A tanításon túl – a régebbi és a kortárs gyermekirodalom gyermekszemlélete
A 19–20. század fordulójáig nagyrészt egyeduralkodó klasszikus gyermekirodalom legmeghatározóbb sajátossága a nevelő célzat volt, mely az irodalomelméleti és gyermeklélektani szempontoknál fontosabbnak tűnt. A gyönyörködtetés és a nevelés-tanítás szándéka, a didaktikus funkció uralta e korszak gyermeklíráját is. Erőteljes formavilág, zeneiség, egyszerű mondatszerkezetek, ismétlések, párhuzamok, nyelvi játékok, redukált szókincs és képszerűség jellemezte e verseket,[1] melyek fiktív gyermekszereplője gyakorta vált valamilyen pedagógiai példázat középpontjává, mint Pósa Lajos Tamás című művében a szófogadatlan kis Tamás, akit meggondolatlansága miatt megkergettek a darazsak. Bár Pósa nem kívánt moralizálni, mégsem tudott mentesülni a felnőtt mércéhez viszonyító gyermekszemlélettől, a didaktikus, parabolisztikus költői attitűdtől. Így költészete pusztán gyermekhez forduló, nem pedig gyermekközpontú, a műveiből áradó gyermekszeretet ellenére. A régebbi gyerekversek hangneme gyakran gügyögős, s ezzel kívánt leszámolni Németh László, hangoztatva, hogy minden korosztály megtalálja a maga számítását a felnőtt irodalomban, nincs szükség gyermekekre szabott lírára.[2] Hangzásbéli, zenei egységet tükröző, teljes, kerek, lezárt világot leképző alkotások születtek a gyermekversek klasszikus korszakában, melyeket a szimmetria és a rövidség varázsa jellemzett, mindemellett a humor, az irónia is gyakran megjelent.[3]
A gyermekről szóló diskurzusok erőteljesen kisajátításra kerültek, így hangsúlyosan érvényesültek a felnőtt nevelői szempontok; a gyermeklíra a felnőtt gyermekről szóló beszédének terepeként értelmezték. Ebből fakadóan a gyermek „tökéletlen felnőttként”, „még nem kész emberként” került megkonstruálásra, aki egyszerre jelképe az ártatlanságnak és a tisztaságnak, valamint a kiszolgáltatottságnak. A felnőtti mércéhez viszonyító, kolonizáló pedagógiai beszédmód ismerhető fel ebben,[4] s csak a 20. század elejétől megjelenő pszichológiai orientációjú irodalmi áramlat igyekszik felszámolni a didaktikus gyerekversek egyoldalú narratíváját. A gyermek a modern gyermeklírában kezd úgy megjelenni, mint titokzatos zseni, akinek a világába a felnőtt alkotó, „a már-tökéletlen gyermek” (Weöres Sándor) visszavágyik, hogy felemelkedhessen a gyermek ősi, értelmen kívüli fantáziavilágába, s ezzel együtt a gyermek életéből vett életdarabkák kerülnek kinagyításra a versekben.[5] A gyermekperspektíva, a gyermeki élményvilág és nézőpont mind jobban előtérbe kerül a modernséggel, mégpedig az új, a gyermeklírába is beáramló stílusirányzatoknak és eszmeáramlatoknak (szürrealizmus, expresszionizmus, újklasszicizmus, új népiesség, tudatfolyam-technika, automatikus írás, pszichoanalízis) köszönhetően. Weöres Sándor költészete révén világossá vált: a modern lírapoétika világa roppantmód emlékeztet a gyermeki világképre, a szürrealizmus „valóságon túli”, mitikus univerzuma közel áll a gyermek gondolkodásmódjához, az álomszerűség mozzanata köti a kettőt össze. Ráadásul a modern költők – ugyancsak Weöres nyomán – egyre közelebb hozták egymáshoz a felnőtt- és gyermeklírát, ugyanazon esztétikai és formai elveket érvényesítve gyermekverseikben, mint más szövegeikben.[6]
A gyermek nézőpontját működtetni kívánó szemlélet még erőteljesebbé válik a kortárs gyermeklírában, amely radikálisan eltávolodik az ideológiai szemléletű, didaktikus céloknak alárendelt hagyományoktól, új, anti-autoriter, antipedagógiai attitűdöt képviselve. A kortárs gyermeklíra elveti a klasszikus gyermekköltészet prüdériáját, mely leplezni kívánja a valóság kellemetlenebb aspektusait „a gyerekeknek csak szépet és jót!” jeligéje alatt. Az új gyermekfelfogás az öntörvényű gyermek fogalmából indul ki, aki nem a valóság naiv, passzív elszenvedője, hanem annak aktív szereplője, s ahelyett, hogy pusztán befogadná a felnőttől kapott „kész” tudást, kérdésessé teszi a lét bizonyosságait. A tanító-esztétizáló szándék leköszönőben, a költő leteszi „a tudás fegyverzetét”, s így a gyermek ártatlanságát konzerválni igyekvő tematikai-nyelvi tabuk is érvényüket vesztik vagy kérdőjelessé válnak. Megszűnnek a „kizáró eljárások”,[7] s örökérvényű értékek átszármaztatása helyett feltárul a valóság, reflektorfénybe kerül a gyermekvilág is az új gyermekirodalomban, különösen a gyerekszáj-versekkel, mint amilyen Kukorelly Endre Samunadrág című kötete. Továbbá a történetközpontú beszédmód helyett előtérbe lépnek a nyelvjátékok, például Tamkó Sirató Károly, Varró Dániel és Szabó T. Anna verseiben, melyekben a tárgynál vagy témánál fontosabb lett a „hogyan” („hogyan lehet elmondani”) kérdése.[8] Az új gyermekköltészet (Varró Dániel: Túl a maszathegyen [2003], Tóth Krisztina: A londoni mackók [2003], Lackfi János: A buta felnőtt [2004], Kovács András Ferenc: Vásárhelyi vásár [2003]) immár a gyermek élményvilágából kíván kiindulni, nem pedig a felnőtti értékvilágból, miután a posztmodern fordulattal mindennemű tudás bizonyossága megdőlt.
