szerepe van, hiszen az idős emberek fokozottan ki vannak téve a kockázatoknak, egyre több a magára hagyott, magára maradt idős, egyedülálló, gondozásra, emberi közösségre, megtartó emberi kapcsolatokra vágyó ember. Ezzel szemben az állam a szolidaritási kiadásokat – vagy, közgazdász nyelven szólva, a szociális gondoskodásra fordított kiadásokat – egyre inkább a folyamatosan csökkenő ráfordítást eredményező ún. „maradék-elv” alapján szabja meg. Az emberek bizonytalanságérzete főleg abból fakad, hogy az életet addig uraló elvek és rendszerek folyamatosan elvesztették alapjukat, fontosságukat, megtartó erejüket. Így a foglalkoztatási viszony, amely az állami nyugdíjrendszer alapja, tömegek számára szűnt meg, s ezáltal a „békés öregkort” biztosító ellátás is kockázati tényezővé vált. Minden változott: a munkaviszony, a szakmák, a tudások, a foglalkoztatási lehetőségek. Szürke zónák jelentek meg a foglalkoztatási rendszeren belül, s egyre több családban az élet komoly és sötét tényezőjévé, mindennapi megélt valósággá vált a munkanélküliség. Lassan egy generáció fog úgy felnőni, hogy nem látta a szüleit rendszeresen munkába járni, betöltött állásban dolgozni. Ez az értékrend a szokások, normák és szabályrendszerek alakulásában is döntő tényező: nincsenek olyan kapaszkodók és viszonyítási pontok, amelyek enyhítenék az egzisztenciális bizonytalanságérzetet. A valóságban megélt félelmek elől pedig egyenes út vezet az ál-valóságba, a média által vezérelt világba.
A halál a mai társadalomban
A „halál szociológiájáról” a hazai és nemzetközi szakirodalomban komoly tanulmányok születtek, elsősorban a gyász megélése és a temetkezési szertartások társadalmi szokásairól. E szakirodalom és a megfigyelések, sőt néprajzi kutatások alapján állíthatjuk, hogy ma ez a kérdés lélektani oldalról az elhallgatott témák közé tartozik. Aki erről beszél – s akik segítenek az élet utolsó útjára emberségesen felkészíteni a haldoklót csakúgy, mint a hozzátartozót –, az nem tartozik a közvélemény által sokat foglalkoztatott szakemberek közé. Szemérmesek, sőt elutasítóak vagyunk: nem szeretünk beszélni arról sem, ami a betegek gondozásában felmerül, s arról sem, milyen fájdalmat jelent szerettünk elvesztése. A halálnak és a gyásznak ez a természetes oldala kimarad a társadalom által elfogadott köznapi beszédtémákból. Ugyanakkor szinte megszokottá alakítják számunkra a filmekben, könyvekben az erőszakos halál képeit. Bármikor, bármely időpontban kapcsoljuk be a tévét, párhuzamosan gyilkolnak, erőszakolnak embereket. Sőt, már nem is a régi értelemben vett krimiket gyártják, hanem színtiszta gyilkosságokat vesznek filmre, majd a nyomozók helyett ún. „helyszínelők” vizsgálják a meggyilkolt emberek tetemeit. Közben elfogadtatják velünk, hogy vacsoraidőben hullákat nézzünk. Ez is halál, de mennyire más az üzenete! Ahogy annak idején Balázs Béla megfogalmazta, bizonyos képekkel hozzászoktatnak minket az elfogadhatatlanhoz, hogy ezáltal mi is elfogadjuk, hogy mindez az élet velejárója. Még a virtuális játékokban is az öldöklést látják gyermekeink, a fiatalok. Fel sem tudják fogni, hogy mindez nem természetes része az életnek! Tehát a halál egyszerre tabu-téma és – erőszakos halálként – elfogadott része a média által szervezett és közvetített virtuális világnak. A gyászról, az ehhez kapcsolódó lelki jelenségekről nincs szó, a hangos világban elcsendesedni nem sikk. A társadalom egésze azonban – szerencsénkre – ennél több emberi jó érzéssel és normával rendelkezik: vannak megtartó családok, közösségek, szeretet, hit és egyház.
