Az arisztokraták[1] a 19. század elején familiáris nevelésben részesültek. Kicsi koruktól meghatározóan külföldi dajka és nevelőnő gondoskodott róluk. Az iskoláskort elérve a szülők házitanítót/nevelőt szerződtettek gyermekeik mellé, akik olyan szinten sajátíttatták el tanítványaikkal a tananyagot, hogy azok valamely intézményben magánvizsgát tehessenek. Az ifjak magántanulóként készültek a vizsgákra, bár az 1790/91. évi országgyűlés kiküldött közoktatási bizottsága már törvénytervezetben követelte, hogy minden gyermek köteles nyilvános iskolába járni, vagy legalább ott vizsgát tenni.
Írásunkban a kor vezető társadalmi rétege, az arisztokrácia nevelőit mutatjuk be korabeli források alapján. Megvizsgáljuk a szülőkkel kötött szerződéseik tartalmát, indíttatásukat és pályájuk későbbi alakulását, példákat keresünk a nevelők és tanítványaik viszonyának különböző formáira, hiszen kapcsolatuk sok esetben nem ért véget a kitűzött osztályok, illetve egzámenek sikeres abszolválásával, hanem az ifjak szellemiségét befolyásoló mester-és tanítvány, esetleg baráti viszonyban teljesedett ki.
A tanárokat előre megállapított honorárium fejében, meghatározott időre szerződtették az ifjak mellé. A nevelők fizetése életkoruktól és képzettségüktől is függött, a külföldiek általában magasabb díjazást kaptak.[2] Az alábbiakban négy, a szülők és a nevelők között kötött szerződést kívánunk részleteiben bemutatni.
A legkorábbi szerződést gróf Festetics György és László fia nevelője, Takács József kötötte 1791-ben. [3] Az apa hét pontban foglalta össze a nevelő kötelezettségeit. Takács József a gróf által összeállított plánum alapján köteles tanítványát a humanitási osztályokra „vagy kicsit tovább” – mivel a későbbi neveltetés idejére más nevelőt kíván megbízni – a tőle telhető szorgalommal és körültekintéssel felkészíteni. Ez idő alatt évi 300 forint tiszteletdíj illeti meg, valamint a szerződés idejének leteltével 400 forint penzió és könyvtárosi állás várja megbízója házánál. Ha a fiú meghalna, ezen összeg 200 forintra módosul, ha pedig a nevelő „displiensiába” esne,[4] 100 forint illeti meg. A nevelőnek módjában áll a szerződés ideje alatt is megbízatásából távozni, ha gondoskodik minden szempontból megfelelő utódjáról. Külön fizetség jár a francia és más tárgyakban elért előrehaladásért, hangsúlyt kap továbbá a tanár felkészültsége az általa tanított tárgyakból. Festetics György kiköti, hogy Takács József a szerződés ideje alatt nem házasodhat meg.
Festetics László következő nevelője Kultsár István lett, akit a főúr hat évre szerződtet fia mellé, tevékenységének leírását a gróf tíz pontban rögzítette.[5] Feladata az ifjú felkészítése a filozófiai és a jogi kurzusok vizsgáira. A neveltetés szigorúan csak az általa készített plánum alapján történhet, a nevelő mindenhová köteles követni neveltjét. A szerződés idejére az évi 600 forintos fizetség mellett szállást és ellátást biztosít, „örökös remuneratioként”[6] pedig 6000 forint fizetésére kötelezi magát. Ha fia időközben meghalna, a gróf élete végéig 300 forint értékű penziót biztosít Kultsárnak és a „remuneratio” arányos része is megilleti. Ha a nevelő elhagyná hivatalát, úgy minden juttatástól elesik, ellenben ha megbízója indokolatlanul mondana fel neki, úgy a „remuneratio” teljes összegét megkapja. A szerződés felbontását mindkét fél hat hónappal korábban köteles bejelenteni. A nevelő a szerződés ideje alatt évi tíz nap szabadságot kap saját ügyei intézésére.
A családi hagyományokat követő Teleki László és Erőss Sándor között létrejött megállapodásban Teleki legkisebb fia, László mellé a nevelőt a hazai nevelés tíz esztendejére és az azt követő három éves külföldi tanulmányút idejére szerződteti, mivel fontos számára, hogy a folyamatot végig ugyanaz a személy irányítsa. [7] Az 1817-ben kelt dokumentum a kötelezettségeket hét fő pont köré csoportosítja. Teleki László Erőss Sándort három évre külföldi tanulmányútra küldi, amelyből két évet Göttingenben kell eltöltenie, ahol filozófiát, történelmet, irodalmat, pedagógiát, egyéb nevelésre vonatkozó tárgyakat és nyelveket kell hallgatnia. A harmadik évben nevelési intézményeket kell felkeresnie, külön felhívja a figyelmet Pestalozzi yverdoni intézetének tanulmányozására, ezzel is elősegítve a felkészülését a nevelői pályára. A jelölt hazatérése után az ifjú grófot a szellemi, erkölcsi és testi nevelés terén is kizárólag az apa utasításai szerint képezheti. A dokumentum meghatározza a fizetést és a különféle juttatásokat, mind az itthoni, mind a külföldi tartózkodás idejére, valamint a szerződési idő letelte után penziót biztosít Erőssnek élete végéig. A fia külföldi tanulmánya idején Teleki erőteljesebben bele kíván szólni a nevelésbe, ez idő alatt a tanítót rendszeres és gyakori beszámolókra, valamint intézkedéseinek végrehajtására kötelezi. Végezetül a jutalmazásról esik szó, ha a nevelő munkáját a gróf megelégedésére látja el.
Az időben utolsó, 1842-ben kötött szerződés gr. Széchenyi István és Podhorszky Lajosmegállapodása, Széchenyi idősebb fiának, Bélának a neveltetéséről. [8] Ez az írás az előzőektől eltérően nem határozta meg a szerződés időtartamát, csupán a nevelő javadalmazására tért ki részletesen. A gróf arra kötelezte magát, hogy Podhorszkynak „Lesz a házban szabad lakása, fűtése, mosása, világítása, élelme és szolgálata. Fizetése évenként 400 (négyszáz) forint.” A szerződés a továbbiakban a megbízás megszakadása esetére időarányosan lebontott díjazást ismerteti, illetve a nevelő feladatkörét feltételesen bővíti – ugyanekkora javadalmazás fejében, de egy nevelő-segéd alkalmazása mellett – a gróf kisebbik fia, Ödön nevelésével. Végezetül a kölcsönös hat hónapi felmondási időben állapodnak meg.