A posztmodern kíváncsisága érhető tetten a kortárs gyermeklírában gyakori szereppróbálgatás gesztusában, hiszen jellemzővé válik a maszkos megszólalásmód. Az újabb gyerekversekben gyakori tehát a szerepjáték (szereplíra), közelebbről: a gyermek szerepének felöltése gyermekmonológok formájában. Sőt, a „gyermek beszél gyermeknek” szerephelyzet megjelenése is jellemzővé lesz a „gyermekről gyermeknek” elv felnőtti narratívája helyett. Ez magával hozza a gyermeknyelv imitálására való törekvést a felnőtt-gyermek közötti távolság áthidalása végett, s következésképp a gyermeki perspektíva felértékelődését a gyermeki szókimondás mozzanatai által, leleplező aktusok formájában. Ennek köszönhetően egyfajta gyermekbeszédbe oltott társadalomkritika kerül megfogalmazásra, ironikus utalásokkal leplezve le a felnőttek alakoskodását, tudálékoskodását és hamis értékrendjét. A gyermeknyelv imitációja természetesen magával hozza a roncsolt grammatikai szerkezetek és a nyelvrontás jelenségét is, amely ugyancsak teret ad a nyelvi humornak, a paródiának. Például jellemző a szórendtévesztés imitálása az azzal együtt előforduló félreértések megmutatásával, de tipikus eszköze a gyermeknyelv utánzásának a toldalékolástévesztés, a szócsere és a szóösszevonás is. A szótorzítás (például fülszőrnövény fűszernövény helyett) pedig a gyermeknyelv-utánzás olyan termékeny eszköze, mely metaforikus jelentésképzetet indít el, s ezáltal többsíkú jelentéshez, jelentéstöbblethez vezet. A gyermeki nézőpont, beszédmód és gondolkodásmód tehát mind fokozottabb mértékben jelenik meg a kortárs gyermeklírában, különösen a szerepversekben.[9]
Poétikai jegyek és gyermekperspektíva az Apám kakasa című kötetben
A posztmodern gyermekirodalom nyelvi-tematikai fordulatai igen látványosak tehát az előző gyermekirodalmi korszakok sajátosságaihoz képest, különösen a szerepmonológok, a maszkos identitás és a gyermekperspektíva megszólaltatására helyezett hangsúly okán. Jellemzővé vált a nyelvi-tematikai tabuk elvetése, amely a megváltozott, a gyermeki megnyilvánulások önértékét legitimáló gyermekfelfogásból fakad, eltávolodva az oktató-kioktató, nevelő szándékú hagyománytól. Anti-autoriter attitűd lett úrrá a gyermeklírán, s a tabutagadó felfogásból fakadóan ma már tematizálásra kerülhet a gyermekversekben egy sor megrázó téma, mint a halál, a családi konfliktus, s olyan nyelvi stílusrétegek kapnak engedélyt, mint a szleng és a hétköznapi beszédmód (társalgási stílus).
Ezek a témák jelennek meg az Apám kakasa című antológiában,[10] a vázolt nyelvi-poétikai sajátosságokkal együtt. A Lackfi János (1971– ) és Vörös István (1964– ) gyermekvers-parafrázisait, palimpszesztjeit tartalmazó verskötetről van szó, mely a klasszikus és modern gyermeklíra darabjainak kortárs észjárás, gyermeki nézőpont szerinti átiratait tartalmazza. E versek belehelyezkednek a gyermek élményvilágába, s a gyermek nézőpontjából elevenítik meg a gyermekélet élményanyagának egy-egy fragmentumát. A lírai én maszkot ölt e versekben: a gyermek álarcát veszi magára, hogy átadhassa az ő narratíváját. E kísérletek által eltűnni látszik a felnőtt-gyermek oppozíció, a kettejük közötti szakadék megszűnik. A pastiche szövegtípus eleven példái jelennek meg e kötetben egymás után, mely a pszichológiai-esztétikai gyermekirodalmi diskurzusban született gyermekversek utánzására irányul konkrét művek világának vagy stílusának megidézésével, imitálásával. Azonban az utánzásnak nem az előszöveg kigúnyolása a célja, hanem játékos kommunikációt kíván létesíteni azzal, újra- vagy továbbgondolva a kiindulópontul szolgáló szöveget.[11]
A mai gyerekek és fiatalok (olykor pedig a szülők) perspektívájának, nézőpontjának, narratívájának közvetítése itt a cél a verseknek az eredetihez (a parafrazálthoz) képest megváltozott jelentésvilágán, új beszédhelyzetein, attitűdjein keresztül. Közvetlenebb módon szólal meg itt a gyermekperspektíva, s előtérbe lép a gyermek nevében történő megszólalás gesztusa. A klasszikus gyermekversre jellemző tanulságmondási kényszer helyett a gyermeki beszédmód és nyelvezet imitálása, a gyermeki mikroszféra tematizálása válik tendenciává a kötetben, hangsúlyosan szerepeltetve a kortárs gyermekvilág motívumkincsét, beszéd-, lét- és tudatmotívumait. Mindeközben ezen átiratok folyamatosan reflektálnak a modern gyermeklíra hagyományára is, mégpedig az irónia, a kifordítás gesztusai által, s a gyermeki tudatfolyamatok, a gyermeklélektani mozzanatok előtérbe hozásán keresztül. A versek egyúttal mutatják a gyermeki fejlődés kereteit meghatározó gügyögő, rímes-ritmikus verseléstől való eltávolodás lehetséges útjait.
