Szécsi Margit írta le a következő hónapokban (2025. július 17-én) 100. születésnapjához érkező Nagy Lászlóról azt a gondolatot, még a Kádár-diktatúrában, hogy „A feltörekvő nép …elküldi, kibocsátja magából az ő mesebeli királyfiát: a költőt, mint önmaga lelkét. A Zápolyákat, Haynaukat is túlélő nép Nagy Lászlót, a színrelépőt, majd versben bujdosót ünnepelve: önmagát ünnepli. Sorsából lehetetlen kitagadni a szegénység éveit…, virrasztásából az aggodalom villámait – ordasos korban a férfi keserű tusakodását az arany kamarillával.” Közép- és Kelet-Európában ez a népből származó és színre lépő, világot megváltani készülődő akarat – így például a magát a diktatúrák ellen felgyújtó Jan Palach, a szintén ezt cselekvő magyar Bauer Sándor, majd a romániai forradalmat kigyújtó Tőkés László tetteiben – a szükségszerű nemzeti törekvések kardjaként emelkedett fel a legkülönbözőbb népekben, és szállt szembe az „arany kamarillákkal”. S Európában közöttük még számosan, most csak a cseh Václav Hávelt és a magyar Nagy Gáspárt említsük még. A volt Szovjetunióban különösen sok hős és mártír lépett a konkrét vagy a tudati cselekvés síkjára: oroszok s más szlávok, közöttük Szolzsenyicin, Varlam Salamov, Szaharov akadémikus, később az énekes Vlagyimir Viszockij, de még számosabban a birodalomba erőszakkal betagolt és szétszórni, nemzeti identitásában megtörni igyekezett kis népek sorából: észtek, litvánok, lettek és más népek, így a magyarok közösségeiből is. Közöttük a kirgiz író, Csingiz Ajtmatov kivégzett édesapja, Oki Asalcsi, az udmurt költőnő és kárpátaljai magyar polgárjogi harcosok csapata is, közöttük Kovács Vilmos, Vári Fábián László és Dupka György. Valamennyien a diktatúra falait, a lelkükre és gyakran fizikumukra is feszülő csapdákat feszegették, közülük sokan írói-költő életművükkel, aláírások gyűjtésével, nyilatkozatok kiadásával: a hatalom nem szűnő zaklatásával.
Arvo Valton észt író is egyike volt e bátor lázadóknak, akikben a művészi cselekvés vágya nem csupán önmagáért, hanem egész alávetett népük felszabadítása céljából is fogant meg. S egyike azoknak, akik meg is érhették a megszállás, a kitelepítések, a törvénytelenségek után a kommunista hatalomtól meggyötört hazájuk ismét szabaddá válásának óráit. Népe megbecsülése a küzdelméért abban is kifejezésre jutott, hogy 1992-ben parlamenti képviselővé választották.
Az Arvo Vallikivi néven, még a szabad Észtországban 1935. december 14-én született, s 2024. július 26-án az élettől – a 88. évet is megérve – búcsút vett írónak az életidejéből 51 esztendőt kellett a szovjet elnyomás alatt töltenie. Munkásságának jelentős részében ez a rabbá lett nemzeti állapot tükröződik vissza nyíltabban vagy – a cenzúra és az állandó megfigyelések miatt – áttételesebben, rejtettebben. Közismertebb munkái mind hordoznak jegyeket a protestálásnak ebből a folyamából. A szovjet hatalom alatt Valton az írói lázadásai mellett nem veszélytelen közéleti szerepet is vállalt. Minden életrajza kiemelt helyen említi, hogy 1980 októberében ő is odaírta nevét az (úgynevezett) 40 értelmiségi levelére, amely közzétett, nyilvános nyilatkozatként negyven észt értelmiségi nevében tiltakozott az anyanyelv háttérbe szorítása ellen, és szállt szembe egyértelműen a hol álcázott, hol csapdaszerű módszerekkel, hol erőszakosan működő oroszosítási politikával, egyáltalán: az idegen hatalommal. Amely (s a rendszernek ez volt a tiltakozó levelet kiváltó intézkedése) hatalmi terrorral akarta megtörni a Tallinnban egy rockzenekar koncertjének betiltása miatt kitört ifjúsági megmozdulásokat.
