Ádám György (1922–2013) pszichofiziológus
Felhalmozás és kirekesztés: az agyban a genetikailag rögzített, hálózatokban szerveződött idegsejt tömegeknek ez a begyűjtő és egyben kiszűrő, szakadatlan, mindhalálig érvényesülő, kettős arcú tevékenysége biztosítéka és egyben meghatározója annak az általános érvényű működésnek, amit a ma divatos, köznapi nyelven „tanulás életen át” (az angol divat szerint: „life long learning”) terminussal jelölünk. (…)
A mai felfogás szerint az elemi tanulás fő formájaként mind az állatvilágban, mind az emberi viselkedésben az asszociatív aspektus erősödött meg az evolúció évmilliói során. A legtöbb kutató szerint ugyanis tanulás legkönnyebben akkor jön létre, ha az agyban legalább két információ bemenet működik egy időben, ekkor a két folyamat társulása, asszociációja valósul meg. Ezen uralkodó élettani nézet szerint a tanulás főképpen asszociatív, vagyis „kétcsatornás” jellegű ugyan, de az egyszerűbb, nem-asszociatív, másképpen „egycsatornás” információfelhalmozás mechanizmusa is gyakran tetten érhető. (…)
Az elemi tanulás agybiológiája azonban korántsem korlátozódik eme lényegében „egyszerűbb” információgyűjtési jelenségekre. Már az ifjúkorban, de a felnőtt- és időskorban még inkább az uralkodó szerepet átveszi egy, a fentieknél bonyolultabb eseménysor, amelynek lélektani gyűjtőneve „kognitív tanulás”. (…) Szemben az asszociáció lépcsőzetes és fokozatos agyi rögzítési folyamatával, a kognitív agyi bemenet mindig robbanásszerű, hirtelen és rádöbbenés jellegű, gyors jelenség. (…)
Azt a tényt viszont alá kell húznom, hogy az állandó kiiktatás, agyi szelekciós képesség folytán az agyállomány túlterhelése gyakorlatilag lehetetlen, az agy törléssel, információszűréssel védekezik a túlzsúfolás ellen! (…) Fontos követelmény, hogy a mindenkori pedagógus ezt a szelekciós, kiiktatási tulajdonságot is figyelembe vegye tanítványai teljesítményének megítélésekor.
(Ádám György: Tanulmányok az életen át tartó tanulásról = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 1. szám, 85–89. o.; részletek)
Beck Mihály (1929–2017) kémikus
Kiss Árpád professzor 1889. szeptember 16-án született Sárospatakon. A nagyhírű pataki gimnáziumban érettségizett 1907-ben. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen végezte, és 1912-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett természetrajz-kémia szakon. 1909. május 13-án egyetemi pályadíjat nyert A radioaktivitás jelenségeinek tárgyalása kémiai szempontból című munkájával A pályamunka könyv alakban is megjelent az Egyetem Természettudományi Szövetségének kiadásában, 1911-ben. (Érdekesség, hogy Sárospatakon nyomtatták.) Ez a 146 oldalas, alapos és gondolatgazdag könyv volt az első hazai részletes ismertetése ezen alapvető fontosságú kérdésnek. (…)
Oklevelének megszerzése után a Tudományegyetem Buchböck Gusztáv által vezetett III. Kémiai Intézetében kapott állást. Rendkívül érdekes eredményeket ért el a klór és a nitrogénoxid reakciójának kinetikai vizsgálata során. A nitrozilkorid képződése volt az első ún. harmadrendű reakció, így eredményei néhány év múlva nagy nemzetközi érdeklődést váltottak ki. (…) 1924-ben (…) kinevezést kapott a Kolozsvárról Szegedre menekült Tudományegyetemre. Először nyilvános rendkívüli, majd rendes tanárként dolgozott 1961. évi nyugdíjazásáig. (…) Kiss Árpád volt a kezdeményezője hazánkban a komplexvegyületek spektroszkópiai vizsgálatának. Ez irányú vizsgálatai jelentősen hozzájárultak a ligandumtér elmélet kialakulásához és alátámasztásához. Elektrokémiai vizsgálatai az elméleti fontosságukon túlmenően a fémek korróziója szempontjából is jelentősek, és a hazai korróziós kutatások kifejlődéséhez vezettek. (…) A Magyar Tudományos Akadémia 1954-ben választotta levelező tagjai sorába. (…) 1955-ben „az aromás szénhidrogénekre, valamint hidratált fémionokra és komplex sókra vonatkozó spektroszkópiai kutatásaiért” Kossuth-díjat kapott, 1956-ban Lomonoszov emlékéremmel tüntették ki; élete során több külföldi tudományos társaság fogadta tagjai sorába.
(Beck Mihály: Kiss Árpád, a fizikai kémia professzora. Emléksorok születésének 125. évfordulójára = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 3. szám, 92–93. o.; részletek)
Csépe Valéria pszichológus
Ma a tudomány a korábbiaknál jelentősen többet tud a fizikai aktivitás közvetett és közvetlen hatásairól. Jelentőségét megérteni és megértetni fontosabb, mint bármikor, hiszen a 21. század nagyszerű vívmányai nem csupán okosabbá tesznek, hanem számos negatív következménnyel is járhatnak. Világosan és érthetően kell tehát amellett érvelni, hogy a testnevelésnek, egészségfejlesztésnek tudományos alapjai vannak, s az erre alapozott gyakorlat azt is jelenti, hogy tudatosan építjük fel foglalkozásainkat.