A nevelők és tanítványok kapcsolata
A nevelők és tanítványok viszonyát általában bensőséges, néhány esetben már-már atyai-fiúi kontaktus jellemezte, s a kapcsolat gyakorta tovább tartott, mint a neveltetés tényleges ideje. Az ifjú Teleki László[9] első nevelője a később református lelkésszé lett Medgyesy Pál volt, akinek a fiú a gyermekkori naplójának tanúsága szerint annak új megbízatása idején is közvetlen hangú levelet írt 1821. szeptember 17-én:
„Édes Medgyessy Bátsi!
Engedjen meg, hogy olyan régen nem írtam. Mióta Szirákon vagyunk, ugy megszerettem a falusi életet, hogy városról többet nem is gondolok. […]Minden nap ki szoktunk menni sétálni és többnyire abba a Magának ismeretes völgybe, ahol Magával epret szedtünk volt, de ahol most nints eperj.[…] Most német Gyermekek Barátjába szerettem bele és azt mindég olvasom, mikor időm van. Most közelebbről az Ezópus életét olvastam belőle, amely nékem nagyon tetzik, mert anekdótás. Minden nap irok jegyzőkönyvet is, de nem olyat ám, mint Julius Cézár irt. De már többet nem irok, tsak azt emlitem, hogy én és Guszti köszöntjük Magát: Ezzel maradok hiv tanitványa Teleki László.”[10]
Nem maradt el a volt nevelő igen szívélyes hangvételű válasza sem:
„Édes Latzikám!
Jósi bátsival[11] küldött levelét nagy örömmel vettem, annál kedvesebb volt az, minél régebben nem vettem már magától semmi levelet, s annál fogva azt gondoltam, hogy talán már el is felejtkezett rólam. De látom, hogy hibás volt vélekedésem, mert Latzika engem most is szeret. De higyje el, édes Latzikám, én is szeretem magát és örömmel látom leveléből, hogy Latzika mind a szép, mind a jó irásban, mind pedig a helyes gondolkodásban naponként előre megyen s nem is állhatom meg, hogy azért a jó Conceptusért, amellyel levelét irta, meg ne ditsérjem. Igyekezzen édes Latzikám ezután is, mert tsak ugy lesz maga édesmamának igaz örömére. […] Magának pedig édes Latzikám, jóegészséget, a tanuláshoz állandó jókedvet és azokban boldog elémenetelt kivánok, tsókolom magát, és arra kérem, hogy el ne felejtkezzen rólam, ki is vagyok Szoboszló 6-a Octobris 1821.”[12]
Teleki László második nevelője, a naplóban „Erőss Bátsi”-ként emlegetett Erőss Sándor a fiú életében talán a korán elvesztett édesapát is helyettesítette, hiszen id. Teleki László halálakor fia 11 éves volt. Az érzékeny fiú Erősshöz fűződő kapcsolatát a nevelő részéről mindenek előtt a szigor és fegyelem jellemezte, amire a gyerekkori napló olvasása közben számos helyen találunk utalásokat.[13] Erőss az ifjú grófot túlzottan szétszórtnak (tzertstrait), becsvágyónak (ambitziosus) és vitatkozó kedvűnek (disputáló) ítéli, aki, hogy nevelője elvárásainak minél inkább meg tudjon felelni, ezen „hibái” leküzdésén fáradozik. 1822. febr. 25-i bejegyzésében olvashatjuk: „Ma is tzertstrait voltam és az én nagy tzertstraitságom és figyelmetlenségem miatt megszomorítottam Erőss bátsit, mint máskor. Ez a hiba van Erőss bátsinak minden minden hibám között ellenére és ez az a hiba, amely bennem leginkább megvan minden hibám között. Oh bártsak letehetném minden hibámat és Édesmamát és Erőss bátsit sat. ne szomorítanám meg az én hibáim által.”
Erőss a modern nyelveken kívül, amire az ifjú Telekit édesanyja, báró Mészáros Johanna tanította, minden egyéb tárgyban képezte a fiút.[14] Közös munkájuknak 1823-ban Erőss Sándor betegsége jelentette a végét, aki ekkor maga kérte felmentését a nevelői szerződésben rögzített feladatai alól.[15] Volt tanítványával továbbra is kapcsolatban maradt, az beszámol neki többek között tanulmányairól,[16] a külföldi útja elé háruló akadályokról.[17]
Az ifjú gróf életének következő meghatározó nevelője pesti tanára, Petrovics Frigyes[18] volt. Petrovics Pozsonyban végzett bölcseleti és teológiai tanulmányok után ágostai hitvallású evangélikus lelkész lett. 1821-ben hivataláról leköszönve Pestre ment, és megkezdte ifj. Teleki László tanítását. Petrovicsot Schedius-Toldy Lajos ajánlotta a grófnő figyelmébe.[19]Tanítványával előbb Pesten, majd Sárospatakon jogot hallgatott, akinek kétéves sárospataki jogi tanulmányai során Kövy Sándor és Nyíry István voltak a kedvenc tanárai. [20] „Mylord Kövyt, az öreg jogtudóst érdeklődéssel hallgatom. Gyakran megyek hozzá olyankor con amore tud diskurálni. […] Sokszor politizálok vele, s boldognak érzem magam, ha néha néha egy liberális gondolkodású emberrel találkozom. Milyen élvezet az, ha az ember szabadon szidhatja Ausztriát.” – írta anyjának.[21]
Noha jogi tanárait igen bölcs és tiszteletreméltó embereknek tartotta, valódi szellemi társa és támasza továbbra is nevelője, Petrovics maradt. 1830-ban növendékével a nyugat-európai országokban tett hosszabb utazást, miközben a levéltárakban hazánk történetére vonatkozó adatokat gyűjtött. Teleki igen nagyra értékelte Petrovics szellemi kvalitásait, a kettejük között kialakult baráti, szeretetteljes kötődés miatt Teleki nehezen viselte nevelője 1836-ban bekövetkezett hirtelen halálát: „[…] porig lesujtva és árván hagyott, aki minden bajomban őrangyalom volt és egyetlen vigaszom” – kesergett anyjának.[22]
