Bolvári-Takács Gábor: A Sárospataki Református Kollégium és a Magyar Tudományos Akadémia szellemi kapcsolatai

A hagyomány szerint 1531-ben alapított Sárospataki Református Kollégium fennállásának közel ötszáz éve alatt államférfiak, tudósok, irodalmárok sorát adta a magyar kultúrának. A legkiválóbb személyiségek munkásságuk javát jórészt a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként fejtették ki. Tanulmányomban megvizsgálom e két eltérő funkciójú, de a maga nemében nemzeti jelentőségű intézmény szellemi kapcsolatainak történetét. Először az Akadémia létrehozásának néhány sárospataki vonatkozású adatát tekintem át. Ezt követően szemügyre veszem azokat az akadémikusokat, akik diákként a pataki iskolában kaptak szellemi útravalót. Végül a pataki kollégiumi képzés sajátosságairól szólok, azzal a céllal, hogy összefüggéseket keressek az oktatás színvonala és a későbbi akadémiai tagválasztások sikerei között. Kitérek arra a sajátos, jövőt építő visszacsatolásra is, amely a pataki kollégium tanári kara vonatkozásában érvényesült. Sárospatakon ugyanis számos olyan akadémikus tanított, akik korábban ugyanitt diákok voltak, s közülük nem egy aktív pataki tanárként lett MTA-tag.

Jelen közleményem első változata 2000-ben látott napvilágot a Magyar Tudomány c. folyóiratban, az MTA alapításának 175. évfordulója tiszteletére. Az azóta eltelt másfél évtized során a kutatást tovább folytattam, és a volt pataki diákok között öt további akadémikust, köztük egy, az első rendes tagok között megválasztott személyt találtam. Annak idején a témát 1952-vel lezártam, mert úgy véltem, hogy az 1990-es politikai rendszerváltozás óta eltelt idő még nem biztosít kellő távlatot ahhoz, hogy az 1952–1990 között sok tekintetben (tanárok, módszerek, hagyományok, szellemiség) a kollégium szellemi jogutódjaként működő Rákóczi Gimnáziumban folyó oktatás színvonalát és eredményeit megítélhessem. Ma, a református kollégium újraindulása után negyedszázaddal azonban már tisztábban látom az állami gimnáziumnak a tudomány művelésére felkészítő szerepét. Tanulmányomat ezért új fejezettel bővítettem.

A ‘Magyar Tudós Társaság’ megalapításának sárospataki vonatkozásai

A Sárospataki Református Kollégium (akkori nevén: Főiskola) szellemi hatása már a Magyar Tudományos Akadémia megalapításánál kimutatható. Bár vitathatatlan, hogy a kezdeményezés és a legnagyobb összegű felajánlás gróf Széchenyi István nevéhez fűződik, 1825. november 3-án, az Országgyűlés kerületi ülésén Széchenyihez további három követ csatlakozott: gróf Andrássy György, gróf Károlyi György, valamint a később grófi rangot kapott Vay Ábrahám Borsod megyei alispán. A 36 éves Vay a család református ágának jeles személyisége volt, aki a magyar művelődésügy szolgálatának szükségességét Patakon végzett tanulmányai során tudatosította magában.

A Magyar Tudós Társaság megszervezésének felügyeletére 1827. november 30-án a nádor választmányt nevezett ki, amely egy elnökből, a négy alapítóból, valamint huszonkét tudósból állt. A testület elnöke gróf Teleki József, a királyi tábla bírája, a Sárospataki Református Kollégium főgondnoka lett. Telekit 1824-ben választották meg főgondnokká, s e tisztét – későbbi akadémiai elnöksége mellett – több mint két évtizeden át, 1847-ig megtartotta. Bár diákélmények nem kötötték Sárospatakhoz, tevékenységét nagy odafigyeléssel végezte. Nevéhez fűződik a ‘Nagy Collégium’ épületének, különösen könyvtártermének befejezése, amelyet nemcsak felügyelt, de saját vagyonából támogatott is. Nemeslelkűségére jellemző, hogy vállalta az 1831-ben elhunyt Kazinczy Ferenc fiának, Lajosnak, a szabadságharc későbbi ezredesének a taníttatását, és ő egyengette a később akadémikussá választott Jászay Pál pályáját is.