A mindennapos testnevelés bevezetésével Magyarország jelentősen megelőzte a többi országot, s többet ajánl és vár el, mint a fejlett országokat tömörítő szervezet, az OECD oktatási szakemberei által javasolt heti három alkalom. A kérdés persze mindig az, hogy mindent, vagy legalább eleget tudunk-e ahhoz, hogy ne csak a mozgásügyességben kiemelkedő tanulók élvezzék a fizikai aktivitást s annak előnyeit, és a korszerű testneveléshez, valamint a tantárgyakon átívelő felfogáshoz és gyakorlathoz mindenütt rendelkezésre álljanak a feltételek. (…)
Ma a mindennapos testnevelés széles körben elfogadott, jóllehet újra és újra megjelennek a vele szemben támasztott ellenérvek. Ezek egy része leginkább a hagyományos gyakorlatban, s a rossz tapasztalatokban gyökerezik. Az aggályok nem egyszer fakadnak a rögzült pedagógiai gyakorlatból, melynek fő érve, hogy a más tantárgyakra fordítható idő ezzel kevesebb, s hátrányosan befolyásolja a tanulmányi teljesítményt. Ez tudományosan nem nyert bizonyítást, sőt az ellenkezője igaz, azaz a jól megválasztott és elosztott fizikai aktivitás javíthatja a tanulási teljesítményt. Azt a felfogást pedig, miszerint az oktatás mennyisége, s nem minősége fontosabb a tanulók jobb tanulási eredménye szempontjából, egyetlen kutatás sem támasztotta alá. A fizikai aktivitás tehát nem akadályozza, hanem fokozza a gyermekek és serdülők kognitív fejlődését. Az elmúlt évtized kutatásai azt mutatják, hogy a fizikai aktivitás és a kognitív fejlődés között szoros kapcsolat van, s kiemelten a munkamemória, a figyelem és a végrehajtó funkciók tekintetében.
(Csépe Valéria: Az iskolai testnevelésről – gyermekeink jövője érdekében = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 88–89. o.; részletek)
Freund Tamás neurobiológus
„– Mi az élet? – Sár. – És az ember benne? – Arany a sárban.” A pataki kollégium egyik híres diákja, Móricz Zsigmond Sárarany című regényéből származik az idézett gondolat. Mi az ember? „Arany a sárban.” Képes arra, hogy jelleme, tehetsége, munkája és a szeretet által – akár nehéz sorsból érkezve vagy nehéz történelmi körülmények között is – értékként ragyogjon, értéket teremtsen, és ezt hagyja örökül az utána jövőknek. A sárospataki térség, Tokaj-Hegyalja és a zempléni vidék évszázadok óta ilyen embereket adott és ad a magyar tudománynak, kultúrának, történelemnek. (…)
Talán nemcsak az Akadémia utánpótlására és társadalmi legitimációjára igaz az, hogy elképzelhetetlen lenne a vidéki források nélkül, hanem valamiképp az Akadémia születésére is. Bár az Akadémia központja Budapest, létrejöttének forrása, az a szellemiség, amely létrehozta, nem csupán és talán nem is elsősorban Pesté volt. Ahogy Magyarország kultúrájának és tudományos teljesítményeinek forrása ma sem egyedül a főváros tudományos élete – még ha helyszíne gyakran az is.
Jól érzékelhető ez abban a tapasztalatban, amikor egy fővárosi vagy évtizedek óta Budapesten élő ember vidékre látogat. Ilyenkor nem feltétlenül az az uralkodó érzés a szívünkben, hogy eltávolodunk a központtól. Sokkal inkább az, hogy közel megyünk a forráshoz, a gyökereinkhez. Különösen így van ez, ha a művelődéstörténet vagy a tudomány világában élünk, dolgozunk, és Sárospatakra látogatunk. (…) Hiszen a legkiválóbb pataki diákok közül sokan munkásságuk javát jórészt a Magyar Tudományos Akadémia tagjaiként fejtették ki. És azzal a szellemiséggel és emberi minőséggel voltak az Akadémia tagjai, amelyet itt, a nemzeti jelentőségű Sárospataki Református Kollégiumban kaptak útravalóként.
A sárospataki kollégium egykori tanára, Makkai Sándor erdélyi magyar író, pedagógus, református lelkész és püspök Táltoskirály című regényében így ír: „Én csak magam vagyok, de sohase egyedül. Tele vagyok az egész világgal.” A Sárospataki Református Kollégium alapítása óta eltelt közel ötszáz év, az Akadémia alapítása óta eltelt két évszázad és a mai konferencia bizonyítja, hogy Patak és a pataki régió is tele van az egész világgal.