A nevelő és neveltje hosszú ideig fennmaradó kapcsolatára más helyen is találunk példát. Gróf Széchenyi István nevelője, Lunkányi János[23] gyakorlatilag élete végéig volt növendéke közelében maradt. Lunkányi mellett néhány tárgyat más magántanárok tanítottak, így RévayMiklós az architekturát, egy Poupar nevű házi káplán pedig olasz és francia nyelvből adott órákat. Lunkányi, eredetileg Liebenberg, a pesti egyetem bölcsészkarán 1795-ben természettudományi tanulmányokat végzett, majd 1797-ig az orvosi karon tanult tovább. 1797-ben bölcsészeti doktorrá avatták. Tanársegédi kinevezése Pasquich János csillagász professzor mellé folyamatban volt az egyetemen, amikor gr. Széchényi Ferenc[24] megbízta István fia nevelésével. Széchényi Ferenc 1798-ban Tóth Farkashoz, a soproni gimnázium igazgatójához fordult segítségért, hogy fia számára megfelelő nevelőt találjon, aki rögtön Lunkányit ajánlotta a gróf figyelmébe. Lunkányi János 1798-tól 1809-ig nevelősködött Széchenyi István mellett, 1809-től Széchényi Ferenc titkára lett, 1814-től Széchenyi István csokonyai birtokának felügyelője, majd összes birtokainak jószágkormányzója élete végéig. Széchenyi és Lunkányi kapcsolata baráti, a volt nevelő Széchenyi biztatására változtatta 1830-ban Liebenberg családi nevét Lunkányira. A jószágkormányzósági idő alatt keletkezett igen sűrű és terjedelmes levelezésük teljességében hozzáférhető.[25] A gróf magyarul ír egykori nevelőjéhez, esetenként hirtelen németre vált. A levélbeli megszólítás a levél tárgyától függően igen hivatalos levelekben akár el is marad, esetleg „Édes Director Úr!”, de leggyakrabban a szívélyes: „Kedves Lunkányi!”, „Kedves Barátom!”, „Barátom!” formák váltakoznak. A birtokok hivatalos ügyeinek intézésén túl a levelezésükben Széchenyi életének fontos epizódjai, állomásai is kirajzolódnak; pl. a Jelenkor című folyóirat megjelenése (1832. jan. 6.), a Casino ügyében folytatott aláírásgyűjtés állása, angliai útjának elhalasztása a kolera miatt (1832. máj. 2.), a Stádium című munkájának lemásoltatása (1832. aug. 13.), de viszonyukra jellemző, hogy Széchenyi egészségi állapotával kapcsolatos aggodalmait is megosztja barátjával: „Barátom, megint igen közel voltam a koporsóhoz nem is 4 napig. Májgyulladásomban igen sok kinokat állottam ki! Most 10 napja, hogy nem mozdulok szobámbul, de most igen kellemesen és jól, csak gyengén érzem magamat. Fene dolog! De mit tegyek? Türni mint lehet, ’s pótolni Vallással, Philosophiával. – megint Balogh – a homeopatha – vagy a természet rántott ki.” (1839. febr. 5. Pest) [26]
A levelek között helyet kap a gyermekek születése is: „Feleségem, hála Isten, ma reggel egy egészséges, nagy fejű gyerekkel (Somogyi értelemben) megbabázott. Holnap keresztelik, Béla, István, Maria leszen a neve.[…].” (1837. febr. 3. Pest) A második fiú születését egy rövid levél adja hírül: „Barátom, hála az égnek, tegnap estve egy igen erős fiút szült. Neve Ödön. Épp most keresztelte a győri püspök. Isten áldja.” (1839. dec. 15.) Hat év múlva, 1845. dec. 2-án a következő levelet intézi Lunkányihoz: „Barátom, Ödön fiamat nemsokára ki kell vennem az asszonyok kezébül. Podhorszkival (sic!) némileg és legközelebbi napokra kibékültem. Gondolatom most ez: egy Instructort venni fel, ki Podhorszky segédje volna és ekkép némileg alatta állna. – E szerint mind a két fiamnak tulajdonkép csak egy nevelője volna, és pedig Podhorszky személyében. Már most az a kérdés, hol találhatnék ily Instructort? Én azthiszem, senki illyet nemtalálhatna jobban, mint Ön, mert éppen olly (olvashatatlan) kellene neki lenni, mint azon irnokok, kiket Ön veszen magához. […]”
Széchenyi a továbbiakban a jelölttel szembeni elvárásait közli: „pápista” legyen, „mert Podhorszky lutheránus, és két akatholikust nem szeretnék […] a háznál nevelőül tartani”, magyar származású és lehetőleg ne dunántúli „kimondás végett […] A Biékásiék puokáját elvitte a róaka.” A segédnevelő ne legyen ifjabb 18-20 évesnél, fontos az egészséges, erős testalkat, a kellemes külső. Nem kell feltétlenül magasan kvalifikáltnak lennie, „mert Podhorszky mellé még bizonyos mestereket is akarok és fogok venni. Egyébiránt meg lehet, hogy Béla nem sokára az iskolába menend!” Figyelemreméltó momentum, hogy a gróf milyen bizalommal fordul egykori nevelőjéhez a már saját, kisebbik fia neveltetésére vonatkozó kérdésben.
A gyermekek nevelője, Podhorszky Lajos már a szülői házban megtanult latinul, görögül és héberül, iskolai évei alatt pedig angolul és franciául. 1838-40-ben Kempelen báró családjánál nevelősködött, 1840-41-ben Pesten mint vívómester működött. Az egyik versenyén jelen volt Széchenyi István gróf, és 1841-ben hat évre Béla és Ödön fiainak nevelőjéül fogadta fel. Podhorszky ekkor már majd valamennyi európai nyelven írt és beszélt, aminek nagy hasznát vette a növendékeivel tett utazások alkalmával. Már a szanszkrit, ó-skót és skandináv nyelvekkel foglalkozott, amikor Széchenyi a finn nyelvre is felhívta a figyelmét. A szerződés lejárta után a gróf a Jelenkor című folyóiratnál foglalkoztatta tovább a nyelvészt, aki emellett a pesti nemzetőröknél századosként szolgált. Miután Széchenyit Döblingbe vitték, Podhorszky vívómester lett Klapka táborában. A későbbiekben a török, kínai, japán és mandzsu nyelveket is elsajátította, de sorsa igen méltatlanul alakult. Több állomás után végül fiával Párizsban telepedett le, ahol igen szerény körülmények között, megromlott egészségi állapotban magántanításból, fordításból és időnként versírásból tartotta fenn magát.
