Vidékünkön a magyarság története a honfoglalás koráig nyúlik vissza. Mád, Tállya, Szerencs a hagyomány s Anonymus révén a honfoglalás eseményéig vezeti vissza nevét. A terület településhálózata döntően az Árpádok korában alakult ki, ekkor a terület nagyobbrészt királyi birtok volt. Az itt megtelepedett nemzetségek közül megemlíthetjük az Abákat, központjuk Abaúj megye névadó települése, a 14. századig központja, Abaújvár. Bodrogolaszi és Felsőregmec román kori temploma nevezetes. Füzér vára már a tatárjárás előtt, Patak (Sárospatak és Sátoraljaújhely között) s Regéc vára az újjáépítés időszakában épült a 13. században. A Tolcsva nemzetség erőssége, Solymos vára (Komlóska határában) és Tokaj vára a 14. században épült. A települések zöme Árpád-kori alapítású, első írásos említésük ekkor történt.
Szent István szellemében a 12–13. században már idegen népek (hospesek, vendégek) érkeztek a területre. 1201-ben az olaszi hospesek kiváltságot kaptak Imre királytól. Az adománylevél biztosította a vendégnépek szabad bíróválasztását, az öröklés terén saját szokásaik megőrzését és a királyi oltalmat. A tatárjárás után V. István megerősítette jogaikban a betelepülteket. Tokaj-Hegyalján három község neve őrzi a hospesek emlékét: Olaszliszka és Bodrogolaszi neve arra utal, hogy Magyarországon az újlatin nyelvet beszélőket olasznak nevezték. Tállya a vallon, ófrancia taille „irtvány” szóból származik. A vallon és itáliai területekről érkezők hozzájárultak a szőlőművelés magasabb szintű elterjesztéséhez.
Az Anjou-királyok alatt békésen fejlődött a terület, bővült a településhálózat, megkezdődött a nemesfémbányászat (Telkibánya). A szőlőművelés nagyobb arányú elterjedése is erre az időszakra esett. (Abaújszántó szőlőiről már a 13. században írtak.) Fellendült a kereskedelmi forgalom a Hernád völgyében, Kassán és a Szepességen át Lengyelország irányába. A Hunyadi-Jagello korban a Hegyalja már neves bortermő vidéknek számított. A gyarapodó települések között a népesebbek mezővárosok:Abaújszántó, Tarcal.
A 16. század alapvető változásokat hozott a lakosság életében. A terület vallási és nemzetiségi egysége felbomlott. A római katolikus egyház megreformálásaként indult mozgalom a protestáns egyházak kialakulásához és 16. századi jelentős térnyerésükhöz vezetett. A reformáció első terjesztői és támogatói (Perényi Péter) közül többen köthetők vidékünkhöz. A zempléni terület a 16. század közepére egyértelműen a reformáció mellé állt. A reformáció az anyanyelv és az iskolahálózat fejlesztője, a rendi ellenállás eszmei bázisa.
A népességtörténet másik fontos folyamatokat elindító változását a török kori harcok, az ország politikai széttagoltsága eredményezte. Vidékünk nem tartozott a hódoltság területéhez, mégis a török korban falvak sora pusztult el. A települések egy része időlegesen néptelenedett el, néhány év, évtized múltán újratelepült. A falvak egy részébe újra magyar lakosok kerültek, másokba nemzetiségek. A 16–17. században megkezdődött az északról, keletről érkező görögkeleti ruszinok spontán bevándorlása. Elnéptelenedett falvak egészét telepítették újra, illetve töredéknyi lakosság érkezett a megfogyatkozott lélekszámú településekre. Komlóskán már a 16. században megjelentek, a 17. században már az egész falut benépesítették. Az erdőmunkával foglalkozó, egészében ruszinok lakta falvak a Zempléni-hegységben jöttek létre, a lakosság töredékét alkották a hegyaljai falvakban. Előbbiekben sikerült megőrizni nyelvüket, utóbbiakban csak vallásuk jelzi betelepülő mivoltukat. A 17–18. században görögkeleti közösségeik fokozatosan ismerték el Róma főségét, s lettek görög katolikussá a munkácsi püspök fősége alatt.