(Freund Tamás: Zemplén és akadémikusai. Elnöki megnyitó a sárospataki konferencián = Zempléni Múzsa, XXV. évf. 2025. 1. szám, 5–7. o.; részletek)
Keviczky László villamosmérnök
Nem szoktam temetésen búcsúbeszédet tartani, szobornál emlékezni, csak, ha erre különleges okom van. Például, ha tanáromról, osztályfőnökömről, első professzoromról van szó. Marx György a világ fizikaprofesszora volt. Távolról az enyém is. Ugye csodálkoznak. Pedig így van, illetve így volt. A Budapesti Műszaki Egyetem mellett működött egy KFKI klub. Ide jártunk mi is többen a BME-ről. Ott ismertem meg ezt a csillogó szemű embert, aki érdekes témákról tudott lebilincselően előadni. Nekünk mindig egy csodálatos mesének tűnt, pedig nem mese volt, mindig a természettudomány ismert adatait és törvényeit használta. Első előadását az amerikai „Cyclops”-tervről hallottam, amelyben szilárd okfejtéssel mutatta be, hogy az emberiségnek nincs esélye más, intelligens lényeket, civilizációkat meglátogatni, viszont van esélye arra, hogy rádiókommunikáció útján esetleg kapcsolatba lépjen velük. Felvázolta annak a valószínűségét, hogy a már jelenleg is létező technológiánk egy ilyen civilizációt találjon. (…)
Marx György élete utolsó percéig úgy vélte, a jelent jobbá lehet tenni a múltnál, a jövőt a mánál. Komolyan hitte, hogy aki megéli, átéli az életet, vagyis akinek véleménye van, aki alkot, az közéletet is él, a köz érdekeit is szolgálja, ahogyan ő tette: alkotott, tanított és szolgálta a közt. Azt vallotta, hogy „az a fiatal, kinek még több a reménye, mint az emléke”. (…)
Ő ugyanolyan marslakó volt, mint akikről nemrégiben nagysikerű könyvét megírta. Azzal a különbséggel természetesen, hogy Marx György itthon maradt, Magyarországon volt marslakó. Most érezzük csak igazán, hogy amíg köztünk volt, azok közé is tartozott, akik ezt a „furcsa” nyelvet, a magyart beszélték és gondolataikkal a 20. század fejlődésének alapjait teremtették meg. S ő még bepillanthatott a 21. századba. Azon nagy magyar tudósok (gondolhatunk itt Wigner Jenőre, Szilárd Leóra, Neumann Jánosra, Lánczos Kornélra, Teller Edére) csapatába tartozott, akik felülmúlhatatlanul járultak hozzá az Univerzumról alkotott, egyre bővülő tudásunk kibontakozásához.
(Keviczky László: A tudomány közel van. Emléksorok Marx György atomfizikus tiszteletére = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 1. szám, 87–90. o.; részletek)
Király Tibor (1920–2021) büntetőjogász
Sárospatakon összegyűltek Finkey Ferenc tisztelői, hogy róla emlékezzenek és kézbe vegyék a Magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete (1619–1914) című művét. (…) Mit ér a három évszázadnyi büntetőeljárási jog irodalma és tudománya, ha az magyar? Ez a kérdés óhatatlanul előbukkan, ha Finkey művét európai kontextusba helyezzük, ahogyan ő is tette. Az olyan fényes nevek mellett, mint Leibniz, Beccaria, vagy Voltaire, akiket Finkey a mű Bevezetésében említ, mintha halványan pislákolnának a magyarok nevei: Bodó, Huszty, Szokolay vagy másoké. Az összehasonlítás és értékelés azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. Tény, hogy Magyarország a vizsgált korszak nagy részében nem volt Európa centrumában, de nem is volt egyszerűen periféria. Nem akarván tagadni Magyarország általános elszegényedését és elmaradottságát, megemlítjük, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságért – az Erdélyi fejedelemséget is ideértve – többet tett, mint némely nyugat-európai ország; itt nem folyt annyi és olyan eretnekper, sőt talán boszorkányper sem, mint Nyugat-Európában. (…)
A kodifikációs kísérletek – 1792/95, 1843/44 – értékes, magas szellemi színvonalról tanúskodnak, és nincs szégyellnivalónk az 1878. évi büntető törvénykönyv, illetőleg 1908. évi novellája, vagy az 1896. évi büntető perrendtartás miatt sem. Azoknak az államférfiaknak, kodifikátoroknak vagy tudósoknak a szellemi teljesítménye, akik akkor alkottak, írtak, működtek és közreműködtek a kodifikálásban, nem maradt el a Nyugaton működő kollégáik teljesítménye mögött. (…) Minderre tekintettel azt állapíthatjuk meg, hogy a Finkey által bemutatott magyar büntetőeljárási (perjogi) tudomány illeszkedett az európai tudomány vonulatához, de részben tükrözte a magyar jogrendszer és gyakorlat sajátosságait, és a 19. század kezdetétől fogva egyenértékű, ha nem is a mennyiségében, más országok büntetőperjogi tudományával.