Báró Podmaniczky Frigyes[27] és nevelője, Hunfalvy Pál[28] kapcsolata igen meghatározó volt a báró életének későbbi epizódjaiban is. Podmaniczky nevelője kíséretében ment Miskolcra, ágostai hitvallású gimnáziumba, hogy a kor elvárásainak megfelelően az ifjú arisztokrata egy távolabb eső város nyilvános iskolájába járjon, törekedve ezzel a magyar nemzeti szellem megerősítésére a gyermekekben.[29] Az idegen környezetben sokat segített, hogy a Podmaniczky fiúkkal együtt Hunfalvy Pál öccse, Hunfalvy János, a későbbi budapesti egyetem tanára is együtt lakott és tanult, amivel az ifjú bárók előrehaladására is ösztönzően hatott. „Édesanyánk igen szívesen beleegyezett abba, hogy Hunfalvy Pál nevelőnk testvéröccse, János, velünk lakjék s neveltessen Miskolcon. Mint rendkívüli kitűnő szorgalmú s előmenetelű tanuló s nálunknál sokkal érettebb s fejlettebb szellemi tehetségekkel felruházott, s vele való folytonos érintkezés s együtt tanulás csakis jótékony hatással lehetett mireánk, gyengébbekre s a fejlettség sokkal alantasabb fokán állókra nézve.”[30]
Hunfalvy segítségére volt az ifjaknak, hogy megszokják az új várost és egyáltalán a nyilvános iskolába járást, valamint az azzal járó, a különböző társadalmi réteghez tartozó kortárs csoport társaságát és olykor kritikáját. Ezzel gyakorta meg kellett küzdeniük, mert a szerényebb anyagi helyzetűek csúfolták az „elkényeztetett finnyás úrfiakat.”[31] A köztük lévő gát áttörésére nevelőjük közbenjárására beíratták magukat a nyilvános étkezdébe, ezzel is bizonyítva hajlandóságukat a beilleszkedésre.
A miskolci nyilvános iskolai évek után tanulmányaik Pestre szólították őket, ahová nevelőjük kíséretében érkeztek. A jogi tanulmányokat megelőző utolsó (Physica) osztályt lezáró vizsga előtt néhány hónappal Hunfalvyt a késmárki ágostai hitvallású evangélikus lyceum jogtanárává nevezték ki. A család azonban ragaszkodott a nevelő személyéhez, így ahelyett, hogy új nevelőt keresett volna az édesanya fiai számára, ők követték Hunfalvyt Késmárkra, s Podmaniczky ebben a városban kezdte meg később jogi tanulmányait.[32] 1843. jún. 20-án, 19 éves korában tette le az utolsó vizsgáját, s ezzel nevelője teljesítette a kötelességként vállalt feladatát. Ekkorra azonban már olyan közeli nexusba került neveltjével, hogy az a későbbiekben is támaszkodott személyére, barátságára: „Nevelőmtől azóta soha meg nem váltam, öreg koromig tanácsadóm s barátom, és ami mindennél többet bizonyít, a kettőnk között fennálló viszony mellett, jóakaróm maradt. Aki némi emberismerettel bír, kénytelen lesz bevallani, hogy 54 év hosszú >próbaidő<”.[33]
Báró Jósika Miklós[34] emlékirata többek között azért is tekinthető különleges forrásnak, mert csaknem valamennyi nevelőjéről említést tett, ami a maga nemében egyedülálló, ráadásul röviden jellemezte is őket, függetlenül attól, hogy milyen hosszú ideig tartott kettejük közös munkája. „Legelső nevelőm W… nevű volt, igen haszontalan, rosszjellemű, s emellett kegyetlen ember, kinek a büntetés legkedvesebb élvei közé tartozott. Többet mondhatnék e megromlott emberről, kit szerencsémre kedves nagyanyám jókor kiismert, s azonnal elutasított a háztól.”[35]
Bármennyire is elégedetlen volt azonban első nevelőjével, távozásakor mégis megsiratta, bár ezt később a gyermeki lélek tulajdonságának tudta be. A rosszemlékű első nevelőt páter Mihálczkövette a sorban, akinek a báró saját bevallása szerint sem volt könnyű feladata, hiszen három igen élénk kisgyermek volt a gondjaira bízva. Kapcsolatuk nem volt zökkenőmentes, a gyermekek örömüket lelték nevelőjük bosszantásában, azonban mivel igen jó képességek birtokában voltak, minden esetben sikerült hamar kiengesztelniük felbőszített tanítójukat. „Ez igen tekintélyes kinézésű férfiú volt, magas, vaskos, piros, szellemileg azonban kevés míveltséggel bírt, s csak magyarul és – igen jól – latinul beszélt. Nevelési elve a szigor volt, soha semmi legcsekélyebb hibát sem hagyott büntetlenül, természetesen, ha én és öcséim túl nem jártunk az eszén, ami igen gyakran megtörtént. Páter Mihálcz igen középszerű szónok volt, de panasz ellene nem lehetett, s a nép mint nyájas, vidám embert nagyon szerette.”[36]
A nevelőiről általánosságban feljegyezte emlékirataiban, hogy noha előszeretettel alkalmazták nála a büntetés erőteljesebb formáit, maga is meglepőnek tartotta, hogy mégis szerették. A konviktusban töltött hét esztendő alatt Gul János, kegyesrendi pap, filológia tanár, később a kolozsvári konviktus rektora kísérte figyelemmel neveltetését. „Szigorú, feddhetetlen erényű, s főleg tudományában igen jártas férfiú; erényeire és modorára valódi spártai; egyszerű, kevés beszédű, erélyes és férfias, minőt keveset ismertem. Egyébiránt magas, száraz férfiú.”[37] – írta róla elismeréssel a későbbiekben. A báró egy későbbi, ideiglenes nevelőjéről, Abbé Wichtről is említést tesz memoárjában. A svájci születésű nevelő tanítási metódusaival Jósika elégedett volt, hibájaként az ital iránti vonzalmát rótta fel neki, amit szintén egy gyermekcsíny célpontja lett, amikor az italt egy óvatlan pillanatban a tintásüveggel cserélte fel.[38] A következő tanító egy ötvenes éveiben járó, a szabadkőműves eszméket valló és tanítványainak ezeket továbbadó Lenoir Dubignon lett, aki művelt, kellemes társalkodó volt. „[…] s én nevelőim közül, mi a míveltséget illeti, egyiknek sem köszönhettem többet, mint neki. Modora is egészen különbözött a többi – more patrio – nyírfa-berek nevelőkétől. Soha egy ujjal sem érintett bennünket, soha egyetlen goromba szavát nem hallottuk; de a tanulásra félreérthetetlen szabályosság s kitartás által rá tudott szorítani.”[39]