A választmány tagjai között pataki tanárt is találunk. Kövy Sándornak, a sárospataki jogakadémia alapító professzorának neve ekkor már több mint három évtizede fémjelezte a hazai jogászképzést, s keze alól később országos hírnévre szert tett tanítványok kerültek ki. Kövy 1829. július 24-én bekövetkezett haláláig vett részt a választmány munkájában. A testületben – amely az Akadémia 1830. november 17-én történt megalakulásáig működött – két volt pataki diák kapott helyet, Kazinczy Ferenc és Szemere Pál, a kor irodalmi életének kiemelkedő személyiségei. Munkásságuk ismertetésére e helyütt szükségtelen kitérni, hiszen a magyar nyelv- és irodalomtörténet a nemzeti kultúra és a magyar nyelv védelme és erősítése érdekében végzett tevékenységüket méltóképpen számon tartja.

Sárospataki diákok az Akadémián

Az Akadémia első elnökévé gróf Teleki Józsefet választották. Gróf Széchenyi István másodelnök, gróf Vay Ábrahám igazgató tag lett. Az 1830–1848 közötti évek az intézmény gyors fejlődését eredményezték. A nemzeti megújhodás lázában égő magyar társadalom különösen igényelte a legkiválóbb elmék együttműködését, s a köztestület ezt felismerve gyarapította tagjainak létszámát. Az 1830 novemberében megválasztott 22 rendes tag mellé a következő év februárjában választottak először 16 tiszteleti és 20 levelező tagot. E három kategóriában az összlétszám évente meredeken emelkedett: 1833-ban 94, 1835-ben 125 fő; majd 1840-től 160 fő körül állapodott meg.

Az első rendes tagok közé három pataki diák került be: Balásházy János, Kazinczy Ferenc és Petrovics Frigyes, bár indokolt az elsők közé számítani az 1831 februárjában – alkalmasint az 1830 novemberi megválasztása után négy nappal elhunyt Kisfaludy Károly helyére – rendes tagságnak megválasztott Szemere Pált is, hiszen azon az ülésen egyébként csak tiszteleti és levelező tagokra voksoltak. A későbbi tagválasztásokon a sárospataki kollégium egykori diákjai igen eredményesen szerepeltek. 1831–32-ben (Szemerével együtt) nyolc, 1834–40 között további hét ilyen személyt találunk. Az Akadémia összlétszáma szempontjából a pataki iskola szellemi befolyása a legszembetűnőbben 1841-ben nyilvánult meg, ebben az évben ugyanis a rendes tagok 16%-a (38-ból 6 fő), a levelező tagok 7,2%-a (97-ből 7 fő) volt pataki diák, s volt egy tiszteleti tag is. Hozzátartozik azonban ehhez, hogy 1839-re már három rendes és egy levelező tag pataki diák halottja is volt az Akadémiának.

A tudományági megoszlást vizsgálva elmondható, hogy az említett hat rendes tag közül Almási Balogh Pál orvos (Kossuth és Széchenyi háziorvosa); Balásházy János mezőgazdasági szakíró, az agrártudományok egyik hazai úttörője; Fogarasi János jogász, nyelvész és szótárszerkesztő; Jászay Pál jogász, majd történetíró; Szemere Pál író, esztéta; gróf Teleki László jogász, drámaíró, majd politikus volt. Az elhunytak: Kazinczy Ferenc író, nyelvújító, Petrovics Frigyes történész, jogász és Nyiry István matematikus, filozófus. A levelező tagok közül Csorba József orvos és fizikus; Erdélyi János költő, esztéta és filozófus; Kováts Mihály orvos és kémikus; Somossi János református teológus és héber nyelvész; Szemere Bertalan jogász, író, majd politikus; Tessedik Ferenc jogász és földrajzi utazó; Warga János jogász és pedagógus volt; elhunyt Gelei József író, fordító. 1831-ben az elsők között választották tiszteleti taggá Fáy András írót, politikust, „a haza mindenesét”. 1838-ban tiszteleti tag lett gróf Teleki József elnök is. 1841-ben, gróf Vay Ábrahám mellé, a szintén Patakon végzett báró Vay Miklóst, a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokát is igazgató taggá választották.

