Henszlmann Imre (1813–1888) munkássága összességében nem nevezhető „méltatlanul elfelejtett”-nek, de az is kétségtelen, hogy az életmű nagyságához képest alig emlegetjük, ritkán jelenik meg a neve a 19. század művelődéstörténetének ismertetéseiben, feldolgozásaiban. Nagyjából ugyanezt állapította meg a halálának 100. évfordulóján tartott emlékkonferencia előadója („munkásságát a tágabb közvélemény egyáltalán nem ismeri, neve nem fordul elő a kötelező tananyagokban, életéről, tevékenységéről nem írtak regényt vagy regényes életrajzot, nem készítettek sem filmet, sem TV játékot”, 31. old.), és elgondolkodtató, hogy bő 35 év távlatából majdnem ugyanezt ismételhetjük. Aki ismeri, vagy találkozott a munkásságával, leginkább művészettörténészként, illetve régészként, az épített örökség megőrzése iránt elkötelezett tudósként és tudományszervezőként emlegeti. Mindez nagyon is igaz (főleg a királysírokat is feltáró székesfehérvári ásatásokkal lett ismert, a Műemlékek Országos Bizottságának is vezetője volt), s ha ehhez hozzávesszük, hogy eredetileg orvosi tanulmányokat folytatott és szerzett diplomát, a kiegyezés után pedig egy cikluson át országgyűlési képviselő is volt – minősíthetjük a 19. század tipikus polihisztorai egyikének. Sokoldalúságát, pályafutását például Herman Ottóéhoz hasonlíthatjuk. Abból a szempontból is, hogy bár különböző tudományokkal is értő módon foglalkoztak, ez nem vezetett felszínességhez, épp ellenkezőleg: tudtak egy (vagy egy-két) területen kiemelkedőt, meghatározót, az utókor emlékezetére méltót alkotni.
A Miskolci Egyetem bölcsészkarának fiatal oktatója, Kapusi Angéla könyve nemcsak azért fontos, mert segít „helyére tenni” Henszlmann Imre homályba vesző életművét. Munkája önálló és szintén „méltatlanul elfeledett” diszciplínát középpontjába állító (a szerző 2018-ban megvédett doktori disszertációján alapuló) irodalomtörténeti monográfia, ugyanis a magyar irodalom- és művészetkritika első hőskorát idézi meg és hívja fel a figyelmet a fontosságára. Talán jellemző, hogy a közkézen forgó életrajz-gyűjtemények a Magyar életrajzi lexikontól a wikipédiáig Henszlmann életművének első szakaszát letudják a fiatalkori tanulmányokkal, 1848-as hivatalnoki szerepvállalásával, és azt sugallják, mintha a tudományos pályája az 1860-as évektől indult volna. Ez nem így van, Henszlmann 1837-ben már önálló drámaelemzést publikált, az 1840-es években pedig sorozatban írta ilyen témájú, változó terjedelmű és igényességű írásait, és önmagában fontossággal bír, hogy ebben az időszakban olyanok szellemi és baráti köréhez tartoznak, mint Pulszky Ferenc, Vahot Imre vagy Vörösmarty Mihály.
Kapusi Angéla e korszak Henszlmann Imréjét választotta kutatásai témájául, aprólékos részletességgel és tudományos alapossággal, mégis rendkívül olvasmányos stílusban foglalta össze a hazai művészetkritika első jeles képviselőjének munkásságát. A szerző nem azt sugallja, hogy ő „fedezte fel” a témát. Tudománytörténeti áttekintésében sorra veszi az előzményeket, bemutatva azokat a művészet- és művelődéstörténészeket, akik foglalkoztak Henszlmann ilyen irányú munkásságával (mint Levárdy Ferenc, Marosi Ernő, Bubryák Orsolya vagy a kiterjedt levelezést sajtó alá rendező Szentesi Edit). A recepció aprólékos áttekintése azért is hasznos, mert Kapusi Angéla sem akart Henszlmannból megkérdőjelezhetetlen klasszikust faragni: útkereső-formálódó tudományágak, a hazai művészetkritika és művészettörténet egyik értelmezőjének a szerepében jelölte ki a helyét, bemutatva a kritikust kritizáló összegzéseket, a Henszlmann-nal szemben Ipolyi Arnoldnak igazat adó utókor értékeléseit (45–46. o., illetve a külön ennek szentelt összegző fejezet: 151–160. o.).
