Ali Smith skót írónő Évszak-kvadrilógiája – az Ősz (2016), Tél (2017), Tavasz (2019) és Nyár (2020) című regényekből álló ciklus – az utóbbi évtized egyik legnagyobb irodalmi vállalkozása. Nemcsak tematikai gazdagsága és stiláris sokszínűsége miatt érdemli ki ezt a minősítést, hanem azért is, mert valós időben reflektál a Brexit utáni Egyesült Királyság kollektív tapasztalataira, miközben univerzális emberi kérdéseket vet fel az időről, emlékezetről, művészetről, társadalomról és kapcsolódásról. Az évszakok mint motívumok, nemcsak keretet adnak a ciklusnak, hanem szimbolikus erővel telítik a szövegeket: a természet rendjének metaforájaként az emberi lét ciklikusságára is rámutatnak.
Az Ősz nem véletlenül vált a sorozat egyik legsokoldalúbb és leglíraibb darabjává. Főszereplője az idős Daniel Gluck és a fiatal Elisabeth, kapcsolatuk egy álomszerű narratívában bontakozik ki. A regény struktúrája töredezett, ahogyan maga az időélmény is az – a jelen politikai zűrzavara és a múlt elfeledett emlékei egymásba olvadnak. Smith különös érzékenységgel idézi meg Pauline Boty, a brit pop-art egyetlen női alakjának munkásságát, amely így nem csupán művészeti utalás, hanem tematikus középponttá válik. Az Ősz a történelmi emlékezet, az öregség, a művészet és a női láthatatlanság összefonódó regénye.
A Tél című kötet a család és a társadalom mikroszintű konfliktusainak regénye. A szereplők – Art, Lux, Sophia és Iris – különböző politikai és morális álláspontokat képviselnek, amelyek egy fagyos karácsonyi találkozás során kerülnek ütközésbe. Smith rendkívüli ügyességgel emeli be a regénybe Barbara Hepworth modernista szobrász művészetét, amely mintegy metaforikus kerete lesz az anyaság, az üresség és a formálhatóság témáinak. A regény dialógusai élesek, mégis költőiek, a humor és melankólia egymás mellett léteznek benne. A Tél azt kutatja, miként válhat a szeretet vagy az empátia a társadalmi széthúzás leküzdésének eszközévé.
A Tavasz a kvadrilógia talán leginkább politikai és társadalmilag leginkább elkötelezett darabja. A történet középpontjában egy kiégett filmrendező, egy biztonsági őrként dolgozó fiatal nő és egy rejtélyes kislány, Florence áll. A lány alakja allegorikus jelentéssel telítődik: ő a jövő, az ártatlanság, a változás és a remény hordozója. Smith ebben a kötetben olyan égető kérdésekkel szembesít, mint a menekültek jogfosztottsága, a hatalom cinizmusa vagy a társadalmi apátia. A Tavasz narratív technikája a legmozaikosabb: széttartó történetszálakat köt össze, időnként tudatosan megtörve az olvasói elvárásokat. A szöveg egyfajta irodalmi montázsként működik, ahol a világ zűrzavara stilisztikai eszközzé válik.
A Nyár a tetralógia méltó és lenyűgöző zárása. A regény nemcsak összefoglalja az előző kötetek témáit és motívumait, hanem új szintézist is teremt. Az idő széttöredezettsége, a szereplők visszatérő kapcsolatai és a történelmi kontextusok összefonódása grandiózus egésszé áll össze. Smith ezúttal Lorenza Mazzetti olasz filmrendező alakját állítja a fókuszba, aki éppúgy, mint Boty vagy Hepworth, a női művészlét láthatatlanságát tematizálja. A Nyár központi szereplői – Grace, Sacha, Robert – saját belső dilemmáikkal küzdenek, miközben fokozatosan rádöbbennek arra, hogy a múlt és jelen közötti hidak megépítése nemcsak lehetőség, de kötelesség is.
Az évszakok metaforája – ahogy Smith használja – túlmutat a természeti ciklusokon: a sorozat a társadalom és az egyén közös „éghajlatát” térképezi fel. A hideg, a sötét, a fagy, a bomlás, a fény és a kibomlás mind társadalmi és pszichológiai jelentéssel telítődnek. Ez különösen szembetűnő a Tél és Tavasz kontrasztjában: míg a Tél a befelé fordulás, az elidegenedés, a visszavonulás terepe, addig a Tavasz a kibontakozás, a remény és a felelősségvállalás szimbolikus ideje. A regények egyensúlyt keresnek: hogyan lehet empátiát teremteni megosztottság idején?