A kötet mindkét szerzője felelős volt kreatív írás képzés vagy tanfolyam kivitelezéséért, ami már önmagában mutatja törekvésüket a nyelv szövetével való szüntelen kísérletezésre, mely e kötetet is jellemzi. Az átiratokban a költők gyermekei is megjelennek főhősként vagy versbeszélőként, így találkozunk Loni, Misi, Simon, Margit, Dorottya, Johanna és Ágnes nevével. A szövegek hangulat- és élményvilágát hűen közvetítik a kötet illusztrációi: Molnár Jacqueline grafikái is. E művek asszociatív szálakkal, motivikus szinten kapcsolódnak az átiratok jelentésmezőjéhez, azok atmoszféráját expresszív, szürreális képi világgal erősítve fel vagy egészítve ki. A kötetben olyan szerzők verseit költötték át, mint Arany János, Áprily Lajos, Babits Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Kormos István, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és Zelk Zoltán. Tehát a klasszikus és modern magyar gyermeklíra színe-java megtalálható itt mint a parafrázisok kiindulópontját jelentő elődversek egy izgalmas, a gyermek hangját visszaadni igyekvő vállalkozáshoz.
E névsor mutatja, hogy Lackfi János és Vörös István a modern gyermeklíra hagyományából kívántak kiindulni, mely már eleve nem didaktikus-parabolisztikus szövegek által kívánt közelíteni a gyermek felé, hanem a gyermeki állapotot mintegy sajátos világállapotnak, értékekben gazdag létmódnak tételezték, s a gyermeki megismerés mintázatait alapul véve kívántak feltárni egy töredéket a lét misztériumából, rejtelmeiből, némiképp hasonlatosan a Kosztolányi-féle koncepcióhoz (A szegény kisgyermek panaszai). A modern gyermeklíra kontextusában tehát a gyermekkor önértékénél fogva jelentőségteljes, s ez a kiindulópontja a vizsgálandó antológiában szereplő átiratoknak is, melyek azonban gyakran eljutnak a gyermekkor realisztikus lélek- és társadalomrajzának egy-egy szegmensének felvillantásáig is. Ugyanis egyes, a gyermek társadalmi közegét vagy közvetlen szociális helyzetét érzékeltető, lehangoló szemle vagy a gyermek jövőjével kapcsolatos vízió felvázolása kapcsán (Vörös István: Bérházi kör, részben: Lackfi János: Zsámbéki kör) a kiábrándultság hangja is megszólal, hol gyermekperspektívából kiindulva, hol a felnőtt nézőpontját érvényesítve, vagy azt rárétegezve a gyermekszerepre. Az ilyen jellegű darabok Arany János Családi körének idilljéhez képest különösen letaglózóak. Ezzel együtt megjelenik az elidegenedés élményvilága és az idegenség-érzés is (Vörös István: Jeremy, a fekete srác).
Cserebere – a gyermekség mintázatai parafrázisokban és palimpszesztekben
Parafrázisok, palimpszesztek, pastiche-versek jelennek meg egymás után az Apám kakasa című kötetben, a gyermeklét, gyermeki élményvilág, gyermeki reflexió és gyermekszemlélet számos változatát mutatva, melyek mindegyike a 20. század elejének gyermekkor-narratíváit tükrözi. E versek reflektálnak az eredeti, többnyire modern gyermeklírai hagyományra, melyek középpontjában olykor a csodát, a misztikumot, az élet misztériumát kereső, olykor pedig az élet földi varázsát megtapasztaló gyermekalak áll.
Weöres Sándor Paripám, csodaszép pejkó…[12] című versére íródott Lackfi János Bicajom Shimano, nem más… című palimpszesztje, mely a vers formai sajátosságain túl legfeljebb a mozgásképzettel kapcsolatos mozzanatokat vette át az elődszövegből. Gyermekszerelem jelenik meg e gyermekmonológban, nem tabu már tehát a gyermeki érzelemvilág felvillantása ebben az eleven szerephelyzet megkonstruálására irányuló helyzet- és életképben. A szöveget verbális stílusa lendületessé, mozgalmassá teszi, diáknyelve érzékelteti a gyermekperspektívát. E szöveg szerint a gyermekkort a sebesség iránti vágy, a kortárscsoport előtti kitűnés törekvése és az érzelmek határozzák meg. Rejtett bölcseleti irányú léttapasztalat húzódik meg a versben, miszerint a legmagabiztosabb lélek egyensúlya is elvész az intenzív érzelemdömping hatására – ezt érzékelteti a vers váratlan csattanója: „kicsikét meginog bringám”.