Báró Jósika Miklós utolsó nevelője egy Holsmay nevű nyugalmazott zászlótartó volt, aki a Weidenfeld gyalogezredben szolgált, majd a Jósika család szolgálatába állt. Először báró Jósika Sámuelt, a későbbi erdélyi kancellárt tanította, majd báró Jósika Lajos, a későbbi főispán nevelője lett, végül Jósika János, a későbbi tábornok nevelését folytatta. Nem csekély tapasztalattal rendelkezett tehát, amikor Jósika Miklós tanításával megbízták. A báró életében ő bizonyult a legmeghatározóbbnak a nevelők igen sokszínű palettájából. Jó tanító volt, aki bizonyos rendszer alapján jelölte ki tanítványai számára az olvasmányokat, megszerettetve velük az olvasást. Az ő nevelősködése alatt a Jósika fiúk tetemes mennyiségű könyvet olvastak el, s a mi ennél is fontosabb, tudásuk igen nagymértékben gyarapodott, mert nevelőjük, ezek tartalmát vissza is kérdezte. Műveltsége elkápráztatta tanítványát: „Holsmay ritka míveltségű férfiú volt, mégpedig tudományos, klasszikus míveltségű, latinul gyönyörűen beszélt és írt; németül jobban és tisztábban, mint azon időben a legtöbben; emellett jól és szépen beszélt franciául, olaszul, s ami az akkori időben igen ritka volt, angolul is tudott; legalább mindenesetre értett. Ez időben egész Erdélyben csak egy ember beszélt angolul, gróf Bánffy Dienes, a híres királyi kormányzó, gr. Bánffy György fia.”[40]
Vaskos egyénisége ugyan zavarta Jósikát, de még katona korában is levelezésben állt egykori nevelőjével. Jósika Miklós tisztában volt a jó nevelő kiválasztásának jelentőségével. Azt vallotta, fel kell fedezni a gyermekben annak erősségeit, s azokat gyarapítani kell, kevésbé előnyös tulajdonságait pedig megpróbálni visszaszorítani. Környezetében olyan esetekre is számos példát tapasztalt, ahol szerinte a nevelők a gyermekből „tökéletesen haszontalan lényt”[41] nevelnek. Nevelőinek munkájáról meglehetősen kritikusan emlékiratában megállapítja: „Azt hiszem én, hogy ami kevés jó van bennem, azt inkább atyámnak s az üdvös szigornak, mely nevelési rendszeréhez tartozott, köszönhetem, mint nevelőimnek.”[42] „Ha ennyi s ily különböző ember kallója és rostája alul kikerülve, valami maradt árva fejemben, a csudák közé tartozik.”[43]
Báró Splény Béla[44] terjedelmes emlékirataiban mindössze két alkalommal tett rövid említést nevelőjéről. Az ifjú báró ötéves korában születésnapi ajándékként saját maga kérte szüleitől, hagy tanulhasson ő is bátyja nevelőjénél. Kérésének a lelkiismeretes szülők természetesen azonnal eleget tettek. „Itt Pátyon voltam ötödik évem elértével, és születésnapomon, nevezetes nap volt ez, reám nézve. Lajos bátyám, ki ekkor hét éves volt, már jó ideje tanult, és a helybeli iskolamester, Klapper járt hozzá, őt tanítani. […] Amint tehát atyám kérdetett: mit kíván[nék] még születésnapomra, azt feleltem: Klappernél tanulni kezdeni. És ez meg is történt, jövő napon elkezdtem a tanulást, amely azután tizennyolc évig tartott egymás után.”[45]
Klapper iskolamesterről a későbbiekben nem tesz említést memoárjában.
Az ifjú báró Vay Miklós[46] és nevelője, Váradi Szabó János[47] közös munkájára a főúr naplójában több helyen is találhatunk utalásokat, így például a Vay 1823-ban tett magyarországi utazása alkalmával: „Kissé lehangolva és magamba zárkózva társaim beszélgetésében eleinte keveset vettem részt, de Váradi oly érdekes tárgyakat választott s némelyikről oly eszesen és belátásteljesen szólott, hogy én is belevegyültem a beszélgetésbe.” – jegyezte fel Vay Miklóshárom hónapi utazásáról készített naplójában 1823. július 2-án.[48]
Váradi Sárospatakon kezdte tanulmányait, majd Heidelbergbe utazott. 1810-ben Yverdonban megismerhette Pestalozzi nevelési módszereit, egy évet töltött társaságában. Hazatérve a Vay családnál lett nevelő, s 1816-ban tanítványaival Pestre költözött. Az 1820-as években a sárospataki, később a debreceni és kolozsvári főiskola hívta meg tanárának, azonban gyönge egészségi állapota miatt egyiket sem fogadta el. 1830-tól a debreceni salétromgyár felügyelője, majd főfelügyelője lett. Aktívan részt vett a kollégium ügyeinek intézésében, népszerűsítette a Pestalozzi elvei szerinti nevelést. A szabadságharc leverése után visszavonultan élt, írásai elsősorban a Nevelési emléklapok című folyóiratban jelentek meg. A politechnikai oktatás első magyar hirdetőjeként is számon tartják a nevelés és a munka összekapcsolásának újszerű gondolatáért. A Vay család szolgálatában az ifjú Miklós nevelése mellett sem tévesztette szem elől a magyar nevelésügy helyzetét, felismerte annak hiányosságait: „Mennél nehezebb hazánkban is a mindenféle szükségtől s ezelőtti hibáitól nyomatott szegényt a maga testi és lelki tehetetlenségében lévő Köznépet, véle született emberi tehetségeiben emberré tenni, az emberi méltósághoz felemelni.” – írta 1817. március 7-én kelt levelében a főkurátornak, akitől segítséget kért és remélt a falusi iskolák fejlesztésének ügyében, valamint az iskoláztatás szintjének, és a köznép műveltségi állapotának emelésében: „Adja az Isten! hogy a Méltóságos Úr nálunk a nevelés dolgában Epochát tsinálván mind mi mind a maradék ditsekedhessék a Nagyságod érzelmeivel: különösen pedig hogy a köznép, amely most a maga elhagyatott állapotjában a nemesi indúlatokat nagy részént nem is esméri, a nagyságod neve hallásán tanúlja meg a háládatosság indúlattját érezni.”[49]
A nevelő tanítványára tett hatásáról szólva feltétlenül meg kell még említenünk Döbrentei Gáborés tanítványa, báró Wesselényi Miklós[50] kapcsolatát. Wesselényi Döbrentei hatására kiválóan ismerte korának magyar költőit, ami ebben az időben nem jellemezte arisztokratáinkat, és a külföldi irodalommal is az ő útmutatása alapján ismerkedett.
