Magyar és horvát katonák évszázadokon át bajtársakként harcoltak közös ellenségük, a Török Birodalom ellen. A két nemzet sorsközössége talán éppen a törökökkel vívott hosszú és kegyetlen küzdelem során mutatkozott meg a legelemibb erővel. E korszellem igazi megtestesítője a Zrínyi-család: tagjai – származásuk és hatalmas (Dél-Baranyától egészen az Adriai-tengerig terjedő) birtokaik révén – egyszerre voltak magyarok és horvátok. Az 1566-os szigetvári csata a magyar-horvát összetartozásnak, mondhatni testvériségnek az egyik legkiemelkedőbb példája. A történet ismert: magyar és horvát vitézek, élükön a neves hadvezérrel és horvát bánnal, Zrínyi Miklóssal (Nikola Šubić Zrinski, 1508-1566) vállvetve, hősiesen hadakoztak Szulejmán szultán sokszorosan túlerőben levő csapatai ellen. Minden külső segítség nélkül, több mint egy hónapon át védték a kis magyar végvárat, amely azonban stratégiailag rendkívül fontos szerepet játszott a Bécs felé vezető úton. Amikor már erejük fogytán a vég közeledtét érezték, Zrínyi Miklós és megmaradt pár száz magyar és horvát katonája kitörtek a rommá lőtt várból, feláldozva életüket.
A szigetvári hős dédunokáját, az ő nevét viselő Zrínyi Miklóst (1620-1664) elsősorban híres ősének dicsőséges tette indította arra, hogy tollat ragadva, és „Mastan immár Marsnak hangassabb versével”[1], valamint „Fegyvert s vitézt”[2] énekelve az utókor számára megörökítse Szigetvár elestének történetét. Másodsorban, dédapja korának problémái még mindig aktuálisak voltak, hiszen az Oszmán Birodalom állandó jelenléte és pusztításai továbbra is gyötörték a magyar és a horvát népet.
A Szigeti veszedelem cselekménye – előzményeivel és az epikus kellékekkel bővítve – Szigetvár végharcát eleveníti meg. Erről a horvát-magyar egységről a költő és hadvezér Zrínyi egyik epigrammájában így szól: „Mi boldogok voltunk, // Együtt éltünk, holtunk.”
Azt a tényt, hogy a Zrínyiek joggal nevezhették magukat duarum patriarum filii-nek („két haza fiá”-nak), mi sem támasztja alá jobban, mint Zrínyi Miklós Adriai tengernek szirénája (Bécs, 1651.) című verseskötetének horvát nyelvű változata, amelyet – valószínűleg bátyja ösztönzésére – Miklós öccse, Péter (1621-1671) készített el Adrianskoga mora sirena (Velence, 1660.) címmel.
Művének elkészülte után Zrínyi Miklós tisztázatot készítetett fogalmazványáról, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy legyen egy javított, olvashatóbb másolata (amely majd hasznos lesz a szöveg nyomdába való küldésekor). Ez a lemásolt, autográfokkal – saját bejegyzéseivel, javításaival – teleírt példány az ún. zágrábi kézirat. Mielőtt azonban Cosmerovius Máté nyomdájába küldte volna, Zrínyi ezt a kéziratot még egyszer átjavította (szakaszokat törölt, újakat iktatott be, javított verselésén, vagy például a cz-ket kijavította c-kre), majd lemásoltatta íródeákjával. Sajnos, ez a nyomda számára készült másolat az idők folyamán elveszett. A javításokról azonban a bécsi kiadásból tudomást szerzünk. Benne 36 esetben változtatott a Szigeti veszedelem eredeti verselésén – tudatosan