Ezzel szemben a halálmotívum morbid módon kerül elő Vörös István A kocsim csodaszép Audi… című átköltésében, melyben a gázolás, a felelőtlenség, a féktelen életmód motívumain keresztül a gyermek olvasó figyelmét a felelősség morális kérdéskörére irányítja némi rejtett parabolisztikus éllel. Míg Lackfi versében a lírai én gyermek, Vörös versében a szereplírai mibenlét kérdőjelessé válik. Elképzelhető, hogy egy „kölyök” fantázianarratívája szólal meg itt (mely fantáziát a számítógépes játékok [például Carmageddon, GTA] is okozhatták), s a szimultán ritmus megtartása is ezt sugallja, de elképzelhető a fiatal felnőtt nézőpont is. Mindenesetre az eredeti vershez képest igen komor, fekete humorral átszőtt képet ad e mű. Míg Weöres lírai énje egyszer a csillagos égbolt alatt vágtat a végtelenbe paripáján, másszor a napfény világítja be lényét és aktivitását jelző hátasát, addig Lackfi gyermekénje igazán köznapian gyermeki: figyelemre és hóbortos szerelemre vágyik egocentrikus állapotában, Vörös énje pedig zilált, apokaliptikus, amorális állapotba kárhozna…
Weöres Sándor A tündér[13] című verse egy kacér természetű mitológiai lényről, tündérről szól, aki gúnyolódik, játszadozik a nehézkes-ostoba, földhözragadt létmódot jelölő malaccal.[14] A könnyed, szertelen, felelőtlen, világot építő, öntudatlan játék verse ez. A versben az elalvás a nap végét jelöli, ám a csendes halálra is utalhat.[15]
Ezzel szemben Lackfi János Kölyök című átirata álomképek kavalkádjává lesz, kép- és érzetgazdagság jellemzi e szöveget. Különböző képzettípusok és képek mosódnak itt egymásba álomszerűen, az utalás-szerűen rövid tagmondatok pedig a gyermeki impulzivitás élményvilágát idézik, melyek egyúttal álomkép-szerű fragmentumokat hordoznak magukban. Nyelvi játékok, nyelvi humor, fura ételkombinációkat megidéző képzettársítások, nehezen dekódolható jelentésvilág, érzéskavalkád uralja a szövegvilágot, érzékeltetve a gyermekkor impulzív, anarchikus, keszekusza belső élményvilágát, amelyet az érzéki örömök telhetetlenségig fajuló hajhászása jellemez.
Vörös István A roller című szövege viszont inkább a Paripám mozgásképzeteihez kapcsolható, itt is pusztán a formát megidéző palimpszesztről beszélhetünk. E versben a rollerezés eksztázisa átcsúszik egy apokaliptikus vízióba, melynek expresszív voltát fokozzák a megszemélyesítések (roller, autó, bolygó), s egzisztencialista tartalmat kap itt a József Attila-allúzió: a bolygó „lendül a semmi kocsányán”. Nyelvi humor uralkodik a versen, ez itatja át a mű sejtelmes hangulatát, a kép- és érzetgazdagságnak köszönhetően pedig szinte észrevétlenül fordulnak egymásba a jelentések e keretes szerkezetű, dinamikus ívű, zárt kompozícióban.
Weöres Sándor Csiribiri[16] című verse kedves, bájos ritmikájú, szimultán verselésű, a magas-mély magánhangzók oppozíciójára épülő lágy zeneiséggel operáló gyerekvers, mely a lét, a szerelem, az erotikum és a halál misztériumával játszik; szerelmi varázsdal, telve bűbájjal, mágiával és szerelmi hevülettel.[17]
Ezt az egzaltált, extatikus mágikus lélekállapotot prózai, föld- és gyermekközeli diákszokás: a cserebere iskolaudvaron zajló aktusa váltja fel Vörös István Cserebere című versében. E szerepmonológban erőteljesen érvényesül a gyermekszerep a szereplíra eszköztárával: humor, nyelvjáték, sejtelmes, kihagyásos dialogizálás jellemzi a verset, hiszen a másik szava is belehallatszik a szövegbe. Rájátszás-szerű utalások, motívumátírások (szellőlány helyett sellőlány) is vannak a műben, közelítve a gyermekek gondolatvilágához. A cserebere hevét érzékelteti a humoros túlzás: a végén már a kistestvérét is odaadná üzleti partnerének a gyermek.
Szintén valóságközeli problémát dolgoz fel Lackfi János Parabola című verse, mely a családi TV-nézés ártalmaira világít rá, érzékeltetve annak atomizáló, egymástól eltávolító hatását, s a vers üzenetét humoros csattanó hangsúlyozza ki, hiszen a szöveg végén már „űrlény caplat álmodba”, sugallva, hogy azzal álmodunk, amit néztünk a TV-ben: a média kihat a tudattartalmainkra és pszichés állapotunkra. A vers címe egyfelől utal a parabolaantennára, melynek révén fiktív világok jutnak el a kis családhoz, másfelől pedig a vers nem is annyira burkolt erkölcsi tanító célzatára, mely a médiaártalmak felvillantásában ragadható meg (ezt erősíti meg a „parabola” szó mantrázó ismétlése is). Mindez mégis kedves humorral kerül kifejezésre, leltárszerűen sorolva fel a médiatartalmakat, olykor névszói alapon („lassított gól, sípcsont reccs”), olykor fragmentált tőmondatokban idézve meg a reklámok világát („Bőröd fittyed? / Kend ezt rá!”). Kép- és érzetgazdagság jellemzi e szöveget is, mely részben keretes szerkezettel képez kerek kompozíciót, miközben érzékelteti a mai gyermek töredezett tudatát, tudatfolyamát uraló nyugtalanságot.
Weöres Sándor Galagonya[18] című verse a szexualitás, az erotikum és az elmúlás összefonódását vizionálja szimultán ritmusú, roppant zenei hangzású szövegvilágával, egzisztencialista jellegű szorongásélményt oldva fel a nyelv varázsos játékával.
Ehhez képest Lackfi János Kukorica című verse föld- és valóságközeli, banális motívumokkal operál. A kukorica látványának hüpotüposziszével (megelevenítő leírásával) összekapcsolva a költő időbeliséggel ruházza fel az állóképet hangutánzó szavai, verbális stílusa, hangszimbolikája révén. Mindezt a palimpszeszt-jelleggel megőrzött szimultán verselés csak fokozza.