Az életében otthon több tucat kötetet kiadott író ennek a két könyvnek: a róla szóló tanulmánykötetnek és miniatűrjeinek a Collegium Fenno-Ugricum és a Tokaj-Hegyalja Egyetem Literatura – Studia, illetve Literatura – Opera sorozatában történt kiadásáig sem volt ismeretlen Magyarországon. Legelső néhány műve – Bereczki András pontos meglátása szerint – hazánkban 1969-ben jelent meg, ezek, s a következő hónapokban-években magyar nyelven kiadásra került munkái mindjárt felrázták a magyar közvéleményt, s kivívták az álruhás cenzorok vagy besúgók figyelmét is. A szegedi Árpás Károly ekként emlékszik vissza Nyelvek, sorsok, határok – Arvo Valton vonzásában című írásában egy Valton-mű Szeged környéki tudatosulására: „Ha a bibliográfiák adatai pontosak, akkor 1972-ben, a Tiszatáj februári számában jelentkezett régiónkban először Arvo Valton észt író A zöld hátizsákos ember című novellájával. Fehérvári Győző, a történet fordítója akár regényt is kanyaríthatna arról, hogy a korabeli kultúrpolitikusok és folyóirat-szerkesztők mennyire fáztak a mű közlésétől.” Belepillantva magyar fordításainak listájába, azonnal feltűnik, hogy kezdetben s hosszú éveken át (az első magyarul megjelent művét fordításával jegyző) Bereczki Gábor és Fehérvári Győző törték az utat az író és a polgárjogi harcos itthoni megismertetésében, majd a 70-es évek közepétől-második felétől az észt (vagy az orosz) nyelvet bíró más nyelvészek és műfordítók is: így Kálmán Béla, Vándor Anna, Pethő Eszter. A második évezred első évtizedétől pedig Jávorszky Béla és Pusztay János vették gondozásba Valton szellemének szépirodalmi terjesztését.
A legelőször Bereczki Gábor által szerkesztett antológiában (1969), majd folyóiratokban közzétett munkái után A hurok és más elbeszélések címmel, Bereczki Gábor, Fehérvári Győző és Rab Zsuzsa átültetésében 1974-ben jelent meg magyarul Valton első önálló, 27 novelláját tartalmazó könyve. A Végjáték című, szintén elbeszéléskötetét azután Jávorszky Béla és Fehérvári Győző fordította magyarra (2005), a Cseresznyeág című kisregényének átültetése (2023) pedig Pusztay Jánost dicséri. Fontosabb munkáinak kiadását kiemelt figyelemmel később (a 2013-ig fennálló) szombathelyi Uralisztikai Tanszék gondozta, a Minoritates mundi – Literatura sorozatában két kötete is napvilágot látott: Ezer évig hordott engem a fény címmel verseskönyve (2008), majd a Miniatűrök első kötete (2012), mindkettő Pusztay János fordításában. S miközben Pusztay János még az itt kézbe fogható miniatűr-fordításokon dolgozott, érte az észt írót a halál. A Valton-konferencia gondolata, meglehet, már korábban is érett a professzor elméjében, ez a szándék – immár a tiszteletadás jegyében is – alig néhány hónappal az észt író távozása után, 1924. december 12–15. között észt-finn-mari-udmurt és magyar részvétellel valósult meg. Az In memoriam Arvo Valton konferencián „Valton irodalmi, irodalomszervezői és műfordítói tevékenységét” igen széles körben tekintették át, megállapítva többek között, hogy életművének műfordítói területei és munkássága egyéb tartalmai is „szorosan kapcsolódnak az oroszországi finnugor és szamojéd népekhez”. Több tucatnyi kötetet fordított és adott ki irodalmukból, egyebek között a sokat mondó Kis népek nagy irodalma (Väikeste rahvaste suur kirjandus) sorozatban.
A magyar műfordítók és a finnugor nyelvtudomány képviselői látható jelzéseket adtak eddig is erről az életműről. A most megjelent két könyv a sárospataki Tokaj-Hegyalja Egyetem és a badacsonyi Collegium Fenno-Ugricum jóvoltából ugyanakkor már az alkotói kiteljesedés teljességéhez közelítve mutatja fel Valton arcát. Az itt kézbe fogható szépirodalmi kötete, ahogyan a róla szóló, az említett konferencia előadásait összefoglaló tanulmánykötet is e két intézmény – mindössze másfél év alatt már számos nyomtatott értéket hozó – termékeny kapcsolatának eredményeként a Báthory téka könyvkiadási sorozatának új darabjaiként kerülhetnek az olvasókhoz. Először tehát a konferenciakötetet lapozzuk fel!