A nevelők és tanítványok jó kapcsolatának optimális feltételét Mindszenty Dániel a Felső Magyar Országi Minerva hasábjain abban látta, hogy a növendék feltétlenül engedelmeskedjen nevelőjének. Ennek természetesen elengedhetetlen feltétele, hogy a szülők a gyermekük nevelőjét ne a család egyik cselédjének tekintsék, hanem a rábízott felelősségteljes feladathoz mérten respektálják, és a szülők a nevelővel egyeztessék a neveltetés alapelveit.[51]
A nevelők indíttatása, pályája
A nevelők életrajzi adatait tanulmányozva az alábbi kép rajzolódott ki. Származás tekintetében a polgári indíttatás számottevő, de a nemességi valamint jobbágyi származás is megjelenik. Az atyai példát követve többen választják a lelkészi, orvosi vagy tanári hivatást. A tanulmányok ideje alatt hallgatott diszciplínák között a teológia, bölcsészet és jog foglalják el a legelőkelőbb helyeket, amit az orvostudományi, természettudományi, végül a művészeti és műszaki stúdiumok követnek. Sokak több tudományterületen is képezték magukat, igen gyakori a teológia kiegészítése a bölcsészettudományi vagy jogi képzéssel, esetleg természettudományokkal, de az orvos- és bölcsészettudomány, festészet-testnevelés párosítására is találunk példát. A legtöbb tudományterületen br. Podmaniczky Károly gyermekeinek nevelője, Hunfalvy Pál (filozófia, jog, teológia), a gr. Bethlen családnál nevelősködő Brassai Sámuel (bölcsészet- és természettudományok, zene), valamint gr. Széchenyi István nevelője, Lunkány János (bölcsészet-, természet- és orvostudomány) folytatott tanulmányokat. A hazai egyetemek mellett többen tanultak Bécsben, de Göttingenben, Erlangenben, Jénában és Heidelbergben is megfordultak nevelőink.
Nyelvismeret tekintetében igen sokszínű a paletta, a túlsúlyban lévő magyar, latin és német nyelvek mellett a francia, angol, olasz, finn, görög, héber, orosz, szanszkrit, török, kínai, japán, koreai és mandzsu nyelvek is helyet kapnak. Ezen a területen Orczy Elek báró nevelője, Barsi József (francia, olasz, angol, latin), a gr. Bethlen családnál nevelősködő Brassai Sámuel (nyugati nyelvek, orosz, szanszkrit, török, zsidó), a Dessewffy Egyed gróf házánál tanító Palcsó István (német, héber, görög, francia, angol), a Pálffy János gróf családjánál, Viczay grófnál és Batthyányi Fülöp grófnál nevelősködő Révai Miklós (német, francia, olasz, latin, görög, zsidó), valamint mindenekelőtt a korábban Kempelen báró családjánál tanító, majd Széchenyi István gróf Béla és Ödön fiainak nevelője, a nyelvész Podhorszky Lajos (latin, héber, valamennyi európai nyelv, kínai, japán, koreai, mandzsu) nyelvtudása tekinthető példaértékűnek.
A tanítás néhányuk esetében valamilyen formájában az egész életpályájukat végigkísérő tevékenység. Ide sorolható Bulcsú Károly (a gróf Teleki családnál nevelő), Ege Sándor (Illésházy grófnál nevelő), Elenyák György (a Károlyi családnál nevelő), Király József Pál (Forgách család mellett nevelő), Kriebel János Sámuel (a Pulszky családnál házi tanító), Palcsó István, Révai Miklós, Sámi László (a Wesselényi családnál nevelő), Tántsits Ignác (a gr. Sztáray családnál nevelő), Tavasi Lajos (báró Prónay Albert házánál nevelő) és Váradi Szabó János (a Vay családnál nevelő).
Legtöbben azonban életük átmeneti állomásának tekintették a nevelőséget, és pályájuk a szakrális, a tudományos vagy a művészi élet különböző területein teljesedett ki. Többen voltak az MTA tagjai, Peregrinyi Elek (előbb három évig Andrássy Gyula gróf nevelője, majd báró Mednyánszky Alajos házához kerül, végül Károlyi György grófnál nevelősködik) és Brassai Sámuel pedig egészen rendkívüli életművet alkotott. Peregrinyi a külföldi, főként a német pedagógiát tanulmányozta. 1848-ban a magyar királyi egyetemen a nevelés tanárává nevezték ki, aminek 1866-tól magántanára. 1849-ben közoktatási miniszteri tanácsos lett, 1857-ben Pesten fiúnevelő intézetett nyitott. Tagja volt a pesti egyetem bölcseleti karának, a rajnamelléki encyclopaediai társaságnak és a pesti állami tanítónőképző igazgatóságának, több éven keresztül töltötte be a kisdedóvó-egyesület tanügyi szakosztályának elnöki tisztét, az MTA levelező tagja. Brassai a nevelősködés után Kolozsváron megalapította a Vasárnapi Ujságot. 1837-ben a kolozsvári unitárius főiskola tanára lett, ahol először történelmet és földrajzot, később mathesist és természettudományokat tanított. Kilenc éven át Pesten a Gönczy Pál-féle magán nevelő-intézet tanára, majd ismét Kolozsvárra visszatérve az unitáriusok főiskolájában bölcseletet és matematikát oktatott. Ebben az időszakban hívta meg az Erdélyi Múzeum-egylet a természetrajzi tár őrének és a múzeum igazgatójának. A kolozsvári tudományegyetem megnyitásakor (1872) az elemi mathesis rendes tanárává nevezték ki, és azonnal prorektorrá választották meg. Később dékán, majd végül egyetemi rektor lett, szanszkrit nyelvet és általános nyelvtudományt tanított, innen vonult nyugalomba 1884-ben. 1837-ben az MTA levelező, 1865-ben rendes, 1887-ben tiszteletbeli tagjává választják. A bécsi császári királyi állat- és növénytani és a nagyszebeni természettudományi társaság rendes, a bécsi császári királyi birodalmi földtani intézet levelező tagja.
