A korlátok és határok problémájáról bármely kiinduláskor csak az elképzelhető legáltalánosabban lehet beszélni, hogy azután lépésről-lépésre, egy sor gondos fogalmi konkretizáció után, már egyre pontosabban lehessen körvonalazni e feltett kérdéseket. Határokon és korlátokon az emberi nembeli korlátokat és határokat értjük, az emberi nembeliségnek abban az értelmében, ahogy az emberiséget egyszerre leíró-antropológiai és ugyanakkor érték-szempontból a klasszikus idealizmus, majd szorosan annak nyomában a marxista filozófia értette. Ebben az általánosságban nembeli határ és korlát azokat a határokat és korlátokat jelenti, amelyek az emberi nem (Gattung), s benne természetesen a nembeliséget képviselő reprezentatív emberi egyének számára is meghaladhatatlan korlátokat és határokat jelentettek, még pedig a condition humaine, azaz a legáltalánosabb emberi feltétel értelmében. Ilyen például nyilvánvalóan a halál és egy sor további tárgyi, történeti vagy akár tudati jelenség. A nembeli korlátok érvénye nem az egyén szintjén dől el, e korlátok kijelölése és a kiválasztás igazolása ugyancsak nem az egyéni szabad cselekvésétől függenek. Az emberi szabadság szakadatlanul találkozik a valóban nembeli korlátokkal, szembesül azokkal, belátja létüket vagy lázad ellenük. Az természetesen minden, csak nem véletlen, hogy egy olyan szélsőségesen individualista korszakban, mint amilyen a jelen, mindenféle határ vagy korlát sokkal érzékenyebb kihívást jelent, mint bármikor eddig.
Visszapillantva, a történelem sokszínű fátylán át annak lehetünk tanúi, hogy az emberiség ebben a történelemben nemcsak kivételesen erős és nagyhatalmú nembeli határok és korlátok közé volt szorítva, de azt is láthatjuk, hogy az ember számára ezek a sokszoros korlátok és határok a lehető legtermészetesebbek voltak. Jó ideig eszébe sem jutott, hogy e korlátokat tágítani akarja, de még az sem, hogy azokat alaposabban megismerje vagy akár megpróbáljon megszabadulni tőlük. Az általunk valamennyire áttekintett ősi és antik társadalmak mitológiái, vallási képzetei a hűségesen tanúskodnak erről. De nemcsak a rekonstrukciók alapján feltételezhető gondolkodás utal ebbe az irányba, de magának az emberi praxisnak az elemei is, így a túlvilággal való állandó kommunikáció, az Istenek akaratának permanens kipuhatolása, az összes lehetséges jóslat vagy más titkos jel komolyan vétele és azok megszerzésére irányuló állandó törekvés. Talán a görög tragédia lehet egy ideálisan tipikus példa arra, ahogy az emberi szabadság és általában az ember határai a legélesebben láthatóvá válnak. A határok és korlátok világát a kereszténység évezredes uralma a tartalmak függetlenségétől is eltekintve megörökítette, amellett, hogy az embernek a maga nembeli korlátaihoz való viszonyát a középkori ember mindennapos problémájává tette.
Amikor azután a határok és korlátok elvi problematikája egyáltalán napirendre kerül, amit hamarosan már e teljes problematika viszonylagos relativizálása is követ, transzparenssé válik, hogy mit jelentenek e határok változásai. A természeti határok és korlátok kitágítása, csak látszólag meglepő módon. a maga rendezett elvontságában amúgy is csak jóval később fogalmazódik meg. Éppen a kora újkor új megvilágítása mutatja meg egyébként, hogy alapvetően három hatalmas kérdésről van szó. Az egyik a természet korlátainak és határainak kérdése, a másik a társadalom korlátainak és határainak kitágítása, a harmadik pedig a megismerés határainak és korlátainak kitágítása. Ebben a szövegösszefüggésben most nem vonultatjuk fel negyediknek az egyén problematikáját (ld. az egyén határainak és korlátainak kitágítása), amely ugyan teljes joggal ide tartozna, de amelynek univerzális nembelisége egészen más karakterű, mint az előző három viszonylatban megjelenő határprobléma.
A modern korszakban immár két igazán fontos megkülönböztetést kell tennünk. Az egyik az, hogy ezen a ponton elválik egymástól a természet és társadalom kettősségének, illetve a megismerésnek a problematikája. A társadalom és természet állandó operatív és tevőleges átalakítása az éppen aktuálisan érvényben lévő nembeli határok és korlátok pozitív kiszélesítésével nem reprodukálható a megismerésben. A megismerésnek megvannak a maga önálló törvényei, amelyet nem lehet puszta emberi aktivitással kitágítani. Ez a tézis nem azt jelenti, hogy a megismerés határait nem tolják ki ugyancsak mindennapos módon, de a megismerés alapelvei, logikája, verifikációs rendszere minden előrehaladás ellenére sem tágulhat abban az ütemben, amelyben a társadalom és a természet pozitív megismerése tágulhat. A társadalomban, természetben és a megismerésben (mind mondottuk, az egyént nem érintjük) a határok és korlátok ereje, meghaladhatatlansága nem azt jelenti, hogy ezek a határok és korlátok mindig ugyanolyanok, azaz nem változhatnak. De a határok és korlátok állandósága és vele szemben álló változékonysága valójában az egész történelem folyamán nem jelentett valódi ellentmondást. Ha ugyanis a természet vagy társadalom valamely vonatkozásában vagy szegmensében egy határ vagy korlát megváltozott, attól kezdve immár az lett a határ és a korlát.
A modern társadalom számára a határok átalakítása a határokon való túllépés a határok állandó kijjebb tolása hétköznapi tevékenység. Az a kutató, aki a saját területén nem tágítja ki saját témáinak határait, akár egzisztenciális problémákat is okozhat magának. A határok állandó kitágítása a modern társadalomban, mint hangsúlyoztuk, nem jelenti a határok megszűnését. A megszűnő határok helyére nyomban valóságos vagy valóságosnak feltételezett újabb határok kerültek.
Végleges nembeli határok és korlátok inganak meg a globalizáció új korszakában. Nemcsak olyan nembeli korlátok, amelyeket a nembeliség szempontjából bízvást tekinthettünk átléphetetlennek. Az első példánk a veszélyes sportok világa, amely érdemileg megszünteti az emberi halálfélelem nembeli határát. A második példánk a gender-forradalom, amelyik megszünteti (alternatívvá teszi) az emberi reprodukció kötelességének nembeli határát (fiúvá operált lányok nem szülnek, ha csak a társadalombiztosítás pénzén nem operáltatják vissza magukat ismét nővé). Harmadik példánk az aktuális világméretű háború. Sokféleképpen lehet vélekedni napjaink legalább két manifeszt háborújáról, azt azonban már semmiképpen nem lehet mondani, hogy a modern háború (beleértve a nukleáris, vegyi és információs háború elemeinek lehetőségeit is) napjainkban még mindig nembeli határ és /vagy korlát lenne.