Az író Németh László szerint a létben igazán körültekintő, cselekvőképes ember akaratként nő bele a világba. Ez a létezésben megképződött akarat pedig – tehetjük hozzá az írói metaforához – a vízbe dobott kőként, egyre tágulóbb és nagyobb ívű koncentrikus köröket vetve terjed tovább, mozdítja meg és készteti cselekvésre a világot. A Valtonról szóló könyvben is fényesen nyilatkozik meg ez az igazság: az író először hazájában váltotta tettekre tehetségét, majd a közeli, később a már távolabbi finnugor népek közösségében is, s vált ezen a hídon járva Európában is számontartott íróvá. Mert azok a látószögek, amelyek Valton szinte teljes emberi útját és cselekvési formáit ebben a könyvben (a konferencia szisztematikus közelítésrendjében) bemérik, bizony igen sokféle fókuszból néző európai látószögek: Tallinnon kívül Helsinki, Tartu, Párizs, Magyarországról Debrecen, Budapest, Badacsony és Sárospatak fókuszaiból kilenc előadásban világítják át azokat az Észtországból szertehullámzó koncentrikus köröket. Megmutatják az írót és műfajait: a kisregényt, az elbeszélést, a példabeszédet, az elvi nyilatkozatot és a „miniatűrt” is alkotó szellemet; s az életműre tekintő tudományágak szintén a teljesítmény összetettségét és rétegeinek sokféleségét igazolják. Hasonlóan gazdag a művek belső rétegeinek plurális alkatát, azokban a realista, a groteszk, a humoros, az abszurd, a szakrális és egyéb vonulatokat feltáró analízisek sora is. Mert az irodalomtörténet, a stilisztika, a nyelvtudomány – s abban nemcsak a finnugrisztika – szempontjain kívül helyet kapnak a munkásság értelmezésében a történet- és a politikatudomány, a filozófia, a komparatisztika, a néprajz, a statisztika diszciplínáinak szemlencséi is. S mindezt a sokarcúságot, nyitottságot egyetlen – 88 emberi esztendő tartományába keretezett – tevékeny élet hívja ki!
S röviden utalva immár az egyes tanulmányok szerzőire és az írásaik tartalmára, ha dióhéjban is, foglaljuk össze, mire ösztönzi Arvo Valton utókorának íróit és kutatóit. A példaszerű alapossággal dolgozó Bereczki Andrást (Budapest) – mintegy 250 bibliográfiai tétel megidézésével – például arra, hogy a magyar nyelvre fordított művek adatait egybegyűjtse, és egyre gazdagodó linearitásában s analitikusan mutassa be, amely bemutatás magába foglalja az irodalomtörténeti, a kritikai és egyéb vonatkozású reflexiókat is. (Arvo Valton műveinek magyarországi fogadtatásáról). Jaan Undusk (Tallinn) Az egyszerűtől a labirintusig. Arvo Valton helye az észt irodalomban címmel az író hazájabeli irodalmi értékelését és annak vonásait tárja az olvasók elé. Tomi Koivunen (Debreceni Egyetem & Turun Yliopisto [Turkui Egyetem]) az író Cseresznyeág című kötete eredetijét és Pusztay János fordítását veti össze a két nyelv különálló grammatikai sajátosságaira és ebből adódóan a fordítási megoldások természetére irányuló tudományos figyelemmel. (Arvo Valton Kirsioks szépirodalmi műve és magyar fordításának összehasonlítása). Eva Toulouze (Párizs) az írónak az AFUL (Finnugor Irodalmak Szövetsége) elnökeként végzett munkássága szemszögéből bemutatva fotózza az olvasók elé Valton életútját (Arvo Valton, az AFUL elnöke), s Marja Lappalainen (Helsinki) is a közéleti hivatást is teljesítő, a szervezeti vezető avagy az annak kereteiben munkálkodó személyiség vonásait emeli ki Arvo Valton, az AFUL és a M. A. Castrén Társaság című előadásában, és elemzi eközben az író, a műfordító és a finnugor érdek- és értékvédelem harcosának nemzetközi irodalmi együttműködéseit. E két tanulmány – Valton hagyatékán és szellemében – a legfontosabb finnugor szervezetek szerepét, munkáinak, eredményeinek értelmét is tudatosítja, és a legsürgősebb elvégzendő feladatait is megnevezi. Jaak Prozes (Tallinn) nem kisebb feladatra: a teljes finnugorság mai állapotának (és népenkénti bontásban egyedi sorsszituációinak) statisztikákkal is felrajzolt identitásbeli és nyelvi helyzetének összegző kifejtésére vállalkozott. (A finnugor népek helyzete) Ez a tanulmány, a többiek észrevételeivel részint szoros összhangban, az uráli-finnugor anyanyelvű oroszországi etnikai-nyelvi-kulturális kisebbségek beolvasztására törekvő orosz politika átvilágítását, adatokkal bőven ellátott leleplezését, ezáltal veszélyeztetettségük tudatosítását és a nemzeti érzések felébresztését is megteszi drámai következtetésekkel járó kimutatásaiban s elemzéseiben. Az udmurt Muš Nadii (Tallinn) a műfordító és ezen keresztül az egyes uráli népek és nemzeti-népi kultúrák közé hidat építő ember arcát jellemzi Arvo Valton mint műfordító és kultúrák közvetítője című tanulmányában, a mari Sonja Manaj (Helsinki) pedig Arvo Valton, a marik és a mari irodalom címen az orosz fennhatóság alatt élő, egyre fogyatkozó rokon néppel való kapcsolatának, mai létkereteinek és perspektíváinak felmérését végzi el. Az emlékkonferenciát szervező és a miniatűröket, valamint egy híján a konferencia-előadásokat is anyanyelvünkre fordító, a Valtonéval azonos eszmei, szellemi és alkotói terekben mozgó Pusztay Jánosnak a barátságot és az elvi küzdőtárs elveszítése fölötti fájdalmat kifejező írása (Harcostárs, példakép, barát) nemcsak a Valtont mérő vonásai miatt érdemel figyelmet, hanem mert nyíltan röntgenezi át a finnugor nemzetek, népek, törzsek, nyelvek felé irányuló hazai kutatások mai, igencsak fonák helyzetét is, tudatosítva az e terepekre sugárzó előítéleteket, a felemás szándékokat, a megbecsülés hiányát, jellemezve a gyanakvás, a mellőzés atmoszféráit. Az olvasó pedig, az itt csupán vázoltakon kívül még ezer ismerettel, adattal, érzelmi vonással lehet gazdagabb, ha kézbe veszi a konferenciakötetet –, majd pedig elolvassa Valton e könyvvel párhuzamosan kiadott miniatűrjeit is.
