Agárdi Péter irodalomtörténész, kritikus
A „modern városias életforma és érzület” persze metafora, de mégis plasztikusan fejezte ki azt a változást, ami a korabeli magyar társadalom jelentős – ha még nem is többségi – része számára fordulatot hozott. S ami döntő szerepet játszott – megint csak egyszerre okként és okozatként – a századelő nagy művészi forradalmában, Ady és az egész Nyugat-nemzedék, a nagybányaiak és a magyar szecesszió elindulásában és széleskörű visszhangjában. Adyban – a századelő talán „legsűrűbb”, leginkább fókuszt jelentő alkotóegyéniségében és munkásságában – erős kulturális tradíciók és innovációk szintetizálódnak: a kurucos kálvinizmus és a modern európaiság, a szenvedélyesen patrióta nemzetkritika és az individualizmus, a liberális, sőt forradalmi hangoltságú baloldaliság és megmaradás-pesszimizmus. Az irodalmi és képzőművészeti fordulat egybeesik – a millenniumi magyarkodás ellenpontjaként is – az autentikus magyar és kelet-európai népzene kutatásának és kiadásának szervezett megindulásával – Bartók és Kodály jóvoltából. A magyar szociológia, Jászi Oszkár és körének fellépése, a Lukács György s mások nevéhez fűződő modern filozófia század eleji szárnypróbálgatása, továbbá a Freud szellemiségét vitatkozva átemelő magyar pszichoanalitikus irányzatok elindulása (Ferenczi Sándor s mások) a társadalomtudományok oldaláról egészítik ki és hitelesítik ezt a kultúraváltást. Ezen „elitkulturális” innovációk mögött ugyanakkor ott látható a tömegkultúra modernizálódása és expanziója, a nyomdaipar nagy fordulatától és a hirdetési piactól elválaszthatatlan tömegsajtó konjunktúrája, a telefonhírmondó (a rádió elődje), továbbá a némafilm és a mozi megjelenése, a tömegszórakozás új műfajainak, az operettnek, a kabarénak és a népies műdal, azaz a magyar nóta cigányzenészek általi vendéglői-kocsmai műfajának elterjedése. De említhető az angolszász polgári és munkásművelődés korszerű intézményének, a public librarynek a fokozatos meghonosítása is (…).
(Agárdi Péter: Műveltségi modellek és kultúraváltások a két századelőn = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2001. 3. szám, 5–19. o.; részlet)
Bacsó Béla (1952–2024) esztéta
Gadamer műve több mint a hermeneutika rehabilitációja, s több mint ennek a tradíciónak az újraélesztése, ilyen jellegű mű született éppen elég. Ha valami egyszerű formáját kellene adni az általa képviselt hermeneutikai megújulásnak, akkor azt úgy fejezhetjük ki: megütközés az értelmetlenségen, s van-e ennél nemesebb és nehezebb emberi képesség, hogy képesek vagyunk a látszólag ugyanazon körben, a megértendő körében többet és mást érteni. Persze nem feledhető, hogy Gadamer, aki magát inkább tartotta klasszika-filológusnak, a görög hagyományt olvasta újra, és olvasta azt a modern kor kihívásai mentén. Számára az értés egyedüli elve, érteni valamit a benne rejlő legjobb, a belőle kihámozható legjobb és legtöbb mentén – röviden, ami jó és helyes az adott helyzetben. Így kerül a phrónimos, az észszerű viselkedés a centrumba, ami nem egyszerűen egy szak-ismeret, hanem egy olyan tudás, ami képes fontolóra venni, megfontolni a helyeset a gyakorlati élet egy adott magatartását illetően (…). S hogy ez milyen fontos volt a számára, az ebből a kései szövegközlésből is kiderült. A tíz kötetes összegyűjtött művek három kötete foglalkozik a görög gondolkodással, kettő esztétikai és művészeti tárgyú, kettő az újabb kor gondolkodóival vet számot, és lényegében három kötet fogja át az Igazság és módszert, illetve annak újratárgyalását. Páratlanul felépített életműről van szó, amely nálunk igen nagy hatással bír. Gadamer halála után elfoglalta helyét a halhatatlanok között, akinek műve vitára vár és vitára kész.
Már ismerjük a főművet, néhány esztétikai tárgyú művét és legutoljára hozzáférhetővé vált két meghatározó görög tárgyú könyve is. Fontos feladatnak tartom, hogy Gadamer hermeneutikáját beállítsuk abba a kontextusba, amiből született, hogy világossá tegyük kapcsolódását a görög, valamint ahhoz az újkori filozófiához, amiben Hegel, Husserl és Heidegger egyaránt helyet kell, hogy kapjon.
(Bacsó Béla: Jó, ha értjük. Hans-Georg Gadamer halálára = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 78–81. o.; részletek)
Balassa Iván (1917–2002) etnográfus
Az Árpád-korban, bár Hegyalja messze esett a királyi központtól, mégis fő helyein, Szerencsen, Tokajban, de főleg Sárospatakon a királyok és családjaik is sokszor megfordultak, sőt hosszabb-rövidebb időt töltöttek. Míg az Árpád-házi királyok kapcsolatai Kijev felé élénkebbek voltak, addig részben erre vezetett az út arrafelé. A tatárjárás nagy veszteségeket okozott ugyan az egész területen, Patak várát ekkor nem tudták bevenni, de amikor 1285-ben újra betörtek, ez a vár is áldozatul esett, és az egész Hegyalján nagy pusztításokat végeztek.
Az Anjou-királyok alatt a hospesek (telepesek) kiváltságait újra megerősítették és viszonylag békés időben fejlődhetett Hegyalja. Ez lehetett a szőlő nagyobb méretű elterjedésének egyik jelentős korszaka, bár történeti adataink ezzel kapcsolatban elég hiányosak. A 14-15. század fordulóján a Hegyalja egyes részterületei különböző családok birtokába kerültek, akik közül számosan magas hivatalokat viseltek, mint például Perényi Miklós szörényi bán és mások.
A 15. században a husziták is megjelentek ezen a tájon, majd a század második felében az északi városok, így többek közt Bártfa, később Kassa, Eperjes, Lőcse stb. szereztek maguknak szőlőterületeket. Ettől az időtől kezdve már kezdjük megismerni a szőlőtermelés technikáját, sőt egy-egy esetben terminológiai jellegzetességeit is. Feltűnő azonban az, hogy Istvánffy Miklósig, vagyis 1491-ig, könyvekben senki sem emlékezik e vidék boráról, még Mátyás király történetírói sem tesznek róla említést, így Galeottonál vagy Bonfininél sem találunk róla feljegyzést, pedig a magyar borokról több alkalommal is írnak.
Ez a tény már Szirmay Antalnak is feltűnt, aki megállapította, hogy ez a hallgatás még a 16. századra is átterjedt. Herberstein Zsigmond, Ferdinánd király követe, aki hosszú időt töltött hazánkban, csak a soproni, szerémségi és pilisi borokat dicséri. Kusfinian azt írja, hogy a szerémségi bor a korzikaival és a krétaival is vetekszik.
(Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja történelmének fő vonásai = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 5–17. o.; részlet)
Balázs Géza nyelvész, etnográfus
Az első és legfőbb szempont a látásé: a vizuális kultúra fontosságára való figyelmeztetésé: Látjátok szemetekkel! Vagyis: a szemmel látni kell. Tautológiának, ok nélküli ismétlésnek is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy látni is meg kell tanulni. Ösztönösen nézünk, szemlélődünk a világban, de meglátni a dolgokat: meg kell tanulni. A vizuális élményt is tanulni kell. A vizualitás kódja tanulható és tanulandó, ugyanúgy, mint az anyanyelv. Különösen egy olyan világban, amely vizuális ingerek, sőt agresszív vizuális ingerek sokaságát nyújtja, csak időközben leszoktatott bennünket a látásról. Hogy a magunk világán, képzeletén, tudásán átszűrjük a látnivalót, hogy „látva lássunk”, hogy meglássuk a lényeget. Csete Ildikó textiljei figyelmeztetések: tanuljuk meg ősi motívumainkat, köztük a nyelvi emlékeinket látni is. Ne csak olvasni, ne csak a nyelvben kódolt mondanivalót keresni, hanem azt is, ami a naiv, látásban képzetlen, színkavalkádban és képernyő-böngészésben megfáradt szemnek talán elsőre láthatatlan. (…)
Többször jártam Pannonhalmán. Tényleg megkapó élvezet a Tihanyi alapítólevél latin betűtengerében keresni a magyar szavakat: bolatin, fuk, tihon, fehervaru rea meneh hodu utu rea. Nem gondolnám, hogy föltétlenül így beszéltek őseink, persze az is meglehet, de hogy csaknem ezer év távolából üzennek nekünk ezek a düledező, de mégis nyugalmat, örökkévalóságot sugalló sorok, maga az írásmód, az írás gesztusa is, az biztos. S ez önmagában tiszteletet érdemel, és némi megrendülést okoz.
Csete Ildikó ezeket a szavakat, főként helyneveket most térképre álmodta: nemcsak odatette a térképre, hanem kutatómunkát is folytatott hozzá, rekonstruálta, ahol nem lehetett, ott kikövetkeztette a helyeket, végig követhető a Dunántúlon a „hodu utu”, az egykori keresztesek hadiútja (oda és vissza), s minden szó földrajzi otthont talált.
(Balázs Géza: A Pannon-tengeri töredékekről = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 3. szám, 85–90. o.; részletek)
Balogh Judit történész
(…) az induló Egyháztörténeti Szemle szerkesztőinek elképzelése szerint az egyháztörténet mint történeti diszciplína magába foglalja mindazon kutatásokat, amelyek arra irányulnak, hogy a történeti múltban az ember helyzetét, gondolkodását mennyiben és hogyan formálta a valláshoz, az egyházhoz való viszonya, ez a viszony miként és hogyan tárgyiasult vagy mutatkozott meg, hogyan változott koronként az egyház definíciója, és mindez mennyiben alakította az emberi történelem egyéb szeleteit. A múltban gyakran megtörténhetett, hogy az egymással nem kommunikáló tudományok képviselői által adott képek szükségszerűen szenvedtek az egyoldalú ábrázolásból fakadó torzulásoktól. Módszertani tudatossággal pedig csak a legkiválóbbak esetén találkozhatunk a régebbi egyháztörténeti munkák esetében. Mindemellett feltétlenül szándékunkban áll magának az egyháztörténet-írás történetének vizsgálata, tudománytörténeti munkák megjelentetése is.
Bár lapunk szerkesztőinek személye és kutatási témakörei inkább a protestáns egyháztörténet-íráshoz kötődnek, nem kívánjuk szűkíteni folyóiratunk érdeklődési körét. A fő szempontot a történetírás általános követelményeinek (forrásközpontú szemlélet, tárgyi elfogulatlanság, tartalmi és külső megformáltság, igényesség stb.) való megfelelésében jelöljük meg. Várunk tehát minden olyan publikációt, mely a zsidó-keresztény kultúrkör bármely felekezetének (katolikus, református, evangélikus, unitárius, izraelita stb.) bármely történeti problémájához kapcsolódik, akár magyar akár egyetemes történeti vonatkozású. Különös figyelmet kívánunk fordítani a keresztény egyházak belső, hitéleti tevékenysége múltjának, illetve a vallás társadalmi szerepének, állam és egyház viszonyának bármilyen tükröztetését felvállaló publikációra.
(Balogh Judit – Dienes Dénes – Fazekas Csaba: Az Egyháztörténeti Szemle bemutatkozik = Zempléni Múzsa, I. évf. 2001. 4. szám, 85–86. o.; részlet)
Baráth Béla Levente egyháztörténész
Fontos figyelni arra, hogy gazdag irodalmi hagyatéka egyben lelkészi tevékenységének sokszínű lenyomata is. Hiszen a harmincas években a pataki teológián kapott lelkipásztori eszmény jegyében e hivatás elengedhetetlen része annak az emberi közösségnek, mint sokrétű szociológiai, történelmi, gazdasági, szellemi jelenségnek ismerete, ahol a szent szolgálat történik. Szabó Lajos ennek jegyében kereste és találta meg sokféleképpen az utat mindenkori gyülekezetéhez. Szociográfiai, egyháztörténeti, folklorisztikai, szépírói munkásságát az így felismert lelkipásztori hivatástudat hatotta át és fogta egységbe. Az pedig külön érdemnek tekinthető, hogy élete nagyobb részében igen nehéz körülmények közt élő vidéki lelkészként mindezt olyan igényességgel tette, amely által korának kiemelkedő szaktudósaival is munkakapcsolatba került. (…)
(…) a múlt megidézését a történések objektív bemutatása és az olykor elfogult egyéni értékítélet kettősége határozza meg. Az elfogultságokat annak a méltányolható szempontnak a tudatában kell elfogadnunk, hogy Szabó Lajos írásban inkább akart őszinte lenni, mint támadhatatlan. Megítélésem szerint a személyes életút éppen az így jelenlévő emberi indulatok által válik valóban érzékeny lenyomatává egy lassan zsigereinkből is tovatűnő fájdalmas korszaknak. Hiszen egy önéletrajzban vállalt kitárulkozás indító oka, belső kényszere sokféle lehet. A történelmi önéletrajzok esetében gyakran az önigazolás vágya mozgatja ezeket az írásokat, a nyugtalan lelkiismeret öngyógyítása, a rossz bizonyítvány magyarázata egy képzeletbeli tárgyaláson, a „történelem ítélőszéke” előtt. A 20. századi visszaemlékezésekben pedig sokszor cseng vissza a „parancsra tettem” és a „történelmi szükségszerűség volt” elhárító gondolata. Szabó Lajost egészen más okok indították, amikor elhatározta emlékiratainak elkészítését, és ezért fontos a címként választott gondolat [Utolsó szalmaszál] üzenete a számunkra.