Olyan nembeli határok/korlátok dőltek meg, amelyeket megingathatatlannak tartottunk. Dolgozatunk legfontosabb figyelmeztetése azonban nem az, hogy lehetőleg minél mélyebben éljük át ezen átléphetetlennek tekintett határok átlépését, és reflektáljuk arra minél sokoldalúbban. A helyzet igazi drámája nem a mi félelmünk, hanem annak bizonyosra vehető előrejelzése, hogy ezek után új határok már nem lesznek elképzelhetőek. A modern-posztmodern globalizáció sodrásában ugyanis teljesen elképzelhetetlen, hogy ismét kialakulhasson a halálfélelem, a természetes reprodukció vagy a világméretű háború, mint nembeli határ vagy korlát.
***
A nembeli határok valóságos átlépésére utaló különböző jegyek felidézését érdemileg az 1989 utáni idők szándékosan igen eltérő folyamataira és jelenségeire alapoztuk. Be kell vonnunk most azonban egy korábbi korszak kivételes példáját is, s ez a Holokauszt. A Holokauszt kivételességét sem bizonygatni, sem igazolni nem szeretnénk. Minden emberi korlát, határ és mérték ilyen karakterű átlépése nem képezheti vita tárgyát. Ezek a meghatározó kvalitások elő is írták a Holokauszt historiográfiájának kegfontosabb vonásait, nem a tények feltárása volt a legnagyobb probléma, de az értelmezés, illetve a kutatott anyag társadalmi és nemzetközi kommunikációja (például a tömegkommunikáció, a „magas” irodalom vagy éppen az oktatás irányában). A határátlépés összehasonlíthatatlansága (inkommenzurábilitás) történeti és történetfilozófiai alappá, és egyben abszolút mértékké változott.
A Holokauszt a maga egyedülálló kivételességében szinte rögtön az úgynevezett „filozófiai” politika tárgyává vált. A rendkívüli határátlépés a történelmi eseményt filozófiai eseménnyé változtatja. Elemzéséhez ezért a filozófiai politikának eleve több esélye van, mint bármely más tudományos vagy teoretikus megközlítésnek. Egy többé-kevésbé kifejtett filozófai politika legnagyobb képviselője a huszadik században Karl Jaspers, nem véletlen, hogy ő annyi lényeges oldalról volt képes megalapozni az 1945-ös német újrakezdés s ebben természetesen a Holokauszt megközelítéseinek valóban filozófiai elveit és eszközeit (a bűnös állam, az elévülés, a jóvátétel vagy az egyes háborús bűnök értelmezésében). Jaspers sikerei az addig precedens nélküli komplex világ megközelítésében származnak kétségtelenül a sikeres és elegáns végrehajtásból, de legalább annyira származnak a specifikusan filozófiai alapelveiből is.
A filozófiai politika létjogosultságának legfontosabb összetevője éppen az, hogy biztosítja legalább a leírásban és az értelmezésben a politikai alapelvek (erkölcsi, de főleg intellektuális elvekről van szó) lehetőleg közvetlen, egyenesvonalú és magas hatásfokú érvényesülését. Nem kell tüntetően moralizálónak (más magyarázatokkal szemben) vagy kivételesen intellektuálisnak mutatkoznia (ugyancsak más magyarázatokkal szemben). A filozófiai politika összes megnyilvánulása maga az élő polémia a politikával foglalkozó normáltudományokkal, illetve normálelméletekkel szemben. A filozófiai politika egyáltalán nem szünteti meg elmélet és gyakorlat különbségét, a maga természetes és spontán módján állandó hidat épít közöttük. Puszta léte normatív jegyeket ölt magára, puszta feltünése bizonyíték a politikum jelenségeinek mind intellektuális, mind erkölcsi szempontból optimális kategorizálására.
Nem véletlen, hogy mindig mutatkozik ellenállás a filozófiai politika akcióival szemben, aminthogy az sem véletlen,. hogy a drasztikus történelmi változások vagy az ugyancsak drasztikus történelmi fordulatok értelmezése generálja leginkább a filzófiai politika egyes újabb formáit. A Holokauszt magától értetődően tárgya a filozófiai politikának, éppen a maga inkommenzurábilis, mérték- és precendensnélküli alapkaraktere miatt. Ily módon a Holokauszt tagadása minősíthetetlenül alacsony szintű, szinte „negatív” filozófiai politika. A történettudományi revízió, illetve „revizionizmus” gyakorlatilag ugyancsak nem tud kijönni filozófiai politika nélkül.
A filozófiai politika (esetünkben annak érzékelése és értelmezése is) és a történettudományi revizionizmus szoros kapcsolatban állnak egymással. A két jelenség ettől még távolról sem fedi át egymást. A filozófiai politika természetesen elengedhetetlen a történelmi revizionizmus egyes eseteinek értelmezésekor, igénybevétele azonban természetesen elsősorban attól függ, hogy milyen tágan értelmezzük a történettudományi revizionizmust. Számos konkrét eltérő eset létezhet minden további nélkül, amelyekben a revizionizmus nem igényeli a filozófiai politikai feltáró képességeit. Mivel azonban a revízióra kerülő történelmi esetek (legalábbis a kor számára) szilárd és elfogadott magyarázatokra támaszkodnak, olyanokra, amelyeknek vélt vagy valóságos fundamentumai vannak és amelyek védelmében az idők folyamán már számos ütőképes érvrendszernek is ki kellett alakulnia, minden pillanatban szükség lehet a filozófiai politika új megközelítéseire. Karl Jaspers félreérthetetlen világossággal fogalmazza meg a filozófiai politika önreflexióját: „A tedenciák felmutatása nem jelenti azt, hogy előre látnánk őket. A politikai történések tényezői olyan számosak, sőt, végtelenek, a véletlenek annyira kiszámíthatatlanok, hogy a prófécia ma éppúgy félresikerül, mint eddig bármikor. Eltalál ugyan tendenciákat; az azonban, hogy azok mennyiben válnak valóra, bizonytalan és még a mi tetteinktől is függ…”[1] Ez az ars poetica szerénynek tűnik, de a másik oldalon éppen ezek a mozzanatok legitimálják a filozófiai politikát. Pontosan ezek miatt a feltételek miatt léphet be a filozófiai politika olyan komplex politikai-történelmi csomópontok értelmezésébe, amelyek a politikatudományi normálkutatás eszközeivel talán egyáltalán nem is közelíthetőek meg. Különös jelentőségre tehet szert ez a megközelítés az olyan események értelmezésében, amelyeknek a jelen számára különös erkölcsi jelentőségük van. Ennek a mozzanatnak a történettudomány oldaláról is megvan a maga meghatározó jelentősége, hiszen minden történetírásnak megvan a maga perspektívája, ami természetesen azonosítható politikai s ezen keresztül erkölcsi szempontból is. De a történetírás legfeljebb a lehető legközvetettebb módon „moralizálhat”, Németország poszttotalitariánus helyzetének, így a Holokauszt kérdésének is először csak a filozófiai politika tud megfelelő megközelítést biztosítani. A Holokauszt a maga jelzőkkel ki nem fejezhető szingularitásában minden határt átlépett. Egyszerre valóságos és irreális jelenség. A filozófiai politika (és annak történeti, helyesebben „kor-történeti”alkalmazása előtt megnyílt a tér.