A konferencián az előadások észtül és finnül hangzottak el. A kötetben ezek kiegészültek egyrészt az udmurt és a mari előadó anyanyelvén is közölt változattal, másrészt az összes szöveg magyar fordításával (Jaan Undusk tanulmányát Sild Orsolya, a többit Pusztay János fordította).
*
(A miniatűrökről) A szerző e művei, címükhöz illően természetesen igen rövidek: néhány szótól a néhány bekezdés terjedelméig tágulnak csupán, vagyis egy hosszabb elbeszéléseket, regényeket, filmforgatókönyveket is bőségesen alkotó író életművének ezek a munkái „csupán” a töredék – avagy a villámfény- – darabjai. De összességükben és egyediségükben is sok minden sűrűsödik bennük világunkról. Hiszen a cserépdarabok is világokat hordoznak: a teljes kor tükröződik rajtuk. A nagyobb vázából megmaradt darabnyi hajlásszögből, a részlet-mintázatból a teljes forma is kikövetkeztethető: a töretlen amfora, a teljesebb cserépedény is, rajta a már alakokat, viseleteket, arcokat, szituációkat mutató ábrázolások tágasságával. Bizony a rész is felrajzolja általuk tehát az egészet: a „cseppben a tenger” vagy a József Attila-i „Légy egy fűszálon a kicsi él. S nagyobb leszel a világ tengelyénél” metaforák szellemében. A fordítottja, a kontrasztja ez a fajta alkotásmód az eposzok vagy nagyregények terjedelmi szélességének, a betűkben, sorokban is totalitásra törekvő, részletező szellemének. Az Iliász, az Odüsszeia, a Háború és béke vagy Az eltűnt idő nyomában helyén: a pillanatnyiság, a tömörítés, a részlet csillan fel róluk a nagyobb magasságokig. A magyar prózában a gyakran néhány sorrá tömörített, igen rövid epikát Örkény István „találta fel”, de költészetünk is élt ilyen „zsugorító” módszerrel: Weöres Sándor például egyetlen szavas verset alkotott a Tojáséj című és máris kész alkotásában, s Pilinszky János is a végletekig tudta sűríteni gondolati közlendőjét négy-, két- és egysorosaiban. Maga Valton pedig e kötetének legelső miniatűrjében adja tömör metaforikus indoklását, még inkább alkotói módszerének filozófiai magyarázatát e fecskeszárny-csapásnyi műveinek születéséről: „Te madárka vagy, aki röpdösöl a sziklák fölött és hébe-hóba leszállsz, remélve, hogy a kemény felszínen gyenge ujjacskáiddal valamilyen nyomot hagysz.”
Az írónak a Miniatűrök újabb kötete előtt megjelent Cseresznyeág című könyvét az olvasóknak üzenő ajánlója műfaji értelemben a novella, a kisregény és az esszé határterületeire helyezi, illetve szintetikus műfaji formáját olyannak látja, amely „a filozófia, a fennkölt gondolatok és az érzelmek világába kalauzolja el olvasóját.” Kiemeli továbbá Valtonnak az e kötetében is megmutatkozó, „közismerten szatirikus, ironikus stílusát”. A Miniatűrök itt látható kötetében szintén együtt van a műfaj- és a stílusújítások számos szintetizáló mozzanata, a világra a maga kreatív módján tekintő író forma- és stílusteremtő ereje.