(Baráth Béla: Szubjektív egyháztörténelem = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 85–88. o.; részletek)
ifj. Barta János történész
A szerkesztésben állandósult problémát okoz, hogy a tudományos feltétel teljesítése egy, a szélesebb olvasóközönség számára készülő kiadványban nem könnyű. A modern tudományok nyelve ugyanis egyre inkább elszakad a közérthetőségtől. A természettudományok esetében ez nem számít új jelenségnek. Sajnos újabban a humán tudományok esetében is találkozhatunk olyan próbálkozásokkal, amelyek a tudományosságot érthetetlenséggel igyekeznek bizonyítani. A történelemtudományban ilyen mutatkozik a modern historiográfia területén, de az irodalomtudományban is megjelent ez a tendencia. Megoldást a nyelvi közérthetőség jelent, ami viszont a tudományos-ismeretterjesztés felé mozdítja el a közlemények szintjét. Újabb nehézséget okoz, hogy a természettudományokban a nem kifejezetten tudományos folyóiratban megjelent tanulmányokat (cikkeket) nem díjazzák impakt faktorral. (Humán tudományokban publikációs jegyzékbe be lehet írni.) A szerkesztőség ennek következtében viszonylag kevés természettudományos közleményre számíthat. (…)
A tudományok többségének területén azonban megfelelő tartalékkal rendelkezünk. Folyóiratunk népszerű, a szerzők szívesen küldik el publikálásra közleményeiket. A bölcsész szakmák szerzőinél nagyobb kedvet tapasztalhatunk, sokan küldenek regionális vagy helyi vonatkozású közleményt, helytörténeti tanulmányt. A kéziratok átfutása egyébként a tudományágaktól és rovatoktól függően eltérő. A természettudományoknál gyorsabb (különösen a meglehetősen ritka orvosi tárgyú cikkeket igyekszünk gyorsan közölni), a humán tudományoknál a várakozási idő hosszabb. Felkéréseink gyakran járnak kudarccal. A szerkesztőség esetében óvatosságot igényel az esetleges politikai célzások, utalások kiszűrése. (A szerzők szeretik aktualizálni a problémákat.) A folyóirat szintjét természetesen nem lehetett az új folyam bemutatkozó számainak magas szintjén tartani. Színvonalunkra ennek ellenére nem szoktak panaszkodni.
(Barta János, ifj.: A Debreceni Szemle jubileumára = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 4. szám, 90–94. o.; részletek)
Bencze Mátyás jogszociológus
Szabadfalvi József (…) munkásságát kezdetektől a második világháború előtti hazai jogbölcseleti művek értő gondozása és részletes bemutatása jellemezte. (…) Erre az irányultságra igen nagy szüksége van a hazai jogelméletnek, mivel a magyar jogbölcseleti gondolkodásnak a fordulat évét követően és jelenleg sem igazán sajátja az elődök eredményeinek komolyan vétele vagy egyáltalán a hozzájuk való valamilyen formájú viszonyulás. Kétségtelen, hogy a világháború előtti neokantiánus vagy szociológiai és a még korábbi észjogi hagyományok mára kikerültek a jogelmélet fő áramából, ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos jogi jelenségek leírásában, elemzésében – az alapul vett filozófiai háttértől függetlenül – ne születhettek volna ma is elgondolkodtató tudományos eredmények. (…)
Végezetül emeljük ki a kötet erényei közül az érthető, világos stílust, amely a jogelméleti irodalmat ismerve mindenképpen komoly előny. Így ugyanis képes közel vinni a joghallgatókat a diszciplínához. A könyvet azonban nemcsak az egyetemi hallgatóknak ajánlhatjuk, hanem mindenkinek, akinek nem csupán a történelem nagy eseményei, egy tudományág legnagyobb teljesítményei számítanak, hanem szereti érezni is az atmoszférát, amelyben a letűnt korok emberei éltek, s amelyből megtudható, hogy mi volt fontos az akkoriak számára. Szereti összehasonlítani ezeket korunk hangulatával, szokásaival, életérzésével. Ily módon a most ismertetett könyv kiválóan alkalmas egy már letűnt korszak jogbölcseleti hangulatának, tudományos légkörének érzékeltetésére, a maga komplexitásában. E szemléletmód megértése pedig komoly tanulsággal szolgál. Sosem lehetünk biztosak benne, hogy nálunk van a „bölcsek köve”, s hogy modern és posztmodern problémafelvetéseink univerzálisak, függetlenek az azt hordozó társadalmi-kulturális közegtől. Ha valaki ezt a rejtett mondanivalót komolyan veszi, akkor lehet esélye arra, hogy az ő munkásságát is megőrzi majd a tudományos emlékezet.
(Bencze Mátyás: A magyar jogelméleti hagyomány és tanulságai = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 3. szám, 98–99. o.; részletek)
Bolvári-Takács Gábor történész
Magyarországon a második világháború befejezése után új társadalmi-politikai korszak kezdődött. A demokrácia kibontakozása, az eszmei és politikai áramlatok szabadsága igazi szellemi pezsgést hozott a közéletben, a kultúrában és a művészeti életben. A kommunista térnyerés azonnal megindult, bár ennek jelei az újjáépítés éveiben még nem voltak egyértelműek. A „fordulat éveit” megelőzően különböző tendenciák és célkitűzések, értékrendszerek és hitvallások párhuzamosan léteztek. A művészeti élet szakmai, minőségi alapon történő önszerveződési folyamatával együtt megkezdődött a pártok politikai alapú versengése a művészetekért. A végeredmény ismert: az események során az ún. szabadművelődés korának legfőbb kezdeményezései elhaltak, szertefoszlottak, vagy éppen uniformizálódtak, illetve alkalmazkodtak a kommunista párt elvárásaihoz.
A koalíciós kormányzással párhuzamosan egyre erősebbé vált a Magyar Kommunista Párt (MKP), amely már 1945-től kezdve jóval nagyobb befolyással bírt a tényleges társadalmi támogatottságánál. A szovjet érdekszférához tartozás alapvetően meghatározta az ország mozgásterét, s mindezt érzékelhető valósággá formálta a Vorosilov marsall által elnökölt Szövetséges Ellenőrző Bizottság jelenléte. A Szovjetunióhoz való viszony meghatározó jelentőségét emiatt a koalíciós kormányok is szem előtt tartották, de éppen a kultúra területén az együttműködési törekvések megbuktak az ideológiai nézetkülönbségeken. (…) Alapvetően megváltozott azonban a helyzet, amikor az MKP-nak a Szociáldemokrata Párttal történt 1948. júniusi egyesítése kézzelfoghatóvá tette az egypárti kommunista diktatúra kialakításának lehetőségét. (…) 1948–49-től az európai humanista, keresztény-liberális hagyományok felszámolásával párhuzamosan szovjet mintára – és moszkvai tanácsadók segítségével – átalakított kulturális intézményrendszert és értékrendet építettek ki, lényegében Sztálin birodalmi politikájának érdekszférákra vonatkozó elvárásai szerint.
(Bolvári-Takács Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban = Zempléni Múzsa, XI. évf. 2011. 4. szám, 31–48. o.; részletek)
Bónis Ferenc (1932–2019) zenetörténész
Kodály Zoltánnal, mint tanárral, az 1949/50-es tanév kezdetén találkoztam először, a Zeneakadémia kistermében tartott népzeneóráján. Ez a találkozás keveset árult el számomra nevelői nagyságából. Először is: alig lehetett hallani. Nem volt érces hangja, a teremben pedig nem volt elektromos hangosítás. A zeneakadémiai Kisterem pedig nem olyan „kis terem”, mint nevéből gondolhatnánk, csak viszonylag az, a Nagyteremhez képest. Ha benépesítette száz-kétszáz hallgató – ami a legnagyobb figyelem esetén is bizonyos alapzajjal járt – akkor ugyancsak hegyeznie kellett a fülét annak, aki Kodály halk szavát meg akarta érteni. Ám, ha szerencséje volt, és az első sorokban talált helyet, akkor sem biztos, hogy megértette a Mester tanítását. Mert Ő – József Attilával szólva – „nem középiskolás fokon” tanított. Az a száz-százötven népdal, amelyet akkoriban ismertem, de soha nem elemeztem (azt sem tudtam: mi fán terem a népdal-elemzés), nem bizonyult kellő alapnak a Kodálytól hallottak megértéséhez. Ő már az első alkalommal úgy szólalt meg, mint aki egy nagyon régen megkezdett beszélgetést folytat. A kezdő keveset profitált belőle – legfeljebb annyit, hogy ráébredt mérhetetlen tudatlanságára. Amelyre, jellemének megfelelően, kétféleképpen reagált. Vagy elkedvetlenedett, vagy megpróbálta összeszorított fogakkal megszerezni valahol azt az alaptudást, amellyel immár megélhet a Kodály-órák magaslati levegőjén. (…)
Kodályt, előzetes telefonhívás után is, valamilyen konkrét munka-programmal lehetett csak felkeresni. Életét a munka töltötte be; idejéből „csevegésre” nemigen futotta. Ha aztán őt érdekelte valami a látogató által előadottakból, azt megkérdezte s arra részletes beszámolót várt. Első bayreuthi utam részletei nagyon is érdekelték. Akkor tudtam meg, hogy fiatalkorában maga is járt a Wagner-zene fellegvárában. (…) Kodály – bár nem volt pianista – remekül zongorázta a Trisztán és Izolda zenekari részleteit, természetesen kívülről. Később módom volt meggyőződni róla, hogy a teljes zeneirodalom a fejében van.
(Bónis Ferenc: Emlékek Kodályról = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 1. szám, 82–84. o.; részletek)
Cseke Péter irodalomtörténész
A budapesti Mundus Kiadó 2002-ben kezdte meg Kós Károly életművének a kiadását, és rögtön igencsak magasra állította a mércét. Az Anthony Gall szerkesztésében megjelent Kós Károly Műhelye ugyanis párját ritkító könyvgrafikai remeklésben hívja fel a figyelmet a sokoldalú alkotóművész építészeti munkásságának egyetemes jelentőségére (magyar és angol nyelvű szöveggel, mintegy 900 fekete-fehér és színes repróval, több mint félezer oldalon). Amikor kézbe vehettük az impozáns albumot, már túl voltunk a Mundus szervezésében megtartott első nemzetközi Kós-konferencián – Kós Károly a 3. évezred elején, Budapest, 2001 –, ám akkor talán még az életmű szegmenseinek a felmérésére vállalkozó jeles előadók sem sejtették, hogy a sorozat második kiadványa – a levélíró Kós bemutatása – legalább ekkora meglepetésnek ígérkezik. Pedig régóta nyilvánvaló volt: a 20. századi történelem hullámgörbéi által alakított életpálya és a „történelmi mélynyomás”-ra válaszoló sokrétű életmű belső összefüggésrendszerére csakis a levelek adhatnak választ. Ez a felismerés állította munkába már jó két évtizeddel ezelőtt a kötetet közreadó Sas Péter művelődéstörténészt is, aki – tekintélyes publikációs listájának tanúsága szerint – 1982-től csaknem minden munkájában módszeresen igyekezett felhívni a figyelmet a Kós-levelek feltárásának, összegyűjtésének és kiadásának fontosságára. Meggyőződésévé vált ugyanis, hogy „ebben a széleskörű levelezésben benne rejlő, gazdagon sorjázó művelődéstörténeti ismeretek, művészeti, politikai, sőt filozófiai mélységű gondolatok” – miként bevezető tanulmányában írja – nem csak kiegészítései, hanem sok esetben „önálló fejezetei mindazoknak az eszméknek, nézeteknek, meggyőződéseknek, amelyek regényeiben, novelláiban, drámáiban, politikai röpirataiban, mi több, építészeti tervezéseiben megjelennek.” (…) A lehetetlent kísértette meg tehát Sas Péter, amikor arra vállalkozott, hogy összegyűjti, és sajtó alá rendezi Kós Károly levelezését.