Ha lehet, Vörös István A kutya nyoma című verse még banálisabb, sőt, blődebb motívumokat kelt életre, hiszen a gőzölgő kutyaürülék körülírására épül a szöveg, míg végül meg is nevezi azt, sőt, e látvány végül még neonkeretet is kap. „És a neon rá / fényt keretez, / képpé válik, / lenni kezd. / Téli éjjel / gőzöl a kutya fosa, / gőzöl a kutya fosa / a hóban.” Egy tét nélküli esti kutyasétáltatás eseménysora elevenedik itt meg, ám játékos távolságtartó gesztus a „képpé válás” mozzanata, mellyel a lírai alany elhatárolódik az eseménysor érzékszervileg felfogható tartalmától.
József Attila Mama[19] című verse kiengesztelhetetlen, melankolikus sóvárgás a biztonságot szavatoló édesanya alakja után.
Vörös István Ma… című opusa találóan csonkítja meg a „mama” szót, hiszen a tartalom és a megidézett vers okán sejtjük, hogy a szülőről szól, miközben utal az eltelt időre és az értékvesztésre, s megrövidülő időtávlatokon át értjük meg a lényeget. A versbeszélő egy felnőtt férfi, aki megsajnálva szegény szüleit átvállalná a számlát. Akadozó, nehézkesen gördülő érzelmek jutnak szóhoz a versben, míg végül váratlanul odaveti a lírai én: „Őtőle tanultam magyarul”. Fájdalmas, beragadt, halk tragikum érződik a szövegből a ritmika és a hangszimbolika okán is.
Lackfi János Nyanya című szövege viszont már címével is a komikumra utal, de ez a komikum inkább a sorsára hagyottság tragikumának kifejezője. A szóban forgó édesanyát „valaki bábunak itt hagyta”, e sor a sorstalanság, kiszolgáltatottság jelölője. A bizonytalanságra, kiüresedettségre utal a „csak bámul egyre, messze” sor, s folytatja József Attila-allúzióval: „Szemében felhők szekereznek / az ég vizébe belevesznek”. Talán már az öröklét felé tart, s csak félig van már a földi valóságban, hiszen evilági küldetése véget ért, kifogyott. A „nyanya” szó is erre a kiüresedettségre, Isten bábujává redukálódásra utal. Kontemplációjában összeolvad a környezettel, majd a 4. versszakban hirtelen eloldódik a földtől, megidézve a halál mozzanatát: „a pongyolák szárnyra kapnak / s röpül velük, nem marad rabnak”. Érzékeny reflexió ez az agg asszony rab létére – földi léte már nyűg saját maga számára.
Hasonlóan klasszikus gyerekvers József Attila Altató[20] című verse, amelyben messzi perspektívák, életlehetőségek vetülnek előre a gyermek számára. Lackfi János Keltető című ébresztgető versében viszont komikusan reflektál a szülői nyűgre s gyermeklétre egyaránt: „ébredj fel gyorsan, kis Teréz” – mondja az apa, hiszen iskolába kell menni. Érzékletesen felidézi a reggel hangulatait, érzeteit („kávéillat leng”), humorral orientálja gyermekét az ébredésre („már a kaszáspók fókuszál”). Az impresszionista jellegű képek megszemélyesítésekkel terelik a figyelmet a természet ébredésére: „ébred a tócsában a Nap”. Ugyanakkor ellentétes reflexiók is vannak az elődversre: a „Szundít a lapda, meg a síp” sorokra a Lackfi-változat: „A széken kuksol a ruhád, / mint lesben álló szingaléz / és mindjárt rád veti magát…” Vehemensebbek, agresszívabbak, dinamikusabbak itt a képek és a ritmika is, felerősítve az alapjelentést. Továbbá ironikus reflexiót látunk az eredetire, amikor írja: „Voltál álmodban kis Balázs, / szemész, vegyész vagy ékszerész, / most lehetsz újra iskolás – / ébredj fel gyorsan, kis Teréz!” Ezzel kapcsolja össze narratív módon a két verset: a kis Teréz csak álmodta az óriáslétet, a balázsságot – vagy a lírai én csak a vers ismeretében utal ironikusan a József Attila-szövegre. Viszont ezzel eltávolodik az eredeti szöveg reformpedagógiai szólamától, hogy közelebb kerüljön a mindennapi prózai életritmus kötelezettségei által áthatott kisszerű valóhoz. Ugyanakkor utalás történik itt a családi viszonyokra, kapcsolatrendszerre is, utalva az iskolázottság megtérülő voltára: „Okosabb leszel, mint apád, / akkor is, ha ez nem nehéz” – jegyezzük meg: ha itt is az apa a beszélő, önirónia valósul meg.
E vershez hasonló tartalmú Vörös István Ébresztő című verse, melyben az álmosság, fáradtság mozzanata meghatározóbb (az ég „magát nem aludta ki”), s együttérzés, a gyermekkel, a költő fiával, Lonival való empatizálás árad a versből. Kellemetlen érzeteket idéz meg itt, például a villamos csikorgásait, mely épp Tóth Árpád Körúti hajnalát idézi meg: a város nehézkes ébredése a kiindulópont. Megjelennek konkrét idézetek is az eredeti versből allúziók formájában („lapda meg a síp”, „jó cukor”). Összességében a szöveget az ébredés fásult melankóliája határozza meg.
József Attila Kertész leszek című szövege[21] a felszíni jelentésnél jóval többet hordoz magában, hiszen a költészet küldetésére, az esztétikum, a szépség magvainak elültetésére is utal a földbe való „beojtás” mozzanata, reflektálva Ady virág-képzeteire, az értékteremtés missziójára. Ars poetica-szerű e vers, melyben megfogalmazásra kerül a költő küldetése a jövőre irányuló szellemi-lelki értékek teremtésére és elültetésére az emberek tudatában.