törekedett tehát arra, hogy eposzából kiküszöbölje a verselési hibákat (igyekezett betartani a 12-es szótagszámot). Néhány helyen művészi okokból módosított az eredeti szövegen, pl. a drámaibb hatás kedvéért a II. énekből kihúzott három szakaszt, amely Thuri György előkészületeit részletezi – mivel később őt nem juttatja szerephez. Ezen kívül tisztázatában lírai versei nem időrendben követik egymást (ahogy fogalmazványában), tehát itt már művészi szándékainak megfelelően komponálta költeményeit. Az 1651-ben nyomtatott, kiadási helye alapján bécsi kiadásnak nevezett verseskötet bizonyos nyelvjárási – helyesírási, nyelvi – eltéréseket mutat a zágrábi kézirathoz képest.[3] Jenei Ferenc szerint a nyelvjárási változások helyét és végrehajtóját nem Zrínyi környezetében, hanem a nyomdában kell keresni, szerinte a Syrena-kódex korrektora más nyelvjárást beszélt és a helyesírása is különbözött Zrínyiétől.[4] Piszarevics Sándor is azt állítja a korrektorról, hogy „elég önkényesen járt el”, mert a metrikai és helyesírási hibákon kívül a szövegen is javított, amivel „elrontotta Zrínyi Miklós jellegzetes nyelvezetét”.[5] Ezek a nézetek azonban nincsenek bizonyítva, és itt Horváth Katalin megállapításaira hivatkozom: a kézirat és a kiadás nyelvállapota nem két különböző nyelvjárást képvisel, hanem egy nyelvállapot különböző fázisait – a bécsi kiadás ugyanis a kézirathoz képest más formákkal vegyült állapotot tükröz.[6] Minden következetlensége ellenére, a bécsi kiadás ortográfiája fejlettebb, korszerűbb, mint a kéziraté. Egyértelműbb hangjelölés, a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetése, az írásjelek pontosabb használata jellemzi. Ebből az a következtetés is levonható, hogy maga Zrínyi is belevihette szövegébe az említett módosításokat, mivel érdekében állott, hogy verseskötete megfeleljen a korabeli irodalmi normának. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a kézirat jelrendszere régebbi nyelvállapotot őriz.
Nem sokkal bátyja művének megjelenése után Zrínyi Péter (1621-1671) nekifogott a Syrena-kódex horvát fordításához. Fordítói-átdolgozói munkája 1651-1655 közé tehető. Bátyjához hasonlóan ő sem igazán tartotta magát írónak, hanem inkább katonának, s ezt a tényt ugyanúgy kiemeli az Adrianskoga mora sirena előszavában: „…pisah jer ova ne kako dijak, nego kako krajinski vaš tovariš…”[7] egyúttal elnézést kérve ezzel verselésének, stílusának esetleges hibáiért. Horvát olvasóinak felhívja a figyelmét arra is, hogy nem akar bátyja versenytársa lenni: „…ne štimajući zato, da bi se tim takmac momu bratu Zrinskomu Mikloušu…”[8], inkább meg akarja ismertetni a horvát olvasóközönséggel bátyja nagyra becsült művét. De tudta: ahhoz, hogy ezt megfelelő módon tehesse, szükség van bizonyos változtatásokra: a művet a horvát körülményekhez, a horvát világszemlélethez kellett illesztenie. (Ahogyan ezt – később – Wilhelm von Humboldt megfogalmazta: ahány nyelv, annyi különböző világfelfogás.[9]) Ezek persze nem jelentős változtatások, hiszen a két nemzet akkori helyzete nem sokban különbözött.