A 17. század a szőlőkultúra, a borkereskedelem kiemelkedő évszázada Hegyalján. A török hódítás után fellendült a vidék szőlőtermelése, hatalmas méretű a borkereskedelem Lengyelország felé. Az állandó és stabil piac révén a 17. században vette fel mai arculatát Hegyalja. A termelés felfutása, a kereskedelem lehetőségei eredményezték az idegen tulajdonok létrejöttét és a kereskedők idevándorlását. Ekkor, a 17. század második felében érkeztek Tokajba a görög kereskedők. Tehetős közösségük emléke a 18. század végén épült görögkeleti templom.
A 17. század az emberek s a vallás kapcsolatában hasonlóan mozgalmas éveket hozott, mint az előző. A Habsburg államra és a katolikus hierarchiára támaszkodva megkezdődött a katolikus megújulás, a főrendi társadalom vallást változtatott. Őket követve a 17–18. században falvak sora tért vissza katolikus hitére. A 17. században az erőszakot sem nélkülöző protestánsüldözések (gályarabság), templomelfoglalások, iskola bezárások után a 18. században erőszakmentesen folytatódott a folyamat. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc időszakában valósult meg csupán valódi toleráns valláspolitika. A fejedelem véget vetett a hitvitáknak és a gyűlölködéseknek. Megtiltotta az erőszakos fellépést, biztosították a vallás szabad gyakorlását, a településeken a templomot a többségben lévők kapták.
A török kori harcok elmúltával, a szabadságharc után fő feladat az ország elnéptelenedett területeinek benépesítése lett. Ennek folyamatában jelentős szerepet kaptak a nemzetiségek, megváltoztatva a terület falvainak nemzetiségi és vallási összetételét. A katolikus egyház megerősítését szolgálta a katolikus német falvak létrehozása vidékünkön. Ugyancsak a katolikus lakosság jelenlétét növelte az északi területek szlovákságának spontán, illetve szervezett betelepítése. Megjelenésük leggyakrabban az ipari vállalkozásokhoz, üveghutákhoz kapcsolódott. 1698-ban a II. Rákóczi Ferenc által alapított Regéci Huta munkásai érkeztek először a területre. A falu benépesítése a 18. században is folytatódott. Szintén magánföldesúri telepítések köthetők a Károlyi-családhoz: Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta újonnan létesült szlovák település, míg Füzér, Füzérkajata, Hollóháza korábban elpusztult portái újultak meg. A 18. században folytatódott, sőt ekkor a legnagyobb arányú a ruszin lakosság spontán bevándorlása a területre: Komlóska mellett Baskó, Mikóháza, Filkeháza, Rudabányácska.
A németek szervezett magánföldesúri vagy állami betelepítések útján érkeztek hazánkba. A magyar köznyelvben a 18. századi német telepítésekkel érkezetteket közös szóval sváboknak nevezik. Ennek oka, hogy a bevándorolt parasztok jó része a sváb tartományokból származott. A svábok két hullámban érkeztek. Az első Trautson herceg magánföldesúri vállalkozása volt 1750 körül: Rátka, Hercegkút és Károlyfalva települt ekkor. A második hullám II. József idejében állami birtokokra történt: Rátka, Józseffalva (Sárospatak), Hosszúláz (Sátoraljaújhely), Sima, Huszház (Abaújszántó), Marczinfalva (Abaújszántó). Az első hullámban érkezettek megőrizték nyelvüket, míg a később érkezett kisebb, jobbára mezővárosok közvetlen közelébe telepített résztvevői hamarabb beolvadtak környezetükbe. Az elpusztult falvak egy része a 18. század elején magyar lakossággal települt újjá: Füzérradvány, Füzérkomlós, Kovácsvágás, Pálháza, Pusztafalu, Szegilong, Szegi.