Ha megvizsgáljuk a születési évszámokat, egymástól jól elkülöníthető korosztályok tűnnek elő. 1754–62 között született Gelei József, Kazinczy Ferenc, Kováts Mihály; 1776-ban Nyiry István; 1783–86 között Fáy András, Somossi János, Szemere Pál; 1789–94 között Almási Balogh Pál, Csorba József, Vay Ábrahám; 1797–1804 között Balásházy János, Fogarasi János, Petrovics Frigyes, Tessedik Ferenc, Vay Miklós, Warga János; 1809–14 között Erdélyi János, Jászay Pál, Szemere Bertalan, Teleki László. A legidősebb és a legfiatalabb akadémikus születési éve között hatvan év a különbség. Tekintve, hogy a tagválasztások tíz év leforgása alatt realizálódtak, nem meglepő, hogy egyre fiatalabb tagokkal gyarapodott az Akadémia. Az utolsóként említett korosztály négy képviselőjének tagválasztáskor betöltött életkora átlagosan mindössze 26,25 év volt (!), míg az azt megelőző generáció hat tagjának hasonló átlaga 37,1 év. Legidősebbként értelemszerűen az első generáció képviselői, Gelei 78, Kazinczy 71, Kováts 70 évesen lettek akadémikusok.

A tagválasztások során érvényesült a pataki diákok összetartó ereje. A választás az Igazgatótanács hatáskörébe tartozott, de a tiszteleti és rendes tagok jelölése alapján zajlott, s így aligha kétséges, hogy az eljárás során körvonalazódtak bizonyos – mai szóhasználattal élve – lobbi érdekek. Ez természetes, hiszen a közös szellemi gyökerek tudata a későbbi együttes fellépés lehetőségét és sikerét erősítette. Különösen igaz volt ez az azonos korosztályok képviselői számára, akik az iskolapadból közvetlenül ismerték egymást. Mármost az a tény, hogy a reformkorban 1840 után új, pataki kötődésű tagot már nem választottak, megerősíteni látszik az előbbi feltevést, hiszen mint láttuk, az utolsóként megválasztottak átlagéletkora jóval harminc év alatt volt. Az 1840-es évekre tehát minden bizonnyal egyszerűen „elfogytak” a megválasztásra érdemes pataki kötődésű személyek, hiszen éppen ebben az időszakban találjuk a legtöbb pataki rendes és tiszteleti tagot, akiknek így a nyomásgyakorlásra különösen lett volna módjuk. Persze azért a helyzet nem volt ilyen egyszerű. A komoly pataki háttér sem tudta kiharcolni pl. Kossuth Lajos befogadását, akit – politikai nézetei és elsősorban Széchenyi ellenállása miatt – sem 1836-ban, sem 1841-ben nem választottak taggá. Az ajánlók – Bajza József és Fáy András, majd Kiss Károly – Kossuthnak az Országgyűlési Tudósítások révén a magyar nyelv érdekében végzett érdemeit hangsúlyozták.

A szabadságharc leverése utáni politikai helyzet egyértelműen akadályozta az Akadémia tevékenységét. Az osztrák kormány fennállási engedélyhez kötötte működésének folytatását, de az irat csak 1858 végére érkezett meg. 1849–57 között a tagválasztás is szünetelt, ami – a természetes elhalálozások miatt – azzal a következménnyel járt, hogy 1858-ra a tiszteleti, rendes és levelező tagok összlétszáma az 1848. évi 161-ről 106 főre olvadt. Emellett többeket kényszerű emigrációjuk akadályozott abban, hogy a köztestület munkájában részt vegyenek. Az akadémiai történetírás méltán tekinti fordulópontnak az 1858. december 20-án megnyílt közgyűlést, amely nemcsak új alapszabályt fogadott el, hanem számos új tagot is választott. A Sárospataki Református Kollégium szellemi kisugárzása most is érezhető volt, bár a reformkori éveknél kisebb mértékben.

1858-ban négy volt pataki diákot választottak levelező taggá, majd az elkövetkező öt év során további hatot. Korosztályok szerint három csoport különíthető el. A legidősebb az 1795-ben született Almási Balogh Sámuel református lelkész, író volt, Almási Balogh Pál öccse. Zsarnay Lajos teológiai tanár, később püspök, valamint Szemere Miklós költő egyaránt 1802-ben; Dósa Elek jogász, később politikus 1803-ban; Hegedüs László református lelkész, tanügyi író pedig 1814-ben született. Látható, hogy mindannyian olyan korosztályokat képviseltek, amelyeknek már volt bázisa az akadémikusok között. Az összetartó erő tehát túlélte az önkényuralom időszakát. A másik öt levelező tag azonban már új generációt jelentett. 1817–19 között született Hazslinszky Frigyes Ákos botanikus, Kallós Lajos jogtudós, Kazinczy Gábor író, politikus és Tompa Mihály költő; míg Duka Tivadar emigráns orvos még náluk is fiatalabb volt, az Akadémia alapításának évében látta meg a napvilágot.