(Cseke Péter: Kakas és pelikán = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 4. szám, 88–91. o.; részletek)
D. Molnár István irodalomtörténész
Néhány évvel 1540 után az akkor nagyhatalomnak számító Lengyelországnak, azaz lengyel-litván államnak a mai Belaruszt (Fehér-Oroszországot) és Ukrajna nagy részét magában foglaló hatalmas területén, a viszonylagos toleranciának köszönhetően, szinte egy időben három kálvinista egyház jött létre. Az elsőt az akkori Nyugat-Lengyelországban (Poznań tágabb környékén) 1548-ban és később másutt (így Varsóban is) a hazájukból menekülő Cseh Testvérek Jednota (= szövetség, egység) elnevezésű közössége hozta létre. Hamarosan lengyel nemesek is csatlakoztak hozzá. A korabeli Közép- és Dél-Lengyelországban (Lublinhoz és Krakkóhoz közel vagy távolabb) eleve a lengyel nemességnek köszönhetően jött létre református egyház. 1552-őt követően, mágnások pártfogásával ugyanez történt az akkori Litvánia területén, Wilno (a mostani Vilnius) környékén. Itt azért általában nem litvánok voltak az új hit követői, mert addigra a litván, valamint a fehér-orosz nemesek lengyellé asszimilálódtak. A régi Litván Nagyfejedelemség csak földrajzi fogalom, nyelvi és kulturális tekintetben lengyel volt. A három egyház rövidesen szövetségre lépett egymással, a 17. század első felében össze is olvadtak, ezért az évszázad végétől már teljes joggal egy és egységes református egyházról beszélhetünk. (…)
A hívek száma a 18. század végére, a lengyel állam Oroszország, a Habsburgok és Poroszország általi bekebelezése után csökkent jelentős mértékben. Ekkor két kálvinista egyház létezett, nemcsak a lengyelországi, hanem a Wilno székhelyű is, mert az etnikailag részben litván terület szenvedte el a legkisebb veszteséget. A reformátusok „mássága”, „idegensége”, sőt „ellenségessége” már a 18. században benne volt a köztudatban. (…)
Voltak-e számottevő kapcsolatok a magyar kálvinistákkal? Ha azt vesszük figyelembe, hogy a Magyar Királyság az első világháború végéig szomszédos állam volt, igenlő választ kell adnunk.
(D. Molnár István: Magyar-lengyel kálvinista kapcsolatok – Debrecen és Sárospatak = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 2017. 4. szám, 5–12. o.; részletek)
Dankó Imre (1922–2008) etnográfus
Takács Béla minden tekintetben Sárospatak, közelebbről Újszászy Kálmán neveltje, a „cédrusfa árnyékában felnőtt” egyik legkiválóbb tanítványa volt. (…) Az 1930-ban Kispatakon született parasztgyerek éles eszével, nagyfokú érdeklődésével, számos készségével már az elemi iskolában felhívta magára a pataki „tehetségmentők” figyelmét. Továbbtanulásáról gondoskodtak, 1941-ben a Sárospataki Kollégium Gimnáziumába iratkozott be, 1949-ben érettségizett és mi sem volt számára természetesebb, minthogy tanulmányait a Sárospataki Kollégium („A Főiskola”) Teológiai Akadémiáján folytassa. Teológiai tanulmányait azonban nem fejezhette be Patakon, mert 1951-ben megszűnt a pataki Teológia, a hallgatók tanulmányaikat a Debreceni Kollégium Teológiai Akadémiáján folytathatták. Így végzett Takács Béla is Debrecenben, 1954-ben. Ezt követően rövid ideig segédlelkész volt a debreceni kollégiumi Nagykönyvtárban, majd Hajdúböszörményben. Bárhová sodorta is a sorsa, sőt, bármennyire megkedvelte például Debrecent, és azonosult is vele, sohasem tudott, de nem is akart Pataktól elszakadni. Élete végéig megmaradt életének vezérlő személyiségei, a nagy pataki tudós tanárok és nevelők, valamint a nagynevű, nála alig néhány évvel idősebb tanítványaik tevékeny, alkotó bűvkörében. Mindenekelőtt Újszászy Kálmán, Nagy Barna, Szabó Zoltán, Szabó Lajos, Koncz Sándor, Tárczy Árpád, Bálint József, Jakob Károly, Urbán Barnabás, Hegyi József, Palumby Gyula, Bertha Zoltán, Maller Sándor, Harsányi István, Bakos József, illetve Czegle Imre, Nagy Dezső és Román János alakja tűnik föl előttünk Takács Béla elindulása idején. Felkészülésében, útra indításában nagy szerep jutott a sárospataki Rákóczi Múzeum muzeológusainak (…), akik közül nem egy országos nevű tudós, kimagasló szervező egyéniség is volt. Ilyen vonatkozásban Bakó Ferencre, Dankó Imrére, de főleg Balassa Ivánra kell gondolnunk (…).
(Dankó Imre: Emlékezés egy tudós lelkipásztorra = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 1. szám, 41–45. o.; részletek)
Deme László (1921–2011) nyelvész
Mi is a patakiság? Mi az, ami időn és téren át összefűz és összetart bennünket, mindannyiunkat, hetvenöt élő és további háromszázhetvenöt halott évjáratot, összesen négyszázötvenet immár? Szokás az iskolák rangját a kiemelkedők számával jellemezni. Nos, Patak nemigen maradna le ebben a versenyben sem. Dicsőségtáblájára nagy nevek, tiszteletet parancsoló nevek róhatók fel. Mégsem ezt tartom a legfőbb értékmérőnek. Én az igazi rangot a zömmel mérném: hogyan állt és áll helyt a volt növendék, a széles sokaság, ki-ki a maga posztján. Mert immár ötödfél évszázados története során a mi alma materünk, felnevelő anyánk ezzel sem vallott soha szégyent… Patak fiai (s újabban: leányai is) helyt álltak a mindennapokban, folyamatosan öregbítve a patakiság hírét-nevét. Hogy ki hová került, a vezérkarba-e a térképasztal mellé, vagy a lövészárokba, a közvetlen tűzvonalba, azt sokukról a történelmünk szeszélyét jellemző hányatott egyéni sorsa döntötte el. De hogy ott, ahová vetette, hogyan állta meg a helyét, hogy megtartotta-e emberségét akár az embertelenség közepette is: az már őt magát jellemezte. Mint egyént, mint embert; de mint Patak nevelte egyént, mint Patak indította embert. S tudjuk: alig valaki cáfolt rá erre az emberséget jelentő patakiságra.
Ezt igazolták az állami irányítás idején kikerültek, és a továbbiakban, az egyházi irányítás alá visszakerültek tömegei is. És szaporodnak a jelei annak, hogy a kivált utódintézmény érthető külön jegyei alól is kiütközik az az – immár újabb jubileumához közelítő – több évszázados pedagógiai hagyomány, amely lehetővé teszi, hogy a közös gyökerekből hasonló hajtások fakadjanak; ellenségeskedés helyett nemes versenyben egymással. S ez így van jól. (…)
(…) a (…) patakiságnak egymást erősítő kettős jellemzője: az emberség szolgálata és a szolgálat embersége. Amit a pataki tanárok azért tudtak átörökíteni folyamatosan, mert zömük pataki diákként szívta magába, s így szervesen és folyamatosan örökítette tovább és tovább.
(Deme László: Az emberség szolgálata és a szolgálat embersége. Gondolatok a patakiságról = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 3. szám, 91–92. o.; részletek)
Dienes Dénes egyháztörténész
(…) 1857 nyarán útnak indult a Sárospataki Füzetek. Első szerkesztője, Erdélyi János a pataki főiskola tanára volt. Erdélyi akkor a „bölcsészet és nevelés” tanáraként dolgozott itt, országos hírnévnek örvendő irodalmár, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja volt, a legkitűnőbb magyar esztétikusok és kritikusok egyike. A kiadói felelősséget Hegedűs László alsózempléni esperes és Szeremley Gábor „hittanár”, azaz a dogmatikai tanszék vezetője vállalta magára.
A szerkesztői szándék így fogalmazódott meg a folyóirat alcímében: „Protestáns és tudományos folyóirat”, mely „Egyház és nevelés, tudomány és irodalom körében” óhajtott tanulmányokat, cikkeket, közleményeket közreadni. Erdélyi János a szellemi megújulásba vetett erős hittel vette kezébe a tollat, s az általa vezetett irodalmi-tudományos vállalkozást az ébresztés eszközének vallotta: „…ha emez, az országnak központjátul messzi eső kis városban, mely még csak megyei főváros sem, veti föl magát a tünemény, ez oda látszik mutatni, hogy az irodalom iránti közönynek, a vidékek szellemi pangásának ütött a végóra: de másrészről örömmel sejtjük, minő vallásos és egyházi buzgóság fog majd nyilatkozni más helyeken, melyek Sárospatakot szellemi tevékenység dolgába mindig meghaladták.” Ezt az ébresztést a tudomány és hit harmóniájában kívánta folytatni Erdélyi János: „…a tudomány oly mély bensőség, mint a hit, s ha ez szent, amaz igaz, sőt csak az igaz, ami szent, és megfordítva: így emberi méltóság nélkülök nem is képzelhető.”
A tudományos folyóirat belső szerkezete így oszlott meg: egyház és hittan: egyháztörténet; nevelés, tanügy: bölcsészet, műtörténelem, művészetek, irodalom: könyvismertetés, bírálatok: vegyes közlemények. Ezen a széles skálán igyekezett a „meghibbant protestantizmust” lábra állítani. Azt a protestantizmust, mely „vallásfelekezet, tudomány és élet is egyszersmind.”
(Dienes Dénes: A Sárospataki Füzetek története (1857–1905) = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 2. szám, 42–47. o.; részlet)
Egeresi László teológus
Tavaly Izráelben egy rendkívül jól felkészült idegenvezető (…) Jordániára mutatva így szólt (…): „ha valaki meg akarja ismerni a bibliai Izráel történelmét, akkor a Jordán túlsó partját is be kell járnia.” Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor debreceni kollégám könyvét [Hodossy-Takács Előd: Móáb] a kezembe vettem. Még a teológiai oktatásból is jócskán kimarad a Jordántól keletre fekvő területek történelmének és bibliai tradícióinak a vizsgálata. Ilyen szempontból hiánypótló alkotás született. Magyarországon ugyanis Rosenblüth Márton 1938-ban publikált Móáb népe és története című művének megjelenése óta senki nem foglalkozott ezzel a témával. Azóta pedig sok minden történt a bibliakutatásban. (…) Egyrészt „felfedezték”, pontosabban elkezdték felfedezni a Jordánon túli területeket. (…) Bár aránytalanul kevés a feltárt terület a Jordán nyugati oldalához képest, megindult egy olyan folyamat, amely egyre több fekete foltot világít meg a térkép e részén. A másik az izraeli történetírás, illetve a korábban „bibliai régészetnek” nevezett diszciplína teljes átértékelése. Huszonöt-harminc éve a régészek „egyik kezükben az ásóval, másik kezükben a Bibliával végezték a feltárást.” (…) Bibliai személyeket, eseményeket, helyeket próbáltak kiolvasni a feltárt adatokból. (…) Elsősorban az újabb izraeli régésznemzedékek teljesen szakítottak ezzel a felfogással (…). A feltárt adatokat elemzik, ennek során segítségül hívják forrásként olykor a Bibliát is, de már teljesen közömbös, hogy az eredmények megerősítik vagy cáfolják a Biblia által leírtakat. Olyan Izrael történet is létezik már, amely egyenesen két történelmet ír le (Liverani tollából): A Biblia által leírt történelmet, s Izráel külső forrásokból összeálló történelmét. A kettő között olykor jelentős különbség van. S mivel a régi nézetnek is jócskán vannak hívei, a történelemfelfogás körül zajló disputa az ún. minimalista-maximalista vita néven még ma is tart. Ezen a ponton kapcsolódik a történetünkbe Hodossy-Takács Előd a maga koncepciójával (…).
(Egeresi László: Ismeretlen föld a Holt-tengertől keletre = Zempléni Múzsa, X. évf. 2010. 2. szám, 89–91. o.; részletek)
Enghy Sándor teológus
Hankiss Ágnes is úgy kezdi könyve [A szív csökönyösei] előszavát, hogy témája előtanulmányait említi. Én csupán azért járok el hasonló módon könyve ismertetése elején, hogy ne ringassam hamis hitben az olvasót, ha ezeket a sorokat értelmezi. Református Teológia tanára vagyok országunk északkeleti régiójában. Ez azért érdekes, mert a tény árulkodó: meghatároz a vidék, ahol élek. Problémákra keresek választ és megoldást az élet azon területén, ahol a tudásból fakadhat valami. Oktatási intézmény részeként tanítok. Sokszor tanulva, azt mutatva, hogy együtt van értelme ennek is. Olyankor, amikor egyetlen út a megújulás, mert más már nem segít. Ezen pedig politikai vagy gazdasági reformok helyett a reformáció útja a célravezető: vissza a Bibliában kijelölt útra (…). Ezen a területen paradigma számomra a zsidóság útja, irodalma, de helyemből adódóan sajátos módon. Hallgatóink elsődleges tájékozódási pontja az Ószövetségi Tanszékből következően a Héber Biblia, a maga összefüggéseivel együtt. (…)
Hogyne lennének fontosak a szerző számára a maránnusok, „a régi Spanyolországban csupán látszatra megkeresztelkedett, eredeti vallásukhoz hű zsidók” történetei. A „senkiföldje hősei”-ről azt tudjuk meg a könyvből, hogy ők azok, akik „lázasan és görcsösen akarnának tartozni valahová; de minél mélyebbről szakad fel és áldozatosabb az akarás, annál kisebb az esély, hogy sikerül is.” Hihetetlen mennyire ráérez a jelenség a kor legaktuálisabb problémájára: befogadás utáni vágy az egyik oldalon és értetlenség a másikon. Mennyi harc ezen a területen a kapcsolatok minden szintjén. A maránnusok esete magában hordozza mindegyiket. Az otthonra vágyó lélek harcait a „sehol sincsenek igazán otthon” keserű eredményével. „Az Én és a Másik életteljes találkozása, a szeretet principiuma” alig fellelhető ma. Hiányától szenvedünk. Hogyne kellene írni róla életszerű történetek elgondolkodtató példáin érzékeltetve a jelenséget.