(Király Tibor: A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete. Gondolatok Finkey Ferencről, halála után ötven évvel = Zempléni Múzsa, I. évf. 2001. 1. szám, 75–79. o.; részletek)
Kiss Jenő nyelvész
Kazinczy kora a nemzetté válásnak és a magyar nyelv versenyképessé tételének a kora. A nyelvi egységesülés és korszerűsödés irányába mutató hosszú folyamat a felvilágosodás terjedésével jut el döntő szakaszába az 1790-es évek elején. A nemzetté válás folyamatában a nyelv kettős értelemben is alapvetően fontos szerepet játszott. Egyrészt az anyanyelv a nemzethez tartozás legfontosabb kifejezőeszköze, szimbóluma lett; bekövetkezett tehát a nyelvi státusváltás, az anyanyelv fölértékelődése: a nemzet és nyelve között szoros viszony alakult ki. Másrészt világossá lett, hogy a társadalom, a közösség korszerűsítésének, a rendi társadalomból a megcélzott polgári társadalomba való átmenetnek nyelvi feltételei is vannak (emlékezzünk Bessenyei tételmondatára: „Minden nép a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem”). A kor jeles gondolkodói azt ismerték föl, hogy a magyarság a közös nyelven és kultúrán alapuló nemzetfogalom jegyében csak a magyar nyelv korszerűsítésével fogható össze és modernizálható. A nyelvi kérdés így, ezért vált fontossá, ezért vált politikummá. A nyelvi feltételek teljesítésére két lehetőség kínálkozott: a saját nyelv versenyképes szintre emelése vagy egy versenyképes nyelvre (a mi esetünkben: a németre) való váltás. A 18. század végének vezető magyar értelmisége az előbbi utat választotta. (…)
Kazinczyék anyanyelv-korszerűsítése a vernakularizáció szellemében végrehajtott teljes nyelvi tervezési folyamat volt, mert nemcsak a magyar nyelv állagát és állapotát gazdagították, hanem helyzetében is hoztak e nyelv és közössége szempontjából pozitív változásokat azzal, hogy kiterjesztették használati körét, jogi érvényességét, s gondoskodni törekedtek az egységesülő írott nyelvi standard elterjesztéséről is. Mai szemmel nézve is elismerésre méltó a nagy viták tüzében kiérlelt és sikerre vitt nyelvújítás, amely a nemzetté válás évtizedeken átnyúló folyamatának szerves velejárójaként nemzetpolitikai fontosságú tett volt. (…) Ez a folyamat az Akadémia irányításával és tekintélyével, illetőleg a reformkori politikának köszönhetően teljesedett ki.
(Kiss Jenő: Kazinczy, az Akadémia és a magyar nyelv ügye = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 2. szám, 16–21. o.; részletek)
Kocsis Károly geográfus
A nemzeti atlasz egy – általában szöveges magyarázatokkal és különféle illusztrációkkal is kiegészített – térképsorozat, amely logikusan, arányosan felépített, meghatározott méretarányokban ábrázolt, kartográfiailag viszonylag egységes kivitelű térképeken az adott állam természeti, gazdasági és társadalmi adottságait mutatja be az ország lakóinak, illetve a külföldi érdeklődőknek. Az eddig megjelent nemzeti atlaszok főbb közös jellemzője az, hogy tárgykörük egy adott állam területére vonatkozik; egy ország természeti, társadalmi, gazdasági térszerkezetét, annak tér-időbeli jellemzőit csaknem enciklopédikus igénnyel, összetett módon, rendszerezetten, egymást logikusan követő térképek sorozatával mutatják be. A nemzeti atlaszokkal szembeni legfontosabb elvárások: szolgálniuk kell az állam, a nemzet reprezentációját, az államigazgatási tervezést és döntést, a tudományos kutatást, a köz- és felsőoktatást, valamint – közérthetőségük révén – a művelt, széles nyilvánosság igényeinek kielégítését is.
Napjainkban a Föld országainak többsége rendelkezik nemzeti atlasszal mint fontos nemzeti szimbólummal. Általában a nemzeti függetlenségre törekedve vagy azt elérve jelentették meg, és utána többnyire két-három évtizedenként frissítik. Az első atlaszt az orosz fennhatóságtól szabadulni kívánó Finnország adta ki 1899-ben. A 20. század derekáig az atlaszok túlnyomó része egyetlen kötetben jelent meg, de méretük meglehetősen változó, módszertanuk többnyire rendezetlen, tartalmuk inkább természetföldrajzi jellegű volt. A második világháború után számos fejlett ország látott hozzá (első vagy újabb) nemzeti atlaszának megalkotásához, immár a területi tervezés, területfejlesztés céljával.
Az 1980-as évektől kezdve korszakváltás zajlott le a nemzeti atlaszok történetében – alapvetően marketing okok miatt. Az egyre igényesebb nemzeti atlaszok immár a művelt átlagembereket, valamint a köz-, illetve felsőoktatás szereplőit célozták meg. (…) A továbbra is tudományos alapokon nyugvó, de már piacorientált, tömegfogyasztásra is alkalmas, modern atlaszok a hagyományos nyomtatott forma mellett az 1980-as évek végétől elektronikus változatban is megjelentek.
(Kocsis Károly: Előszó Magyarország Nemzeti Atlaszához = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 1. szám, 80–84. o.; részletek)
Marosi Ernő (1940–2021) művészettörténész
Ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a művészet modern és újkori fogalom, amelyben az európai művészeknek a kézműves-sorból a skolasztikus értelemben vett „szabad művészeteknek” (azaz: tudományoknak) művelői (azaz: az értelmiség) sorába való emancipációja nyer kifejezést. (…) Ugyancsak közhely az a megállapítás, hogy a művészettörténet-írás ennek az újkori művészetfogalomnak a kifejtése: annak a haladásnak az elbeszélése, amely a művészet lényegi eleme. A fogalmi definíciót ekként elbeszélés helyettesíti, arról, hogyan valósultak meg a tökéletesség ideái. Mindez mindenekelőtt egy alapvető kompromisszumot igényelt a – durva megközelítésben – platonikus és arisztotelészi mimézis-felfogás között: annak elismerését, hogy az utánzás nem gyalázatos szemfényvesztés, s másfelől, a természetutánzás nem öncél, hanem katarzis forrása, ha a látható formákban a dolgok ideáinak felismerése okoz örömet. (…) És még egy közhely: a művészettörténet-írás születését 1764-re szokás tenni, Winckelmann ókori művészettörténetének (valójában e befejezetlen munka megjelent első részének) kiadási évére. Ez a dátum akkor is körülbelül helytálló, ha a 18. század egymással vitatkozó felfogásai közül nem a Winckelmannét, hanem például az őt kritizáló Lessingét, vagy az őt részben megelőző, részben kritizáló francia archeológusokét tekintjük mérvadónak. Mára Winckelmann művészettörténeti ábrázolásának alapjai nagyrészt szétmállottak; amit görögnek tartott, szerencsés esetben rómainak, szerencsétlenebb esetben hamisítványnak bizonyult, amit ideálisnak, az történetinek, amit korainak, az későinek. Megmaradt azonban, s ezen a részletek és az adatok elavulása nem változtat, annak az alapelvnek az érvénye, amely a művészet történetének relativizálását jelenti. Winckelmann nem a művészet, hanem a népek, a civilizációk haladásának történetét írta meg, amikor arról beszélt, hogy valamennyi nép, különböző időkben, a természeti körülmények, az éghajlat és alkati sajátosságai együttes hatására a művészet haladásának egész folyamatát újra elkezdte, a reneszánsz művészet írói által ábrázolt utat egymástól függetlenül bejárta.