Miklós és Péter irodalmi tevékenységének valódi célja ugyanaz – buzdítani a törökök elleni harca –, viszont „célközönségük”, akihez fordulnak verseskönyvük előszavában, azaz „ajánlásában”, nem azonos. Miklós a magyar nemességet, Péter pedig a horvát katonaságot szólította meg. Péter némileg hosszadalmasabban, mondhatni patetikusabban üdvözli a horvát vitézeket. Az ajánlás többi részében is inkább ő használ ilyen hangvételt. Miklós az olvasóhoz címezi előszavát, Péternél nincs ilyen alcím. Politikai allúziók is csak a horvát mű előszavában vannak: „…premda od vnogih zapušćeni i skoro za nemar vrženi jesmo”[10]. Mindketten elnézést kérnek az olvasótól verseik „tökéletlenségéért”, és itt mindkettőből megszólal a feudális törökverő nagyúr, amikor azt mondják, hogy nem ez az igazi mesterségük: fő foglalkozásuk nem a toll-, hanem a kardforgatás. Abban az időben a társadalom nem becsülte túl sokra a költői tevékenységet. Miklós törekedett arra, hogy a barokk varietas-elvnek megfelelően szépítse művét : „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv…” Péternél hiányzik ez a mondat, viszont magasztalja bátyja tehetségét és művét, némiképp mintha arról akarná meggyőzni az olvasókat: ő egy különleges költeményt olyan módon fordított le, hogy azt az átlagos olvasó is megérthesse. Miklós – magyarázva miért tulajdonítja dédapja kezének Szulimán halálát – felsorolja az eposz megírásához használt történelmi-irodalmi forrásokat: Zsámboki (Sambucus) és Istvánffy (Istvánfi) történeti művei mellett „horvát és olasz cronikábul” is merített,[11] az előszó elején pedig Homéroszt (Homerus), Vergiliuszt (Virgilius) hozza fel példaképeknek: „Fabulákkal kevertem az históriát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul…”. Péter előszavában nincsenek név szerint felsorolva a források, csak általánosságban beszél magyar és latin krónikákról, amelyeket fivére használt művéhez („…iz vnogih kronik, tuliko vugarskih, dijačkih, kuliko latinskih…”). Ő inkább munkájának indítékairól beszél: híressé szeretné tenni hazáját, azaz a világ figyelmét ráirányítani a szülőföldjén folyó igazságtalanságokra; a költeménye révén példát mutatni a kortársaknak és végül, de nem utolsósorban, örömöt szerezni a szigetvári hősök leszármazottainak.
A két mű rendeltetése ugyanaz, és Péter ennek a célkitűzésnek megfelelően helyezi el egyéni változtatásait. Már előszavában hangsúlyozza a horvát néphez való tartozását „na hrvacki naš jezik stumačiti”[12], másutt pedig kiemeli a szigeti hősök horvátságát. Például a magyar Szigeti veszedelem IX. énekének 77-78. versszakait: „Ha mit az én magyar verseim tehetnek” ; „Mig az nap meg nem áll, mig az magyar nemzet”, kibővítve további két versszakkal, Péter ekképpen „horvátosítja” : „hrvacka sprot turskoj dokle sabla grede”[13] (IX/103). Ugyanezen ének utolsó versszaka (IX/112) szintén Péter szerzeménye: „…jer vidim, da j′ opasnost hrvackomu domu”[14].
Már Miklós sem titkolta el németellenességét, Péter viszont a horvát Zrínyiászban még jobban nyomatékosította azt; kifejezésre juttatva ezzel a horvát nemesség viszonyát a Habsburg-házhoz. A VI. énekben – ebben található egyébként a legtöbb változtatás – Miklós 28-29. versszakait Péter két olyan versszakkal toldotta meg, amelyekben még erősebben kimutatja a németek iránti ellenszenvet : „Malo j′ ki prijazan jur nimšku ne spozna…”[15] (VI/34). Az Adrianskoga mora sirena-hoz írt bevezető tanulmányában Tomo Matić is kiemeli a strófák gyarapodásának ezt a jellemző helyét, ahol Péter bátyjánál sokkal erőteljesebben hangsúlyozza a Habsburg-ház iránti gyűlöletét.[16]
Ahogyan a magyar Syrena-kódexnek, úgy horvát verziójának is van kéziratos és nyomtatott változata. A Bécsi Nemzeti Könyvtárban őrzött kézirat, a sorok és versszakok szerkezete szempontjából közelebb áll az eredeti magyar szöveghez. Viszont nem teljes az eposz: csak az első nyolc éneke van meg, a VIII. ének is hiányos, csak 80 strófát tartalmaz, továbbá hiányzik a Szigeti veszedelem első hét versszaka. Ez a hiány azonban azzal magyarázható, hogy a kézirat első lapja elveszett. Vujicsics D. Sztoján, aki behatóbban foglalkozott Zrínyi Péter kézirata és a nyomtatott kiadás viszonyával, úgy véli, hogy a bécsi kézirat nem tűnik első fogalmazványnak – csak helyenként vannak benne apróbb javítások –, hanem inkább a már javított első kézirat másolatának a benyomását kelti.[17]
