Láng Eszter versei

rendelt idő

(h.m.i.)

 

mindennek rendelt ideje van, a szerelemnek is,

mely személyiségem tartós, konstitutív és

megváltoztathatatlan állapota, ahogyan a föld

geoid a tudomány jelenlegi álláspontja szerint,

s ahogyan a geódák üregében található nyers

kristályfelületek módszertanilag szép szívemet

semmiképpen nem bűvölhetik el, mert azt egyetlen

besenyő járja be, filozófiailag megalapozott választ

keresve közös vérköreinkre. bizalmasom vagy,

azonos gyökerek táplálják testünket. és igen,

beállnék melléd a halálmenetbe is: az integrációnak

lehetne-e más útja az elfogadáson kívül?

 

 

 

 

fehér-kék ének

 

 

nem lehet többé visszavonulni erről az útról

amelyen elindultam veled a vulkán torkolatához

megismerni a tüzet és hegyek mozdulnak előttünk

tektonikus monoton mozgással kiszámíthatatlanul

és felépül házunk az időben amelyben visszafelé

haladunk az ősökhöz mert testvérem vagy a múltban

és szerelmem a jelenben, a jövő mit hoz nem tudom

te féltesz hozzám kiáltasz a hóesésben nem vigasztallak

szavak nélkül kell megértened: a vigasz magam vagyo

hangok nélkül kell meghallanod a kimondatlan szavakat

a tükör másik oldaláról az azték hegyek között melyek

olyan kékek mint a tenger tiszta téli délután Konstanca

lába előtt amikor a felhők már elsirattak minket minden

könnyüket elhullatták értünk, fehérségükkel feldíszítették

a tenger hullámait, mi mégse jutottunk a józanság fokára

 

szemünk még csukva szájunkban egymás lehelete piros

szívükben tűzhányó tombol, hallgatjuk egymás csendjét