(Marosi Ernő: A tudományosság modelljei a művészettörténet-írásban = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 2. szám, 5–15. o.; részletek)
Mádl Ferenc (1931–2011) nemzetközi jogász
Magyarország napokon belül csatlakozik az Európai Unióhoz, s annak a közösségnek a tagja lesz, amelyhez lélekben mindig is sorolta magát. Ehhez bizonyos követelményeknek meg kellett felelnie, s az eltelt másfél évtizedet ezek teljesítése határozta meg. Az erőfeszítések azonban nem csupán az uniós tagság érdekében, hanem a magyar társadalom természetes céljainak megvalósításáért történtek. A feltételek teljesítése és a magyar célok egybeesése jelzi, hogy Magyarország azoknak az értékeknek jegyében akart az EU tagjává válni, amelyeket ettől függetlenül is a magáénak vallott. Ha nem így lett volna, a fölzárkózás eddigi eredményei nem lettek volna elérhetőek.
A külső- és belső biztonság, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság általános célkitűzései, a mindennapi élet megannyi praktikus eleme: az élelmiszerek minőségi előírásaitól, az egészséges ivóvízen, az infrastruktúra fejlesztéséig és a környezetvédelemig – egyszóval, amit ma az uniós jogszabályok szerint alakítunk, működtetünk, nem Brüsszel elvárásainak kielégítését, hanem a mi életkörülményeink javítását célozzák. Hogy ez egyúttal az uniós normák szerint történt, az annak belátása, hogy fölösleges újra fölfedezni azt, amit máshol már föltaláltak és sikeresen alkalmaznak. (…)
Sokan félnek attól, hogy egy multinacionális államszervezethez kapcsolódva megsemmisül mindaz az érték, amit önálló, egyéni színezetű kultúránk teremtett. Európa azonban a nemzetek Európájaként, kulturális sokszínűsége által lett sikeres. Biztosak vagyunk abban, hogy ennek a gazdagságnak a megőrzése az Európai Uniónak kifejezett szándéka. Úgy érezzük, hogy kultúránk, nem kis részben a magyar nyelv „magányossága” miatt Európa számára meglehetősen ismeretlen. A keresztény Európához kapcsolódó magyarság nem maradhatott volna meg, ha nem integrálja a Nyugat kulturális vívmányait. Eközben képes volt arra is, hogy megőrizze a maga kultúrájának egyéni színeit. Az unió kibővülése azt jelenti, hogy létrejön a világ egyik legnagyobb egységes piaca. Magyarország nem annyira fogyasztókat, mint inkább képzett munkaerőt, nemzetközileg nagyra becsült szellemi potenciált, a maga eredeti színeit viszi magával.
(Mádl Ferenc: Lehetőségeink és feladataink az Európai Unióban = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 2. szám, 86–88. o.; részletek)
Meskó Attila (1940–2008) geofizikus
A Magyar Tudományos Akadémia az elmúlt tizenöt évben az elsők közt ismerte fel a határon túli magyar tudományosság jelentőségét, s nyitotta meg intézményi, intézeti, szervezeti, alapítványi kereteit, lehetőségeit a szomszéd országokban élő magyar kutatók számára. A határainkon túl élő, magyar anyanyelvű kutatók a magyar tudományossághoz tartoznak, munkásságukkal az egyetemes magyar tudományt és kultúrát gazdagítják. Az akadémiai külső tagságtól a köztestületi tagságon át, a szenior és junior kutatói ösztöndíjakon, konferenciákon át egészen a közösen megtervezett és kivitelezett kutatási programokig minden szinten együttműködik a magyarországi és a határon túli magyar tudományosság színe-java. Az időközben kialakult, illetve megújult, megerősödött határon túli magyar kutatási intézményhálózattal szintén folyamatosan igyekeztünk kapcsolatokat építeni, lehetőség szerint segíteni működésüket, kutatásaikat, fejlesztési elképzeléseiket.
A határon túli magyar tudományos könyvkiadás kutatóintézeti, kutatói és kiadói háttere mára a négy nagy határon túli magyar közösségben: a romániai, szlovákiai, vajdasági, kárpátaljai magyar tudományosság körében jórészt stabilizálódott. Jelentős különbségek vannak ugyan a szervezettségben, a kutatási háttérben, az intézményesülés fokában, de az előrelépés, a fejlődés mindenütt imponáló. (…)
Évente átlagosan félszáz magyar nyelvű monográfia, legalább ugyanennyi tanulmánykötet, s még egyszer ennyi helytörténeti, tudományos, népszerűsítő munka lát napvilágot hét szomszédos országban, magyar kutatási témákban. Ez a teljesítmény kétségkívül igen jelentős, meghaladja a legnagyobb magyarországi tudományos kiadók kiadványszámát. S akkor még nem számoltuk az egyetemi, a gimnáziumi tankönyveket, a rengeteg alkalmi kiadványt, kutatási jelentést, a folyóirat-közleményeket, a nem magyar nyelven megjelent kiadványokat.