A Holokauszt, mint „abszolút” határátlépés generálja a „Holokauszt-tagadás”-t, mint ugyancsak abszolút határátlépést. Ebbe a kontextusba kell elhelyeznünk az ún. „történész-vitá”-t az NSZK-ban a nyolcvanas években.
A történész-vita („Historiker”-Streit) tehát tárgya szerint az abszolút hatátlépés egy tárgyát veti fel, a filozófiai politika használatát egyes konkrét szövegösszefüggések fogják meghatározni. A történész-vita a maga jelenében – a közvetlen Holokauszt-tagadást természetesen leszámítva – egy sor, egymással szorosan összefüggő, addig sokáig elfojtott politikai, erkölcsi és érzelmi hullámot váltott ki. A 2024-2025-ös év perspektívájából már teljesen egyértelmű az is, hogy a revízió kétszeresen is áttételes volt. Az első áttételt a kivételes határátlépésben játszott szerep szingularitásának felvetése jelentette, azaz annak szenvedélyes feszegetése, hogy a Holokauszthoz hasonló jelenségek más korszakokban, más államokban és más világtörténeti összeütközésekben is történtek. Tanulságos ilyen szemmel újraolvasni Ernst Nolte vitaindító szövegét, ahol ez az elem szinte a mértéktelenségig ki van hangsúlyozva.[2] Ez az elem ekkor szinte háttérbe szorít olyan mozzanatokat, amelyek a vita későbbi fázisaiban kerültek előtérbe. Nolte nemcsak filozófilag művelt, nemcsak rendelkezik baloldali múlttal, nemcsak jól ismeri a marxizmus egyes oldalait, de különleges és sokszoros pszichológiai nyomás alatt is áll, ami érdemes lenne önálló és elmélyült elemzésre. A történelmi korszakok közötti különbség foglalkoztatja, az egyes korszakok eltűnése és közös élményekből a történettudomány tárgyaivá váló szakadatlan átalakulása. E mechanizmus felidézésekor ütközik bele legmélyebb, egzisztenciális problémájába: a Hitler-korszak kirí ebből a sorból, a Harmadik Birodalom a maga bellicizmusával nem válik ebben az értelemben múlttá, sőt, „még mindig egyre élőbbé és erőteljesebbé válik…ami majdhogynem berendezkedik a jelenben is”. Nolte számára ebben a felütésben kifejtett formában az jelenti a problémát, hogy a jelen elbizonytalanodik (!), nem tekint kellő távlatból erre a történelmi szakaszra, hiszen azzal kell szembenéznie, hogy a „két szuperhatalom évről-évre jóval nagyobb összeget ad ki fegyverkezésre, mint (annak idején) Hitler.” Ebben a mondatban benne van a nolte-i revízió legfőbb vágya, a történelmi szingularitás relativizálása. Mindebből nyilvánvaló, hogy ez egy egészen különleges revíziós szándék, amely bármelyik pillanatban igénybe veheti a filozófiai politika és a filozófiai társadalomszemlélet finom eszköztárát, és amely már a kezdet-kezdetétől a határátlépések médiumában teljesedik ki. A Holokauszt legszimplább értelmezése (ha egyáltalán lehet ilyen) eleve a határátlépés értelmezése és kényszerűen egy filozófiai politika tárgya, s nem játék a szavakkal, hogy a Holokauszt-értelmezés revíziója új módon határátlépés és új filozófiai kérdéseket is vet fel. Nolte tehát a kivételes határátlépést úgy kivánja revízió alá vonni, hogy annak alapjelenségét a huszadik században általánosnak mondja. „Egyenlő bánásmód”-ot követel, „szimmetriát” az érdemileg azonos jelenségek megítélése között. Irányában ez természetesen már a szingularitás megszűnését vonná maga után, az ezt alátámasztó tényeket kimutatása lenne a tudomány feladata. Ebben a pillanatban ez leginkább még pszichológiai motivációra emlékeztet, de azért a konstrukció minden feltételezett irrealitása ellenére nem lehetnek nagyobb illúzióink afelől, hogy kedvező körülmények között rögtön átcsaphatnak politikába is. Nyelvileg sokszor próbálgatja a szimmetrikus viszony kifejezését, Reagan elnök 1986-os látogatását apropónak véve (az elnök szóvá tette egy Kohl kancellárral közösen napirendre tűzött katonai temető meglátogatása után, hogy ott SS-katonák sírjai is voltak, igaz, a hirtelen havazás miatt erre a német rendezők nem figyeltek fel), hogy (bezzeg) Adenauer 1953-ban meglátogatott egy angol katonai temetőt, jóllehet ott is feküdhettek olyan angol katonák is, akik éppen a németek elleni büntető légitámadásokban vettek részt. Néha szándékolatlan kontraproduktivitásba is belebonyolódik, tiltakozik például az olyan ábrázolások ellen, amelyek a Wehrmacht részesedését kutatták az atrocitásokban, majd ez nagy kutatási hullámot indított el, amelyben újabb deliktumok kerültek nyilvánosságra. A törökök örmények elleni genocídiumának felidézése újabb és immár végleges kiindulópontnak bizonyul Nolte számára, a nemzeti szocializmus atrocitásainak is meglesz a maga megfelelője, s ez a vörös terror (bár Nolte a pártatlanság látványosnak szánt demonstrációjaként már ezen a kezdeti helyen megemlíti a fehér terrort is). Auschwitz mellett megjelenik a horizonton tehát a GULAG is. A nagy szimmetria immár kirajzolódik, s mi több, már ezen a ponton is rögtön a GULAG kerül viszonylagosan előtérbe, hiszen nemcsak korábbi történelmi esemény volt, de Nolte szerint még „eredetibb” is.
Szigorúbb tudományos szempontból a megtalált azonosság (Auschwitz = Gulag) kérdése három szinten vethető fel. Az első szint: meghatározó történelmi tény, hogy a hetvenes évek közepén Szolzsenyicin GULAG-szigetcsoportja egy természeti katasztrófa erejével vetett véget a neomarxizmus európai hegemóniájának. Itt nem volt szó tudományos érvelésről, ez elemi tény volt. Kicsit csodálkozunk természetesen, hogy a GULÁG-rendszer elleni nyugati felháborodás miért éppen 1975-ben érte el a tetőpontját, amikor Sztálin 1953-ban halt meg és Hruscsov 1955-ben már elmondta a maga titkos beszédét (arról nem is beszélve, hogy a GULAG-rendszer ekkorra már meg is szűnt, jóllehet teljes felszámolása eltartott még egy ideig). Ugyanezt a több mint két évtizedes titokzatos moratóriumot Ernst Nolte szemére is hányhatjuk, az Auschwitz=GULAG megfeleltetés az ő korábbi Marx-monográfiájából[3] is hiányzik. Mindez teljesebbé teheti Nolte motívációjának rekonstrukcióját. Sokféle pszichológiai elem, némi monománia, erőteljes elismerési vágy mellett világosabban kirajzolódik ebben a konjunkturális elem is, ami nem hat jól egy ennyire filzófiai-erkölcsi összefüggésben, Nolte felkapaszkodott a neomarxizmus hetvenes évek közepén bekövetkezett összeomlásának hullámára, s kinyújtotta kezét a marxizmus-Szovjetunió-baloldal széteséséből származó szellemi zsákmány iránt.