Az elöregedés demográfiai folyamatai
Sokszor úgy tekintünk a régi időkre, mint valami aranykorra, pedig a járványok, a háborúk igencsak megtizedelték a lakosságot, s az életkörülmények terén sem volt rózsás a helyzet. Az időskorúak megítélésében azonban a régi korokat eléggé egyértelműen „aranykornak” tekinthetjük, hiszen az ókorban, a középkorban az időseknek a mindennapi életben, a közéletben, a politikában döntő szerepük volt (Vének Tanácsa, Szenátusba stb.). A hagyományos társadalomban felhalmozódott tudásnak is az idősek voltak a birtokosai: nem lévén iskoláztatási rendszer, sok mindent tapasztalati úton sajátítottak el, amelyben nyilvánvalóan komoly szerepe volt az évek számának. Ellentmondásos helyzet alakult ki a modern iskoláztatási rendszer kiépülésével: az öregek kivételezett helyzete a tudás birtoklásában lassan megszűnt, ismeretanyaguk lassan elavult, tekintélyük – korcsoportként – el-eltünedezett. A néprajztudomány, csakúgy, mint a történeti szociológia, a hagyományos társadalmi szerepek és normák felbomlását a 19. századra teszi, esetleg kicsit korábbra, az iparosítás megjelenésével párhuzamosan. A paraszti társadalomban az életkornak meghatározó szerepe volt: az idősek egyúttal vezették is a közösséget, tekintélyük volt, tisztelték őket. Az emberek elfogadták, természetesnek vették és betartották a normákat, s erre nevelték gyermekeiket is. Az életkor tehát nem csupán demográfiai állapotot, hanem kulturális hagyományokat, életmintákat, kulturálisan, társadalmilag meghatározott csoportot jelentett.
Az iparosítás előtti időszakra a széles piramis alakú korstruktúra volt jellemző: megközelítőleg a népesség felét tették ki a 15 év alatti korcsoportok, és a 60 év felettiek nem haladták meg az 5%-t sem! Azaz csak minden huszadik ember tartozott az időskorúak csoportjába. Ezek az arányok a 19. századtól kezdve rohamosan változtak. Egyrészt a születéskorlátozás (pl. egykék a dunántúli falvakban), másrészt a halandósági viszonyok javulása, a népegészségügy fejlődése miatt. Míg a 17. században a 15 év alatti gyerekek száma még 8-9-szerese volt a 60 év felettiekének, addig ez az arány a 20. század elejére már csak 4-5-szörös, az 1940-es évekre mindössze 2-szeres lett.
A 21. században a magyar társadalomban várható a magyar népesség csökkenése, elöregedése, a nemek egyenlőtlen megoszlása, az idősek korcsoportjában kiemelkedően a „női többlet” megjelenése, a fiatal korosztályokhoz tartozók létszámának csökkenése. Ennek természetes velejárója lesz bizonyos társadalmi-gazdasági jelenségek erősödése: folyamatosan növekedni fog az eltartási teher, azaz csökkenő létszámú aktív keresőre növekvő számú inaktív és eltartott jut majd. Ezt a demográfiai és társadalmi tendenciát jelzi az ún. „öregedési index”. 1949-ben a 14 évesnél fiatalabbak aránya a népesség egészén belül 24,9% volt, míg a 65 évnél idősebbeké 7,6%. 2001-re ezek az arányok 16,6%-ra és 15,1%-ra módosultak. Az idősek (65 év felettiek) aránya a népesség egészében az európai átlagban: 16,3%, a 100 gyerekkorúra jutó 65 évnél idősebbek száma 99. Magyarországon ugyanez: 15,1% és 91. Eszerint lassan Európa is elérkezik az „egyharmados idősnépességű” társadalomhoz, azaz minden harmadik ember 60 évesnél idősebb lesz az elkövetkező évtizedben. Hozzátartozik mindehhez a férfiak és a nők születéskor várható élettartamának jelentős eltérése. Magyarországon ma 1000 fő 60 évesnél idősebb férfira 1587 fő 60 évesnél idősebb nő jut. Tehát a 65 év felettiek 38%-a férfi és 62%-a nő.
Önmagában nem az jelenti a problémát, hogy egy adott társadalomban sok az idős, hiszen ez örömteli is, azt jelzi, hogy a születéskor várható élettartam megnőtt, hosszabb életet élünk. De sajnos a másik oldal kevésbé bíztató: jóval kevesebb a megszületett gyermek, így a korfa eltorzult. Az időskorú népesség tartós létszámnövekedése pedig az egészségügyi és szociálpolitikai rendszerben vet fel gondokat. Nemcsak társadalmilag, gazdaságilag sem vagyunk felkészülve ezekre a feladatokra: egy erkölcseiben megerősödött társadalom a gazdasági bajait is igazságosan és méltányosan tudja megoldani, míg az értékrendjét vesztett társadalomban olyan területekre is belép az üzleti szellem, ahol éppen ez nem tud megoldást nyújtani.