(Enghy Sándor: Zsidó szellemtörténeti kalandozások = Zempléni Múzsa, XV. évf. 2015. 3. szám, 28–34. o.; részletek)
Falus Iván pedagógus
Közel húsz év munkájának eredményét fogja kezében az olvasó. Az elméleti beágyazottság és a gyakorlati munka kölcsönhatása kedvezően hatott könyvének megalkotására. Erdei Róbert könyvének címét [Reziliencia és iskolakezdés] kétféleképpen értelmezhetjük. Gondolhatjuk, hogy a rezilienciának az iskolakezdésre gyakorolt hatását vizsgálja a szerző. Ha az empirikus kutatás tárgyára vagyunk kíváncsiak, akkor teljesen jogos ez az értelmezés. Ha azonban azt szeretnénk tudni, hogy milyen területekről szerezhetünk hasznos ismereteket a könyvből, akkor szélesebbre kell tárnunk értelmezésünk kereteit. Sokkal többet tudhatunk meg ugyanis a rezilienciáról, mint amire az iskolakezdéssel összefüggésben szükségünk volna. Reményeink szerint a közelmúlt felsőoktatási környezete, a munkatársak nyitott együttműködése gazdagító hatással bírt a témakör folyamatos fejlesztésére.
De mi is a reziliencia? Gyakorta tapasztaljuk, hogy egyes gyermekek sokkal jobb eredményt érnek el, mint amit értelmi képességeik, motivációjuk alapján elvárnánk tőlük. Más esetekben viszont ez az eltérés épp ellenkező irányú. A reziliencia az egyik oka ezeknek az eltéréseknek, azaz, hogy az egyes gyermekek milyen mértékben képesek megküzdeni az előttük álló nehézségekkel.
Sikeresen ad választ számos fontos kérdésre a könyv. Egyrészt, hogy a fejlődési rizikónak kitett, de rezilienciát mutató gyermekek hatékonyabbak-e az iskolai beválásukat illetően, mint azok, akik rizikósnak tekinthetők, de nem reziliensek? Könnyebb-e az iskolakezdés átmeneti időszaka a rezilienciával jellemezhető gyermekeknek? Másrészt, alkalmas-e a kognitív képességek magasabb szintje egyfajta védőburkot jelenteni a gyermekek számára, tehát a jobb képességekkel bírók sikeresebbek-e az iskolai beválásban? Harmadrészt, hogy a reziliencia és a jobb kognitív képességek összefüggenek-e? Negyedszer, fejleszthető-e a reziliencia, illetve a kognitív képességek olyan módon, hogy ez a hatékonyabb iskolai beilleszkedésben is tetten érhető legyen?
(Falus Iván – Hauser Zoltán: Pedagógiai kérdések és válaszok a rezilienciáról = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 2023. 2. szám, 90–92. o.; részlet)
ifj. Fekete Károly teológus
(…) Czövek Lajosnak zsoltár-indítású lett az útja és a Sárospataki Református Tanítóképzőbe vezetett, ahol oklevelet szerzett és pályája kezdetén a kántorkodásból is kivette részét (kiváló tanárának, Bolvári Zoltánnak köszönhetően a diák istentiszteleteken ő orgonálhatott). Mély és gazdag gyökerekkel ment tanárnak Hajdúnánásra és Karcagra. Benne volt az állhatatos tanulás-vágy, az elszánás. Ezt erősítették zeneakadémiai tanárai: Ádám Jenő, Gárdonyi Zoltán, Vásárhelyi Zoltán, majd Bárdos Lajos, akik tovább táplálták identitását, egyenességét és érzékenységét, amivel Debrecenbe érkezett és katedrára meg karvezetői dobogóra állt a képzőben, a zeneművészeti szakiskolában, a Kossuth Gimnáziumban, majd pedig a Tanítóképző Főiskolán.
(…) Dávid 55. zsoltára, (…) az emberi érzékenység zsoltára. Invokációja Istenbe kapaszkodás, szövetségesre vágyás, segélykérés. A szabad élethez szokott zsoltáros szenvedett az ellenséges légkörtől a beszorított körülmények között, amikor idegen fogantatású gondolatok miatt, hatalmi érdekből korlátozottá vált a választott nép körében a gondolat-, a szólás- és a vallásszabadság, amikor behatárolttá vált a mozgástér, gúzsba kötötté lett az élet. Amikor a sok szempontból hozzá közel álló, egy közös ügyben forgolódókban sem bízhatott meg maradéktalanul, mert gyanakodtak vagy irigykedtek rá. Látott a zsoltáros maga körül kisszerű torzsalkodásokat, vádaskodásokat, hétköznapi rivalizálásokat, az uralkodó csoportokhoz való elvtelen viszonyulásokat.
Nem csak a bibliai kor sajátjai ezek. De – hála Istennek – mindig akadtak és akadnak olyanok, akik megpróbálják a csökevényeket, a kifogásokat, a nyafogást, a talmit eltakarítani. S még ilyenkor is tudnak közösségeket, akár kórusokat is formálni, nagy elszánásokat és nagy erőket mozgósítani. Kitermelik ezek az idők azokat, akik mernek, akik tesznek, akik nemcsak szónokolnak, hanem alkotnak, akik nemcsak követelnek, hanem adnak is, akik áldoznak, akik hisznek. Czövek Lajos is ilyen ember volt.
(ifj. Fekete Károly: A Psalmus Hungaricus vigasztaló üzenete. Czövek Lajos (1918–2008) emlékezete = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 1. szám, 65–68.; részletek)
Fodorné Molnár Márta balettművész, táncpedagógus
A táncművészet – a többi művészeti ághoz hasonlóan – igyekezett az új évszázad elvárásainak megfelelni. Elvetette a klasszikus balettet, amely a legharmonikusabb formanyelvet használta – az „en dehors”-t, a lábak kifelé forgatottságát, a tökéletes tengelyt, amely mentén a test körbeforgatható volt, valamint a klasszikus pózokat, amelyek arányai megfeleltek az aranymetszés szabályainak –, mivel ez a táncnyelv csak az eszményi szépség, az idilli kifejezésére volt alkalmas. Ezt a hagyományt törte meg először Isadora Duncan, elsősorban a táncművészetről vallott filozófiájával, s az ezt alátámasztó tánctechnikai újításaival. Többek között a „parallel lábtartással”, és a „kontrakcióval” (a tengely meghajlításával), amely már a diszharmónia megjelenítésére is képes volt és beláthatatlan utat nyitott meg követői számára. A táncművészet mai, új irányzatai közül egyik sem születhetett volna meg a tánc akkori forradalma nélkül.
A táncművészetben a 19. század végére eltűntek az ihletett romantika csodálatos remekművei (A. Adam – J. Perrot: Giselle, H. Loevenskjold – A. Bournonville: Sylfiden) és két ellentétes tendencia vált megfigyelhetővé. Oroszországban, a cári udvarban, virágkorát élte a balettművészet, mint egyetlen szórakozási lehetőség. Utóromantikus – klasszikus előadások jöttek létre, amelyek elsősorban Marius Petipa (1820–1910) koreográfus nevéhez kötődtek: Esmeralda, Don Quijote, Raymonda, Bajadér, A fáraó lánya, Csipkerózsika, A hattyúk tava, Diótörő. Ezek minden tekintetben „nagy”, 3-4 felvonásos balettelőadások voltak, pazar látványelemekkel, nagy létszámmal, és komoly technikai tudást követeltek meg az előadóművészektől. Mesék, idillikus történetek feldolgozásai voltak ezek a koreográfiák, de közülük három mű kiemelkedett költőiségével is (Csipkerózsika, A hattyúk tava, Diótörő). Mind Csajkovszkij igényes, magával ragadó zenéjére készültek (…). Nyugat-Európában, a cári udvarral szemben, a balett teljesen háttérbe szorult.
(Fodorné Molnár Márta: Modern táncművészeti törekvések Európában és Magyarországon a 20. század első felében = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 4. szám, 63–75. o.; részletek)
Forray R. Katalin nevelésszociológus
A jelentős terjedelmű kötet [Pedagógusok az 1918–1919. évi politikai forgószélben. Tanítóképzők a forradalmak, az idegen megszállás és az ellenforradalmi számonkérés idején] dupla címének megfelelően a tanítóképzésnek, egyáltalán az iskolák történetének azt a szakaszát mutatja be, amely országunk újkori történelmének is megrázó, még mindig nem eléggé ismert fejezetében játszódott. Csak a legújabb történészi munkák tárgyalják alaposabban az elmúlt évszázadnak ezt a szakaszát, amely a későbbi periódus, a szocializmus megértésének is egyik alapját jelenti. Hiszen a Horthy-korszakban a tanácsköztársaság rövid, de viharos szakaszában okkal vagy ok nélkül politikai alapon elbocsátott tanítók egy részének fellebbezése sikerrel járt. Ugyanígy sikeres volt a Rákosi-korszak kezdetén a Tanácsköztársaság kevés túlélő pedagógus hívének fellebbezése is. Mintha ritmikusan ismétlődnének ezek a korszakok.
A könyv – eltérően a történészi munkák többségétől – ritkán engedi szóhoz jutni a szerzőt. Főleg dokumentumokat mutat be: a korszak különböző helyi lapjait, a hatóságoknak írt mentegetőző, de főleg feljelentéseket tartalmazó leveleket, a forradalmak utáni kihallgatások jegyzőkönyveit. Ez a módszer közel hozza, élővé teszi a vizsgált korszakot.
Az öt fejezet a forradalmak előzményeit és utóéletét taglalja részint a történet tartalmi vonatkozásai nyomán, részint időrendben. Az első négy fejezet a történeti eseményeket mutatja be, az ötödik pedig egyéni sorsokat, pályaíveket elemez. (…)
Donáth Péter könyve nagyon tetszett. Nemcsak mert szakmánk szerint magunk is tanárok vagyunk, hanem mert az emberi sorsokban szinte mindnyájan magunkra ismerhetünk. Mindegy, ki melyik oldalon áll (a szerző talán közelebb érzi magához a baloldalt, magunk talán megértőbbek vagyunk a másikkal szemben is), mert a tanulság általánosabb. Megpróbáltatások között is embernek maradni – kihívás, amelyre mindkét oldalon találunk követendő példát. Ezért ajánljuk Donáth Péter szép könyvét tanárnak és nem tanárnak egyaránt.
(Forray R. Katalin – Kozma Tamás: Tanítók és tanítóképzők, 1918–1919 = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 3. szám, 81–83. o.; részletek)
Frisnyák Sándor (1934–2024) geográfus
Tokaj-Hegyalja táj- (természeti erőforrás-) használata és térszerkezete már a késő középkorban, a 14–15. században elkülönült a környezetétől. A 16. század végén – a tájenergiák, a természeti erőforrások használata és működési rendszere alapján – az összetartozó kistájcsoport topográfiailag körülhatárolható, amelynek területe 870-890 km2 és egészen napjainkig fennmaradt. Az abaújszántói Sátor-hegytől a Tokaji-hegyig és onnan az újhelyi Sátor-hegycsoportig terjedő gazdaságföldrajzi mikrorégió lényegesen nagyobb, mint például az 1641. évi szőlőrendtartásban és az 1737-es királyi rendeletben rögzített terület. Az első terület-megállapítás a jellegadó szőlő- és borgazdaság korabeli adatbázisára épült (415 km2), amelyből kimaradt a kevesebb szőlőterülettel rendelkező Szerencsi-dombság és a Felső-Hegyalja településcsoportja (Erdőhorváti, Sárospatak, Sátoraljaújhely stb.). Az 1737-es királyi leiratban már csak Szerencs és környéke maradt ki, így az akkor meghatározott gazdasági mikrorégió területe 736-756 km2-re növekedett, majd a 19. század közepére-végére már elérte a mai kiterjedését. Tokaj-Hegyalját a történészek a meghatározó jelentőségű szőlőhegyek (promontóriumok) térfoglalása alapján monokultúrás vagy monokultúra-jellegű (bor-) régióként határozták meg, figyelmen kívül hagyva, hogy a szőlőföldek legnagyobb kiterjedése (=14 000 kat. hold) idején, a 18. században az összterület egytizedét sem foglalták el (…).
A társadalom- és történeti földrajzi elemzések alapján Tokaj-Hegyalja polikultúrás mikrorégióként fogható fel, amely markánsan elkülönül a szomszédos tájaktól: a Zempléni-hegység (a középkori Nagyerdő) és a Hegyköz erdőgazdasági, a Bodrogköz és a Taktaköz ártéri gazdálkodást folytató, és a Harangod gabonatermelő területeitől. (…) A Tokaj-hegyaljai mikrorégió tehát olyan térszerkezeti egység, amely különböző természetföldrajzi kistájakból, kistájrészekből szerveződött, és a társadalmi–gazdaságföldrajzi jelenségek és folyamatok alapján összetartozó területet alkot.
