Történt egyszer, nagyon régen, a Krisztus előtti 3. században, hogy valaki kezdeményezte, távol a birodalom központjától, de közel a világhíres könyvtárhoz, egy kis szigeten építsenek világítótornyot. Az ötlet megfogant, s világra jött a mintegy 180 méter magas világítótorony, s lett a világ egyik csodája. De, úgy gondolom, nem ez a cím vezérelte a javaslattevőt, tervezőt és a megvalósítókat. Sokkal inkább az a jóakaratú szándék, hogy a magasra nyúlt torony legfelső szintjén égő láng éjszaka is utat mutasson a tengert járó, s az ádáz viharok, a víz alatti alattomos zátonyok ezer veszélyével küszködő tengerészeknek a biztonságot nyújtó rév felé.
Mindig vonzottak a világítótornyok, főként, ha azok nem a tengerparton állnak, hanem a parttól bizonyos távolságra a tengerben. Csodáltam és csodálom őket mint az építőművészet remekét, a nehézségeket leküzdő ember tehetségének megnyilvánulását. Hiszen micsoda tudás kell már ahhoz is, hogy szilárd alapokat süllyesszenek a tenger medrébe, miközben az építők körül hullámzik a gyakran viharos víz.
Fenséges nyugalomban állnak őrhelyükön, s fittyet hányva a zajló világra teljesítik kötelességüket. Alkotó nyugalomra vágyva hányszor elgondoltam, mily nagyszerű volna egy ilyen világítótoronyban élni, ahonnan még a szárazfölddel való kapcsolat is a természet, az időjárás kénye-kedvétől függne. A magasból nézhetném a tenger tombolását, de a napkeltét, amikor a fény rásimul a végtelen víztükörre, és a napszállatot is, amikor az utolsó sugárral búcsút int a nap, mielőtt éjszakára a tengerbe bukna.
Ám csak akkor nem öncélú építészeti remekmű a világítótorony, ha járnak a hajók, ha van kinek mutatni a helyes útirányt.
A Pharosz szigeti világítótorony jó másfélezer évig állt, s szolgálta a révkeresőket. Ezt a sorsot kívánom a mi Zempléni Múzsánknak is.