A marxizmus ekkori kihúnyása hatalmas és hirtelen átértékelési és átértékelődési folyamat volt (e dolgozatban ezt elsősorban a tartalom-transzferek átalakulásának fogjuk nevezni). Tényleges folyamat tehát, amely azonban semmiben sem alapozza meg Nolte tézisét. A második szint az erre a fordulatra erőre kapó „totalitarizmus”-elméletnek a „történész”-vitára vetett árnya. Hannah Arendt elméletének sorsa[4] bizonyítja, hogy ezt az elméletet is érte hátrányos megkülönböztetés az ötvenes-hatvanas években, ennek ellenére valóságos üzenete ugyancsak igen távol áll az „Auschwitz = Gulag”-tézistől. Mind a marxizmus kihunyása, mind a totalitarizmus-elmélet megélénkülése kétségtelenül fontos atmoszférikus átértékelési folyamatok (változik a „tartalom-transzferek” útvonala és tartalma), ezeket a tudományos közvélemény is érzékeli, önmagukban mégsem döntenek a nagy tézis igazságtartalma felől. S végül a harmadik szint immár a tézis valóságos, konkrét tartalma. Az egész vita ezzel kapcsolatos „eredményei”-t nemhogy nem tekintjük relevánsnak, de tendenciózus és szelektív adatcsoportosításokat látunk bennük, ami végül oda vezetett, hogy jónevű szerzők részletesen hasonlították össze az egyes táborok egyes sajátosságait.[5] Szemünkben a meghatározó különbség szemléletesen is megfogalmazható. Rózsás János írta meg visszaemlékezéseiben,[6] hogy a tábor könyvtárában esténként rendszeresen találkozott Szolzsenyicinnel, gyakran el is beszélgettek. Kapcsolatukat Szolzsenyicin a későbbiekben visszaigazolta. Nos, nem tudunk arról, hogy Auschwitz-ban lett volna könyvtár.
***
Nolte fellépésének alapvonalai már világosan mutathatják annak áttételes karakterét. Az első áttétel célja közvetett: a „kizárólagos” elkövető bélyegét relativizálni, a bűn elkövetését magát kifejtett módon nem. Ugyanennek az első áttételnek egy második összetevője a közvetettségen belül már a közvetlenség gesztusával lépett fel, amennyiben ezt a relativizálást történettudományilag is bizonyítani kívánták (más kérdés, hogy végső eredményeiben mennyire lehetett azután ezeket az eredményeket komolyan venni). A revízió második áttétele már a kommunizmus és a baloldal ellen holisztikusan irányul (a Holokauszt szempontjából azonban ugyancsak áttétel marad). A baloldalt szimbolizáló bolsevizmus egyrészt – Nolte teljesen egyértelműen utal rá erre – ugyancsak részes a Holokauszt bűnében, de ezen kívűl, még ha óvatos megfogalmazásokkal is, de a bolsevizmus hatott is Hitlerre és a náci mozgalomra. Ez a második áttétel érdemileg az első áttétel második elemének az általánosítása és explikálása: a kommunizmus legalább annyira bűnös a Holokausztban, mint a nácizmus volt, „ha éppen” még nem bűnösebb is. Ez utóbbi tézis a kor szereplői szemében már annak idején teljesen transzparens volt, mindenkinek tudomásul kellett vennie, jóllehet a többszörös áttétel miatt nem feltétlenül került gyakran kimondásra.
A „történész”-vita két, eltérő mozzanatot használt fel, mintegy két átellenes oldalról közelítette meg célját. Az egyik oldal volt a kizárólagos bűn elviselésének nyomása, a másik annak világos megérzése, hogy a hetvenes évek közepétől a Szovjetunió és a szocialista tábor helyzete változik, s ezeket a változásokat akár a rendszer (és a birodalom) gyengüléseként is lehetett értelmezni.[7] A nagyközönség számára olyan történelmi pillanatban szélesedett ki a történész-vita, amikor elsősorban a kommunizmus ideológiai pozíciói gyengültek, miközben maga a rendszer és a hozzákapcsolódó birodalom még teljesen érintetlennek látszott, a felvetés, a revíziós próbálkozás az újdonság ereje mellett még egy hatalmas aktort is kikezdett. A pillanat sajátosságaiból származott, hogy legalábbis egy ideig fenn tudta még tartani azt a látszatot is, hogy mivel a felvetés új, a közeli jövőben a meglévő bizonyítékoknál akár még többet is a nyilvánosság elé tud tárni.
Hogy a világtörténelmi határátlépések problémája milyen erővel állt valójában a „történész”-vita középpontjában, mutatja, hogy már Nolte vitaindítójában[8] megjelenik az „Auschwitz=Gulag”-tézis, mégpedig a legnyíltabban kifejtett formában. Ebben az esetben a legnagyobb határátlépést csak abban az esetben lehet egyáltalán témává tenni, ha megjelenik mellette a másik legnagyobb határátlépés is.[9] Innentől fogva az is világos, hogy az egész revízió egyáltalán csak abban az esetben lehetséges, ha a fenti azonosság valóban fennáll, az energiák döntő részének a Gulág abszolutizálásának irányában kell elmozdulnia.
A revízió tehát abban az értelemben is re-vízió volt, hogy egy addig a Holokauszttal kapcsolatban még nem hozott birodalom és ideológia került a középpontba. A Holokauszt revíziója a kommunizmus revíziójává vált, miközben a kommunizmus azonossá vált a GULÁG-gal. A revízió alapgondolatainak adódott emiatt valamilyen közös metszete az ugyancsak ebben az időben felemelkedő nyugat-európai szélsőjobb, illetve új jobboldali populizmus gondolatkörével is, akiknél az antikommunizmus mindenféle aktuális esemény vagy tudományos kihívás nélkül is fontos szerepet játszott. Maga a revíziós vita ezért – minden eddig említett tényezőn túlmenően – egyben a szélsőjobb felemelkedésének szimptómája is volt, és megfordítva, a szélsőjobb felemelkedésének szélesebb folyamata világosan fémjelezte a történész-vitát, annak még a meglévőnél is nagyobb súlyt és jelentőséget kölcsönözve. A tudományos formák és érintkezési módok érdemileg megmaradtak, ami azonban nem akadályozta meg a kölcsönös politikai áthatásokat és áthallásokat.