A kismonográfia fejezeteit a szerző tematikus keretekbe foglalta, tekintettel arra, hogy Henszlmann cikkei és tanulmányai sok irányba elágazó kérdéseket fejtegettek. A harmadik fejezet az egykori alkotó esztétikai alapvetését boncolgatja. Az esztétika szintén „gyermekbetegségekkel küzdő”, azaz önálló útját kereső tudományág volt Henszlmann korában, aki mintha érezte volna az ezzel járó felelősségét. Új, magyar vagy legalábbis magyaros hatású terminológia megteremtésével és meghonosításával kísérletezett, amikor alapvető kategóriákként a „jellemzetes”, az „eleven” és a „czélirányos” fogalmakkal próbálta leírni és kategorizálni a saját koráig megjelent szépirodalom jelenségeit. Nem pusztán jól csengő magyar szavakkal akart mások által felismert téziseket felruházni, önálló és eredeti elméleti keretek kialakításával kísérletezett, amelyekben mindenkor szem előtt tartotta a magyar irodalmi alkotások sajátosságait.
A negyedik fejezet A praxis. A nemzeti kultúra kialakításának programja címet viseli, ami elsőre kissé túlzónak hat, de Kapusi meggyőzi olvasóját arról, hogy Henszlmann valóban erre törekedett. Alighanem az itt szereplő alfejezetek a leginkább elgondolkodatóak a témát távolról vagy egyáltalán nem ismerő olvasó számára. A művészeti képzés magyarországi kezdeteiről vagy éppen a német, a francia és a shakespeare-i angol dráma mintái között az útját kereső magyar dráma kilátásairól elmélkedő Henszlmann ugyanis – nyilván nem tudatosan – de pontosan képviselte saját diszciplínájában korának általános trendjeit. Az 1830–40-es évek köztudottan a modern nemzet és nemzetfogalom megszületésének időszaka, amikor magyar írók magyar nyelven és/vagy nemzeti tematika választásával írták meg az első, de mindenképp klasszikus nemzeti eposzaikat, elbeszélő költeményeiket, drámáikat, készítettek zeneműveket, képzőművészeti alkotásokat. Henszlmann munkásságának feldolgozása azt üzeni, hogy a magyar szellemi és kulturális élet nemcsak azt bizonyította sikeresen, hogy a szépirodalom magyar nyelven is magas színvonalat és innovációt produkál, hanem ugyanez igaz a művészet- és irodalomkritikára, a drámaelméletre is.
Henszlmannt egyszerre foglalkoztatták korának konkrét színházi bemutatói (egyes darabok színpadra állításának kérdései) és a drámaelmélet általános problémái. Drámaelméletének szintézisét a kötet ötödik fejezetében foglalta össze a szerző, pontosan bemutatva az ókori görög dráma és a későbbi európai színjátszás („keresztény dráma”) közötti különbségek és konfliktusok feloldásának kísérleteit. (Különösen tanulságos a jellemábrázolásokkal kapcsolatos sémák feltárása, 133–134. o.)
„Henszlmann Imre egy olyan gondolkodó volt, aki művészetteoretikusként meghatározta azokat az elméleti fogalmakat és kereteket, amelyeket a képzőművészetben és az irodalomban elengedhetetlennek tartott a valódi műalkotások létrejöttéhez” – írja zárszavában Kapusi Angéla (165. o.), továbbá „normaképzésével hatott mind a kortársak, mind az utókor normatív értékelésére”. Ugyanez a benyomás alakul ki az olvasóban, továbbá megfogalmazódik az a kívánság is, hogy a szerző Henszlmann-kötete legyen hasonlóan inspiráló a téma (a magyar dráma-, irodalom- és művészetkritika kezdetei) további kutatására.
(Kapusi Angéla: „Ő hangoztatta először az újabb magyar kritika jelszavait.” Henszlmann Imre, mint művészetteoretikus és drámakritikus az 1840-es években. Gondolat Kiadó, Budapest, 2025. 184 o. ISBN 978-963-556-637-2)