Összevetve az 1858 után megválasztott pataki kötődésű tagokat a forradalom előttiekkel, szembetűnő a foglalkozásbeli eltérés. Az Akadémia első évtizedében leginkább a jogászok és a természettudósok képviselték Patakot, most áttevődött a hangsúly a teológiára és az irodalomra. Az új akadémikusok között több gyakorló lelkész is akadt, akik persze gazdag elméleti munkássággal rendelkeztek. Ennek oka alighanem a korszellem által megkövetelt óvatosság volt, hiszen a Kövy-tanítványok jelentős része (Kossuth, Szemere, Fogarasi, Jászay, Teleki stb.) meghatározó szerepet játszott a forradalomban és a szabadságharcban, majd az osztrákellenes magyar emigráns szervezetekben.

A kiegyezés utáni évekre a reformkorban választott pataki diák akadémikusok száma a természetes elhalálozások következtében alig néhány főre csökkent, sőt az 1858-ban választottak sem éltek már. Az Akadémián belül a pataki közösség és ennek szellemi hatása megfogyatkozott. Jól szemlélteti ezt a következő összehasonlítás. Míg 1863-ban az Akadémia rendes tagjainak 7,5%-a volt pataki diák (40-ből 3 fő – Almási Balogh Pál, Erdélyi János, Fogarasi János), addig 1870-re ez az arány 2,6%-ra csökkent (39-ből 1 fő – Fogarasi). A levelező tagok hasonló aránypárja 1863-ban 8,4% (143-ból 12 fő – Almási Balogh Sámuel, Dósa Elek, Duka Tivadar, Hazslinszky Frigyes Ákos, Hegedüs László, Kallós Lajos, Kazinczy Gábor, Szemere Bertalan, Szemere Miklós, Tompa Mihály, Warga János, Zsarnay Lajos), 1870-ben már csak 3,6% (164-ből 6 fő – Duka, Hazslinszky, Hegedűs, Kallós, Szemere M., Warga).

Ezt követően még jobban visszaesett egykori pataki diákok akadémiai tagválasztási aránya. Közel negyedszázadon át nem akadt eredményes jelölt. 1888-ban választottak levelező taggá Szádeczky-Kardoss Lajos történészt, akit az első világháborúig még négyen követtek: 1892-ben Nagy Gyula történész, levéltáros, 1900-ban Csoma József történész, 1908-ban Finkey Ferenc jogtudós, és 1910-ben Gárdonyi Géza író, illetve 1899-ben lett tiszteleti tag Stein Lajos (Ludwig Stein), a berni egyetem filozófia professzora, szociológus. A visszaesés egyik oka vélhetően az volt, hogy a 19. század második felében a pataki oktatás színvonala már nem érte el a korábbi, országos viszonylatban kimagasló reformkori szintet. Másrészt jelentősen megerősödtek az ország más tanintézetei is.

A két világháború között három olyan tudóst tiszteltek meg akadémiai levelező tagsággal, akik szellemi útravalójukat Patakon kapták: 1934-ben Finkey József bányamérnököt, egy évre rá Mitrovics Gyula esztéta-filozófust, majd 1938-ban Buza László jogászprofesszort. Mitrovics Finkey Ferenc kortársaként, a másik két tudós a századfordulón végezte tanulmányait. Meg kell említenem három református teológus kötődését is, akik teológiai magántanári képesítésüket szerezték Sárospatakon. Ravasz László írót, püspököt 1925-ben választottak tiszteleti taggá, 1937-től három évig másodelnök, 1940–45-ben igazgató tag volt; Bartók György filozófus 1927-ben, Révész Imre történész, utóbb szintén püspök 1935-ben lett levelező tag. Szólnom kell Harsányi István irodalomtörténészről, akit 55 éves korában, 1928-ban levelező tagnak jelöltek, de az akadémiai közgyűlés előtt hat nappal bekövetkezett hirtelen halála megakadályozta a megválasztását.

Mindezt a számok nyelvére lefordítva: 1900-ban 3 levelező (Csoma, Nagy, Szádeczky-Kardoss) és 2 tiszteleti (Duka, Stein); 1920-ban 2 levelező (Finkey F., Nagy), 1 rendes (Szádeczky-Kardoss) és 2 tiszteleti (Gárdonyi, Stein); 1940-ben pedig 4 levelező (Bartók, Buza, Mitrovics, Révész), 1 rendes (Finkey J.) és 2 tiszteleti (Finkey F., Ravasz) tagot találunk. Az összes tagokhoz viszonyítva a pataki diákok aránya a 20. század első felében csupán 2–3% között mozgott.