A nevelők tanári-nevelői munkájára a felvilágosodás [Kászonyi Dániel (Vay Dániel fiai mellett nevelő), Cornides Dániel (Wesselényi István gyermekeinek a nevelője)], a német pedagógia (Peregrinyi) és Pestalozzi (Egger Vilmos, Tavaszi Lajos, Váradi Szabó János) gondolatrendszere volt hatással.
A korabeli sajtó is teret adott megfelelő nevelő kiválasztásának dilemmájával foglalkozó írásoknak. Szepezdi Kiss János a házi nevelőkről írt értekezésében hangsúlyozza, hogy a nevelő a nevelés alapelveiben minden esetben kérjen a szülőktől előzetesen útmutatást, mely nemcsak az oktatott tárgyakat, hanem a nevelő kötelességeit is magában foglalja. [52] Tulajdonságait tekintve „Átaljában egy szelíd, mérsékelt temperamentum, nemes, nyíltszívű, erős character, s a legtisztább szándék, legyenek vezérei.”[53] Ennek értelmében legyen mentes az előítéletektől, alázatos a tudományokkal szemben, alaposan és körültekintően járjon el, ne adjon okot a bizalmatlanságra, legyen tekintettel a körülményekre, tisztelje megbízóit és mindig a következetesség vezérelje, s ennek érdekében készítsen jegyzőkönyvet munkájáról.
A nevelőkkel szemben támasztott igényekről és a nevelő kiválasztásának alternatíváiról és nehézségeiről Kovács Sámuel írásában olvashatunk a Tudományos Gyűjtemény 1823-as évfolyamában. A szerző azt javasolja, a nevelő megfelelő képzettséggel bírjon, ismerje jól a gyermekek természetét, erkölcse legyen kifogástalan. Ilyen minden tekintetben megfelelő személyt azonban igen nehéz találni, hiszen a szülők leggyakrabban személyesen nem ismerik korábban gyermekük későbbi tanárát. Választásukban leginkább ismerősük ajánlására szorítkoznak, esetleg felveszik a kapcsolatot valamelyik iskola kiváló professzorával, aki vagy egyik atyafiát, vagy pedig egyik tanítványát ajánlja, aki bár az egzámenek letételekor ígéretesnek bizonyult, azonban a nevelés terén nincsenek tapasztalatai.[54]
Arisztokratáink komolyan vették a házitanító személyét, hiszen a nyilvános intézményekben tett magánvizsgák eredménye nagymértékben függött a tanár és tanítványa kapcsolatától. A nevelők munkájukat a szülők által meghatározott elvek szerint végezték, több esetben előre meghatározott nevelési plánum alapján. Ha a tanítók hosszabb időt töltöttek együtt tanítványukkal, gyakran váltak azok személyes barátaivá életük későbbi szakaszában is. A reformországgyűléseken azonban egyre élesebb kritikával illették az arisztokraták magánnevelését. A magyar nemzeti szellem, a magyar nyelvtudás, a nemzettel szembeni felelősségtudat hiányát a valóságtól hermetikusan elzárt nevelésben látták. Egyre inkább nőtt azoknak a tábora, akik elvetették a Locke-féle felfogás szerinti nevelést – ti., hogy a gentleman-ideált csak magánúton lehet kinevelni –, s helyette a nyilvános iskolák mellett szóló érveiket sorakoztatták föl.
Jegyzetek
[1] Arisztokratának tekintjük mindazokat, akik nagybirtokkal rendelkeznek és nemesek, akik legalább báró, grófi és esetleg hercegi címmel rendelkeznek, azaz a mágnások rendjébe tartoznak, az országgyűlésen is ekként jelennek meg, akik e címeik mellett az abszolutizmus legmagasabb pozícióiban helyet kapnak, akik külföldi arisztokrata mivoltukkal együtt indigenátust nyertek, vagy már indigénákként nagybirtokhoz és címhez jutottak, akik házasságukban endogám módon a hasonló mágnások exkluzív köréből választanak házastársat. Mindezek az ismérvek együtt, egymást felerősítve jelentkeznek a legtöbb esetben. A továbbiakban az arisztokrácia terminológia használata alatt az egyházi és világi főrendi réteget értjük.
[2] F. Csanak Dóra: Két korszak határán. Teleki József, a hagyományőrző és a felvilágosult gondolkodó, Akadémiai Kiadó, 1983, 331. o.
[3] Festetics György, gróf (Ság, 1755. jan. 1. – Keszthely, 1819. ápr. 2.) nagybirtokos, a keszthelyi Georgikon és Helikon alapítója. Takács József (Péteri Takács József) (Keszthely, 1767. márc. 18. – Győr, 1821 máj. 3.) író. MOL P 246 5. csomó 9. tétel
[4] azaz: elégedetlen lenne
[5] Kultsár István (Révkomárom, 1760. szept. 16. – Pest, 1828. márc. 28.) író, szerkesztő, színigazgató. Hat évig gróf Festetics György László fia mellett, majd a gróf Viczay családnál volt nevelő. MOL P 246 5 csomó 9. tétel
[6] azaz: visszafizetés, viszonzás
[7] Teleki László, gróf (Szirák, 1764. szept. 2. – Pest, 1821. márc. 21.): író, költő, József főispán (1738-96) fia. Erőss Sándor (Csokonya, 1796 – Darány, 1858. márc. 18.): ev. ref. lelkész. A szerződést közli: Écsy Ö. István: = Irodalomtörténeti Közlemények, 1941. 4. füzet, 383-384. o.