A 18. század végén az ország népességéről, a népesség jogi állapotáról a II. József-kori népszámlálás (1784–87) nyújtott – történelmünk során először – hiteles adatokat. A természetes szaporodás, a bevándorlás és a telepítések következményeként megnövekedett a lakosság száma a vizsgált területen. A 18. század végén a terület Zemplén megyéhez tartozó részének 41 ezer lakosa volt, az átlagos településnagyság 1465 fő/település.[1]A vizsgált zempléni terület a megye legsűrűbben lakott vidéke, itt vannak a legnépesebb települések, a megye népességének 20%-a. A terület legnépesebb települései Tokaj-Hegyalja mezővárosai, a falvak sorából Monok (1886) emelkedett ki; Szerencs (1571), Olaszliszka (1678), Megyaszó (1877), Tolcsva (2220), Tarcal (2786), Tokaj (2957), Mád (3486), Sárospatak (3783). A megyeszékhelyet, Sátoraljaújhelyt (4037) megelőzi, s így a megye legnépesebb települése Tállya (4393).
A 18. század végéről már egyházi adatok is rendelkezésre állnak. A 16–17. században döntően református terület vallási megoszlásában alapvető elmozdulás történt. Felére esett vissza az ellenreformáció és a betelepítések hatására a reformátusok aránya, de kb. 40% arányukkal még mindig a terület lakosságának többségét ők alkották. A népes mezővárosok közül Sárospatakon a lakosság kétharmadát alkotva legnagyobb (2800 fő) közösségüket találjuk 1776-ban. Megyaszó (1800 fő) lakosságának 96%-át, Olaszliszkának, Szerencsnek, Erdőbényének, Göncnek 50%-át alkották 1776-ban. Tolcsván, Tokajban, Mádon, Tállyán, Sátoraljaújhelyben már kisebbségbe kerültek népes közösségeik. A római katolikusok száma megközelítette a reformátusokét, arányuk 38% körüli. Legnagyobb közösségük Tállyán (2848 fő – 64%), Mádon (1840 fő – 53%), Sátoraljaújhelyben (1708 fő – 42%), Abaújszántón (1479 fő – 55%), Tokajban (1103 fő – 40%), Monokon (1074 fő – 57%) volt. Egészében katolikus falvak a sváb és a huta települések 1786-ban. Legnagyobb görög katolikus közösség Sátoraljaújhelyben alakult ki, ahol a lakosság harmadát alkották 1277 fővel. A mezővárosok közöl Tolcsva (541 fő – 24%), Sárospatak (528 fő – 14%) és Tokaj (454 fő – 15%) közössége említhetők és a többségi ruszin falvak. A Tokajba betelepült görög kereskedők 33 fős görög keleti közösséget alkottak 1785-ben. Elenyésző (2%) az evangélikusok aránya a területen. Csupán néhány mezővárosban van népesebb közösségük: Tállyán (344 – 7,8%), Abaújszántón (319 – 12%), Sátoraljaújhelyben (138 – 3,4%), Tokajban (120 – 4%), Tolcsván (103 – 4,6%). A falvak sorában Monokon említhető (97 fő).
A borkereskedelem lehetősége vonzotta Tokaj-Hegyaljára a zsidóságot. 1786-ban frissen bevándorolt közösségük már a lakosság 4%-át alkotta, a települések 2/3-ában jelen voltak. A mezővárosok bevándorlásuk első állomásai. Legnépesebb közösségeik: Sátoraljaújhely: 292, Tolcsva 288, Mád 259, Bodrogkeresztúr 256, Abaújszántó 191, Tarcal 107 fő.
Fél évszázad múltán, a 19. század közepén Fényes Elek munkájából részletes képet kapunk a terület lakosságáról. Legszembeötlőbb a magyarosodás folyamata. 80-100 év alatt a szórványként betelepült nemzetiségek legnagyobb része beolvadt a magyarságba. Leginkább a hegyaljai falvakban megtelepült töredéknyi ruszinság tűnt így el, de kisebb német közösségek is gyorsan beolvadtak. A vegyes lakosságú települések között ruszin–magyarként szerepelt Bekecs, Mikóháza, Rudabányácska.Szlovák–magyar: Füzér, Kéked. Magyar–ruszin–német: Abaújszántó. Magyar–német: Károlyfalva. Magyar–ruszin–szlovák:Sátoraljaújhely, Vitány. Német települések: Trautsonfalva–Hercegkút, Rátka, Hosszúláz. Szlovák települések: Közép-, Ó-, és Újhuta, Hollóháza, Prédahegyi- vagy Vágáshuta, Sompataki Kis- és Nagyhuta, Kisbányácska–Széphalom. Ruszin települések: Baskó, Filkeháza, Komlóska, Mogyoróska.