(Meskó Attila: A határon túli magyar nyelvű tudományos könyvkiadás = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 1. szám, 81–83. o.; részletek)
Orosz István (1935–2024) történész
A mezőváros-kutatásban a legnagyobb hagyománya kétségtelenül a történeti-jogtörténeti megközelítésnek van, amely szerint a középkori forrásainkban a latin oppidum szóval jelölt településeket a különböző szintű és mértékű privilégiumok különböztetik meg az alacsonyabb rangú településektől, a possessióktól, a jobbágyfalvaktól, s az országrendiség hiánya az igazi városoktól, a civitásoktól. E privilégiumoknak három nagy tartóoszlopa volt: a vásártartás joga, a földesúri adózás előnyösebb rendszere és a város életének irányításában érvényesülő több-kevesebb autonómia. (…)
Attól függően, hogy e három elem közül melyiket tekintették a legfontosabbnak, a mezővárosok történetének kutatói között eltérő nézetek fogalmazódtak meg. Vannak, akik szerint a mezővárosok elsősorban az árutermelés és a rendszeressé váló árucsere centrumai, még nem teljesen kifejlődött városok, de a társadalmi munkamegosztás előrehaladásával – legalább egy részük – valódi várossá, civitássá fejlődhet. Erre utal, hogy a mezővárosok belső munkamegosztásában egyre növekvő szerepük van az iparosoknak és kereskedőknek; a mezőgazdasági árutermelés mellett az iparnak és a kereskedelemnek a mezőváros vonzáskörzetében is meghatározó szerepe van. Mások szerint az oppidumok elsősorban feltörekvő, a jobbágyi sorból kifelé tartó paraszti közösségek, annak a mozgalomnak a termékei, amelynek során fokozatosan fellazultak a jobbágyokat és a földesurakat összekötő szálak. Az egy összegben s gyakran pénzben adózó települések már nem éltek közvetlenül földesuruk függésében, hiszen a járadékot saját elöljáróságuk szedte be tőlük, s az igazgatási autonómia révén az úri joghatóság is elhalványult, mert ügyeiket – legalább első szinten – saját bírói fórumukon intézték. Ugyancsak függetlenné váltak földesuruktól e paraszti kommunitások a földbirtoklás és földhasználat tekintetében. (…) A mezővárosokkal kapcsolatos minden felfogás megegyezik azonban abban, hogy az oppidumok földesúri hatalom alatt maradt települések, polgáraik nem kerülhettek be a Magyarországon egyébként is szűk körű polgári rendbe, azaz az országrendiség jogállását nem szerezhették meg.
(Orosz István: A mezővárosi fejlődés történeti szakaszai Magyarországon = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 1. szám, 5–16. o.; részletek)
Paládi-Kovács Attila etnográfus
Erdélyi János 1845 szeptemberében látott neki a Kisfaludy Társasághoz beérkezett kéziratkötegek rendezéséhez. (…) A Társaság szabad kezet adott neki a rendezés, szerkesztés ügyeiben. (…) Erdélyi János Magyar Népköltési Gyűjteménye, a Magyar Népdalok és Mondák három kötetének népdalkészlete páratlanul gazdag, összesen 1392 verses szöveget ölel fel. Mind a három kötet előszava kiemeli az Akadémia kezdeményező szerepét, felsorolja, hogy kitől, honnan érkeztek be a lejegyzett szövegek. „Az Akadémiától átvett darabok száma meghaladta az 1000-et; ebből Mindszenthy Dániel Zemplén megyei táblabíró gyűjtése […] maga vagy 350, K[ecskeméthy] Csapó Dánielé 130 darab.” (…) A Népdalok és mondák II. kötetében Szeberényi Lajos régebben heverő gyűjteményéből, a III. kötetben Rumy Károly György egykori gyűjteményéből származó népdal-szövegek is találhatók. (…) A beérkezett nagyobb kézirat-kötegekben számos kottával, hangjegyekkel kísért dalszöveg is akadt. (…) T. Erdélyi Ilona derítette ki, hogy Ferenczi Lajos pesti ügyvéd „vállalta mintegy 1800-2000 forintnyi összeg előlegezését” a kötet kiadására. Erről az örvendetes hírről Erdélyi maga számolt be a Kisfaludy Társaság 1845. november 8-i ülésén. Valójában hitelügyletről volt szó. Ferenczi ügyvéd úr az Erdélyinek adott személyes kölcsönnel járult hozzá a kiadói vállalkozás elkezdéséhez. A kölcsön fejében a kötet bevételének egyharmadát kérte. A hitelnyújtó ügyvédet Erdélyi nyerte meg az ügy számára. (…)
Ennek a történetnek is az a tanulsága, hogy Erdélyi személyes áldozathozatala, hitelképessége és kockázatvállalása nélkül a nagy mű kiadása nem valósulhatott volna meg. Ezért olvasható a Népdalok és mondák címlapján, hogy „A Kisfaludy Társaság megbízásából kiadja és szerkeszti Erdélyi János. Pest, 1846, 1847, 1848”. Ezzel a formulával jelent meg Pesten 1851-ben a Magyar közmondások könyve is, Erdélyi János másik úttörő alkotása a magyar nép- és nyelvhagyományok köréből. A „kiadja” mindkét esetben szó szerint értendő. Amire nem volt képes sem a Tudós Társaság, sem a szépírói közösség, azt nemesen és nagyvonalúan oldotta meg egy pórfiúból lett fiatal tudós.