Érdekes politikai beágyazottság jött létre. Az akkori nyugat-német nagypolitika szempontjából a vita politikai dimenziója megmaradt nyilvánosan marginálisnak. A hetvenes évek már világosan látható neoliberális és antikommunista tendenciái ellenére a hivatalos és a demokratikus közvélemény nagyon szilárdan állt mind a Holokauszt, mind pedig az őt létrehozó okok kérdéseiben a korábbi, radikálisan elutasító állásponton. Ez a marginalitás azonban mégiscsak egy sok szempontból már változó Európában realizálódott, s a vita éle az áttételeken keresztül mégis csak az akkori európai helyzet (nevezhetjük európai „egyensúly”-nak is) egyik fundamentuma, a Szovjetunió és a marxizmus ellen irányult, s a demokratikus közvetítettség egyenletes szerkezete mögött felsejlett egy kiéleződő új radikális szembenállás lehetősége is. Elnyomott szenvedélyek és indulatok is lángra kaphattak, a „kizárólagosság” kérdése pedig számos olyan réteget is vonzott, akik még csak nem is voltak akkori értelemben szélsőjobboldalinak nevezhetőek. A „történész”-vita a sokáig nyilvánosan elnyomott jobboldali érzület és érvrendszer széles horizontját is megmozgatta, sokban nyilvánvalóan függetlenül is a kimondott historiográfiai tartalmaktól. Ez a motivációrendszer ugyancsak alapvetően színezi a vita egész lefolyását.
***
Az eredeti historiográfiai „mag” (a „kizárólagosság” kétségbe vonása és ezen keresztül a Holokauszt revíziója) egyre szélesebb koncentrikus körökre áradt ki. Ehhez a már eddig is hosszú közvetítési lánchoz hozzá kell még illesztenünk az egész akkori ú.n. „német”-problematikát is, a maga igen széles közvetítési láncával, ami a „német különút” hosszű évtizedekig folytatott vitájában öltött maradéktalanul testet. A historiográfiai „mag” ilyen jellegű koncentrikus kisugárzása egyébként nemcsak a történettudományban, de a történelemnek a politikába való áthatásakor is meglehetősen gyakori. Egy történelmi dráma színházi előadása robbantott már ki nagyhatalom ellen forradalmat. Azért is kivételesen releváns jelenség a historiográfiai „mag”-nak ez a saját határain is túlmenő kisugárzása, mert ennek médiumában a történettudományi revizionizmus újra megérkezhet oda, ahonnan kiindult, mégpedig a politikába. Mind a Holokauszt-problematika (már amikor egyáltalán nyíltan vitatják), mind pedig német különút historiográfia tárgyalása közben szükségszerűen megjelennek a filozófiai politika (filozófiai történelem) elemei, ez azért is elkerülhetetlen, mert kezdettől fogva nem normáltudományos problémákról van szó. A filozófiai politika sajátossága éppen abban áll, hogy megvan a maga külön mozgástere a szokványos politikai elmélet, a szokványos politikai filozófia, a klasszikus politikatudomány és korunk politológiája között. A filozófiai politika sajátossága nem az elmélet és gyakorlat sajátos viszonyának (gyakorlatilag az azokat elválasztó távolság meghatározásának) új meghatározásában áll. Ez a távolság egyébként döntő dimenzió, ha túl közeli, veszélybe kerül az elmélet identitása, a túl távoli, az elmélet túl absztrakttá válik és alkalmatlanná a valóság érzékelésére. A filozófiai politika ezzel szemben új megoldásokat mutat fel, amely innovációk nem a már meglévő gondolati és pragmatikus cselekvési készlet új kombinációiból jönnek létre, sokkal inkább egyenesvonalú és töretlen elvek alkalmazásából, olyan elvekéből, amelyeknek „egyébként” optimális esetben már amúgy is érvényesülniük kellett volna. Egyszerre közvetlen és egyszerre absztrakt. Közvetlen azért, mert egyetlen aktussal fordítja meg a vita lefolyását, absztrakt azért, mert filozófiai eredetű. Beavatkozása a dolog természete miatt „normatív” jelleget kell, hogy öltsön, az új impulzus teoretikus karaktere követeli ki ezt. Ami a filozófiai politikában az intervenciók természete miatt „moralizálás”-nak tűnhet, az valójában a politikai mezőben is érvényes „értelemadás” megkövetelése (Sinngebung).
A filozófiai politika többféle motivációra mehet vissza, ezek között van a markáns filozófiai-erkölcsi felelősség motívuma is. Éppen ezért kerülhet előtérbe nagy történet, illetve történetfilozófiai fordulatok (magától értetődően a totalitarizmussal kapcsolatos historiográfiai kérdések) tárgyalásánál. A morális dimenzió közössége azonban zavaró is lehet. A filozófiai politika affinitása az elvi-erkölcsi transzparencia iránt ugyanis határozottan nem tolja el ezt a megközelítést a kizárólagos vagy akárcsak a nagyfokú moralizálás irányába. A filozófiai politika rendre megjelenik, amikor magas morális igények jelennek meg, ettől még megmarad önelvű történeti és politikai megközelítésnek. Nincs ez másképpen a „történész-vita” esetében sem.
A normativitás állandó jelenléte ebben a vitában annál is érthetőbb, mert a történész-vita kivételessége abban is megmutatkozik, hogy a nembeli határok kérdését (a normativitást”) állandóan napirenden tartja. Egy egyedülálló hatátátlépést (Holokauszt) ugyan nem relativizál revizionista fellépés, de az viszonylagossá akarja tenni annak számos már-már véglegessé váló következményét. Új dialektika lép működésbe. A legnagyobb határátlépés akárcsak áttételes következményeinek revideálása maga is határátlépés. A tudományos, majd hamarosan a mediális nyilvánosság előtt folyó harc koreográfiáját jórészt már az is meghatározza, hogy a revizionista szándék megvalósítása maga se lépjen át valódi határokat.
