Evellei Kata: Üdvözlégy,Vonzáskörzet

Üdvözlégy

Este jött, a viharfelhőkkel. Szárnyáról

nehéz arany tollak peregtek a küszöbre.

Engem hívott. Hunyorognom kellett,

mikor fölemelte az állam, hogy arcomba nézzen.

Bólintott. A megilletődött rokonság

szótlanul vonult el az útból: anyám még

idejében szólt nekik. Tudták, mit kell tenniük.

Utoljára a néném, kézen fogva vonszolta a kisfiát.

Nem nézett rám, behúzta az ajtófüggönyt.

Odakint a mennydörgés lihegése,

leskelődő, lapos tetők. A forró szélben

görcsösen kapálóztak a mirtuszágak,

bénult izomban kifordult szemgolyók,

fogak fehére mélyedt az összeszorított

fekete húsba, éles és kemény,

gerincem tövéig csapott a fény,

és teljes lettem a kegyelemmel.

Az ajtó kárpitja végighasadt,

piros folyóként terült szét a porban.

Az éjjel nem hozott esőt, hiába várták.

 

Hajnalra elzsibbadt a testem.

Lepecsételt zsák, emléke, múltja nincs,

csukott szemmel, összegömbölyödve vár.

Csak a combok között egy-egy rándulás,

és lüktető, savas nyál a megdermedt torokban.

Az ablak alján vékony csík: figyelt az ég.

Elfordultam, hogy ne érje az arcomat.

Állam a térdemhez ért, csont a csonthoz,

páncélt vonva a kocsonyás meleg köré.

Az alvóktól sűrű szobalevegő

mint nyirkos ruha tapadt a számra,

fülemben fojtón örvénylett a csend,

a nyakam körül láthatatlan ujjnyomok.

A medencémen súlytalan nyomás.

Az udvar sarkában csuklottam össze

a szürkén alácsüngő reggel redői közt,

némán, hogy a szomszédok meg ne hallják.

Mindent ki akartam magamból adni

négykézláb, lógó fejjel, könyéken.

Szárazon öklendett a torkom,

mint aszályos föld, ha beitta,

ami rázúdult a fönti vizekből.

Körülöttem hullámzottak az agyagfalak.

 

A szédülés. A megdagadt bokák.

A széttekergő, duzzadt kék erek,

szakadékok a táguló bőrszövetben.

A görcsökben töltött, átizzadt éjszakák.

Falok, mint az állat. Gyakrabban kell vizelnem.

Hasamon az idegen tekintetek csiganyála.

Pulzáló kín vagyok, nem érhet férfitest.

József arcán hajszálrepedések, a szája sarka

kemény, mint a kő. Mire hozzám érnek,

elporladnak a szavai. A háta egyre mélyebbe hajlik.

Anyám torkát titkos büszkeség feszíti,

ráncos keze ugyanúgy matat a hajamban,

mint kislányként, mikor tetvészni ült le.

Néném pillantása sóvár, türelmetlen a gyerekkel,

öreg már, nehezebben bírja a várakozást.

Mikor kimennek, megpróbálok énekelni.

Nem jön ki hang a torkomon. Üres vagyok,

egy ismeretlen rendelés edénye.

Fölötten lustán nyújtózik az égbolt.

Most már minden elvégeztetett.

Fejem lehajtva, fölnézni nem merek.

A tüdőmben megkövesedett üvöltés.

 

2014. május 29.

 

 

 Vonzáskörzet

Még el sem kezdődött, már vége volt.

Álltál a kapu sárga négyszögében,

óvodás kezektől vigyázva körberajzolt

angyalfigura, akinek senki nem tudja

elképzelni, milyen lehet az arca,

mert ha odanyúl, üres térbe érnek az ujjai.

A fény hiánya voltál, amely magába nyeli

a mozgó testeket. Mondjam, kérdezted,

nyelveden a kellő tapintat fojtó, édes íze.

Az egyes szám második személy

veszélytelen terep. Ha beléje botlunk,

rögtön azt hisszük, szerelemről van szó.

Hiába burkolóztam a saját beszédembe,

fáztam. Hüllő vagyok. Kezem, vérem hideg.

Az táplált, amit előbb-utóbb elfelejtettél,

és egyéb cél híján fölös hővé alakult át.

Hallgatóztam. Kilestelek, amikor nem tudtad,

fölszedtem, amit eldobtál mint fölösleget,

gombostűre tűztem, és elgyönyörködtem

a körvonalakban. A szemem fölsértette,

ha láttalak, mégsem mertem elfordulni,

hátha már nem leszel ott, mire visszanézek,

ahogy eltűntél

akkor este a kapu négyszögéből.

Helyükre kerültek a téged üldöző szavak,

ahogy a sárga fény lassan kitöltötte a helyed,

elmosta a retinámba égett sziluettet, végigcsordult

bennem, feketévé szilárdult, és

szétrepesztette a porózus hüllőcsontokat.