Fontos megemlíteni Ali Smith stílusának sajátosságait is, amelyek a sorozat egészén átívelnek. A nyelv játékossága, a szójátékok, az intertextualitás, a popkulturális és művészeti utalások sűrű szövete mind azt szolgálja, hogy az olvasó ne csupán befogadó, hanem aktív résztvevő legyen. Smith nem kínál egyszerű értelmezési kereteket – éppen ellenkezőleg: az olvasó dolga az, hogy rendet tegyen a narratívák és idősíkok között, hogy értelmezze a kihagyásokat, a visszatérő motívumokat, és megértse: miért éppen így van elmesélve a történet.
A sorozat különösen erős női karakterei nem csupán passzív elszenvedői az eseményeknek, hanem formálói is azoknak. Elisabeth, Iris, Lux, Britanny, Florence vagy Grace – mind egy-egy különböző élethelyzet, társadalmi pozíció és világlátás képviselői, akik azonban valamilyen módon ellenállnak a rendszernek, új utakat keresnek a túléléshez, vagy épp a történetmondás révén találják meg saját hangjukat. E karakterek nemcsak narratív funkciót töltenek be, hanem morális súlyt is hordoznak: a társadalom peremén léteznek, de hatással vannak a középpontra.
A tetralógia nem rejti véka alá az irodalom és a művészet melletti elköteleződését. Minden kötet más-más művész köré épül – Pauline Boty, Barbara Hepworth, Katherine Mansfield, Lorenza Mazzetti – ezzel is hangsúlyozva, hogy a művészet nem luxus, hanem létszükséglet. Az, ahogyan Smith párbeszédbe lép ezekkel az alkotókkal, túlmutat az egyszerű hommage-on: új kontextusba helyezi őket, újragondolja, mit jelent női művészként létezni, és mit jelent egy művész munkáját társadalmi szempontból értelmezni. A kvadrilógia egyszerre irodalmi és kulturális kanonizációs gesztus.
A Nyár, a sorozat fináléja külön figyelmet érdemel. A klasszikus lezárással szakítva nem kínál megnyugtató feloldást, inkább egyfajta költői szintézis, amelyben az idő összesűrűsödik, a szereplők életei egymásba fonódnak, és a regény végére az olvasó úgy érezheti: minden mindennel összefügg. A visszatérő szereplők és motívumok révén a kvadrilógia valóban egy nagy egész szövetévé válik. A történet nem egy lezárt világot mutat, hanem egy állandóan mozgásban lévőt – akárcsak az évszakok, amelyek folyamatos változással hozzák el ugyanazokat a tapasztalatokat, új ruhába öltöztetve.
A fordításra is érdemes kitérni: Mesterházi Mónika teljesítménye nemcsak kiváló, hanem kulcsfontosságú az élmény teljességéhez. A Smith-re jellemző szójátékokat, kulturális utalásokat és stiláris játékokat érzékenyen és leleményesen ülteti át magyar nyelvre. Az, hogy a szöveg nem veszít finomságából és politikai élességéből, jelentős részben a fordító érdeme.
Összességében Ali Smith Évszak-kvadrilógiája olyan irodalmi teljesítmény, amely egyszerre radikális és mélyen emberi. Nemcsak a kortárs brit valóság tükre, hanem a posztmodern regény lehetőségeinek egyik legérzékenyebb, legempatikusabb és legbölcsebb megvalósítása. Műveiben az idő, az elbeszélés és az identitás új dimenziókat kap, miközben nem feledkezik meg arról sem, hogy az irodalom végső soron mindig arról szól: kik vagyunk, és hogyan próbálunk kapcsolódni egymáshoz.
Ali Smith kvadrilógiája minden bizonnyal hosszú ideig meghatározó pontja marad a kortárs európai irodalmi kánonnak. Nemcsak tanulmányozni érdemes, hanem újra és újra elolvasni is – évszakról évszakra.
(Ali Smith: Ősz. Magvető Kiadó, Budapest, 2020. 232 o. ISBN 978-963-14-2597-0; Ali Smith: Tél. Magvető Kiadó, Budapest, 2021. 274 o. ISBN 978-963-14-4107-9; Ali Smith: Tavasz. Magvető Kiadó, Budapest, 2022. 274 o. ISBN 978-963-14-4229-8; Ali Smith: Nyár. Magvető Kiadó, Budapest, 2023. 378 o. ISBN 978-963-14-4326-4. Mind a négy kötet fordítója Mesterházi Mónika.)