***
Tanulságos lehet a „történész”-vita mai reflexióját összevetni ugyanannak a korszaknak egy másik, ugyancsak történelmi jelentőségű revíziójával, Francois Furet értelmezésével a Francia Forradalomról. A két revízió két tárgya egymástól nemcsak minden szempontból igen távol helyezkedik el, mélyebb, történetfilozófiai értelemben azonban még egymás ellenpólusaiként is felfoghatóak. Természetesen ez nem az egyetlen értelmezési lehetőség, mégis, ha például Alfred Rosenberg 1939-es nagy nekigyűrkőzésére gondolunk, amellyel a nemzeti szocialista uralom egy sikeres pillanatában, még a világháború kitörése előtt, még az új rend alapjai lerakásának pátoszával az 1939-es nemzeti szocializmust, mint egészet, 1789 eszméi visszavételének állította be,[10] a Francia Forradalom és a Holokauszt szingularitásának revíziója ellentétes pólusokon helyezkedhetnek el. Ezt a lényeges viszonyt nem tekintjük egy szélesebb azonosság kiépítésének, inkább csak annyit vonnánk le belőle dolgozatunk szempontjából, hogy az igazi történeti-történettudományi revizionizmus rendre a legfontosabb eseményekkel foglalkozik, amelyek előszeretettel csoportosulnak a nagy világtörténelmi fordulatok viharai körül. Van azonban egy olyan közös elem is, ami, ha nem is kizárólagosan, de mégis közösen határozza meg a két revíziót. Ez az elem a kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-komplexum elemeinek együttes megjelenése. Ez a komplexum kezd gyengülni a hetvenes évek közepén, a marxista tudományos szemlélet, s ha szükséges volt, a Szovjetunió nagyhatalmi befolyása és egyúttal a baloldali ideológiai vitalitása (olyan körökben is, amelyek maguk nem voltak marxistának vagy akár csak baloldalinak nevezhetőek) erős támasza volt mind a Holokauszt értelmezésének, mind pedig a Francia Forradalomról kialakult nézeteknek. „Támasz”-t és „legitimáció”-t mondunk, s nem közvetlenül kauzális értelemben meghatározó értelmezést. Ez a lehetséges támasz-viszony azonban annyira mégis látható volt, hogy a kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-trió hegemóniájának megingása maga is felébresztette a revízió vágyát. Ez közös alap és közös mozzanat volt. Mindkét esetben megjelennek közvetett, de tiszta formában megjelenő politikai érdekek is (az ideológia formájában közvetetten megjelenő politikai érdekeket rendre hajlamosak vagyunk kissé leértékelni, de ha például arra gondolunk, hogy az egész 1989-es átalakulás végső soron filozófiai-világnézeti-ideológiai átalakulás volt és csak ezen keresztül vált politikává, könnyen megváltozhat ez a véleményünk). Az értékelés megváltoztatásának, a revíziónak a történész-vita esetében a Holokauszt-jelenségek „egyedülisége”, „kizárólagossága” volt az elsődleges, a németekre egyedül nehezedő vádak megosztása másokkal (elsősorban természetesen a gyengülőben lévő kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-komplexummal). A Francia Forradalom esetében az értékelés megváltoztatásának revizionista oka közvetlenül magának a történelmi eseménynek az újraértelmezése volt, ami azonban már a következő pillanatban egy sor ideológiai, majd azon keresztül politikai értelmezés alapja lett. A kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-komplexum nagyon erősen és sok szálon erősítette a Francia Forradalom érvényben lévő értelmezését, ez az összefüggés azonban megfordítva is működött: a Francia Forradalom érvényben lévő értelmezése erősítette a kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-komplexumot is, többek között azon az alapon, hogy a marxizmus klasszikusai különös érdeklődéssel tanulmányozták ezt az eseményt (a fiatal Marx például kivülről fújta az összes szereplő nevét és szerepét), s ezt az eseményt sokban saját politikájuk és történelmük előzményének is tekintették. Ez a kapcsolat ugyan nagyon közeli volt, de mégsem kizárólagos és nem is kauzális. Egy nem-marxista alapon elvégzett elemzés is könnyedén juthatott a marxista értelmezésre emlékeztető eredményekre (mint például ezt a 19. századi nem-marxista szerzők hosszú sora is bizonyíthatja).
Furet esete jobban mutatja a kivételes célt önmaga elé kitűző „történész-vitá”-nál a legfontosabb világtörténelmi események történettudományi begyökerezettségének sajátos természetét. Ez a karakter bizonyos értelemben érthetővé teszi, sőt, néha már egyenesen indokolja is általában a revizionizmusnak, különösen pedig a „történész”-vitának azt a nyilvánvalóan képtelen elképzelését, hogy a nagy vita némely határfeltételének (esetleg egyenesen környezeti feltételének) megváltozása elég lehet az események új értelmezésének „tangenciális” elmozdításához. A Francia Forradalom esetében széles körök és több nemzedék számára majdhogynem végérvényesen a baloldalé volt az értelmezési fölény, ezért nemcsak a Forradalom szűkebb eseményeinek kutatásokon alapuló változó értelmezése vezethetett elvileg revízióhoz, de (amit a „történész”-vita esetében nyilván sokan némi csodálkozással vesznek tudomásul) az ideológiai paletta valamelyes, de relevánsnak ítélt elmozdulása is vezethet revíziójához. Rendkívül jellemző, hogy Furet már a hetvenes évektől pontosan érzékeli a kommunizmus-Szovjetunió-marxizmus-komplexum megingását s történészi tevékenységét kezdettől fogva erre a hullámra építi fel.[11] Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az 1989-es 200 éves jubileumi dátum egészen különleges nyilvánosságot teremthetett volna egy átütően eredményes revizionizmus számára. Furet bizonyosra vehetően, a kor összes szereplője előtt tökéletesen magától értetődően, számolhatott azzal, hogy nagy revíziója egy pillanat alatt a legnagyobb történészek közé röpíti majd fel nevét. S ha innen nézzük, valóban kivételes balszerencséje volt. Gorbacsov peresztrojkája világosan háttérbe szorította a világ addigi leghatásosabbnak szánt történettudományi revízióját.[12]
***
A két nagy történelmi esemény revíziója tehát igen hosszú filozófiai-világnézeti-politikai közvetítési láncolatokon fut keresztül. E láncolatok puszta léte, s az egyes tartalmak keresztülfutása ezeken a láncolatokon emlékeztet hasonlít arra a jelenségre, amit Jakob Burckhardt a Római, majd a Bizánci Birodalom leírásakor teokráziának nevezett.[13] Az analógia nem teljes és nem is szeretnénk túlfeszíteni. A teokrázia az a láncolat, amely az egyes antik istenek régiókon és más határokon áthaladó olyan kultuszát jelenti, amelynek során ugyanazok az istenek az egyes összefüggésekben más, újabb vonásokat is ölthetnek magukra, miközben ugyanannak a folyamatnak a részeként más istenek is átvehetnek tartalmakat és funkciókat e láncolatban az eredetileg ezeket a funkciókat képviselő istenektől.[14] Az analógia elsősorban a hosszú és nem minden részletében felismerhető tartalmi áttételekben jelenik meg, amelyek folyamán az egyes istenek tulajdonságai más istenekben is felismerhetőek lesznek. Az analógia itt véget is ér. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy (eredetileg) az egyik isten felismerhetővé lesz a másikban, a mi példánkban pedig, hogy baloldal-Szovjetunió-marxizmus hármassága meghatározóan felismerhető egy nagy történelmi esemény vagy fordulat értelmezésében, s amikor a hármasság szilárd ereje gyengülni kezd, új indíttatás jön létre magának az eseménynek az újraértelmezésére is. Ez a sajátos historiográfiai teokrázia közvetíti a történeti érdeklődés számára a kor nagy átértékelési folyamatait, teszi lehetővé a tartalom-transzferek lassú módosulásait és teremti meg a legszilárdabbnak tűnő értékelések revíziójának vágyát. Ilyen tartalmi áttétel volt a Francia Forradalom historiográfiájában a marxista történelem- és társadalomszemlélet meghatározó szerepe (érvényesülése), s ezen kívül még az a középponti tény is, hogy a Forradalom az explicit marxista történelemszemléletnek is egyik igazoló középpontja volt.[15] A tartalmi áttételek hosszú sora teremti meg annak a lehetőségét, hogy a marxizmus meggyengülése felbátorítsa Furet-t arra, hogy újraértelmezze a Francia Forradalmat. A Forradalom eltérő tagolásával relativizálja azt az érvényes változatot, amelyet a marxizmussal való szoros, belsőséges kapcsolat jellemzett. A teokrázia-analógia itt abban a mozzanatban nyeri el a maga jelentőségét, hogy a láncolat egyes elemeinek összetartozása a társadalom tudatában létezik, az utalásokat nyomban megértik, s mintegy világos, hogy a marxizmus meggyengülése után a Francia Forradalom relativizálása lehetséges, és fordítva, hogy a Francia Forradalom esetlegesen sikeres revizionista értelmezése újabb szög lehet a hanyatló marxizmus koporsójába.