Ehhez képest ironikus ellenpontként értékelhető Lackfi János Kukásdala. E szerepmonológban ugyanis egy gyerek bőrébe bújik a költő, miközben mégiscsak ráerőlteti a felnőttperspektívát: a kölyök a felnőtt szemszögét, nézőpontját igyekszik itt interiorizálni. Így aztán nevelő-tanító célzat jelenik meg a gyermek jövőjéről, jövőképéről szóló ironikus reflexiókon keresztül. A tanulság pedig: a tanulás hiánya kukásléthez vezet, s ez taszító jövőképet vizionál, mely ellentétes a József Attila-i kultúra- és értékteremtéssel. Allúzió formájában is utal a versre a forma megidézésén túl: „Minden beojtott virágom” helyett „Konzervdoboz a virágom” hangzik el a versben, félig önironikusan kinyilvánítva, hogy milyen érték mellett foglal állást. Értékpreferenciáját meg is érveli: az eredeti versben szereplő „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág” helyett azt olvashatjuk: „Ha nem viszik el a kukát, / szemétbe fullad a világ!” – e sorral igazolja a fiú prózai törekvésének jogos, helyénvaló voltát, mi szerint mindenkinek funkciója van a világban. A 4. versszakban tehát végül egy lakonikus tömörséggel megfogalmazott víziót kapunk, mely akár a lírai alanyként megszólaló fiú instant önigazolásaként is értékelhető.
Vörös István Futár leszek című átirata ugyancsak valóság-közelből beszél, egy bringájával szimbiózisban élő srác szerepmonológját adja, akinek bicaja nélkül számára véget érne a világ. Egy kissé autisztikus személy apokaliptikus magánya rajzolódik ki előttünk, ily módon ellenpontozva a József Attila-i értékteremtést.
Kosztolányi Dezső A játék[22] című verse A szegény kisgyermek panaszai című kötet kiemelkedő darabja, a játék misztériumáról szól. A költemény első szakasza a játéktárgyakról szól, majd a játéktevékenységről, s a játék az élet, az önmegértés, a megismerés és a lét misztériumának jelképévé válik a szövegben. Kosztolányi szerint a játék az ösztönök legnemesebbike, mert abból fejlődik ki a költői hajlam; hiába tűnik céltalannak, általa ébredez a gyermek tudata, öntudata, játékmozzanatok mentén fejlődik a költői hajlam is:[23] az ember a játék során „céltalan bolyongásaiban az igazi művészet nagy felfedezéseit teszi meg”.[24] A játék élet, az élet játék e vers szerint, rátapintva az ember homo ludens-i valóságára.
Vörös István Műanyag játékok című versében azonban nem annyira a komplex, már-már metafizikai irányú megismerés értelmében kerül elő a játék, sokkal inkább annak affektív, érzéki aspektusa lép előtérbe, például allúzió formájában: „Játszom ennen árnyékommal, / míg véletlen meg nem szólal. / A tükörrel fényt ütök át, / hogy alusznak-e odaát.” E szöveg a gyermek- és felnőttvers határán áll, akárcsak az elődköltemény. Ám az eredeti jelentéstartalomra is reflektál: az álom mély jelentése: „Játszom néha és ha éjjel / fölkelek, / látszom saját álmom mélyén, / emberek!” az álom pszichológiai jelentése jelenik itt meg, hiszen elfojtott tudattartalmaink, ösztöneink álmunkban juthatnak szóhoz igazán. Itt a metafizikai világ- és önmegismerésről a lélektani valóságunk mélyebb megértésére helyeződik a hangsúly. A felnőttként értelmezhető lírai alany tehát a játékon keresztül vezeti az embereket az önismeret útján, s így itt a játék szintén a lét, a megismerés metaforájává válik, illetve „a lét mint megismerés” jelölője lesz.
Lackfi János Szögletes játékának lírai alanya egy Rubik-kockájával szimbiózisban élő, talán autisztikus, talán elmagányosodott kamasz, akinek mentsvára egyetlen játéka: „Kockázok becsukott szemmel, / végessel és végtelennel, a sötétség hogyha elnyel, / mindent érzek ujjbegyemmel.” E sorok összekapcsolják a földi-érzéki és a metafizikai szintű megismerést, hiszen a véges előbbit, a végtelen utóbbit jelöli. Ugyanakkor a lírai én játékhoz fűződő bensőséges kapcsolata, a játék vigaszt nyújtó hatása tükröződik a folytatásban: „Nem ér engem soha bánat, / hangja után a kockámat / felismerem, még ha százat / tekergetnek is, vagy ezret…” A versben előkerül a személyiség megismerhetetlenségéről alkotott behaviorista szemlélet, hiszen a fekete doboz lélektani metaforájára (Watson) utal itt a „fekete kocka”. A srác „keményen” játszik, még éjjel is, utalva a léttel való vívódásának intenzitására. Végleges magába zártság uralkodik a versbeszélőn, kinek léte tragikus izoláció a társas környezettől. Izoláltságából fakad védelmi reakciója: a közömbösség a külvilág eseményeire, mely drasztikusan hangzó kijelentésében is tükröződik: „bárki meghalhat felőlem” Izoláción alapuló kamaszkori regressziót beszél ki, érzékeltet a vers egy elsivárosodott lelkű (esetleg hospitalizált), belső apokalipszisét játékcsöndjébe, kockamagányába záró fiatal srác nézőpontján keresztül, aki persze akár magasan funkcionáló autista vagy asperger-szindrómás kamaszfiú is lehet.