Péter tehát – az eddigi szakirodalom véleménye szerint – miután lefordította a Szigeti veszedelemtöbb mint felét, abbahagyta munkáját, majd újrakezdte az egészet. Az Adrijanskoga mora sirena1660-ban jelent meg nyomtatásban Velencében. Vajon miért kezdte újra a fordítást? Josip Vončina Péter cselekedetének lehetséges okairól, motívumairól így vélekedik:[18] lehet, hogy zavarta őt a rímek metrikai egyszerűsége – ugyanis a bécsi kéziratban Péter még következetesen ragaszkodott fivére versmértékéhez (ahol a rímek főleg a sorok végén vannak), a velencei kiadásban viszont az Opsada Sigeta[19] már kétszeresen rímeltetett, azaz a sorok végén és közepén is van egybecsengés. Második lehetséges okként Vončina a bécsi kéziratnak a magyar szövegtől való szinte teljes „függőségét” nevezi meg. A már említett metrikai egyezéseken kívül, a bécsi kéziratban a versszakok száma is teljesen azonos, a velencei kiadásban viszont Péter az eredetiből 41 strófát kihagyott, 137 újat pedig beiktatott. Péter is 15 énekre osztja fel művét, azonban Miklós 1566 versszaka helyett ő 1699-et ír és a versszakszámok sem egyeznek meg. Arról is különböző vélemények vannak, hogy mennyi ebből Péter saját költeménye. Franjo Iveković szerint 84 versszakról van szó, ezek morális fejtegetéseket tartalmaznak,[20] Piszarevics Sándor 111-re teszi Péter eredeti strófáit,[21] Đuro Novalić viszont ennél is többet vél: 137 versszakot tulajdonít Péternek.[22] Sőt, Novalić azt írja, hogy az egész horvát eposzban alig van olyan versszak, amely teljesen megegyezne a magyar eposzéval.[23] Véleménye szerint itt nem csak a horvát nyelv szelleméhez való igazodásról, vagy a szebb kifejezésre való törekvésről van szó, hanem gyakran a saját verssorok hozzáadásáról, ezek beillesztéséről a strófák közepére vagy végére. Az alapgondolat így helyenként lényegesen megváltozott: erőteljesebbé vagy lágyabbá vált. Sok helyütt ez nyilvánvalóan a rím és a forma miatt volt szükséges. Amíg Franjo Iveković[24] szinte feleslegeseknek tartja Péter hozzáadott versszakait – mert úgy véli, az eposz egészének megértése szempontjából nem „feltétlenül szükségesek”, sőt, mi több, szerinte néhány helyen csak az eredeti magyar szöveg alapján lehet megérteni a horvát szöveget –, addig Đuro Novalić,[25] Péter költői képességeiről szólva, azt mondja, hogy eredeti versszakaiban kifejezésre jut a meditálásra való erős hajlam: a szerencséről való elmélkedés Péter saját versszakainak több mint felében található meg. A horvát Syrenaban vannak olyan versszakok is, ahol egy magyar strófának felel meg két horvát; ilyen esetekben általában az alapgondolat lett feldolgozva és leírásokkal meg díszítő jelzőkkel dúsítva. Ritkán, de előfordul az is, hogy két magyar versszaknak felel meg egy horvát. Lássunk példákat ezekre!
A horvát Syrena-kódexben az eposz előtt a két Idillium Pisam I. és Pisam II. címmel szerepel (I. és II. ének). Az I. Idillium 71 versszakát Péter 56-ra redukálja. Hiányoznak például a 27, 31, 49 sorszámú versszakok (talán nem tetszettek neki). Némely versszakokat összevon (pl. Idillium I./24, 25 – Pisam I./27; Idillium I./26, 27 – Pisam I./28), és van, ahol meg két horvát strófában fordítja le a magyart (pl. Idillium I./39 – Pisam I./37, 38). Miklós négysoros tizenkét szótagú strófáit Péter átírja háromsoros tizenkettesekre. Az I. Idillium lerövidítése néhány helyen azzal magyarázható, hogy Péter tudatosan kihagyja azokat a verssorokat, ahol Licaonról[26] van szó, ugyanis verseiben Miklós így nevezi szerelmi vetélytársát, aki nem más, mint Frangepán gróf, Péter sógora (Péter felesége Frangepán Katalin volt). Miklós kedvesnek éppen nem nevezhető attribútumokkal illeti Licaont:
Szeret az Viola, de jaj! nem engemet:
Szereti Licaont, azt a hamis ebet,
Az ki meg nem győzhet semmivel engemet:
Annak adja magát, szaggatván szüvemet.