(Frisnyák Sándor: Tokaj-Hegyalja történeti tájhasználata és térszerkezete (895–1920) = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 2023. 2. szám, 5–15. o.; részletek)
Fügedi János (1953–2025) néptánckutató
Lábán esztétikájának alapja három szabályos kristály – mindhárom magában hordozza az ókor abszolút szépségeszményét, az aranymetszés arányát. Pitagoreusi értelemben a szabályos testek az univerzális lét archetípusai, az isteni lélek manifesztumai: a tetraéder jelenti a tüzet, az oktaéder a levegőt, a kocka a földet, az ikozaéder a vizet, a dodekaéder pedig a kozmoszt. Lábán egész életét az ezoterikus világkép hatotta át, ennek szellemében alkotott és kutatott. Nyilvánvalóan hatott rá a kozmikus kristályok és a világharmónia között felállított megkapó párhuzam, amelybe a mozdulatok harmóniáját kívánta beilleszteni. Figyelemre méltó az összefüggés: az európai történeti zenei skálák Pitagorasz zenematematikája nyomán épülnek a kromatikus, 12 félhangból álló skálára, Lábán ikozaéderen alapuló lendületskálái pedig 12 mozdulatból állnak, és az utolsó mozdulat visszatér kiindulási helyére. A befejezettnek éppen nem tekinthető lejegyzési kísérleten túl a könyvben Lábán a tánc térbeli-formai elemzése révén esztétikai tartalmakat is felmutat.
Minél jobban megismerjük, annál szédítőbb a Lábán által feltárt térhasználati rendszer gazdagsága. Lábán a táncalkotás és a vele összefüggő táncelmélet olyan forradalmi távlatait nyitotta meg, amely az esztétikai vonzás-taszítás késztetését, vagy a táncmű verbalizálható cselekményét tovagörgetni szánt funkcionális-pantomimikus mozdulatalkotást messze meghaladva egészen új alapra helyezi a kompozíció lehetőségeit. Világa – feltehetőleg annak rendkívüli bonyolultsága és transzponálhatósága miatt – teljességében még feltáratlan. Elmerülni benne és felszínre hozni változatait egyszerre szórakoztató kaland és szellemi kihívás. De Lábán a harmonikus kristályokat csak keretnek szánta. A tánc igazi tartalma mindig a lélek rezdülése, megjelenése pedig a lendület és az egyensúly játéka.
(Fügedi János: Az európai tánckultúra mérföldköve = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 4. szám, 67–69. o.; részlet)
Füredi János pszichiáter
Ez a történet Aquileiában kezdődött 1984-ben vagy talán még korábban. Azon az őszön megtisztelő meghívást kaptam a Közép-európai Kulturális Intézettől, amely az olasz-jugoszláv határon fekvő Goriciában működik, s ott rendezi meg évente konferenciáit. Ez alkalommal a közép-európai kultúra és a pszichoanalízis összefüggéseit vitatta meg a művészettörténészekből, pszichológusokból, irodalmárokból, pszichiáterekből és más szakértőkből álló tudós társaság. A konferencia egyik szünetében Paneth Gáborral kirándultunk a közelben fekvő Aquileiába. Hihetetlen élményben volt részem. A 14. századi bazilika alatt még két rétegben fekszenek a múlt emlékei. A pazar kora keresztény korabeli mozaikokban magam is nagy élvezettel gyönyörködtem, de a csoda akkor kezdődött, amikor Gábor elkezdte fordítani a spirálok és keresztek rejtélyes üzenetét. Amikor az addig érthetetlen hieroglifek értelmet kaptak, és rájöttem, hogy mindazok az általam is számtalan alkalommal látott jelek az azt olvasni tudók számára mi mindent közvetítenek. Úgy éreztem magam, mint aki egy beszélgetésnél eddig is jelen volt, de képtelen volt fölfogni, hogy mi zajlik körülötte, milyen üzenetváltás részese lehetett volna eddig is, ha értette volna ezt a nyelvet.
Az élmény egy régen izgató kérdést elevenített fel: vajon mi pszichiáterek, pszichoterapeuták értjük-e mindig betegeink üzenetét? Nem fordítjuk-e át mondanivalójukat saját kultúránk tolvajnyelvére ahelyett, hogy mi helyezkednénk a páciens világába? Empátiakészségünk nem szűkül-e csupán a pszichológiai beleérzésre és nem hanyagoljuk-e el a kulturális környezetet? Egyáltalában foglalkozunk-e a kultúrával, amely befolyásolja betegeink gondolkodását és a kultúrával, amelyre egyre nagyobb hatást gyakorol a mi szakmánk is?
(Füredi János: Apollón védelmében = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 1. szám, 90–92. o.; részlet)
Gárdos-Orosz Fruzsina alkotmányjogász
Bibó maga az ötvözet. Sokszor vádolják azzal, hogy naiv politikatudós, politikus, de sokszor mondják róla azt is, hogy elméletei azért nem elég kifinomultak, mert nem csupán tudós, de egyidejűleg gyakorlati szakember is kívánt lenni. Azonban éppen ez a tulajdonság, törekvés emeli Bibót klasszikussá. Ez a sajátos szemléletmód teszi lehetővé az állam, a társadalom és a politikatudomány ügyének előmozdítását. Bibó gondolatai a maguk idejében sokszor életképtelennek bizonyultak, de nem azért, mert helytelenek. Bibó nem művelt sikeres politikát. Elméletei egy jól felkészült tudósember szintetizáló alkotásai. Bibó azért halhatatlan példa, mert jól tudott gondolkozni. Ez a követendő értékrendbe ágyazott logikus gondolkozás a legfontosabb, megkérdőjelezhetetlen érdeme. (…)
A politikában a felelősség kérdését a jog szabályozza. Bibó elit-definíciója azonban a politikai mellett a tudományos és a művészeti elitet is magában foglalja, így természetesen a felelősség definícióját sem szűkíti a jogi felelősségre. Egy társadalom csak akkor működik megfelelően, ha vezetői felelősek a társadalom többi tagjának, tagjáért. Egy társadalom elitjét a felelősség láncolja a „tömeghez”. A bibói szemlélet szerint az elit a társadalomtól kapja a „megbízatását”, és megbízatásának lényege, hogy az általa képviselt értékeket annak közvetítse. A rendszer tehát úgy néz ki, hogy a társadalom a demokratikus értékrend alapján kiválasztja azokat, akikről azt gondolja, hogy ezt az értékrendet következetesen tudják képviselni, és adott esetben másoktól is elvárni, kikényszeríteni. Az elit pedig a bizalom, illetve az annak megtestesüléseként megjelenő állások fejében felelős lesz mindezekért a feladatokért. A tömeg tehát, értékelve azt, hogy vezetőre van szüksége, azokat az embereket választja ki, akiket képesnek tart a feladatok elvégzésére, nevezetesen arra, hogy képviseljék és közvetítsék az értékeket a munkájuk során.
(Orosz Fruzsina: Az értelmiség szerepe és felelőssége Bibó István gondolatvilágában = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 2. szám, 5–11. o.; részletek)
Gerő András (1952–2023) történész
1914 nyár végén (…) a társadalom széles rétegei is helyeselték a háborút, s az emberek úgy gondolták, hogy egy hosszú békekorszak után itt az ideje fegyverrel orvosolni az elszenvedett és nemzetinek tekintett sérelmeket.
A háborút helyeslő hangulat a művészeti életben is megjelent. Lelkesítő dalok, kuplék születtek, és a színházak is igyekeztek kivenni a részüket a háború iránti elkötelezettség erősítéséből; törekedtek olyan darabokat színre vinni, amelyekről úgy gondolták, hogy összecseng közönségük igényeivel. Azok a színművek, amelyek ebben az időszakban születtek, egyértelműen népszerűsíteni akarták a háborút, kritikátlanul igazolni akarták azt. Az volt a céljuk, hogy az érzelmi azonosulást elősegítsék, illetve megerősítsék. Mindezt köznapi értelemben lehet propagandának hívni, hiszen a bemutatott színdarabok célja nem az árnyalt jellemábrázolás és a többféle olvasat bemutatása, hanem az erősen didaktikus mondandó, a politikai cél melletti elköteleződés volt. Ezért írták, és ezért vitték őket színpadra. Persze a propaganda kifejezés helyett lehetne más szót is használni. Ezek a színdarabok a háború melletti hitvallásokat tartalmaztak, s így hívhatóak hitvallás színdaraboknak. (…)
A színház tehát viszonylag sok embert vonzott, s így üzletileg érdemesnek tűnt a háborús lelkesedést kihasználni. A megszületett és bemutatott színdarabok ezért kivétel nélkül magánvállalkozások voltak. Magáncégek – a színházak – rendelték meg őket magánemberektől, azaz a színművek íróitól. Nem állami megrendelésre készültek, noha tartalmuk és mondandójuk teljesen egybeesett a korabeli állami célokkal. A meglévő lelkesedést próbálták nyomatékosítani, érzelmileg tovább erősíteni. Nem arról van szó, hogy a színház teremtette meg a háború melletti kiállást, hanem fordítva: a színház a maga eszközeivel anyagi hasznot remélt a lelkesedés hangsúlyozásából.
(Gerő András: Nemzeti részegség. Háborús propaganda a színházban = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 1. szám, 5–20. o.; részletek)
Gunst Péter (1934–2005) történész
Ha azokat a körülményeket kívánjuk elemezni, amelyek a népi írók mozgalmának, a falukutató mozgalomnak a színrelépéséhez vezettek, némileg messzebbre kell visszamennünk a történelemben, legalább a kiegyezés körüli évekig, hiszen a kiváltó okok közül nem egynek a gyökerei idáig nyúlnak vissza. S persze nem csupán az időbeli kereteket kell tágasra nyitni, hanem a térbeli viszonyok és összefüggések közül is – legalább röviden – szemügyre kell venni azokat, amelyeknek szerepük volt mindebben, akár közvetlen összefüggésekről van szó, akár távolabbiakról, amelyek látszólag talán nincsenek is kapcsolatban a problémával.
Elsőként arra utalunk, hogy a 19. század hetvenes éveire egész Európában válságba került a gabonatermelés. Ennek oka az volt, hogy az észak-amerikai kontinensen a vasútvonalak kiépítésével, valamint az 1870-es évektől a gőzhajóknak a tengeri szállításban való túlsúlyra jutásával hirtelen hatalmas tömegű gabona piacra vitele vált lehetővé Európában. (…)
A válságtünetek Magyarországon is jelentkeztek. Az alacsony gabonaárak arra késztették a nagybirtokosokat, hogy 1870-1890 között fokozatosan csökkentsék az aratórészt. Az ezzel kapcsolatos elégedetlenséget növelte, hogy az 1848-ban föld nélkül felszabadult paraszti rétegek jó részének munkát adó infrastrukturális beruházások (vasútépítés, folyószabályozás, útépítés stb.) 1890-re lényegében befejeződtek, s így komoly földmunkás (kubikos) tömegek áramlottak vissza a mezőgazdaságba, s jelentkeztek a munkaerőpiacon, lenyomva ezzel a béreket. (…)
Illyés Gyula egy helyütt leírja, hogy ő akkor döbbent rá a magyar falu tragikus helyzetére, amikor évek után hazalátogatva látta, hogy abból a pénzből, amit ő egy alkalommal kiad a kávéházban, egy szegényparaszti család egy hétig él. Talán nem is volt igazán tudatában, milyen lényeges megállapítást tett. A korabeli Magyarországon gyakorlatilag a népesség 30-35 %-a kimaradt a nemzeti piacból.
(Gunst Péter: A népi mozgalom gazdasági-társadalmi gyökerei = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 4. szám, 5–11. o.; részletek)
Heltai Miklós agrármérnök
A tapasztalatok világszerte azt mutatják, hogy a természetes körülmények között felnőtt, vadon élő farkasok alapvetően nem veszélyesek az emberekre. A „veszélyes” szót viszont nem mindenki értelmezi ugyanúgy, ezért érdemes megvizsgálni a statisztikai adatokat. A ritkán és sűrűn lakott területeket is figyelembe véve körülbelül 17-18 ezer farkas él az Európai Unióban. Az emberek és a farkasok közötti találkozások naponta előfordulnak, de ezek nagy részét az emberek észre sem veszik. Statisztikailag Európában tízévente kevesebb mint egy végzetes balesetet okoznak a farkasok. A NINA (Norvég Természettudományi Intézet) rendkívül átfogó tudományos kutatásban (2001) foglalta össze az elmúlt 400 év emberek által elszenvedett farkastámadásait. 1950 és 2000 között 59 eseményt erősítettek meg Európában, a farkasok 38 esetben voltak veszettséggel fertőzöttek, a támadások közül öt volt halálos kimenetelű. A fennmaradó 21 esetből négy bizonyult végzetesnek, ezek mindegyike Spanyolországban történt. A nem veszettség miatti támadások szinte kizárólag olyan farkasokhoz kötődnek, amelyeket emberek etettek vagy provokáltak, illetve (például Lettországban és Litvániában) emberi fogságból szöktek meg. Míg az európai farkaspopuláció az elmúlt 30 évben növekedett, a farkasokkal kapcsolatos balesetek száma csökkent. Romániában, az egyik legnagyobb farkasállománnyal (körülbelül 3000 példány) rendelkező országban csak elszórtan érkeznek jelentések farkasok által megharapott emberekről. Ezek is olyan esetek, amikor állattartók próbálták elpusztítani a farkasokat. Valójában a farkasok rendszeresen barangolnak Románia sűrűbben lakott területein incidensek nélkül, és Európában máshol is felbukkannak városok közelében. A farkasok jellemzően kerülik a találkozást az emberrel, mégis előfordul, hogy ember és farkas mindössze néhány méteres közelségbe kerül egymással, akár településekhez közeli élőhelyeken is.