[8] Széchenyi István, gróf (Bécs, 1791. szept. 21. – Döbling, 1860. ápr. 8.) a nemzeti liberális reformmozgalom kezdeményezője és legjelentősebb személyisége, az MTA alapítója, tagja és másodelnöke. Podhorszky Lajos (Fekete-Lehota, 1815. – Párizs, 1891. aug. 26.) nyelvbúvár, az MTA tagja. Előbb Kempelen báró családjánál, majd Széchenyi István gróf Béla és Ödön fiainak nevelője. OSZK Kézirattár Analekta 10.088, Széchenyi István szerződése Podhorszky Lajossal, gyermekei nevelőjével.
[9] Teleki László, gróf (Pest, 1811. febr. 11. – Pest, 1861. máj. 8.) politikus, író, az MTA tagja.
[10] Teleki László gyermekkori naplója. A naplót közli: Horváth Zoltán: Teleki László 1810-1861, Akadémiai Kiadó, 1964, 2. kötet, 7-71. o.
[11] Teleki László féltestvére, Teleki József, aki apjuk halála után öccse gyámja lett.
[12].Horváth Z.: i.m. 30-31. o.
[13] Pl. az 1821. okt. 2., dec 17. dec. 21. 1822. jan. 22., jan. 24. naplók.
[14] OSZK Kézirattár Fol. Hung. 3011/I. IV. Ováry-Avary Károly: Gr. Teleki László: Magyarország 1848/49. évi párizsi követének élete és katasztrófája. (Másik példány: MTA Kézirattár Ms. 10. 044/I-IV)
[15] Horváth Z.: i.m. 36-37. o.
[16] 1825. márc. 20-án kelt levél.
[17] 1833. jún. 4-én kelt levél.
[18] Petrovics Frigyes Keresztély (Holics, 1799. okt. 7. – München, 1836. ápr. 12.) történész, jogász, az MTA tagja.
[19] Ováry-Avary: i.m.
[20] Kövy Sándor (Nádudvar, 1763. júl. 15. – Sárospatak, 1829. júl. 24.): jogakadémiai tanár. Ügyvédi vizsgája után előbb főúri családoknál nevelő, majd 1793-tól haláláig a sárospataki ref. jogakadémián a hazai jog első tanára volt. Nyíry István (1776. máj. 9. Átány – 1838. aug. 27. Sárospatak): ref. főiskolai tanár, az MTA tagja.
[21] Idézi: Ováry-Avary: i.m. 22, 11. o.
[22] Idézi: Ováry-Avary: i.m. 26. o. Vö: Horváth Z.: i.m. 58. o.
[23] Lunkányi János; Liebenberg (Kecskemét, 1775. júl. 14. – Sopron, 1853. aug. 27.) bölcsészeti doktor.
[24] Széchényi Ferenc, gróf (Fertőszéplak, 1754. ápr. 28. – Bécs, 1820. dec. 13.): főispán, helyettes országbíró, nagybirtokos, a Magyar Nemzeti Múzeum és könyvtárának (ma: OSZK) alapítója.
[25] MOL P 624 1.1 Széchenyi István levelei Lunkányi Jánoshoz.
[26] Erre vonatkozóan még: MOL P 624 1838. nov. 8. Cenk.
[27] Podmaniczky Frigyes, báró (Pest, 1824. jún. 20. – Bp., 1907. okt. 19.): politikus, író, az MTA tagja.
[28] Hunfalvy Pál (Nagyszalók, 1810. márc. 12. – Bp., 1891. nov. 30.): nyelvész, etnográfus, az MTA tagja.
[29] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekből 1824-1887, Magyar Helikon, 1984, 54-55. o.
[30] Uo. 77-78. o.
[31] Uo. 81. o.
[32] Uo. 126. o.
[33] Uo. 130. o.
[34] Jósika Miklós, báró (Torda, 1794. ápr. 28. – Drezda, 1865. febr. 27.): a magyar regényirodalom egyik jelentős első képviselője, az MTA tagja.
[35] Jósika Miklós: Emlékirat, Magyar Helikon, 1977, 24. o.
[36] Uo. 24-25. o.
[37] Uo. 35. o.
[38] Uo. 37. o.
[39] Uo. 38-39. o.
[40] Uo. 40. o.
[41] Uo. 23. o.
[42] Uo. 23. o.
[43] Uo. 40. o.
[44] Splény Béla, báró (1819-1899), pénzügyminisztériumi tanácsos.
[45] Splény Béla emlékiratai, Magvető Könyvkiadó, 1984, 22. o.
[46] Vay Miklós, báró (Alsózsolca, 1802. ápr. 29. – Bp., 1894. máj. 14.) nagybirtokos, politikus, koronaőr, kancellár, főrendiházi elnök, az MTA tagja.
[47] Váradi Szabó János (Szilvásújfalu, 1783. aug. 27. – Debrecen, 1864. márc. 12.) pedagógus.
[48] Vay Miklós: Emléklapok vajai báró Vay Miklós életéből, Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1999. (Reprint kiadás, eredeti: Franklin Társulat, Budapest, 1899)
[49] Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Levéltára, Sárospatak H1-10. Szabó János levele 1816. márc. 7. Alsózsolca
[50] Wesselényi Miklós, báró (Zsibó, 1796. dec. 30. – Pest, 1850. ápr. 21.): politikai író, a reformellenzék egyik vezetője, az erdélyi ellenzék vezére, az MTA tagja.
[51] Mindszenty Dániel: A nevelésről némelly észrevételek = Felső Magyar Országi Minerva, 1832. febr. 127-133. o.
[52] Szepezdi Kiss János: A házi nevelőkről = Felső Magyar Országi Minerva, 1830. június, 164. o.
[53] Uo. 170. o.
[54] Kovács Sámuel: Az élő szóval való tanításnak a magától tanúlás felett való becséről. Az oskolának hasznos és szükséges voltokról: A nevezetesebb és nagyobb oskolákról, és azok felállíttatások idejéről = Tudományos Gyűjtemény, 1823. XI. kötet, 28-29. o.