Petőfi Sándor Anyám tyúkja[25] című népies életképének parafrázisa Lackfi János Apám kakasa című komikus-parodisztikus, a petőfis humort és joviális hangot megőrző szövege. Az eredetivel azonos szituációt mutat be tyúk és kutya helyett kakassal és macskával, népies realizmust alkalmazó nyelviség helyett közvetlenebb, szlenget, s így városi nyelvi realizmust idéző nyelvhasználattal („megzakkant tán az öregem?”), nyelvjátékkal, nyelvi humorral. Ebbe a sorba illenek bele a humoros metaforák igei alapon: „Mint a postás a levelet, / padlónk telepecsételed”. Az állatokkal való dialogizálás is humoros nyelvi vonás, mely a parafrázis szerves alapja: „s ha levesben kötsz ki végül, / tarajod is belekékül!” A versbeszélő lehet gyermek, de akár felnőtt is, az önkiigazító, helyesbítő gesztusok talán előbbire utalnak – például: „bár nincs is bokor a házban, / s a kakast se kell magázzam”.
Vörös István A kidobott tévé című szövege más megközelítésből játszik rá az elődversre, sokkal inkább palimpszeszt-jelleggel. Kaotikus kavalkád jelenik itt meg a tyúk, tévé, kép motívumai révén, s a mitchelli képi fordulat gondolatköre is felvillan itt, hiszen a mentális kép kerül hangsúlyozásra, egyúttal a nagymértékű mediatizációra is utalva: „Képből élünk, képet eszünk, / képek mögött az életünk” E sorok kiemelik a mentális képek kognitív és kommunikációs funkcióját, s mintha a vizualitás elsődlegességét sugallaná. Ám egyúttal a fogyasztói társadalom kritikáját is nyújtja e szövegegység, rámutatva a képek tömegáradata jelentette veszélyre, a fragmentált tudatstruktúrák disztópikus irányú rémképére.
Az Apám kakasa az új gyermekkor-narratívák tükrében
A klasszikus gyermeklírában még erőteljesen érzékelhető volt a kolonizáló beszédmód, vagyis a gyermekkort birtokba venni vágyó nyelvhasználat, hiszen a normatív, a felnőtti mércéhez viszonyító pedagógia jegyében nyílt és rejtett hatalmi formák képződtek le a gyermekversekben.[26] E szemlélet szerint a gyermek „kis vadember”,[27] akit el kell juttatni a felnőtti állapotig, melyet a gyermekkor inkompetenciájával, irracionalitásával, önállótlanságával, „befejezetlenségével” szemben racionalitás és „befejezettség” jellemez.[28] A felnőtt mindentudó bölcsként lép elő, akivel szemben a gyermek szófogadatlan és éretlen biológiai lény.
Ezzel szemben a posztmodern nevelésfilozófiák közül a dekolonizáló pedagógia gyakorlati modell, gyermekfogalom hiányában képzeli el a gyermekhez való viszonyulást,[29] a kritikai pedagógia pedig csendes, távolságtartó, szemlélődő attitűdöt javasol, hogy a gyermeket a maga valódiságában, elevenségében láthassuk, etikai horizonttól mentesen. E felfogás tükröződik a kortárs magyar gyermeklírában is: a kontemplatív, obszervációs, beleérző attitűd. Mindez még a modern gyermeklírától és a fejlődéstani szemlélettől is eltávolodó, dekonstrukciós felfogást tükröz. Az Apám kakasa értékhorizontját is nyitottnak, érdeklődőnek látjuk, mert pusztán rögzíteni kívánja a kortárs gyermekvilág jelenségeit, bár helyenként kiérződik némi halovány moralizáló szándék; hiába a gyermekszerep felvétele, az nem mindig találkozik a gyermeki nézőpont hiteles megkonstruálásával.
Tehát napjaink pedagógiai szókészlete is telített a gyermek összehasonlítására, kiszolgáltatottságára, kizsákmányolására utaló kategóriáktól,[30] s bár érzékelhető a reformpedagógia „gyermek őfelsége” hagyománya is, az engedelmességre késztető kolonizáló hatások máig hatnak. Ám ez a fajta, a kolonizáláshoz vezető, viszonyító szemléletű, normatív pedagógia legfeljebb ellenpólusként vagy rejtett módon van jelen e kötetben. „Nagy elbeszélésekből” fakadó előíró gyermekideológiák, átfogó, preskriptív narratívák helyett „kis réciteknek” („kis elbeszéléseknek”) van létjogosultságuk,[31] melyek teret adnak a nyitottság, a tolerancia, a különbözőség iránti érzékenység érvényesülésének egy empatizáló gyermekkor-narratíva keretében, mégpedig az ismeretlenre fókuszálás mozzanata által.[32] A totalizáló szemléletmód helyett előtérbe kerül a játékos attitűd minden téren, melynek során korábbi olvasatainkhoz újabb és újabb értelmet rendelünk, hogy létmódunk meghatározó jegye a folytonos olvasás és értelmezés legyen.[33]
Ez a fordulat érvényesül az Apám kakasa című kötetben is, hiszen ez az antológia nem valamiféle elvont nevelési érték- és célképzetből indul ki a gyermekhez való viszonyulás során, hanem magából a gyermekből és a gyermeki élményvilágból, érzékenyen az ő lélektani rezdülései, de az őt ért ártalmak és veszélyforrások iránt is. Többnyire a gyermek bőrébe bújva, egyes szám első személyben beszélik el a gyermek egy-egy élettöredékét, miközben a gyermeki önmegélés szempontjából jelentősnek tűnő létmotívum kerül kinagyításra, ráadásul az elődversekkel összehasonlítva tetten érhetőek e szövegekben a gyermeki érzés- és élményvilágban a modernség óta bekövetkezett mérföldes fordulatok is. Ugyanis a weöresi létmisztériumot, a Kosztolányi-féle homo ludens-i attitűdöt egy fragmentáltabb gyermeki tudatvilágból építkező, ennélfogva képlékenyebb, nyugtalanabb, értékürességgel vagy értékválsággal terhelt mentalitás jellemzi az új gyermekkort. Miután erre képes rámutatni a kötet, mintha mégis megmutatkozna benne egyfajta játékos-ironikus nyelviségbe csomagolt gyermekféltő attitűd, ha nem is moralizáló hajlam.