Az egymással keveredő, egymást egyesítő, összevonó tartalmak természetesen olyan esetekben alkotnak a közvélemény számára is felismerhető láncolatot, ha ez a láncolat az akkori össztársadalmi helyzet szempontjából kivételesen releváns, központi és közérdekű. Nem kétséges, hogy a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság a huszadik században ilyen középponti helyet foglalt el. A mai politikatudomány nyelvén ezt úgy lehetne kifejezni, hogy a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság 1917 után a huszadik század politikai törésvonalának kellős közepén helyezkedik el. Annyiban tehát valóban érvényes a teokrácia-analógia, hogy releváns tartalmak itt is átmennek egymásba és nyomaikban szüntelenül egymást is jelentik. Az ötvenes évek végén játszották Magyarországon King Vidor Háború és béke című filmjét. Jóllehet az adaptáció Lev Tolsztoj regényéből készült, 1956 után mindenképpen problémát jelenthetett a színes amerikai szuperfilm bemutatója. A tartalmak transzformációja nyomban meg is indult egy korabeli kabaréban. Egy jelenetben Salamon Béla sugárzó örömmel közli, hogy látta a Háború és békét. Maga is tudatára jön azonban időközben annak, hogy a kijelentés politilag és rosszhiszeműen félreérthető (rajta van a „törésvonal”-on). Ezért gyorsan hozzáteszi, hogy „albán film”. De a tartalmak egymásba való átmenetének veszélyétől továbbra sem tud megszabadulni, ezért a kiegészítést újabb kiegészítéssel látja el: „észak-albán”. Ő tehát egy „észak-albán” filmtől volt elragadtatva. Az „észak-albán” kategória használatával Salamon persze már teljesen biztonságban érezheti magát a politikai gyanúval (azaz az amerikaiakkal szemben érzett rokonszenvvel) szemben, hiszen az akkori geopolitikai helyzetben az „északi” államok voltak a „jók”, ők voltak a szövetségesek (mint például „Észak-Korea” vagy „Észak-Vietnam”). Az „észak-albán” Háború és béke így tehát sokszoros tartalom-transzfer eredménye, lényegileg ugyanezek a tartalom-transzferek mozognak a nagy revíziós viták szellemi előterében.[16]
A baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság természetesen nem önmagában áll a revíziós mozgás mögött és különösen nem is az egyedüli szereplő. Annál kevésbé nem, mert lévén szó történettudományi revízióról, a vitát történettudományi érveknek kell eldöntenie. Élesen vetődik fel tehát a kérdés a permanens átértékeléseket közvetítő tartalom-transzferek és a konkrét történettudományi kutatások konkrét viszonyára nézve.
Az átértékeléseket hordozó tartalom-transzferek és a konkrét történettudományi kutatások viszonya két esettanulmányunkban már eleve eltér egymástól.
Mivel a Francia Forradalom furet-i revíziója jobban emlékeztet ideáltipikus revíziókra, a feltett kérdés is ebben az esetben egyértelműbben válaszolható meg. Értelmezésünk szerint ez a revízió a kezdetektől érzékeny a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasságra,[17] a tartalom-transzferek közvetlen hatása nem lehet vita tárgya, ettől függetlenül maga az ezekre a motívumokra épülő konkrét kutatás természetesen megőrzi a maga elsődleges, meghatározó fontosságát. Furet módszere azonban nem tesz eleget a legmagasabb tudományos elvárásoknak. A Forradalom egyes állomásainak újrameghatározása, az egyes szakaszok funkcióinak új meghatározása, az új funkciók új kategorizálása természetesen lehetséges és megalapozható is. Fontos megfogalmazni, hogy nem Furet innovációinak egyes elemei jelentik a problémát, de az, hogy ezek összessége távolról sem fedi le a Francia Forradalom problematikájának értelmes teljességét, nem hogy nem jobban, de egyáltalán nem old meg olyan problémákat, amelyek a régi magyarázat feltételezett elesésének idején szükségszerűen megjelennek. Az egyes elemek értelmezése nagyon is lehet különböző, mindegyik támaszkodhat tényekre és állhat az értelmezések mögött eltérő világnézet, de végső soron a szeriőz kutatások között az lesz az első, amelyik az ábrázolt történelmi tárgy lehetőleg legtöbb érdemi oldalát felmutatja és magyarázni is tudja. Nota bene az eleve holisztikus beállítottságú marxizmusnak éppen ez volt az előnye és gyengéi éppen az egyes részletek differenciált kidolgozásában voltak kimutathatók.
Furet a meghatározó tartalom-transzferek (a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság kritikus meggyengülése már a hetvenes évek közepétől) pontos érzékelése után határozott revíziót hajt végre. A revízió egyes elemei transzparensek és színvonalasak, de ami a végén kijön, mégiscsak egy fajta redukció és dekonstrukció, válaszának sem tartalma, sem terjedelme nem fedi le a Francia Forradalom jelenségének teljes terjedelmét, illetve tartalmát. Az viszont egyértelmű, hogy pozitív koncepciója szinte sugározza a a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság tarthatatlanságát és ideológiai átitatottságát. Nincs terünk annak bemutatására, hogy viszont az ő ábrázolása erősen neoliberális preferenciákat mutat (hűen 1989 szelleméhez).[18]
A tartalom-transzferek hatásának (amit nevezhetünk a kor nagy átértékelési folyamatai lecsapódásának is) és a konkrét történettudományi kutatások eredményeinek viszonya ettől a „történész”-vitában egészében eltér. Az előzőekben utaltunk már magának a konkrét, „tulajdonképpeni” revíziós célnak is a többszörös áttételezettségére. Ennek következtében a tartalom-transzferek hatása is kényszerűen nagyon áttételes (változik a korai szovjet történelem értékelése, az hozza magával a szovjet-német-viszony átértékelését, amely elemek egyáltalán ezután középpontba helyezik a részletesebb kutatást). Mind a tartalom-transzferek, mind a valóságos kutatások tehát meglehetősen távol álltak a „tulajdonképpeni” revíziós céltől.
Ebből a tényből több következtetést is levonhatunk, amelyek konzekvens végiggondolása új oldalról vezethet el a vita valóságos lényegéhez. Így például a kezdetektől a politikai álláspontok (és nem kevésbé: a politikai pszichológia elemei) uralkodtak el a vitában, jobban, mint maguk a tények. S az is ebből fakadó következmény, hogy ugyan a Holokausztot nem akarták relativizálni, de azért nem bánták volna, ha ebből valami „átsugárzik” arra a problémára is. S mindebből az is következik, hogy volt valamilyen „akcionista”, más szóval „kalandor” vonása is a „történész”-vita megindításának, s bárhogy is nevezzük ezt a vonást, ez szinte mindvégig megtaláljuk Nolte magatartásában. A „történész”-vitát a jelenleg használt terminológia szerint úgy jellemezhetnénk a legjobban, hogy akcionista és kockázatvállaló volt. A nagy átértékelési folyamat (a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság erodálódása) láttán e folyamat „gyenge” jeleit ragadta meg, reménykedve abban (innen az akcionzimus), hogy a Szovjetunió bűneinek egyre elmélyülő kiaknázása egyre szimmetrikusabbá teszi Auschwitz és a GULAG viszonyát. Így tehát ami itt valóságos kutató munka, nem is annyira a reviziós cél, mint inkább az átértékelések felerősítésének érdekében történt. Az, hogy ebben a látens akcionizmusban rejlett kockázat, magától értetődik, ez a kockázat azonban már a vita kirobbanásának kezdetekor sem vezetett eredményre.