(I. Idillium/54)
A II. Idilliumot meghagyja eredeti 36 strófájával és 4 verssorával, viszont a cím alá alcímet („u kojoj se spoznaje tužba zvirara”[27]) tesz, ez a magyar változatban nincs (de az I. Idillium alatt van!). A strófák számozása azonban nem teljesen azonos és itt is kihagy bizonyos versszakokat (pl. 27, 28), saját hozzáköltéseivel helyettesítve őket. A sorvégi ún. négysarkos rímeket, bátyjához hasonlóan igyekszik következetesen betartani. De nem tizenkettesekben, hanem tizenegyes verssorokban. Az 1-2. és 3-4. sorok negyedik szótagjait is rímelteti (tehát, metszetrímet használ):
Tak pred manom, ah, ne biži, Viola,
Nis hijenom, da bi me se lecala,
Nit harpija, koj bi se ugibala,
Nit sam zmija, koje bi se bojala.
(Pisam II./4)
Érdekes, hogy a Miklósnál tapasztalt rövidülés-tendencia a II. Idilliumban Péternél éppen fordítva van. Nála a Pisam I. a rövidebb és dinamikusabb. (Ugyanakkor a Szigeti veszedelem esetében ez nem így van, ott ugyanis Péter a terjengősebb). Miklós antropomorfizáló tájábrázolásait (Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfa = Viola). Péter néhol horvát elnevezésekkel helyettesíti: pl. Késmárkból Velebić (azaz a Velebit-hegység) lesz; másutt meg egyszerűen hegyet vagy pl. a Dráva helyett tengert ír. A mitológiai alakokat sem fordítja le mindig, pl. kihagyja Plútó és Proserpina szerelmét. Péter ugyanazokat a petrarkizmusból származó „sablonos” kifejezéseket használja Viola szépségének leírásában, mint amelyeket a horvát trubadúrok[28] alkalmaztak szerelmükhöz intézett verseikben, pl. „lice bijelo kao snijeg”, azaz „olyan fehér arc, mint a hó”, „zlatne kos”“, azaz „arany haj” úgyhogy itt nem csupán Miklós Violájának „szép fejér lábát”, „arany haját” fordítja le, hanem merít a horvát szerelmi költészet eszköztárából (Más kérdés, hogy vajon Miklós is kölcsönvett-e ezekből?). Péter „cenzúrái” Miklós lírai verseinek horvát fordításában a legjellemzőbbek: elhagyja Licaont (mint említettem, sógorára, Frangepán Györgyre való tekintettel), nem fordítja le az általa túlságosan „erotikusnak” vélt részleteket (pl. A vadász és echocímű versből kihagyja a 3. és 4. versszakokat; illusztrációként csak néhány sor : „Sokszor szép két lábát, / Melynél nap nem láthat / Szöbbet, valamerre jár”).
A két Syrena-kódex együtt olvasása és elemzése során egyértelművé vált számomra, hogy a horvát Syrenaval kapcsolatban nem lehet csupán fordításról beszélni, annál sokkal többről van szó. Zrínyi Péter művében kreatívan felhasználta a rendelkezésére álló anyagot, s ezzel kapcsolatot teremtett nemcsak a két (magyar és horvát) irodalom között, hanem a két nép és annak világszemlélete között is. Ennek következtében – vagy inkább ennek köszönhetően – kiderült, mi az, ami összeköti a két nemzetet (hasonló politikai törekvések, közös ellenség – törökök, németek) és miben különböznek egymástól (vallási különbségek, néhol „vérmérséklet-beli” eltérések). A horvát Syrena ezen kívül szervesen kapcsolódik a régebbi horvát irodalomhoz: a hőskölteményekhez, népi énekekhez, Brne Karnarutić eposzához és a reneszánszkori dalmát költőkhöz. Ez az összefüggés a magyar Zrínyiász szempontjából is fontos, hiszen rávilágít Zrínyi Miklós művének némely kérdésére (pl. a Zrínyiász nem-történeti horvát hősei részben a horvát népversekből kerültek bele a magyar eposzba). Vagyis mindkét költő alkotó módon használta fel a rendelkezésére álló anyagot: a család levéltárát, könyvtárát és a horvát-magyar szájhagyományt.
