Kerber Balázs versei

Azt hittem,

 

hogy az emlékezet a körülmények

összessége is. Hogy a házakhoz,

arcokhoz, fákhoz hozzájön majd

a seregnyi kis kiegészítés. Milyen

nadrágot viseltem aznap, mit

mondtam ébredés után.

Lesz, ami megtámasztja

majd emlékezetemet, amiből

kibomlik a konkrét kép. De még jó,

ha nem csak egy-egy testmozdulat,

egy-egy izomnyi meghökkenés

marad meg, hanem a házak,

a kontúrok, az arcok. Nincs ebből

hová továbblépni, csak az

emlékkép kis, helyi mozgása marad,

egy nevetés, valakik nevetnek,

vagy azt mondják, van egy rövidebb

út is, vagy: most menjünk be

a boltba. Ez zenél fejemben, mikor

a kanapén ülök, vagy amikor

előttem van egy felhős üvegajtó.

 

 

 

 

Összenevetünk,

 

de a következő szó

már a gyomromban akad, zavartan

toporgok, nem tudom, mondani akarsz-e,

mondjak-e még valamit, álldogáljak itt,

vagy somfordáljak kínosan odébb.

Hirtelen napsugarat, fákat, teret akarok,

akarom a lábamon végigfutó hőhullámot,

de már félig elfordultam tőled, szemem

sarkából azért még rád nézek, mert nem

zártam le, nem intéztem el veled

véglegesen valamit. Mosolyod nem bizalmas

közelségünk, hanem mérhetetlen

messzeségünk egy percnyi áthidalásának

jele. Ez így nem pontos; nem

áthidalás ez, csak udvarias vagy,

és mégsem csak az; épp a mosolyod

mögötti értetlen szeretet fáj a legjobban nekem.

Ezért ácsorgok itt tovább, mint akinek

van még erre dolga, még egyszer feléd

pillantok, aztán ténfergek ide-oda perceken át.