Ennek e könyvbeli jellemzésére viszont bele kell pillantani e rövidsége ellenére is kevert műfaji alakulat előtörténetébe. Elsőként azt kell le szögezni, hogy kötetcím és az általa megnevezett műfaj eleve nem az irodalom köréből származik. A „miniatűrök” szó forrása: a miniatúra fogalom alatt élő dolog, ahogyan (az Arcanum tudástára összegzésében) mindenféle szakkönyv egybehangzóan fogalmaz – „festett kép, kezdőbetű vagy egyéb dísz középkori kéziratokban”, a miniátor pedig „középkori könyvdíszítő művész”. Maga a fogalom és szócsaládja pedig „az olasz miniatura, illetve miniatore nyomán” született, amelyek a késő latin miniare (‘cinóberrel fest’), illetve a latin minium (‘cinóbervörös’) szavak alakváltozatai: „az ilyen könyvdíszek jórésze ugyanis ezzel a festékkel készült.” A miniatúra eredendően tehát „kis kép pergamenen, papíron, fatáblán, fémen, vásznon vagy bármilyen hordozón. Díszít szöveget, kódexet, könyvet vagy bármilyen hordozón önállóan jelenik meg.” Ennek leszármazottja vagy variánsa azután a „kezdetben a kézzel írott kódexek díszes kezdőbetűinek (iniciálé), egész oldalas vagy szövegbe illesztett kisebb képeinek vagy szövegkeret-díszítményének” változatos sora. És hogy teljes legyen az irodalmi műfaj képzőművészeti eredetének körbejárása, tegyük még hozzá, hogy „manapság szokásban van miniatúrának vagy miniatűrnek nevezni azon kisméretű képeket, amelyeknek sem szélessége, sem hosszúsága nem haladja meg a 20 cm-t.” Ez a 17×24 négyzetcentiméteres könyvkeret e szerint ugyan meghaladja a miniatúra képzőművészeti fogalmát, de az újabb irodalom mindig is kedvelte a szabályszegést, ezért hát nem kevés: összesen 120 írói miniatűr fért bele határaiba! S mi is hát akkor mindaz a díszítmény, ékesség, kicsi portré, arckép, iniciálé, amit Arvo Valton ezekben a kis terjedelmű műveiben észt nyelven, és itt már – Pusztay János keze nyomán – magyarul is a természeti és a társadalmi valóságára, történelmére, a zajlásában lévő idő hullámaira helyez?
Az Arvo Valton-i minatűr-változat szorosabb értelmezéséhez elsősorban a „miniatűrök” fogalom mögötti megelőző vagy rokon világirodalmi műfajok-műformák megnevezése vezethet most már közelebb. S elolvasva ezeket az írásokat, előzményeiket egyebek közt a filozófiai tételben, a különböző definíciókban, a párbeszédnek csak az egyik oldalát tartalmazó dialógusokban, a jelmondatokban, a népi mondásokban, a közmondásokban, a tömörebb anekdotákban, az esszé zsugorított kivonatában, a példabeszédben, sőt prédikáció-elemekben s több más apróbb szövegtípusban is lehet megtalálni. Forrásaik között, a mélyebb szerkezetükben, a már említettek mellett így megtalálható még a mese, a vicc, a humoreszk s akár az intelem is. Ha pedig a magyar irodalomra tekintünk, a Valton-miniatűröknek óhatatlanul az Örkény Istvántól feltalált egyperces novellával rokonítható vonásai tűnnek fel, nem véletlen tehát, hogy a kötetcím alatt Valtonnál a „félpercesek” műfajmegjelölés is szerepel. Mindezekkel áll tehát közvetlenebb viszonyban a Valton-féle miniatűr, ám ezekhez mérten lehet a különbözőségeit, az egyediségét és az alkotói szuverenitás-jegyeket is – a jövő kritikusai és irodalomtörténészei részéről – megfogalmazni. A tömör műfajával Magyarországon iskolát teremtő Örkény István így összegezte e műcsoportjának jellemzőit a Használati utasítás címet viselő iránytűjében: „A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. Előnyük, hogy az ember időt spórol velük, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. […] Fontos, hogy a címekre ügyeljünk.” A világhálón olvasható szakmai leírás pedig így jellemzi az ebben a felfogásban született Örkény-műveket: „Az Egyperces novellák Örkény István legismertebb és bizonyára legkedveltebb kötetének címe, de a benne foglalt írások sokak szerint egyben műfajteremtőnek is számítanak: rövid – rendszerint csak egy-két oldalas, néha mindössze pár sorból álló – groteszk, abszurd, legtöbbször humoros novellák váratlan csattanóval.” Ugyanezeket a formai és tartalmi vonásokat jórészt el lehet mondani Valton e műveiről is, azzal a különbséggel, hogy az észt író miniatűrjeiben nem szerepel párbeszéd, visszafogott a mélyebben konfliktusos helyzetleírás, csak sziluett-vonalak utalnak a cselekményre, és ezért e munkái nem is „novellák” vagy azok tömörített változatai. Címük sincs, s jóval inkább az elvont gondolati üzenet szolgálatában formálódik meg az első, második vagy harmadik személyben előadott és gyakorta monológ-vonásokkal is átitatott beszélői üzenetsor. A „valakikkel” avagy az „én”-nel történtek, e miniatűr cselekménymozzanatok és az ezekből leszűrődő vagy ezekhez kapcsolt kommentárok gyakran a néhány vagy az egymondatos aforizmáig zsugorodnak, egyes esetekben szinte tétellé, definícióvá, szabállyá válnak. E megoldásnak egyik remek példáját adja az alábbi miniatűr is: „Az embernek természettől fogva két nagy ajándéka van: a születése és a halála. A születés szép világot ajándékoz neki, a halál megszabadítja a szörnyű világtól.”