(Patkó László – Heltai Miklós: Farkasok Magyarországon és Zemplénben = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 1. szám, 70–78. o.; részlet)
Hideg Éva jövőkutató
A jövőkutatás pozitivista paradigmája mint módszertani mintaleírás abból indul ki, hogy a jövőkutatás tudományos eszközök és módszerek segítségével tárja fel a jelenben még nem létező jövőt, azt a jövőt, amely majd nagy valószínűséggel meg is fog valósulni. Ehhez a tevékenységéhez fel tudja használni a múltról és a jelenről rendelkezésre álló ismereteket, az időbeni változás feltárt törvényszerűségeit – a trendeket –, amelyeknek a jövőbeni folytatását valószínűsítheti, hiszen a múlt, a jelen és a jövő genetikusan összekapcsolódnak, mert egymásból alakulnak ki irreverzibilis változások révén. A jelenben még nem létező jövő mégis lehet pozitivista jövőkutatás tárgya, mert a változások törvényszerűségei, ha némileg rugalmasak is, mégsem változtathatók meg. Az ember kénytelen elviselni az objektíve ráköszöntő vagy rátörő jövőt, de előre is tudja azt látni.
Ehhez a jövő- és világszemlélethez alkalmazkodva fejlesztette ki a pozitivista jövőkutatás a módszertanát és a módszereit, amelyekre a számszerű információk használata volt a jellemző. A szakértők, a jövővíziókat megmutató „think-thank”-ok tevékenységét is igyekezett a pozitivista paradigma úgy magába olvasztani, hogy azok akkor hasznosak és meglátásaik tudományosan helytállóak, ha azok a jövőben bekövetkeznek, vagy előidézhetők.
A pozitivista jövőkutatás mint tudomány, bár paradigmatikusan a tudományos módszertani mintáján munkálkodott, a gyakorlatában, az előrejelzéseiben a jövendőmondás feladatára vállalkozott. Ez az ellentmondásos helyzet nem volt sokáig fenntartható, mert az előrejelzések egyre inkább nem következtek be, jóllehet, a jövőkutatás tankönyvei egyre több és bonyolultabb módszerekkel teltek meg. A pozitivista jövőkutatás az 1980-as évekre eljutott oda, hogy formálisan ugyan megalkotta paradigmáját, de az a gyakorlatban egyre kevésbé vált be.
Az 1990-es évekre mind a társadalmi környezetben, mind a tudományos jövőkutatáson belül nyilvánvalóvá vált, hogy (…) a jövőkutatás csak paradigmaváltással oldhatja meg (…) társadalmi problémáit.
(Hideg Éva: A paradigmában gondolkodás haszna a jövőkutatásban = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 4. szám, 5–12. o.; részletek)
Hoppál Mihály etnográfus
Megállapítható, hogy az elmúlt évtizedben a néprajz eredményeit nem vették figyelembe sem a társtudományokban, sem a gyakorlati politikában. Ennek egyik oka természetesen a tudományszak visszahúzódó, magát a politikától távoltartó jellegéből adódik, abból az előfeltevésből, hogy diszciplínánk történeti jellege eleve kizárja a mindennapi politikai gyakorlatban való részvételt. A történeti szemlélet önmagában még nem kell, hogy egyúttal múltba-fordulást is jelentsen, de ez volt a kényelmesebb álláspont. Különösen olyan évtizedek után, amelyek során a néprajzosok szeme láttára tették tönkre a parasztság munkaerkölcsét a kolhozosítás erőltetésével, majd amikor végre a falusi lakosság elfogadta a megváltoztathatatlannak ítélt helyzetet és kezdte jól működtetni a szövetkezeteket (és kiegészítésképpen a háztáji gazdaságokat), akkor ezt a rendszert is szétverték a hozzá nem értés bajnokai félreértett politikai céloktól vezéreltetve. Ha csak részben hallgattak volna az illetékesek az etnográfusokra, illetve ha egyáltalán megkérdezték volna őket, akkor talán sok mindent el lehetett volna kerülni. (…)
A hagyomány-alapú társadalom az egyenlőségen alapuló közösség építésstratégiai modellje, amelyben a hagyomány egy lokális közösség bizalmi tőkéje. A hagyomány a közösség önmegtartó ereje, ami nélkülözhetetlen a jövőben, és ami fontos szerepet tölt be közösségformáló, kohéziós öntudatosító hatásával. A hagyomány-alapú társadalom olyan értékvilágot, életminőségelvet közvetít, amelyben nem a materiális elemeknek, hanem a szellemi javaknak van inkább jelentősége, ez pedig erkölcsi rendet képes teremteni. Ezt a tudatos hagyományőrzést lokális szinten a jövőtervezők stratégiájává tenni, mégpedig a fenntartható hagyomány és hagyományokat megújító aktivitásokkal, amelyek szerves részét képezik a helyi gazdasági adottságok fejlesztésének és megerősítésének. Ez a jövő útja, nem a jelmondatok, hanem az értékmegőrző és teremtő cselekvés szintjén.
(Hoppál Mihály: Etnopolitika, lokális hagyomány és nemzetépítés = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 2017. 1. szám, 5–10. o.; részletek)
Horváth Zita történész
Tóth István György több mint egy évtizeden át kutatta a katolikus missziós tevékenységet a kora újkori Magyarországon. Kutatásainak eredménye több tucat tanulmány és forráskiadvány (…). Jelen munkája [Misszionáriusok a kora újkori Magyarországon] a témára vonatkozó fontosabb, nyomtatásban már megjelent tanulmányait adja közre (…). A még életében tervezett kötet már csak a szerző sajnálatosan korai halála után jelenhetett meg.
A monográfia három tematikus részre tagolódik: az első a Hódoltság területén folyó missziós tevékenységet mutatja be, a második a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség területének misszióival foglalkozik, míg a harmadik a szerzetesrendek szemszögéből elemzi a magyarországi hittérítést. (…)
A kora újkorban Magyarország különleges helyzetbe került. A mohácsi csatát követően az ország két, majd Buda eleste után (1541) három részre szakadt. Az ország területén osztozott a Habsburg Birodalom, az Oszmán Birodalom és létrejött az Erdélyi Fejedelemség. A politikai és közigazgatási megosztottság mellett a katolikus egyház számára a legnagyobb problémát és egyúttal kihívást a reformáció rohamos terjedése jelentette. A korábban szinte teljesen katolikus ország Róma számára missziós területté vált, csakúgy, mint az Újvilág. A 16. század közepén Európa-szerte megrendült a katolikus egyház pozíciója a reformáció sikereinek hatására, de a földrajzi felfedezések után számolni kellett a pogányok millióival. Az ortodoxok térítése is feladat lett az ortodox egyházzal történt sikertelen unió miatt. A tridenti zsinat után az ellenreformáció, illetve a katolikus megújulás különböző formáival találkozunk. A 16. században Róma kísérletet tett arra, hogy felállítson olyan hivatalt, amelynek a katolikus hit terjesztése és az „eretnekek” visszacsábítása lett volna a feladata. (…) A magyar katolikus egyház történelmének legnagyobb válságát élte ezekben az évtizedekben.
(Horváth Zita: Misszionáriusok Magyarországon a 17. században = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 2. szám, 91–94. o.; részletek)
Hörcsik Richárd egyháztörténész
„Habent sua fata libelli” – mondták a régi rómaiak. Nem is gondoljuk, hogy ma, 2006-ban mennyire aktuális ez az ókori bölcsesség. Az apropót a Sárospataki Református Kollégiumból a második világháború során „elszármazott”, majd oda 2006-ban visszakerült ún. „hadifogoly” könyvek adják. (…)
(…) a sárospataki könyvek sajátos jelképpé válnak nemcsak a két ország kapcsolatában, hanem Oroszország és az Európai Unió vonatkozásában is. E könyvek először is „jogi precedenst” teremtettek. Hiszen Magyarország az első, amely nem pusztán a jószándék alapján kapta vissza a jogos tulajdonát. Többek között a pataki könyvek kellettek ahhoz, hogy az Orosz Parlamentben elinduljon az ún. „restitúciós törvény” tárgyalása. S ennek a jogszabálynak a megszületésével vált lehetővé nemcsak a pataki, de minden hasonló eset megközelítése. Mert eddig csak „egyéni méltányosságból” juttattak vissza tárgyakat az egykori tulajdonosoknak. De a jogi precedens mellett van további olvasata is az ügynek. A sárospataki könyvek egyfajta mintát adtak az említett kulturális értékek feltárásához és pontos beazonosításához! Ez korábban ismeretlen volt. A Nyílt Társadalom segítségével ment végbe az a lassú forradalom az elszármazott kulturális értékek kezelésének ügyében, amely bizony még sokáig el fog tartani. Nem másról, mint egy jellemző szemlélet megváltozásáról van itt szó.
A pataki könyvek ügye más vonatkozásban is változást eredményezett: a kultúrdiplomáciai együttműködés területén. (…) A sárospataki könyveknek ez az „úttörő” szerepe sajátos módon, akarva-akaratlanul is, jól tükröződött abban a „menetrendben”, amit a könyvek visszaszállítása, azok fogadása és átadásának ünnepélyes ceremóniája jelentett. Szokatlan módon, a fegyverek szállítására használt ládákban kerültek haza a könyvek. Még a diplomáciában is szokatlan módon, a budapesti ferihegyi repülőtéren katonai tiszteletadással fogadták azokat. S végül az átadás-átvétel hivatalos ünnepsége is rendhagyó módon, a legmagasabb állami és egyházi, társadalmi vezetők részvételével történt.
(Hörcsik Richárd: Hazatért sárospataki könyvek. Szempontok a kulturális kooperáció európai kiterjesztéséhez = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 1. szám, 87–89. o.; részletek)
Jákfalvi Magdolna színháztörténész
2012-ben – úgy mondtuk, hogy – Várkonyi Zoltán száz éve született és harminchárom éve halt meg. Az elmúlt évszázad egyik legendás színházcsinálója volt. Színészként, színházrendezőként, tanárként, filmrendezőként, műgyűjtőként, fordítóként őrzi azok emlékezete, akik együtt dolgoztak, együtt éltek vele. E kötet az emlékezést segíti mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést azoknak, akik a színházi múltat kérdezik. (…)
Az SZFE vizuálisan is izgalmassá változtatott emlékező terében tartottuk 2012. május 12-én a Várkonyi 100 konferenciát, az első tudományos ülésszakot, amely Várkonyi alkotói életművét a tudományos narratíva elemévé tette. A konferencia céljául azt tűztük ki, hogy a kollegiális emlékezésekben, a baráti legendákban és a szakmai anekdotákban hagyományozódó városi emlékezet egészét tudományos beszédmódba forgassuk át. Ezzel szándékoztunk bővíteni a magyar színházról mint történeti folyamatról szóló gondolkodást, s árnyalni annak a korszaknak az eseménytörténeti megértését, amelynek dokumentumai bőségesek, rendszerezésük viszont kaotikus, nyilvánosságuk korlátozott, de így és ekként a hatalmi struktúrák működéséről éppúgy szólnak, mint alanyuk, Várkonyi Zoltán művészi pályájáról. (…)
Az évforduló eseményei hónapokig tematizálták, újraértelmezték Várkonyi Zoltán életművét. Májustól hetekig villóztak éjjelente a Vas utcában, az SZFE bejáratával szemben a Várkonyi híres cameoiból összeállított filmrészletek. A Szent-István körúton a Vígszínház homlokzatán hónapokig Várkonyi huszonéves óriásportréja köszöntötte a járókelőket. Több tucat színházi szakember, több mint száz önkéntes segítette, hogy a vetítések, az installációk, a beszélgetések, a konferencia azt a célt szolgálja, amit mindannyian fontosnak tartunk: Várkonyi Zoltán életművének megismerését.
(Jákfalvi Magdolna: A Várkonyi 100 elé = Zempléni Múzsa, XV. évf. 2015. 2. szám, 65–68. o.; részletek)
Jánosi Zoltán irodalomtörténész
Kölcsey Ferenc a maga fizikai törékenységében is a 19. századi magyar gondolkodás egyik legnagyobb lázadója volt. Mit üzenhet hát nekünk (…) a 21. század első évtizedének végén, a globalizáció Európájában? És melyik Kölcsey az, aki ma leginkább üzen? A költő? A szónok? Az író? A politikus? A filozófiai gondolkodó? A műfordító? Az esztéta? Természetesen valamennyi. Mert nem volt munkásságának egyetlen ága sem, amellyel ne forgatta volna meg óriási erővel a magyar világ lelassult kerekeit. Sokrétű életművének középpontjában mégis egyetlen szó állt, mint legfontosabb fogalom, amelyhez hozzámérhető az élet és a halál és hozzá a teljesebb világ; ez az egyetlen szó pedig: a „haza”. (…)
(…) Kölcsey ugyan mindig a tágasabb Európára nézett, ám mégis a magyarsága volt az a törékeny csónak, amelyen át a csónakos fejfák árnyékából a magyar sors zavaros, véres, kormos vizein evezve, és szembeevezve az árral: a Habsburg ármánnyal, a kishitűséggel és a félelemmel, behajózott a jövő látomásába. És ott szigetet alapítva kitűzte rá a Himnuszt. És erről a szigetről kiáltotta rá a történelemre, hogy: Nem! Hogy nem kell a Habsburg hatalom, és nem kell a főnemesi gőg, és nem kell a tudatlan kisnemesek henyesége, sem az idegen szó, sem a jobbágyvilág. De kell a magyar nyelv és az örökváltság, kell a közteherviselés és a népképviselet, a szabadság és a tulajdon, és kell az európai haza. Igen, a haza. (…)
Maradjon hát közöttünk mindörökre (…) ez az egyszerre magyar és egyetemes erő, ami ugyanolyan érvénnyel üzen ma is, mint a 19. század első harmadában. (…) Azt üzeni, hogy a haza megvan, a haza itt van, és csak rajtunk múlik, hogy milyen sorsot szánunk neki a jövőben. Nincsen hát az a globalizálódó világ, amelyben ne érdemelne szobrot a korszerű Európát az elsők között ide álmodó Kölcsey Ferenc. Aki ugyanazt kiáltja ma is a történelemnek, mint saját korszakában. Magyarul, de már az Európai Unió hivatalosan elfogadott nyelvén. Azt üzeni, hogy „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.”