*
A kortárs gyermeklíra termékeny, a kritikai gondolkodást elmélyítő vállalkozása a klasszikus és modern gyermekköltészet darabjaira való reflektálás minden formája, különösen palimpszesztek és parafrázisok formájában, melyek tartalmi-gondolati, motívumtörténeti szempontból, de a célzatosság oldaláról is párbeszédbe hozzák a hagyományt. Ezt tapasztalhatjuk az Apám kakasa szerepverseiben is, melyek a maszkos megszólalásmódot alkalmazva kapcsolódnak a magyar köztudat részévé vált híres gyerekversekre és persze kevésbé ismertekre. Többnyire a gyermeki nézőpont és élményvilág kerül megvilágításra az átiratokban, rámutatva a gyermeklét integritását veszélyeztető tényezőkre és fragmentált valójára egyaránt.
E versek az elődszövegekhez képest kevésbé varázsos, a misztériumtól eltávolodó, nyugtalan, impulzív, képlékeny gyermekkor rajzát adják. Erre lehet következtetni a narratívumokból, a képkavalkádból, a kihagyásos szerkezetből, a szimultán gondolatszerkesztésből egyaránt, melyek egyike-másika kimutatható a versekben. Tehát kedélyes nyelvi-lírai játékon túl a mai gyermekkor tudat-szilánkosodással, identitáskrízissel fenyegető diagnózisát is adja, hiszen ma már az egyetlen bizonyosság a rendezetlen sokféleség, az alaktalanság és a bizonytalanság egysége, mely a vizsgált kötet szövegein is érvényesül.
Jegyzetek
[1] Bódis Zoltán: Gyermek, nyelv, költészet. In: Bálint Péter – Bódis Zoltán (szerk.): Változatok a gyermeklírára. Didakt Kiadó, Debrecen, 2006. 9–19. o.
[2] Lovász Andrea: Gyermek – irodalom. Diskurzusváltozatok. = Forrás, 32. évf. 12. szám, 2000. december, 90–102. o.
[3] Bárdos József: A modern magyar gyermekköltészet keretei. Könyv és Nevelés, 15. évf. 2013. 3. szám, 101–116. o.
[4] Golnhofer Erzsébet – Szabolcs Éva: Gyermekkor: nézőpontok, narratívák. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005. 72. o.
[5] Gombos Katalin: A gyereklíra reneszánsza. = Iskolakultúra, XVII. évf. 5. szám, 2007. május, 44. o.
[6] Bárdos József, i. m.
[7] Gombos Katalin, i. m. 44–45. o.
[8] Bárdos József, i. m.
[9] Petres Csizmadia Gabriella: A kortárs gyermekirodalmi antológiák posztmodern sajátosságai. = Irodalmi Szemle, LVIII. évf. 5. szám, 2015. május, 66–75. o.
[10] Lackfi János – Vörös István: Apám kakasa. Változatok klasszikus magyar gyerekversekre. Kolibri Gyerekkönyvkiadó, Budapest, 2015.
[11] Petres Csizmadia Gabriella: Kortárs sokszínűség az irodalomórán. A kortárs gyermeklíra törzsanyagba történő illesztésének dilemmái. In: Karlovitz János Tibor (szerk.): Tanulás és fejlődés. International Research Institute, Komárom. 2016. 83–88. o.
[12] Lackfi János – Vörös István, i. m. 12–13. o.
[13] Uo. 28–29. o.
[14] Szikoráné Kovács Eszter: A szövegjelentés vizsgálata Weöres Sándor A tündér című versében. = Módszertani Közlemények, 30. évf. 1990. 5. szám, 292–294. o.
[15] Vadai István: Bóbita. A Tiszatáj Diákmelléklete. 62. szám, 1999. szeptember, 8. o.
[16] Lackfi János és Vörös István, i. m. 52–53. o.
[17] Vadai István, i. m. 3. o.
[18] Lackfi János – Vörös István, i. m. 112–113. o.
[19] Uo. 15. o.
[20] Uo. 24–25. o.
[21] Uo. 110–111. o.
[22] Uo. 34–35. o.
[23] Érfalvy Lívia: Kosztolányi írásművészete. Poétikai monográfia. Iskolakultúra – Gondolat Kiadó, Veszprém–Budapest, 2012. 54. o.
[24] Kosztolányi Dezső: A játékról. In: Kosztolányi Dezső: Álom és ólom. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969. 66. o.
[25] Lackfi János – Vörös István, i. m. 128–129. o.
[26] Gaile S. Cannella – Radhika Viruru: Childhood and Postcolonization. Routledge – Falmer, New York – London, 2004. 77–78. o., 123. o.
[27] Somlai Péter: Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata. Corvina Kiadó, Budapest, 1997. 23. o.
[28] Golnhofer Erzsébet – Szabolcs Éva, i. m. 27. o.
[29] Uo. 72–73. o.
[30] Gaile S. Cannella – Radhika Viruru, i. m. 82–83. o.
[31] Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. In: Bujalos István (szerk.): Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richart Rorty tanulmányai. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 8. o.
[32] Pethő Bertalan: A posztmodern. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1992. 64. o.
[33] Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.