1869-ben az első magyarországi népszámlálás idején a vizsgált terület legnépesebb települései hagyományosan a történelmileg jelentős borkereskedő mezővárosok: Olaszliszka: 2368, Megyaszó: 2495, Tarcal: 2920, Tolcsva: 3201, Mád: 3779, Gönc: 3922, Tállya: 3997, Abaújszántó: 4589, Tokaj: 5012, Sárospatak: 7258 (ekkor még két különálló mezőváros Sáros-Kispatak és Sáros-Nagypatak), Sátoraljaújhely: 9946. A társadalmi-gazdasági változások eredményeként Zemplén megye székhelye, Sátoraljaújhely gyorsabban fejlődött a megye többi településénél, s vált a legnépesebbé.
Tíz év múltával, 1880-ban, kevesebben éltek a területen. A szembeötlő népességcsökkenésben szerepet játszott az 1872–73. évi kolerajárvány pusztítása. A települések jelentős része veszített népességéből, kivételt csupán néhány falu jelentett. Fogyó népességűek Tokaj-Hegyalja mezővárosai is, Szerencs és Tarcal kivételével. A megyeszékhely, Sátoraljaújhely (11669 fő) népességnövekedése folytatódott, bár veszített intenzitásából. A demográfiai robbanást megelőzően a települések jelentős részének népességminimumát 1869-ben, illetve 1880-ban regisztrálhattuk.[2] Ezzel szemben néhánynak népességszám maximuma esett 1869-re, mutatva 19., majd 20. századi fokozatos térvesztését, gazdasági, társadalmi jelentőségének hanyatlását.
A 19. század utolsó harmadától érezhető társadalmi–gazdasági változások jelentős hatással voltak a népesedési folyamatokra. Ezeket a halandóság tartós és gyors csökkenése indította el (csökkent a csecsemőhalandóság, nőtt a várható élettartam). Ugyanannyi gyermek született, s már nagyobb az esélyük arra, hogy fel is nőnek. Ugrásszerű a természetes szaporodás növekedése, ezért ez a szakasz a demográfiai robbanás elnevezést kapta. A bő gyermekáldás, a telki állomány elaprózódása, a létbizonytalanság (az idénymunkák, a napszámos munkák nem nyújtanak egész évben jövedelmet), a gazdasági válság új lehetőségek keresésére ösztönözte az embereket. A megoldást sokan a tengerentúlon remélték. Az 1880-as évektől egyre nagyobb szerepet kapott Magyarországon a kivándorlás, amelynek góca az északi területekről húzódott egyre délebbre, s jelent meg területünkön is.
1880-at követően folyamatosan növelte népességét térségünk. A növekedés folyamatát a századforduló kivándorlása és az első világháború népességvesztesége sem törte meg. A terület népességszám maximumát 1941-ben érte el, a második világháború pusztításai, a lakosságcsere és a deportálások következtében 1949-re csökkent. 1960-ra újra – az országos tendenciákkal párhuzamosan – növekedett a terület népessége. Ezt követően azonban folyamatos a csökkenés, különösen 1980 és 1990 között jelentős arányú. A csökkenés folyamata, az utolsó, a 2001-es népszámlálás adatainak tükrében úgy tűnik, megállíthatatlanul folytatódik.
A 19. század közepétől a megye legnépesebb településének számító megyeszékhely, Sátoraljaújhely 1920-ig folyamatosan és dinamikusan növelte népességszámát. Különösen nagyarányú volt ez a növekedés 1890 és 1910 között. A trianoni határrendezést követően jelentősen visszaesett a település lélekszáma már 1930-ra (1920-ban: 21641 fő, a népesség maximuma, 1930-ban: 18972 fő). 1949-ig folytatódott ez a népességcsökkenés (15592 fő), 1960-tól 1980-ig megfordult a tendencia, s növekvő lélekszámúvá vált a város (1980-ban: 20296 fő). Sajnos az elmúlt 20-25 esztendőben folyamatosan csökken a lakosság „Zemplén fővárosában”.