Társadalmi jelzőszámok a szociológiai elemzés tükrében
Iskolázottság tekintetében az időskorúak csoportja jóval alacsonyabb szintet mutat, mint az utánuk következő generációk: nemcsak a lehetőségek, de a munkaerő-piaci helyzet is lehetővé tette az alacsonyabb iskolai végzettséggel történő munkahelyhez jutást. Mai társadalmi problémáink egy része éppen ebből ered: nem elég, hogy idősebb valaki, de halmozottan hátrányos helyzetű is, életkörülményeit, fogyasztási szerkezetét, települési helyzetét tekintve. Budapesten és a kistelepüléseken arányaiban és létszámában is többen élnek az idősebbek közül, a közepes városokban viszonylag több a fiatal. Mindkét iránynak társadalmi-gazdasági okai vannak: Budapestre az erőltetett iparosítás miatt az 50-es években sokan beköltöztek, s ma zömmel tömbházakban élnek. De sokan ott maradtak falun, kistelepülésen. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a közel 3 milliós idős népesség zöme magánháztartásban élt, mindössze 44 ezer fő (az idősek 2%-a!) kapott helyet valamilyen gondozó intézményben, nyugdíjas otthonban. Egyre több az olyan háztartások száma, ahol az idősek egymaguk élnek: a 60-69 évesek 62%-a, a 80 éven felüliek 91%-a. A 3.750.000 háztartás 40%-ában élnek idősek is, ezen belül 600 ezer háztartásban egyedül, 500 ezerben házastársukkal, élettársukkal, további 400 ezerben többtagú családban, ahol legalább egy fő idős. A 60-75 év közötti nyugdíjasok besegítenek a gyerekek nevelésébe: 38% a gyerekek felügyeletébe, 32% a gyermekek háztartásába és esetenként gazdaságába is. Fordítva pedig a gyerekek besegítenek az idős szülők ellátásába, bevásárlásába: ilyen segítségben részesül a 60-69 év közöttiek 29%-a és a 70-en túliak 43%-a. A segítség formáit és lehetőségeit döntően az határozza meg, hogy az idős szülő és gyermeke azonos településen él-e, vagy sem. Minél távolabb élnek egymástól, annál nehezebb a mindennapi életben való segítségnyújtás. Ezért fontos mutatószám, hogy gyermekével azonos településen lakik a Budapesten élő idősek 44%-a, a megyei jogú városokban élők 47%-a, az egyéb városokban élők 43%-a és a községekben élők 24%-a. Ezek az adatok alátámasztják a magukra maradt idős emberek képét egy-egy kistelepülésen, elzárva világtól, gyermekeik nélkül. A kistelepüléseken élők 76%-ának gyermekei már elköltöztek onnan.
Az idős emberek státuszhelyzetére legnagyobb hatást a tényleges, illetve a nyugdíjazás előtti gazdasági aktivitásuk és foglalkozási jellemzőik gyakorolják. Míg az ún. felső osztály meghatározó többségét felső vezetők és felső szintű értelmiségiek alkotják (76%), a szűkölködők, illetve szegények csoportjainak 70-80%-ában (volt) betanított munkásokat, szakképzetlen munkásokat találunk, továbbá olyanokat, akik soha nem kötődtek a munkaerő-piachoz. Elmondható tehát, hogy minél jobb pozíciója volt egy nyugdíjasnak valaha a munkapiacon, annál magasabb a jelenlegi társadalmi státusza. Szoros összefüggés mutatkozik a társadalmi státusz és az egészségi állapotközött is. A felső osztálytól a szegény csoportig haladva 18%-ról 54%-ig növekszik a tartós betegek, illetve 6%-tól 40%-ig a „nagyon rossz egészségi állapotúak” hányada. Megfordítva, a felső osztályhoz tartozók közel felének (49%-ának) egészségi állapota „nagyon jó”, de a hierarchián lefelé haladva az arány folyamatosan csökken, s a „szűkölködőknek” már csak 17-18%-át, a szegényeknek 11-12%-át jellemzi „nagyon jó egészségi állapot” 60 év fölött.