Az Akadémia 1949. évi „átszervezése” során Ravasz Lászlót megfosztották tagságától, Bartók Györgyöt pedig tanácskozó taggá minősítették vissza (e döntéseket 1989-ben hatálytalanították). Mitrovics Gyula tagságáról már 1947-ben lemondott. A szoros pártirányítás alatt álló intézményben az egyházi iskolai múlttal rendelkező tudósok nemkívánatos személynek számítottak. Emiatt az ötvenes években politikai szempontból aligha csengett jól Sárospatak neve, de az is tény, hogy a kollégiumi oktatás színvonalának századforduló utáni pangása, és a húszas évek végéig tartó visszaesése nem kedvezett a kiváló elmék nevelésének. A Rákosi-korszak alatt mindössze egyetlen volt pataki diák nyert levelező tagságot, Kiss Árpád kémikus, 1954-ben. Ő a gimnáziumot, Finkey József kortársaként, még az első világháború előtt végezte.

A magyar tudományos közéletben a hetvenes évekre értek be azok az eredmények, amelyeket a pataki kollégium új szellemű tanári karának magas színvonalú oktatómunkája a harmincas években eredményezett. 1970-ben Király István irodalomtörténészt, 1973-ban Csizmadia Ernő közgazdászt és Szabó Gábor orvos-biológust választották akadémikussá. Ugyanehhez a korosztályhoz tartozik Kőrös Endre kémikus, aki csak később, 1990-ben lett levelező tag. Tekintve, hogy négy különböző tudományág képviselőiről van szó, megállapítható, hogy mind a gimnázium, mind a tanítóképző (Csizmadia itt végzett) olyan kiváló alapműveltséget adott, amelyre bármilyen egyetemen szerezhető szakképesítés ráépíthető volt. A régebbi korosztályt képviselő, 1985-ben akadémikussá választott Makkai László történész rövid ideig szintén sárospataki diák volt.

Bár tanulmányom csak akadémiai tagokra terjed ki, legalább utalásszerűen szólnom kell az 1952-ben bevezetett tudományos minősítési rendszerben „tudományok doktora” fokozatot szerzett azon pataki diákokról, akik a református kollégiumban, illetve a tanítóképzőben tanultak, hiszen a hazai tudomány történetében komoly értéket képviselnek. A tudomány doktorai (DSc; többségükben egyetemi professzorok): Béres Elek (1923–198?, mérnök), Csizmadia Ernőné Székely Magda (1927–1985, közgazdász), Csontos József (1889–1962, állatorvos), Csorba Sándor (1929–2008, orvos), Deme László (1921–2011, nyelvész), Derzsy Domokos (1914–1975, állatorvos), Karasszon Dénes (sz. 1925, állatorvos), Katona Géza (sz. 1925, jogász), Koltay Ede (sz. 1930, fizikus), Korponay Béla (sz. 1928, nyelvész), Lőkös László (sz. 1929, agrártörténész), Péter Ferenc (1934, orvos), Rigó János (sz. 1928, orvos), Seres Imre (1928–1983, jogász), Simon Miklós (1916–2007, orvos), Szűcs Jenő (1928–1988, történész), Soós Gyula (sz. 1930, matematikus), Svehla Gyula (sz. 1929, kémikus), Vitányi Iván (sz. 1925, szociológus), Zoványi Jenő (1865–1958, egyháztörténész). A teljesség igénye nélkül említek a DSc-nél alacsonyabb tudományos fokozatot elért egyetemi tanárokat is: Árvay Attila (1927–2008, orvos), Bencsik István (1910–1998, matematikus, fizikus), Erdős Jenő (1931–2004, matematikus), Juhász Pál (1916–1984, orvos), Karasszon Dezső (1924–2008, teológus), Komoróczy Géza (sz. 1937, nyelvész), Lenkeyné Semsey Klára (sz. 1930, teológus), Mészáros István (1929–2007, teológus), Péter Mózes (sz. 1936, orvos), Soós Pál (1928–2014, mérnök), Szendrey István (1928–1999, történész), Szuhay Miklós (sz. 1928, gazdaságtörténész). A tudományágak sokszínűsége a sárospataki minőségi alapképzést bizonyítja.

 

Oldalak: 1 2 3