Jegyzetek
[1] Karl Jaspers: Wohin treibt die Bundesrepublik? Piper Verlag, München, 1966. S. 27. Lásd ehhez: Endre Kiss: Von der Verjährung zur oligarchischen Demokratie. Karl Jaspers: Wohin treibt die Bundesrepublik? vor dem Horizont des postsozialistischen Systemwechsels 1989. In: Cesana, Andreas und Gregory J. Walters (Hrsg.); Karl Jaspers: Geschichtliche Wirklichkeit mit Blick auf die Grundfragen der Menschheit. Beiträge zur Fifth International Jaspers Conference, Istanbul, 10–16 August 2003; Karl Jaspers: Historic actuality in view of fundamental problems of mankind. Königshausen & Neumann, Würzburg, 2008.
[2] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1986. június 6.
[3] Ernst Nolte: Marxismus und Industrielle Revolution. Klett-Cotta, Stuttgart, 1983. Lásd ehhez: Lendvai Ferenc: Ernst Nolte filozófiai történetírása. In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica XVI. kötet, 2011. 2. szám, 231–250. o.
[4] Hannah Arendt: The Origins of Totalitarianism. Schocken, New York, 1951.
[5] Az úgynevezett „Diktaturvergleich” általános divattá vált, amelyhez a legtöbb történész csatlakozott. Egyben klasszikus példája ez annak, hogy a mindennapi tudat természetes és magától értetődő törekvés (melyik diktatúra milyen?) a történettudomány számára nem közvetlenül folytatható, ekkor van szükség „filozófiai poltiká”-ra és „filozófiai történelem”-re, hiszen összehasonlíthatatlan határátlépésekről van szó.
[6] Rózsás János: Keserű ifjúság. Szovjet fogságom naplója. Magánkiadás, München, 1986.
[7] A hetvenes évek közepének fordulatától a hetvenes évek végéig időben is rövid volt az út, ekkor már Thatcher és Reagan uralkodtak a nyugati diskurzus fölött, s a nyilvános ideológiai erőviszonyok évről-évre a neoliberalizmus-neokonzervativizmus irányában mozdultak el. A Szovjetunió ezen a hullámon belül már 1989 előtt a „Gonosz Birodalmá”-vá avanzsált.
[8] Ernst Nolte: Vergangenheit, die nicht vergehen will. = Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1986. június 6. – Nolte gondolati rendszere első ízben 1963-ban jelenik meg a nyilvánosság előtt, ennek elemei természetesen megjelennek a „történész”-vitában, anélkül, hogy annak radikális újrakezdését kétségbe vonhatnák (Lásd: Der Faschismus in seiner Epoche. Action française, Italienischer Faschismus, Nationalsozialismus. Piper, München, 1963). Az 1963-as opusz számos vonásban kitágítani látszott az akkori diszkusszó kereteit, elsősorban a nemzetközi összehasonlítás szempontjából.
[9] Maga a szituáció emlékeztet a szellemes anekdotára: Isten megteremtette a német professzort és ellátta minden széppel vagy jóval, hogy azután megteremtse mellé a másik német professzort.
[10] Albrecht Betz: Exil et engagement. Les intellectuels allemands et la France 1930–1940. Gallimard, Paris, 1991.
[11] Furet valóban elismerésre méltó nyíltsággal ismeri el ezt. Lásd François Furet: Penser la Révolution française. Éditions Gallimard, Paris, 1978. Bibliothèque Des Histoires 19.
[12] 2025-ben talán még nem szükséges külön magyarázattal ellátni ezt a kijelentést, néhány évvel később már bizonyosan nem ez lesz a helyzet. Az 1989-as év történetében a Szovjetunió Gorbacsov-irányította önfelszámolása lényegileg minden más eseményt elhomályosított a nyilvánosság előtt, kutatásaink és közvetlen emlékeink szerint igen erőteljesen korlátozta Furet revíziójának valóságos kisugárzását is. S ez nemcsak az események fizikai nagyságrendjének következménye, de igen adekvát rejtett tartalmi összetevője is van: Gorbacsov egy csapásra kiiktatta a világpolitikai és az eszmei játéktérből magát a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-triót, ezért e trió további relativizálása a Francia Forradalom médiumában érdemileg el is veszítette legerősebb, egyenesen motorikus funkcióját.
[13] Jakob Burckhardt: Die Zeit Constantin’s des Grossen. Schweighauser’sche Verlagsbuchhandlung, Basel, 1853. S. 107.
[14] Lásd ehhez egy aktuális definíciót: „Theokrasie, die Vereinigung oder Vermischung verschiedener Götter oder göttlicher Attribute in einer zusammengesetzten Gottesvorstellung. ” = http://www.esotericreligion.com/deu/d/theokrasie/theokrasie.htm (letöltés: 2025. április 16.)
[15] Itt nem arról van szól, hogy eltérő filozófiák vagy nézetrendszerek eltérően értelmeznek egy nagy történelmi eseményt. Az az eset áll fenn, hogy az egyik elmélet sokszorosan alaposabban és mélyebben tudja feltárni az eseményt, mint a másik.
[16] Hasonlóan transzparens tartalom-transzfer volt a nyolcvanas évek második felében a Szent Ferenc életéről szóló reprezentatív színes film bemutatója a Filmmúzeumban. Az a puszta tény, hogy ez a bemutató az adott körülmények között lehetséges volt, elmozdulást jelentett a nagy törésvonal (a baloldal-Szovjetunió-marxizmus-hármasság) állapotában. Ugyanezt jelentette Ernst Nolte első cikkének már puszta megjelenése is 1986-ban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Megmozdul a törésvonal.
[17] Nyilvánvalóan akarata ellenére történeti kutató helyett Furet maga is „historiográfusként” viselkedik, végrehajtja a történelmi változások ítéletét. Lásd: François Furet: Penser la Révolution française, i. m. 28–29. o. Ebben a megvilágításban hirtelen kettős értelemre tehet szert a címben szereplő „penser” is: jelentheti az új kutatások alapján megfogalmazott revíziót, de jelentheti az átértékelés végigvitelét, ugyanannak az egyszerű „újragondolását” a megváltozott világnézeti koordináták között. Ehhez kapcsolódik: Michael Scott Christofferson: François Furet between History and Journalism, 1958–1965. = French History, Volume 15. Issue 4. December 2001, 421–447. o. = https://doi.org/10.1093/fh/15.4.421
[18] Uo.