A terület második legnépesebb települése Sárospatak. A 20. században hullámzó a népességszáma, dinamikus növekedések, csökkenések váltakoznak. 1990-ben érte el népességének maximumát 15212 fővel. Ezt követően csökkenő lélekszámú a város. A terület legismertebb városa, Tokaj népességszáma 1880-at követően 1941-ig növekedett. Ekkor érte el maximumát 5903 fővel. A második világháború után 1990-ig folyamatosan csökkent az itt élők száma, majd tíz esztendő alatt közel 300 fővel nőtt. Szerencs 1869-től folyamatosan növekvő, gyarapodó település. 1990-ben érte el népességének maximumát 10705 fővel, ezt követően csökkenő tendencia figyelhető meg itt is.
Egykori dicső történelmének a polgári fejlődés, a demográfiai robbanás időszakában, a századfordulón mond végső búcsút számos történelmi mezőváros. Legjobb példa erre Tállya, a megye korábban legnépesebb városa. A vizsgált területen ez a település az egyedüli, amely népességszámának maximumát a II. József-féle népszámlálás idején érte el, s minimumát – legutóbb – 2001-ben. A stagnáló-csökkenő tendenciák után 1960–70-et követően egyre gyorsuló ütemben veszítették el népességük jelentős részét az egykori mezővárosok és süllyedtek napjainkra a közepes lélekszámú falvaink sorába.
A falvak népességtörténetében az elmúlt száz esztendőben a negatív tendenciák a meghatározóak, egyre gyorsulóbb ütemben csökkenő lakosságszámok jellemzőek. Egy kivétel akad, Pálháza. 1990-ben érte el népességszámának maximumát 1195 fővel, s 2006-ban a városok sorába emelkedett.
A terület vallási megoszlásában a 20. században is alapvető változások következtek be. Római katolikus, református, görög katolikus közösségek jobbára vegyesen alkotják ma a települések lakosságát. A korábban jelenlévő evangélikusság szinte teljesen eltűnt a területről, csupán Sárospatakon (37 fő), Sátoraljaújhelyben (69 fő), Szerencsen (30 fő), Tállyán (34 fő), Tokajban (28 fő) tűnnek fel. Az izraelita vallásúak teljes egészében eltűntek a területről, csupán Sátoraljaújhelyben, Sárospatakon említhetjük őket 6-6 fővel. 2001-ben új kategóriák is megjelentek a népszámlálás alkalmával: nem tartozik felekezethez, nem kíván válaszolni, „besorolást” is lehetett választani, igaz csak kevesen jelölték meg utóbbi kategóriákat. A kivételek közé tartozik Sárospatak, Sátoraljaújhely és Szerencs, ahol a lakosság több mint 10%-a választott ezek közül a kategóriák közül. A terület döntően római katolikus többségű, a települések nagy részében arányuk meghaladja az 50%-ot. A reformátusoké a többség Füzérkajatán, Kovácsvágáson, Megyaszón, Pusztafaluban, Simán, ahol a lakosságának több mint felét alkotják. A ruszin eredetű falvak zártságuk révén megőrizték egyöntetű görög katolikus többségüket (Alsóregmec, Baskó, Komlóska, Mogyoróska).
A statisztikában ugyan későn, 1893-ban, de a népesség-összeírásokban már a 18. században megjelentek a cigányok. A 18–19. században rendkívül intenzív a bevándorlásuk. 1893-ban az ország 7962 településén éltek, Sátoraljaújhely (117 fő, a lakosság 0,9%-a) és Makkoshotyka szerepelt e kimutatásban. Utóbbi helyen a lakosság 19%-át alkotta a már ekkor is jelentős, 88 fős közösségük, döntően magyar nyelvűek.