(Paládi-Kovács Attila: Erdélyi János és a Magyar Tudós Társaság/Tudományos Akadémia = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 2. szám, 5–11. o.; részletek)
R. Várkonyi Ágnes (1928–2014) történész
Jan Amos Komensky, a Cseh–Morva Testvérek lelkésze, majd püspöke személyes életében is végigszenvedte a háború minden tragédiáját. Feleségét, gyermekeit a háború hiénája, a pestis vitte el. Háza hamuvá lett, könyveit, kéziratait tűzre hányták a zsarnok zsoldosok. Menekülnie kellett, száműzött lett. A labyrintusból kivezető Ariadne fonalat már igen korán az iskolarendszer, a nevelés, a tanítás reformjában vélte megtalálni. Átfogó új nevelési rendszert dolgozott ki, s a jövő zálogát a tudás, a műveltség modernizációjában jelölte meg. Miután Angliában és Svédországban megreformálta az oktatást, meghívták Franciaországba s ő mégis inkább Sárospatakra jött. Többféle vélemény él róla, hogy az ismételt meghívás után végül miért választotta a Szajna-parti város helyett a Bodrog-parti kollégiumot. Meglátogatta ide menekült hittestvéreit. Vállalta Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony és az ifjú Rákóczi Zsigmond kérésére, hogy megreformálja a kollégiumot. Ez mind igaz. Mégis eddig kevéssé ismert magyarázatot diplomáciai elgondolása adhat. (…)
Elképzelésében Magyarországnak kulcsszerep jutott. Két meggondolásból. Az ország földrajzi helyzetéből is következik, hogy mint a múltban, a térség stabilizáló tényezője legyen a jövőben is. Főleg pedig Magyarországot sújtotta legsúlyosabban a török, területének kétharmadát az Oszmán Birodalomhoz csatolták, s Erdély Isztambul protektorátusa alatt állt. De már nemcsak próféciák hirdették a török uralom közelgő elmúlását! 1645 óta folyt a velencei-török háború, Zrínyi sikeres mozgalmat indított és nemzetközi szövetséget hozott létre a török európai hatalmának visszaszorítására. Az újabb kutatások kimutatták, hogy Comenius felismerte Zrínyi vállalkozásának jelentőségét és együttműködött vele. Tudatában volt, hogy az oszmán terjeszkedés Közép-Európa többi országait is fenyegeti. Úgy vélte, ha egy idegen hatalom megszáll egy országot, s az elveszti függetlenségét, ott eluralkodik a műveletlenség és az elmaradottság. (…) Leszögezte, ha Közép-Európa országai elvesztik a békét, a világ, vagyis Európa kettéhasad. S a következő generációk lesznek igazán vesztesek.
(R. Várkonyi Ágnes: Comenius, a nemzetek tanítója = Zempléni Múzsa, XI. évf. 2011. 3. szám, 22–26. o.; részletek)
Sohár Pál (1936–2025) kémikus
Wagner, korát messze megelőző és a közönséggel szemben addig elképzelhetetlenül nagy intellektuális követelményeket támasztó alkotásait, legelőször művésztársai fogadták be, és fedezték föl bennük az örökbecsű értékeket, e művek páratlan nagyszerűségét. Baudelaire a Tannhäuser 1861. évi párizsi bemutatója után nyilvánosan kezet csókolt a komponistának, s ezt írta róla: „Wagner az a művész, akit a jövő a nagy mesterek közül is a legnagyobbá fog tenni.” Bernard Shaw könyvet szentelt Wagnernek, Liszt Ferenc egész életén át küzdött Wagner elismertetéséért, műveiből zongoraátiratokat készítve és gyakran előadva azokat, a Lohengrin-bemutató lehetővé tevője és karmestereként, anyagilag és igen sokféle más módon is segítve őt. Thomas Mannt egy életen át bűvöletében tartotta Wagner művészete, akiről könyveket és tanulmányokat írt, számtalan előadást tartott, szinte minden művébe beleszőtte a wagneri alkotásokat (Varázshegy, Buddenbrook-ház), nem egyszer központi jelentőséggel (például a Wälsung-vér című elbeszélésében). Hosszan sorolhatnám még a Wagner-rajongó nagyságok, zseniális és tehetségtelen epigonok véghetetlen sorát. Ehelyett egyedül Anton Brucknert említem, a nagyszerű osztrák poszt-romantikus komponistát, aki a csodált mester haláláról értesülve, emlékére az örök ifjúság és halhatatlanság istennőjének, A Rajna kincse Freia-jának zenei motívumát szőtte bele VII. szimfóniájába. Zeneszerző ennél szebben, méltóbban nem hódolhat a nagy pályatárs előtt!
A wagneri mű nagyszerűségét talán Thomas Mann fogalmazta meg legtalálóbban, amikor így írt róla: „Jellemző ereje felülmúlhatatlan és egyes alakok ábrázolásában éri el csúcspontját, de nemcsak emberi álarcát váltogatja, hanem azonosul a természettel: szól a viharból, a levelek suttogásából és a hullámok táncából, a lángok szikrázásából és a szivárványból.”