A magyar és a horvát Syrena-kódex fő különbségeit Péter „moralizáló” versszakai okozzák. Ezekben ő – általánosítva és ezzel kibővítve a magyar szöveg egy-egy verssorában leírt gondolatot – Istenről, szerencséről, szépségről, életről, halálról elmélkedik. A legtöbb esetben a Zrínyiász cselekményét teszi statikusabbá ezzel, de előfordul, hogy éppen emiatt lesz feszültebb a várakozás. Péter eredeti strófái, valamint a kihagyott magyar versszakok arra engednek következtetni, hogy a horvát Syrena-kódex szerzője jobban kifejezésre juttatja a törökök és a németek iránti ellenszenvet: keményebben fogalmaz, olykor sértőbb szavakat használ, és kihagy olyan jelzőket, amelyek esetleges jó tulajdonságaikat mutatnák be (s amelyek a magyar szövegben gyakran megvannak). Péter szinte mindegyik saját versszakában Istent vagy a hitet is említi, jobban hangsúlyozva ezzel az eposz vallási jellegét, azaz a szigetvári harc jelentőségét a kereszténység szempontjából. Változtatásai, azaz a horvát olvasóközönséghez szóló adaptációi a személy-, és földrajzi neveken túl, a magyar jelző következetes kihagyásában nyilvánulnak meg (Zrínyi Miklós és az egész szigeti védősereg jellemzésében). Nála a magyarok (Ugri) a szövetségesek szerepében tűnnek föl, mint egyes csapatok vezérei vagy egyes vitézek, amíg a szigeti védők „magja” és főleg Zrínyi Miklós, inkább horvát nemzetiségű. A magyar Zrínyiászban ez fordítva van. Péternél ebben bizonyos jelei mutatkoznak horvát elfogultságnak, ami magyar részről Miklósra jóval kevésbé jellemző.
„A XVII. század előtt a horvát nemesség szerepe az irodalmi életben főleg a mecenatúrára korlátozódott, Zrínyi Miklóssal és Péterrel pedig belép az aktív költészet mezejére, ráadásul egyszerre két nyelven”[29] – írja Josip Vončina a horvát Syrena előszavában. A Zrínyi-fivérek tehát, sokban járultak hozzá a horvát és a magyar irodalom történetéhez. Egyfelől velük kapcsolódik be a főnemesség a költői tevékenységbe – legalábbis horvát részről –, másfelől pedig – magyar és horvát nyelven alkotva – az akkori társadalmi-politikai helyzetet is híven tükrözik. Azt a kort, amelyben a kétnyelvűség és a két néphez való tartozás fogalma természetes jelenség volt. A Zrínyi-fivérek közvetítők lettek a két nép egymáshoz való közeledésében. Miklós a magyar irodalom egyik legnagyobb személyiségévé vált, Péter pedig a horvát nemzettudat formálódását segítette elő. Ez persze nem jelenti azt, hogy Miklós jelentősége ezáltal kisebb lenne a horvát történelemben, vagy Péteré a magyarban. A Zrínyi-testvérekhez hasonló történelmi-irodalmi személyek nélkül nehezebb lenne megtalálni azokat az összefüggéseket, amelyek rávílágítanak két (vagy több) nemzet egymáshoz való viszonyára.
Jegyzetek
[1] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem: I. ének / 1. versszak / 4. sor
[2] Uo. 2. versszak / 1.sor
[3] Pl. mast ~ most és fordítva; szűv ~ szív; gi, li, ni ~ gy, ly, ny; jü ~ jő ; kell ~ köll ; legyen ~ légyen ; ád ~ ad ; kéván ~ kíván ; esmér ~ ismér ; jobbét ~ jobbít ;a c-k ismét cz-k lesznek.
[4] Jenei Ferenc: Jegyzetek a Szigeti veszedelem szövegéről = Irodalomtörténeti Közlemények, 1959, 84-89. o.
[5] Piszarevics Sándor: A magyar és horvát Zrínyiász, Zagreb, 1901, 22. o.
[6] Horváth Katalin: Opponensi vélemény Orlovszky Géza: A zágrábi Syrena-kódex textológiai problémái c. kandidátusi értekezéséről.