(Jánosi Zoltán: Kölcsey Ferenc szobra előtt = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 2. szám, 86–89. o.; részletek)
Kamarás István szociológus
A nyolcvanas évek végén és a rendszerváltás idején készült felmérések után 1997-98-ban 125 plébániára és 60 filiára kiterjedt kutatás keretében vizsgáltam a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodást, és írtam erről „jelentést”. Azóta is folyamatosan gyűjtöm a katolikus lelkipásztorkodásra vonatkozó tényanyagot (…), csaknem évtizede pedig a protestáns (elsősorban református) gyülekezeti lelkipásztorkodásra is kiterjedt kutatási tevékenységem.
A református gyülekezeti lelkipásztorkodásról szóló „jelentésem” elsősorban a tanítványaim által zömmel 2001 és 2007 között készült esettanulmányokra épül, amely 38 gyülekezet gyakorlatából, hitéletéből próbál megállapításokat tenni az „országos” helyzetre. A gyülekezetek között van egészen kicsi és egészen nagy, fővárosi és vidéki (az ország minden tájáról), református és katolikus vidéken működő, hagyományőrző és újító, és mint a „látleletekből” kiderült: elfogyó, vegetáló, stabil középszert képviselő, felfelé kapaszkodó, virágzó, ellenpéldának és példának nevezhető.
Az ilyenfajta kutatások sokkal inkább magam, munkatársaim és a meginterjúvoltak személyes tapasztalataira, vélekedéseire és véleményére épülnek, mint kemény adatokra. Ezekből az eléggé szubjektív, eléggé részleges „történetekből” próbáltam meg hiteles narratívát szőni. Az egyes egyházközségeken belül akarva-akaratlan szűk és némiképpen egyoldalú lett az adatközlők tábora, akik közül néhányak (elsősorban a lelkészek) eléggé szubjektív véleménye talán túlontúl is nagy hangsúllyal szerepelt, és az sem kizárható, hogy a legendák is színezik hitelességre törekvő történetemet. Így ezek az egyházközség-képek – miként a jelen tanulmányé is – valódiságukat, hitelességüket, reprezentativitásukat tekintve valahol az „ez van” és az „ilyen is van” közé helyezhetők. Amikor a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodással vetem össze a reformátust, akkor elsősorban az 1997-98-as vizsgálódást veszem alapul, ami azt jelenti, hogy egy valamivel régebbi katolikus képet a valamivel újabb reformátussal.
(Kamarás István: Lelkipásztorkodás a református egyházközségekben = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 1. szám, 19–37. o.; részletek)
Karasszon Dénes (1925–2014) orvostörténész
Sárospatak (…) Balsaráti Vitus János, majd (…) Comenius munkássága révén kezdettől fogva nemzetközi hírnévnek örvendhetett a természetrajz-oktatás terén. Gesner Historia animalium című állattani munkáját (…) Kazinczy Ferenc (…) fordította magyarra; ismeretlenségben maradt kéziratos munkáját azóta is Patakon őrzik. A természetrajzot egyébként Patakon már 1708 óta – a Simándi István által Hollandiából hozott Laterna magica segítségével, vetített képek bemutatásával – tanították. (…) Soltész Jánosnak (1809–1879), a Sárospataki Református Főgimnázium iskolaorvosának (…) Iskolai egészségtan című könyvét 1839-ben a Tiszamenti Egyházkerület református iskoláiban tankönyvként bevezették, és (…) az iskolakórház vezetése, valamint az iskolaegészségtan oktatása mellett a természetrajz tanítását is vállalta. Ilyen hagyományokat őrző és fenntartó környezetben hogyne ragadta volna meg az ifjú Anghy Csaba Géza fogékony képzeletét az állatok különleges világa? (…)
Agrármérnöki oklevelét elnyerve Schandl József akadémikus tanársegédje lett az Állattenyésztési Tanszéken (1924). Innen lépett a főváros szolgálatába mint a Fővárosi Állatkert Emlős Osztályának vezetője (1930). (…)
Anghy Csaba Geyza (…) az Állatkertet – addigi „szórakoztató látványossági” szerepköréből kiemelve – biológiai tudományos állomássá fejlesztette. (…) 1956-ban a Fővárosi Állatkert igazgatójává, majd 1958-ban főigazgatójává nevezték ki. (…) küzdött az állatkertek tudományos jelentőségének, biológiai feladatkörének elismertetéséért, a szűk ketrecekbe zárt, szívszorítóan kicsire méretezett kifutókba szorított szerencsétlen állatkerti állatok jobb, természetes környezetet biztosító elhelyezéséért. (…) Nyugállományba vonulása (1968) után (…) ismeretterjesztő szakirodalmi működését kora előrehaladtával, széleskörű elfoglaltsága ellenére sem hagyta abba.
(Karasszon Dénes: Anghy Csaba Geyza, a Fővárosi Állatkert megmentője = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 3. szám, 88–91. o.; részletek)
Kiss Endre filozófus
Herder hatása saját korára felmérhetetlen volt, s ezt a hatást csak a felvilágosodás egészének hatásával lehetne összemérni. Nem tartjuk termékenynek, hogy ezt a két hatalmas hatást egymással összehasonlítsuk, mindenesetre voltak területek, amelyekben Herderé elérte a felvilágosodás áramlatainak egyeztetett és összefüggő hatását. Egyként osztozhattak Herderen a klasszikus német irodalom legfontosabb paradigmái (Goethe és Schiller), a romantikus irodalom paradigmái (az olyan értelmezések sem ritkák, amelyek Herdert már eleve romantikusnak tartják), de ugyanez a helyzet a klasszikus német filozófia paradigmájával is. (…)
Herder e rendkívül különös későbbi recepciótörténetét kapcsolatba kell hoznunk az inter-aufklérizmus problémájával. Hiszen éppen az inter-aufklérizmus az, amely Herder pozitív végeredményeinek nagy sorát egymástól független, ma úgy fejeznénk ki, eltérő nagy-projektumokként tünteti fel, amelyek mögött nem áll összefüggő paradigma, még ha az különbözik is a klasszikus idealizmus később szankcionálódó paradigmáitól. Valójában ezek összefüggő nagy-projektumok, amelyek sorozatát Herder az Inter-Aufklaerung nagy történelmi pillanatában önmaga alkotta meg, s amelyek egymástól való látszólagos függetlenségét részben ez a pozitív történelmi helyzet, részben az elméleti paradigmák kialakulatlansága már érdemileg (ha nem is kizárólagosan) meg is magyarázza. Ez újabb vetületét jeleníti meg Herder inkommenzurábilis teljesítményének, mégpedig demonstratív erővel. Az inter-aufklérizmus ugyanis általában lényeges, de valóban szinguláris, szigetszerű új felismerések sorozatát hozta magával, amelyek között azért lehetett koherencia vagy más összefüggés. Herder egyedülálló egyedisége ebben a vonásban is megmutatkozik. A későbbi klasszikus idealizmus „totalitás”-fogalmára emlékeztető szintézist tudott létrehozni egy ilyen totalitást létrehozó szisztematika és közös fogalmi apparátus nélkül.
(Kiss Endre: Úton Herder felé = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 3. szám, 5–10. o.; részletek)
Kónya Péter történész
Eperjes lakossága a kezdetektől vegyes összetételű volt. Még a városalapítás előtt létezett ezen a helyen szláv és magyar település egyaránt. Sőt, a város történelmi neve is a komoly számú magyar lakosságra utal, holott nem valószínű a rá vonatkozó legenda, amely szerint a helyi erdőkben tévedt el a Borics herceget üldöző II. (Vak) Béla király, aki az így talált sok eper után adta ezt a nevet a településnek. Hasonlóan magyarázták a közelben fekvő Borkút forrás elnevezését. A középkorban a német többség mellett ugyanígy itt éltek a magyarok és a szlovákok. A magyar polgárság száma a 17. század első felében nőtt meg jelentősebben, amit nem egy tény bizonyít. Például abból az időből több magyarul írt irat megtalálható a városi levéltárban, a városi tanácsban egyre gyakoribbak voltak a magyar névvel rendelkező polgárok és éppen 1647-ben épült a főtéren a város költségére új, hatalmas templom a magyar evangélikusok számára. A szatmári béke után a városból majdnem teljesen eltűnt a magyarság. (…).
Feltehetően a magyar nyelv használata akkoriban csak az egyes nemesekre, illetve polgárokra korlátozódott, ahogy arról később Kazinczy Ferenc is megemlékezett: „Eperjest az is nevezetessé teszi, hogy itt négy nyelv van divatban. Az igazság emberei, a papság, a tanítók és tanulók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarul, a polgárság németül, és tótul mindenki.” A reformkori eszmék és velük együtt a magyar nyelv iránti érdeklődés a 19. század első harmadában az Evangélikus Kollégiumból indult el. Olyan tanárok tanítottak ebben az intézetben, mint Greguss Mihály, aki elsőként kezdett magyarul előadni egy evangélikus középiskolában. 1827-ben az ő pártfogása és elnöklése alatt jött létre az Eperjesi Magyar Társaság, amely fontos szerepet játszott a város kulturális életében, s rövid időn belül túlnőtte a Kollégium falait. (…) A társaságot egy időre betiltották, de a 30-as években még intenzívebben kezdett el működni.
(Kónya Péter: Eperjes magyarsága a századok során = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 4. szám, 5–11. o.; részletek)
Kovács Ilona zenetörténész
Marczi Mariann immár második lemezét adta ki az Odradek Records amerikai kiadó. Hasonlóan a Splinters (Szálkák) alcímet viselő elsőhöz – amelyen 20. századi magyar zeneszerzők (Bartók, Kodály, Lajtha, Ligeti, Kurtág, Jeney, Csapó) rövidebb lélegzetű zongoraművei hallhatók (…) – a Past Visions (Múltbeli látomások) címmel illetett korongon is többségében néhány perces karakterdarabokból épül fel a cd programja.
Ezúttal a 19. század romantikus zongoradarabjai felé fordult a művésznő figyelme: a kora romantikát Franz Schubert, az érett romantikát pedig Robert Schumann művei képviselik. Mindkét zeneszerző nagymestere volt a zongorára írt karakterdarabnak, a korszak egyik meghatározó, jellegzetes műfajának. Schumann alkotói pályájának első évtizedében (1830–40 között) csaknem kizárólag zongorára komponált, e művek legtöbbje pedig a hangszer irodalmát gazdagító karakterdarab. A ránk maradt Schubert-ábrázolások közül is jónéhány a zongora mellett ülve ábrázolja a bécsi mestert, vélhetően a karakterdarabok egy alfajával, táncdarabokkal szórakoztatva a körülötte ülőket. Az, hogy a zongorára írt zsánerképek és a hangszer virágkora éppen a romantika időszakára esett és ebben az időszakban teljesedett ki, egyáltalán nem a véletlen műve. Sok más ok mellett a zongora népszerűségét az segítette elő, hogy ekkoriban a művelődni kívánó ifjú polgárkisasszonyok neveltetéséhez hozzátartozott a zongorajáték elsajátítása, az instrumentum ezért (is) szinte minden tehetősebb polgári család szalonjában kötelező „bútordarab” volt. Ez pedig magával hozta, hogy a komponisták minél több tetszetős művet komponáljanak az egyre növekvő igények kielégítésére. A karakterdarabok műfaja praktikusnak bizonyult, hiszen általában egy-egy hangulatot, lelkiállapotot ragadnak meg, nagyrészük könnyen játszható, sok esetben pedig a korban divatos tánctípusokat követett. A lemezen a két fentebb említett szerző viszonylag kevéssé ismert és játszott művei hallhatók.