A filozófiai, az anekdotikus, a groteszk, az abszurd s egyéb tartalmú műfaji összetevők közül most csak egyet, a mese ösztönzését emeljük ki élesebben: a mese forrásként való jelenlétét (a tanítás, példabeszéd, tanulság, intelem jegyeivel együtt) a szerző egyik belső utalása is indokolja: „Írtam egy kis mesét, és teszteltem ismerős olvasókon, észreveszik-e, hogy az én kis mesémben van egy másik, sokkal nagyobb mese is. Nem tudtam elhitetni velük, azt mondták, hogy nekik elegendő a kis mese, nagyobbra nincs is szükségük.” Mesei forrásra utal a Márta nevű egyik szereplő e kedves sóvárgása is, ő „múmia szeretne lenni, akit legalább évszázadonként egyszer megcsókolna egy herceg”. De a mesére és annak gyönyörű, itt már szakrális szimbolikájára vall az a néhány sor is, amelyekben így vallja meg természetélményét a szerző: „Nem vagyok hívő, ha éppen egy mesét olvasok, de az vagyok, ha karcsú erdei fenyőket és örökzöld áfonyaszárakat nézegetek. Minden alkalommal, amikor nyakig elmerülök a tó vízében, megjelenik a láthatatlan presbiter és megkeresztel engem.” S a mesén túl már, Valton egy-egy miniatűr-részlete annyira lírai is lehet, hogy szinte költeményként, prózaversként hat, sőt akár a sorokra vagy strófákra tördelésével is meg lehet próbálkozni: „A zene mindenek fölött. Tanuljátok meg meghallgatni, hogyan énekel a halivadék a vízben, hogyan zizegnek a fákon a bimbózó levelek májusban, hogyan csörömpöl a vaskor a feltaláló lelkében, hogyan szipog a fekvő Vénusz a festményen, hogyan remegnek a szerelmes szempillái, hogyan sír fel a gondolat a zseni fejében, hogyan suttognak a csillagok az égen.” A transzcendensre figyelő líraiság hatja át a szülőföldhöz kötődését kimondó e szavait is: „Szentnek tartom azt a helyet, ahol születtem. Gyermekkoromat megszentelte a szülői ház, a kőrisfa és a pajta mögötti krumpliföld. Bár a levegő borúsabbá vált, időnként átláthatatlanná, az emlékezet nem engedi, hogy az ilyen levegő életemet is elsötétítse.” A mesékhez eredetében közel álló vicc ösztönzését pedig az alábbi rövid részlet közvetítheti: „Markus viccet mesélt, de senki nem nevetett. Markus audienciát kért az ismert komikus vezette viccirodába. Elpanaszolta baját a titkárnőnek, aki meg akarta tudni, miért akart a férfi a bosshoz bejutni. A titkárnő kérte a vendéget, adja elő néhány viccét, hogy megbizonyosodhasson, annyira komoly-e az ügy, hogy azzal a nagy komikust zaklassák. A kisasszony mosolygott Markus viccét hallgatva. Ez felbátorította a férfit…”
De vajon mi hívhatta elő Valtonban egyáltalán ennek a szabálytalan műfajnak a megteremtési igényét? A vélhetően több motiváció közül itt csak az egyik fontosat idézzük meg. Mert a történelmi háttér egyenesen e műfaj elemi, elsődleges indokaként felfoghatóan jelenik meg több miniatűrben is, indokolva e kis műfaj kereteiben is Valton groteszkre hegyezett világérzékelését, benne humorát, szemben az évtizedekig a hátán viselt diktatúra merevségével és irodalmi ideáival: „Mint ismert – írja –, a humor a totalitárius államban be van tiltva. A humor maga ezt meg is érti, és elbújik a föld alá. Ott sötét van és nyirkosság, a humor tüdőbajos lesz. Ha a totalitárius rezsim ebben az államban valami csoda folytán örök álomba merül, a humor előmászik a föld alól, sápadt és egy ideig még erősen köhög, mielőtt apránként felépül.” Ezzel áll szinkronban az a megállapítása is, hogy: „Azért tréfálkozom, hogy a többiek ne értsék meg, milyen komoly ember vagyok a valóságban.” A politika kínzórendszerének képe, az észt nép sorsa és a rajta ülő hatalom abszurdja mindezzel összefüggésben több kicsi írásán meghatározóan üt át. Az egyik legdermesztőbb közülük a nemzeti kulturális identitást csontvázzá sűrítő, alábbi rövid képsor: „Volt idő, amikor a kulturális minisztérium megrendelte fiatal szobrászoktól az észt kultúra emlékműveit. Az egyetlen előírás az volt, hogy a műalkotás eredeti és újító szellemű legyen. Hosszú viták után a fiatal eredetieskedők szoborként egy csontvázat hoztak létre, amelynek minden csontjára neveket véstek… A Csontváz szobrot a Parlament előtti téren