(Sohár Pál: Csúcspontok Wagner zenedrámáiban = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 4. szám, 37–50. o.; részlet)
Szabadfalvi József jogtörténész
A magyar észjogi gondolkodás utolsó kiemelkedő alakjának tekinthető Pauler Tivadar (1816–1886) az 1840-es évek elejétől megjelent – tudatosan magyar nyelven írt – műveivel egy bő évtized alatt, a század közepére, a hazai jogbölcseleti gondolkodás doyenjévé vált. (…) Eötvös József nevezte ki a pesti egyetemre a „természeti- és közjog” tanszékre rendes tanárnak. (…) Az 1850-es években az észjog és büntetőjogi fő tárgyak mellett előadta a „jog- és államtudományi encyclopaediát” és a nemzetközi jogot. (…) 1872–75-ben és 1878-tól haláláig igazságügyi miniszterként tevékenykedett. Megbízatása alatt jelentős kodifikációs tevékenység folyt a minisztériumban, amelynek legismertebb eredménye a Csemeghi-kódex megalkotása volt. (…)
A 19. század 40-es éveitől Pauler munkássága révén tanúi lehetünk a magyar jogbölcseleti gondolkodás önállósodásának első jelentős kísérletével, amelyet egyben a – Nyugat-Európában ekkor már egyre inkább hegemón szerepbe kerülő – jogpozitivizmus irányába tett lépésnek is tekinthetünk. Jogszemléletének további sajátossága, hogy megpróbálta a kanti észjogi alapokat összeegyeztetni a történeti és nemzeti tradíciókat előtérbe helyező történeti jogi iskola szemléletmódjával. Mindezekre jó példa a század 60-as éveinek közepén két kötetben megjelent Büntető jogtan című műve, amit sokan élete fő művének tekintenek, amely révén a hazai büntetőjog-tudományt a nyugati tudományosság és szakirodalom színvonalára emelte. A három kiadást is megért monográfia elsősorban a joggyakorlatra való hatását emeli ki. (…) A korabeli büntető-igazságszolgáltatás nemcsak állandóan figyelembe vette és hivatkozott rá, lényegében törvénykönyvként használta. E mellett a művet az első modern magyar nyelvű büntetőjogi tankönyvnek is tekinthetjük, amely az élenjáró külföldi szakirodalomra alapozottan tekintette át a büntetőjog-tudomány eredményeit. Büntetőjog-bölcseleti elveit az uralkodó „felvilágosodott humanizmus” és a haladás eszméi jellemzik. A büntetés alapját a polgári igazságosság és a jogrend fenntartásának szükségességéből vezeti le.
(Szabadfalvi József: Pauler Tivadar, az észjogtudomány utolsó nagy alakja = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 2. szám, 12–18. o.; részletek)
Ujfalussy József (1920–2010) esztéta
A tanulmányok kötetté szerkesztett rendje (…) nagy léptékű időrendi tagolódását maga a történelem jelöli ki. (…) Elöljáró írásaiban Bónis Ferenc könyvének [Mozarttól Bartókig] két, mint írja, „vezérmotívumát” jelöli meg. Az egyik „a magyar zene sajátos „kétgyökerűségé”-nek, annak számontartása, hogy „a magyar zene akkor nyerheti vissza elvesztett egyensúlyát, ha a keleti eredetiség és a nyugati műveltség kettős tartóoszlopára épül”. Ennek a műzenei kultúránkat meghatározó gondolatnak a nyomán haladva vizsgálja részletező gonddal a zenei kölcsönhatásokat és jelentőségüket a tárgyalt zenetörténeti korszak „keleti” és „nyugati” ágának érintkezésében, egyben jelenlétüket, hatásukat a szintézis létrejöttében. (…) Másik „vezérmotívuma” a történelmi tudat hangsúlyozása a magyar zenének Mozarttól Bartókig tartó fejlődésében. (…)
Bónis Ferenc könyve (…) jelentőségét éppen abban látom, hogy polgárosodásunk zenei motívumainak, indítékainak az eddiginél átgondoltabb, következetesebb és gazdagabb példatárára hívja fel a figyelmet, Beethoven bizonyos hősi vagy Brahms himnikus hangvételeinek magyar zenei változatáig. Talán éppen, mert a kötetben a kor nemzeti sorskérdéseit reprezentáló zenei karakterek, jelképek gyűjteménye és rendje, általuk zenei művelődésünk történelmi jelentősége és rangja így kiteljesedik. Valójában szinte minden művészetben, az egész közgondolkodásban nemzeti önarcképünk, divatos szóval „imázsunk” lázas megtervezésének és megmintázásának páratlan példája jelenik meg abban a módban, ahogy költőink, festőink, szobrászaink és zeneszerzőink, mint sajátjukat és sajátunkat veszik birtokba a magunkénak felfedezett országot, sőt hazát. Ennek egészében nyer jelentőséget Bónis Ferenc zenetörténeti korképe és példatára. Reformkori nagy költőink tájköltészete pedig majd Kodály Zoltán műveiben tér vissza, él tovább. Mindebben annak a történelmi-önismereti képvilágnak a lelkes megalkotása tárul elénk, amelyet Kodály Zoltán elsőéves bölcsészhallgatóként nemzeti „képtőkének” nevezett.
(Ujfalussy József: Mozarttól Bartókig – Bónis Ferenc tanulmánykötete = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 3. szám, 94–96. o.; részletek)