[7] Szabad fordításban (a továbbiakban: szf.): „ezt nem diákként (= költő, irodalmár) írtam, hanem mint harcostársatok”, in: Petar Zrinski: Adrijanskoga mora sirena, priredio Tomo Matić, in: Stari pisci hrvatski, Svezak 32, Zagreb, 1957, 19. o.
[8] Szf: „nem azért szerkesztettem [e művet], hogy versenytársa legyek bátyámnak, Zrínyi Miklósnak”, in: uo.
[9] Wilhelm von Humboldt Weltanschauung-elmélete szerint ahány nyelv, annyi féle különböző világfelfogás létezik. Vö.: Wilhelm von Humboldt: Válogatott írásai, Budapest, 1985.
[10] Szf: „annak ellenére, hogy sokan elhanyagolnak minket, majdnem teljesen nem törődnek velünk”
[11] Ami a horvát „krónikát” illeti, valószínűleg Brne Karnarutić: Vazetje Sigeta grada című művére gondolt.
[12] Szf: „a mi horvát nyelvünkre lefordítani”
[13] Szf: „amíg a horvát kard eléri a törököt”
[14] Szf: „mert látom, hogy a horvát haza veszélyben van”
[15] Szf: „kevesen vannak, akik nem ismerték fel a német „barátságát” ”
[16] Petar Zrinski: Adrijanskoga mora sirena, i.m.
[17] Vujicsics D. Sztoján: Zrinski Petar: Adrijanskoga mora sirena = Irodalomtörténeti Közlemények, 1959, 545. o.
[18] Josip Vončina: Petar Zrinski – predgovor (előszó) 14. o. In: Pet stoljeća hrvatske književnosti, Zagreb, 1976.
[19] Opsada Sigeta = Sziget ostroma, azaz a Szigeti veszedelem.
[20] Franjo Iveković: Hrvatska Zrinijada prema magjarskoj, in: Književnik III, Zagreb, 1866, 328. o.
[21] Piszarevics Sándor: i.m. 35. o.
[22] Đuro Novalić: Mađarska i hrvatska Zrinijada, Hrvatska književnost prema stranim književnostima, Svezak I., Filozofski fakultet u Zagrebu, 1967, 124. o.
[23] Uo. 84. o.
[24] Franjo Iveković: i.m. 329. o.
[25] Đuro Novalić: i.m. 86. o.
[26] Szusity Xénia: Zrínyi Miklós lírai verseinek horvát változata, in: Zrínyi-dolgozatok, Budapest, 1984, 148. o.
[27] Szf: „amelyben megismerjük a vadász panaszát”
[28] Horvát „petrarkisták” a 15-16. században: Džore Držić, Šiško Menčetić, Mavro Vetranović.
[29] Szf. Josip Vončina: Petar Zrinski: Előszó, i.m. 9. o.
További felhasznált irodalom:
Bertényi Iván-Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Drasenovich Mária: Zrínyi Miklós könyvjegyzetei, Pécs, 1934.
Frangeš, Ivo: Povijest hrvatske književnosti, Zagreb-Ljubljana, 1987.
Jelčić, Dubravko: Povijest hrvatske književnosti, Naklada Pavičić, Zagreb 1997.
Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.
Kombol, Mihovil: Povijest hrvatske književnosti, Zagreb, 1961.
Kovács Sándor Iván: A lírikus Zrínyi, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Kovács Sándor Iván: Adriai tengernek szirénái: Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter = Irodalomismeret, XI. évf. 2001. 3-4 szám.
Négyesi László: Gróf Zrínyi Miklós művei, I. kötet, Budapest, 1914.
Pusztaszeri László: Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér = Horvátországi Magyarság, 1996. 7. szám, 24-30. o.
Slamnig, Ivan: Prvi stari pisci hrvatski, Forum Zagreb, 1969, br. 12.
Thúry József: A Zrínyiász = Irodalomtörténeti Közlemények, 1894.
Vončina, Josip: O jezičnim kontaktima u Karnarutićevu “Vazetju Sigeta grada”, in: Sigetska epopeja – Zbornik radova, Senj i Zadar, 27. i 27, studenog 1984.
Zrínyi Miklós: Adriai tengernek szirénája, In: Zrínyi Miklós összes versei, Unikornis Kiadó, Budapest, 1995.