állították fel.” S van politikai-történelmi mozzanat, észt létválasz, hatalomellenesség az alábbi, látszólag a klímaproblémáról beszélő szösszenetben is: „Összehívták a világértekezletet, amelynek demokratikus módon határoznia kellett arról, hogy a klímaváltozást be kell fejezni és olyan klímát kell hagyni, amilyenben megszoktuk az életet. Sajnos, elfelejtették meghívni magát a klímát, vagy az nem jelent meg a hívásra. A klíma később mondhatta, hogy nem is hallott az értekezlet határozatáról, és csak változott tovább.” De a népét fenyegető politikai atmoszférát és erőket a maguk konkrét cselekedeteiben sem hagyja Valton kötete megnevezés nélkül. Az író történelmi emlékezete még családjuk szibériai deportálása előtti gyerekkoráig nyúlik vissza, és ennek rémképe is emléket hagy kötetében: „Szeretném tudni, hogy emlékszik-e rám gyerekkorom tükre. A megszálló katonák összetörték a pipereszekrényünket, de néhány szilánkja valahol a szemétdombon bizonyára megőrződött. A jövő régészei talán megtalálják ásatásukkor, és akkor láthatják, milyen srác voltam én gyerekkoromban.” A szovjet hatalom társadalmi környezetét megközelítéseiben olykor egyenesen a kafkai világ vonásai jellemzik: „Ha valakit ismételten rajtakaptak mosolygáson, a pénzbüntetés nagyobb volt, és a börtön is hosszabb.” A korrajz nemcsak a humor hiányát jegyzi meg természetesen a diktatúra elemi jeleként, hanem „a föld alá költöztetett” dolgokban a nevetés mellett más eredendően emberi értékeket is egyértelműen oda taszítottnak talál: „Olyan idők jártak, hogy a hazugság diadalmasan masírozott minden utcánkban, az igazság a föld alá költözött.” Az észt ember viszonyát pedig az orosz hatalomhoz – az állatmese félelmesen groteszk szimbolikáján át – ez a komoran komplex üzenet önmagában is teljes értékűen képes közvetíteni: „Amikor a repülőhaltól megkérdezték, miért ugrál ki folyvást a vízből, azt válaszolta, hogy olyankor nézi a magasban repülő szirtisast és tudni akarja, hogy az tud-e a víz alatt úszni.” A máról pedig többek között így ítél: „A világban sok szörnyeteg volt. Kezdve Nagy Sándortól befejezve Putyinnal. És még távolról sem ismerünk minden ilyent. Voltak ilyenek a kisfiú Sándor előtt is és lesznek az öregecske Putyin után is.”
A stílusirányzatok, az esztétikai minőségek örökségéből – igen sok más között – e gyors jegyzetben elsősorban a már említett műfajokhoz kötődő abszurd, groteszk, humoros, szarkasztikus és filozofikus létközelítések emelhetők ki. Abszurd, becketti jegyek igen sok példája formálódik meg ezekben az írásokban, s noha nyilvánvalóan azok nem nyugati, hanem jellegzetesen észt valóságból táplálkoznak, gyakran egyetemes mondanivalót is tartalmaznak: „Borkát megválasztották az év emberének. Akadtak kíváncsiak, akik megkérdezték, miért. A válasz egyszerű volt: azért, mert ő nem csinált semmit. Ezzel nem követett el semmi rosszat, nem akaródzott tenni semmit…” Az alábbi kétmondatos mű szinte filozofikus, ismeretelméleti-logikai levezetést nyújt a humor tükrében is: „A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket, de ehhez előbb meg kell ismerni a szabályokat. De megszeged azokat a szabályokat is, amelyeket nem ismersz, viszont ebben az esetben elvész a fele élvezet.” S hasonló a Kant ismeretének, sőt megértésének fitogtatásával szemben a válaszadó józanságával fénylő kijelentés: a Kantról kérdezettek „maradék 8%-a azt felelte ugyanis, hogy Kantról semmit nem tud. Ők nyilvánvalóan olvastak tőle néhány filozófiai értekezést.” Az író és hőse viszonya is régi elbeszélői kérdés, közismertek például Flaubert szavai: „Bovaryné én vagyok”, mint ahogyan Tolsztoj nyilatkozata is az Anna Karenina zárulásáról: „Megöltem Annát.” S bizony, ebben a törpe műfajban is felbukkan ez az epikai jelenség: Valtonnak is visszabeszélnek, s már-már saját életet kezdenek élni a mégoly rövid tartalmakba szorított szereplői. „Néhány általam kitalált szereplő egy másik írót óhajtott az ő ábrázolójául – rögzíti –, aki fél oldal terjedelemben írná le az ő feneketlen sötét szemeit és elárasztaná a feltételezett olvasót a szellemességével.”