A család szerepe az utóbbi időkben minden téren jelentősen romlott, maga a család, mint társadalmi alapegység, kisközösség is folyamatos változásban van, megtartó ereje folyamatosan hanyatlik. Kihalófélben van a több generáció együttélését biztosító közösség. Jó esetben ún. „nukleális” családról beszélhetünk: apa-anya-gyerekek. Ma már ennél is rosszabb a helyzet: anya gyerekekkel, apa gyerekekkel, anya-apa saját és mások gyerekeivel, folytonos változásban. A család megtartó erejének csökkenésével és a gondozói feladatok halványulásával párhuzamosan egyre növekszik, illetve növekedne a különböző gondozó intézmények iránti igény. Ma még viszonylag kevesen élnek ilyen intézményekben, bár szerepük egyre fontosabbá válik. A társadalom által megszervezett, intézményes ellátás a 60 évesnél idősebbek korcsoportjának még a 10%-át sem érinti. Pedig az elöregedés egyre égetőbb kérdésként veti fel az időskori gondozás és ellátás problémáját. Hol élje utolsó életszakaszát a 70-80 éves ember? Hol jobb: otthon vagy egy gondozó intézményben? S kinek jobb: az idős embernek, aki nagyobb biztonságra, társaságra, közösségre vágyik, gondozásra, ápolásra szorul, de ugyanakkor életkorából adódóan nem szereti a változásokat, aki békés öregkort szeretne megélni. „Szabadság vagy biztonság” – sokszor így fogalmazódik meg az eldöntendő kérdés. S tegyük hozzá: közösség vagy magány. Számtalan lélektani érv szól a gondozó intézmények mellett – a hasonló élethelyzetben lévők működő kis közösségeket tudnak kialakítani. Elvesztették régi kapcsolataikat, de ezekben az intézményekben újakra tehetnek szert. Hasonló a megélt tapasztalat, a mindennapi történelem, hasonló filmeket néztek, zenét hallgattak, s valószínűleg ugyanazokat a slágereket dúdolták. Van miről beszélgetni. Az idősek otthonaiban folyó közösségi tevékenységekben szinte mindenhol találunk farsangot, majálist, egészségnapokat, kirándulásokat, s a jeles ünnepekhez kapcsolódó alkalmakat. Az otthonokban az élet ugyanúgy zajlik, mint „odakint”, csak más tempóban, mások által szervezve, alkalmazkodva az idősek életritmusához. Nem csupán betegség és fájdalom van jelen itt, hanem foglalkozások, ünnepek, játékok, emberi kapcsolatokból eredő örömök, bánatok és viták, versengések. Az itt élők talán érzékenyebbek, s több segítségre szorulnak, de sosem szabad elfeledkeznünk az emberi méltóságukról. Ezzel összefüggésben fogadta el az Európai Bentlakásos Idősotthonok Igazgatóinak Szövetsége 1993-ban, Maastrichtban a bentlakásos otthonokban élő idősek jogairól és szabadságáról szóló chartát. Ebben kiemelt jelentősége van az idősotthonokban élők életminőségének, autonómiájának, a szabad választás, döntés jogának.
Magyarországon a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségeinek egyenlő esélye eltérően érvényesül. Az idősotthonokról szóló információk mindenhol belépési összegekkel, árakkal, térítési díjakkal kezdődnek. Az idősgondozás is több csatornás: az állami vagy önkormányzati fenntartású, és valljuk be, állandó fenntartási gondokkal küzdő intézményhálózat mellett létezik egy viszonylag jól menő, üzleti alapú, „költségtérítéses” hálózat. Ezeket az otthonokat ugyanúgy „hirdetik”, mint bármely más szállodai, gondozói szolgáltatást. S bár az intézmények név-választása mindig a békés, boldog öregkort hangsúlyozza (aranykor, ezüstkor, bársonyszív stb.), ezek az elnevezések, a képek a ragyogóan berendezett épületekről, a mosolygós ápolószemélyzetről, a közösségek harmóniájáról egyúttal „marketing-fogásnak” is minősülnek. Ha valaki ilyen költségtérítéses intézményt választ, ugyanolyan alaposan meg kell néznie a szerződést, mint egy ingatlanvásárláskor.
Ma a világ társadalmi-gazdasági változásokkal telített. A folyamatnak vannak nyertesei és vesztesei. A magukra hagyott vagy egyszerűen csak gondoskodásra szoruló időseknél ez a kockázat igen nagy, különösen bizonyos településtípusban élőknél, kisnyugdíjasoknál, egyedülálló, beteg, gondozásra, ápolásra szoruló nagyon idős embereknél. A megfelelő gondoskodási formák célja, hogy ne növekedjen a társadalomból való kihullás kockázata, hogy ezek a rászorulók emberhez méltó öregkort éljenek, s hogy méltó módon tudjanak elköszönni is az élettől. Ennek megszervezése, az erről való gondoskodás pedig soha nem lehet üzleti szempontoknak alávetve. Nemcsak azt illeti meg a „méltó halál”, aki ezt meg tudja fizetni. A közösség elválaszthatatlan részét képezik az idősek, s a társadalom erkölcsi állapotát, szolidaritásának fejlettségi fokát mutatja, hogyan képes gondoskodni róluk. Nem pazarlóan, pusztán emberi minimumnak megfelelően, méltó feltételekkel a kórházakban, ápolási intézményekben, idősotthonokban.
Irodalom
Manuel Castells: Az identitás hatalma. Gondolat Kiadó – Infonia, Budapest, 2006.
Időskorú népesség főbb jellemzői és életkörülményei. Összeállította: S. Molnár Edit, KSH, Budapest, 2004.
- E. Imhof: Elveszett világok. Akadémiai Kiadó, Budapest,1992.
Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2002.
Medgyesi Márton: A szűkös öregség: az idősek jövedelmi helyzete a kilencvenes években = Szociológiai Szemle, 2002. 4. szám