S a gyűjtemény jellemzéséhez, az iránta való érdeklődés felkeltéséhez immár csak annyit: aforizmák, szállóige-közeli, okos és „ütős” mondatok, valóságértelmezések is garmadával állíthatók ki a szövegekből. Csak néhányat, pusztán kedvteremtésre a Miniatűrök olvasásához: „A léc alatti átfutás is sport, állapította meg az edző”; „Az egyenlőség a szaunában nyilvánul meg, amikor levetjük a fürdő-köpenyt és a mellünkről a kitüntetéseket.”; „Minden médiacsatorna kínál neked gondolati ürességet, amit infónak neveznek.”; „Az egyenlőség olyan eszmei jelenség, ami csak kevés helyen nyilvánul meg.”; „Az önvédelem meg van engedve akkor is, ha tisztelettel viszonyulsz is az élethez.” S végül még egy, amelyet, meglehet, Valton kifejezetten a nyelvtudomány képviselőinek, de az is lehet, hogy a poliglottoknak, avagy egyszerűen csak a nagyszájúaknak címzett: „Ábrahám sok nyelvet tudott, de volt neki egy még nélkülözhetetlenebb tudása: mindezen nyelveken hallgatni is tudott.“ Az író néhány mondata az ilyen sűrű tartalmú aforizmatikus megnyilvánulások közül csak a rövidebb-hosszabb továbbgondoláskor nyílik meg igazán a maga távlataiban: Ilyenek például: „A fantáziának is szüksége van gyakorlásra.” Avagy: „Magunk is büszkék vagyunk a hozzánemértésünkre.” S még tovább: „A szeméthegyek olyanok, mint a tájékoztató művek és még annál is többek.” És még kettő: „Akadt egy műkedvelő, aki csimpánzlányoknak szervezett szépség-versenyt.” S az utolsó, a legbizonyosabb perspektívákkal rendelkező: „Jövőmúzeumot alapítottam. Olyan tárgyakat állítottam ki, amelyek még nem léteztek.”
S végezetül egy, a tudomány művelőihez szóló Valton-írás zárja a kötet iránti érdeklődés felkeltését. A tudományos életről és az elnyerhető fokozatokról ekként hangzik tehát az észt szerző – akár a magyar világba is illeszthető – tömör és ironikus vázlata: „Tent mindig azt gondolta, hogy minden felszín alatt kell lennie valami lényegesebbnek és mélyebbnek. Amikor a soron következő réteget darabokra tépte, és alatta csak ürességet talált, arra a következtetésre jutott, hogy az üresség a leglényegesebb dolog és minden megtöltött dolog mértéke. Tent tudományos traktátumot írt az üresség dicséretéről. (…) de Tent bebizonyította, hogy a nyugati üresség teljesen más jellegű és mindenképpen tartalmasabb és magasabb minőségű, mint a keleti üresség. A tudományos tanács mérlegelte, hogy tudományos fokozatot adjon neki, de végül nem adott. Tent nem vette rossz néven és traktátuma újabb kiadásának utószavában közölte, hogy a fokozat oda nem ítélése a nyugati üresség egyik kifejezése.”
Nem tudom, Arvo Valtonnak volt-e tudományos fokozata. De bizonyos, hogy pályáját s műveit nézve az igényes gondolkodás generálásával íróként és minden tisztségében rengeteget adott nemzetének és a finnugor közösségnek. Tudományos tanácsok nélkül is, távol az elérhetetlen teljességtől, és így az ürességektől, ám a cserépdarabkákról is a kozmoszt csillantva fel nemzetének s más nyelvű olvasóinak.
(Arvo Valton: Pooleminutilised. 120 miniatuuri / Félpercesek. 120 miniatűr. Fordította: Pusztay János. Szerkesztette: Egey Emese. Collegium Fenno-Ugricum – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Badacsony – Budapest – Sárospatak, 2025. 102 o. ISBN 978-615-5589-37-9. Báthory téka. Főszerkesztő: Pusztay János. Literatura – Opera 2. ISSN 3058-0102; In memoriam Arvo Valton. Szerkesztette: Egey Emese. Collegium Fenno-Ugricum – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Badacsony – Budapest – Sárospatak, 2025. 228 o. ISBN 978-615-5589-44-7. Báthory téka. Főszerkesztő: Pusztay János. Literatura – Studia 2. ISSN 3057-8337)