(Kovács Ilona: Múltbeli látomások. Marczi Mariann új lemeze = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 3. szám, 87–88. o.; részletek)
Kozma Tamás nevelésszociológus
A diszciplína, tudjuk, két dolgot jelent: tudományt és fegyelmet. Mégpedig a kettőt együtt: aki a tudomány presztízsében kíván osztozni, az alá kell vesse magát a fegyelemnek, amelyet a beérkezettek alakítanak ki és tartatnak be. De milyen diszciplína lehetett a rendszerváltozás előtti szociológia – a maga pártkontrolljával, kirekesztősdijével, bujkálásaival és gyanakvásával? Különösen, ha, mint a vidéki egyetemeken, a rendszerváltás hajnalán éppen a marxizmusból érkezett? (…) A szociológia még hosszú ideig nem kellett a bölcsészkarok vezetőinek, ahogy sokáig a pszichológia vagy a pedagógia sem. (…)
S mert szűk szakma volt – akkor még nem társult hozzá a szociális munkás, szociálpolitikus –, egyúttal szűk és igen koncentrált volt a piaca is. Ami távolról nézve, egykor vidéki tanárként kívánatosnak tűnt – nemzetközi kapcsolatok, bennfentes információk, korszerű kutatásmódszertan, kutatási pénzek –, az közelről, sajnos, belterjesnek, sekélynek és korlátozottnak látszott. (…) Úgyhogy én (…) búcsút mondtam az egyetemi szociológusi pályának. (…)
Azt kérdik tőlem, hogyan lettem szociológus. Én meg azt kérdezem magamtól: szociológus lettem-e egyáltalán. Az, hogy sok mindenkit ismertem, ismerek, még nem jelenti azt, hogy céhbelivé váltam. Végiggondolva, hogy minek is neveztem magamat az idők során, voltam már tanár, hírlapíró (erről igazolványom is van), tudományos kutató, minisztériumi osztályvezető (nem voltam túl büszke rá). A képzettségemmel is van baj. Tanítóképzőt végeztem ugyan, de nem lettem tanító; teológiát is végeztem, de lelkész sem lettem. Legegyszerűbb az, ha középiskolai tanárt mondok; az a végzettségem is, és azt szerettem eddig talán a legjobban. A foglalkozásom? Régebben szívesen neveztem magam „nevelésszociológus”-nak; újabban inkább „társadalomkutató”-t mondok. Az előzőről nincs diplomám – igaz, ilyen diploma nincs is. Az utóbbi meg minden lehet. De ha valahol, valakik szociológusnak mondanak, még mindig megborzongok. Mint mikor az első szerelmünkkel találkozunk.
(Kozma Tamás: Hogyan lettem szociológus? = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 1. szám, 21–34. o.; részletek)
Kupa László (1953–2023) szociológus
A magyar szociológia történetének megírása még várat magára. Készültek ugyan színvonalas tanulmányok, születtek értékes disszertációk, tanulmánykötetek, sőt monográfiák, de a szintézis igényével közzétett, célirányos munkát hiába keresnénk. Egy ilyen összefoglalásban bizonyára bőven jut majd hely a 2001. október 27-én, 90. éves korában elhunyt, s előtte három évvel, 1998. május 4-én akadémikussá (külső taggá) választott Rézler Gyula munkásszociográfiai munkásságának is. Nem mintha Rézler elemzései mára a „kanonikus szövegek” közé kerültek volna. Műveinek többsége több mint ötven esztendőn át nem jelent meg. A fájó űrt, amelyet e hiány okozott, előbb egy 2005-ben, majd egy 2011-ben közzétett szövegválogatás enyhítette. (A százéves születési évforduló ünnepi megemlékezésre is alkalmat kínált.) Az utóbbi kötet főleg olyan publikációkat tartalmaz, amelyek ma már jószerivel hozzáférhetetlenek. Ezáltal a Rézler-portré eddig kevésbé ismert vonásokkal gazdagodhatott. Jelen tanulmányunkban inkább ezekre az arcvonásokra összpontosítunk és a 2005-ös kötetben már közzétett munkásszociográfiák felé vezető, majd az onnan tovább ágazó, már a tágasabb történelmi és társadalmi kitekintést nyújtó írásokra fókuszálunk. A szóban forgó publikációkat, ha nem is kizárólag, de elsősorban kordokumentumnak tekintjük, olyan ’tudósításoknak’, amelyek a harmincas évektől az ötvenes évek elejéig egy-egy fontosabb hazai társadalmi, gazdasági, politikai jelenségről számolnak be és egyúttal bepillantást engednek azokba a mentalitástörténeti változásokba, amelyek ezt a súlyos tragédiákkal terhelt két évtizedet jellemezték. (…)
Amit (…) megtehetünk és kötelességünk is megtenni: (…) hozzájárulni ahhoz, hogy a viták elmaradása miatt nem hasznosult elméleti igényesség és kreatív gondolkodás, ha megkésve is, de közös kultúrkincsünkké váljon.
(Kupa László: A szociológus Rézler Gyula és kálváriás nemzedéke = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 3. szám, 16–25. o.; részletek)
Kürti László szociológus
Tanulmányomban különböző egyéni és családi példákat mutatok be azzal kapcsolatban, hogy mi, antropológusok miként vonatkoztatunk elbeszélgetések révén további elbeszélésekre, és hogyan antropologizáljuk a személyes történelmet. Az eredeti indíttatást ehhez az elemzéshez egyfelől az indokolja, hogy megértsük az önéletrajzi elbeszéléseket és a családi narratívát a közösség élettörténetében, másfelől az emlékiratok és önéletrajzok által generált nagy érdeklődés és vita motiválja. A szocializmus előtti és alatti családi történetek és egyéni életutak – a visszaemlékezések, amiket egyes antropológusok, nem kis malíciával, posztszocialista nosztalgiának és emlékezésiparnak („memory industry”) is neveznek – hagyománya igen terjedelmes irodalmat produkált. Ebben az elemzésben a családom egyéni életútjaira támaszkodom, tehát munkám családtörténeti rekonstrukció és autoetnográfia is egyben. Érvelni szeretnék a múlt és a közelmúlt életrajzi beszámolóinak kombinációján alapuló személyes antropológia fontossága mellett. A személyes antropológiában a cél nemcsak a családtörténet rekonstrukciója, az „én” fókuszközpontúsága, ami – valljuk be – úgyis csak töredékes lehet, hanem egy nagyobb közösség történelmi nézőpontjához való csatlakozás, annak kiegészítésének a lehetősége is. Ha hasznosítani akarjuk az önéletrajzi családi beszámolókat, és ha szeretnénk fejleszteni ezt antropológiai használathoz, módszertani problémánk mindenképpen: a megkérdőjelezhetőség. Mi több, mivel a személyes élettörténet és elbeszélés többnyire az írott és a szóbeli emlékezeten alapul, bizonyára feltételezi, hogy a teljes egész áll (a) önéletrajzi emlékből, amely egy bizonyos fokig a kutató visszaemlékezése múltbéli tapasztalataira, (b) a tudósító(k) önéletrajzi elbeszéléséből, és (c) a csoportnak vagy régiónak az írott vagy beszélt történelméből az adott kérdésben.
(Kürti László: Családtörténet, autoetnográfia és a szocialista cirkusz = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 5–21. o.; részlet)
Losonczi Ágnes (1928–2024) szociológus
A kóruséneklésnek fontos eleme, pontosabban feltétele a fegyelem, az egymáshoz való alkalmazkodás. Nem véletlen, hogy csak azokban a kultúrákban és korszakokban alakult ki a kóruskultúrának maradandóan magas szintje, amelyek képesek voltak több korszak számára fontos mondanivalót hordozó műveket teremteni, amelyekben ezek a feltételek megvoltak. Tehát élt olyan valódi kollektíva, amelynek lényeges, eszmei-gondolati egysége zeneileg kifejezhető volt, amelyben élt a közös érzelmek közösen kifejezhető igénye és szükségessége. Ugyanakkor az is fontos, hogy a közösségben uralkodó szerepet töltsön be az egymáshoz való fegyelmezett alkalmazkodás, a másik ember tisztelete; de szerepet kellett játszania annak a tudatnak is, hogy az egyén önmagában kevés, hogy teljes megvalósulására csak a többiekkel együtt képes, és a teljesítményben bizonyos fokú alázattal kell alkalmazkodnia a többiekhez, mert csak így jöhet létre magasrendű produkció, így lesz képes bárminek alkotására.
Ezért ott és akkor fejlődhetett ki igazi kóruskultúra, ahol és amikor az ember és a közösség viszonyában ez az alapvető magatartás vált jellemzővé. Ezért voltak a kórusok kialakításának és a kóruskultúra virágzásának nagy történelmi korszakai és időszakai. Ezért tudtak például az egyházak valóban nagy kóruskultúrát létrehozni. (…)
Ahol viszont nincs valamilyen eszmei egység, vagy ahol dominál, vagy fontossá válik a közösséggel szemben az egyén vagy az egyénieskedés, ahol megszűnik a közösség fontossága, a közösséggel való azonosulás igénye, ahol csökken a közösség erejébe, lehetőségébe és fontosságába vetett hit, ahol az egyéni érvényesülés tere egyértelműbb, valószínűbb vagy vonzóbb, ahol megszűnik a másokért vállalt felelősség fontossága, ott nem jöhet létre vagy nem maradhat fenn igazi tömeget mozgató kóruskultúra – előbb-utóbb talajt vesztett, tartalmát vesztett, formális együttlétté válik.
(Losonczi Ágnes: Közösség és kórus = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 2017. 3. szám, 80–84.; részletek)
Lőkös István irodalomtörténész
Jelenünk horvát irodalmának históriáját a legújabb, majd 700 oldalas irodalomtörténeti kompendium szerzője, Dubravko Jelčić, közel másfél száz lapon adja elő. Ez a puszta adat is sejteti: a ma horvát irodalma Közép-Európában is egyedülállóan sokszínű. Műfajok és műnemek szerinti spektruma éppoly gazdag, mint regionális megoszlása (Dalmácia, Isztria, Zágráb, Szlavónia). Értékálló művek sokasága reprezentálja azt a 19–20. század fordulója, a fin de siėcle óta tartó folyamatot, amely a szimbolista-szecessziós-parnasszista modern mozgalommal indult (reprezentánsa A. G. Matoš volt), az avantgárddal folytatódott (expresszionizmus, szürrealizmus), s ma a posztmodern jegyében gazdagodik. A litterartura croatica mai történéseinek előzményeit az 1952-es évben szokás megjelölni: ekkor hangzott el Miroslav Krleža híres ljubljanai beszéde, amely a szovjet Andrej Zsdanov és a bolgár Todor Pavlov szocreál elméletét szedte ízekre s manifesztálta az irodalom és minden művészet ideológiáktól független szuverenitását. E beszéd elhangzásával egy időben indult a Krugovi című folyóirat fiatal írónemzedéke, amelynek tagjai (Alojz Majetić, Zvonimir Majdak, Antun Šoljan, Ivan Slamnig) a horvát Jeans Prose megteremtésével forradalmasították a szépprózát. (Modelljét Salinger Zabhegyezőjében lehet megjelölni.) Fellépésük s írói gyakorlatuk – akkor eretnek módon – „a tradicionális, állandósult társadalmi és kulturális struktúrák” tagadását jelentette.
Az említett szerzők életműveinek egy része – fájdalmasan korán – lezárult, így méltán illethetők a huszadik század klasszikusai szintagmával – persze további, a részben még ma is alkotó lírikus és prózaíró pályatársaké is (…) Lírikusként ehhez a nemzedékhez kötődött a minap elhunyt Slavko Mihalić, az elmúlt század utolsó harmadának markáns költőreprezentánsa. Ő az egzisztencialista poétika vívmányait befogadva teremtett páratlanul invenciózus, ugyanakkor a verbalizmust és patetizmust mellőző, zenei effektusokban gazdag költészetet.
(Lőkös István: Mozaikok a jelenkor horvát irodalmáról = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 4. szám, 62–63. o.; részletek)
Lőrincz Zoltán művészettörténész
A művészet történetében nincs még egy olyan összetett és bonyolult kapcsolat, mint a vallás és a képzőművészet viszonya. Minden kor és áramlat megteremtette a maga művészetfogalmát, és ezzel párhuzamosan minden kor másképpen élte meg vallásosságát és Istenhez való viszonyát. A történelemben, a kultúrákban a művészet viszonya a valláshoz sokszínű képet mutat. A vallások bevonták a művészeteket a gyakorlatukba, a művészetek pedig ihlető forrást találtak a vallásokban. Elmosódtak a határok a művészet mint a vizuális kultúra egyik megnyilvánulása, illetve a mögötte megnyilvánuló vallás tárgya és tartalma között. Ez a sajátos és nagyon ambivalens kapcsolat vezetett a művészettörténetben és az egyháztörténetben a művészetek körüli vitához. A vallás ugyanakkor e kapcsolat legfontosabb szellemtörténeti hátterét jelenti a képzőművészetek históriájában.
A művészet sajátos kifejezője különféle hatásoknak és eseményeknek, hogy csak néhányat említsek: politikai, társadalmi, szellemi, kulturális, vallási irányzatok, illetve társadalomkritika, lélektan, ösztönösség és tradíció. A művészetekről beszélhetünk úgy, mint a társadalom termékéről, de úgy is, mint ami rombol és új értékeket hoz létre. Vagy a művészet hat a társadalom fejlődésére, vagy a művészet lesz a társadalom terméke. Anélkül, hogy most művészetfilozófiai és művészetszociológiai fejtegetésbe kezdenénk, megállapíthatjuk: a művészet mindig bemutat, szimbolizál valamit. A művészet kiemel a földi létből, vizuálisan ragadja meg az emberi lét szellemi-lelki síkját, és ebben a relációban segít az embernek, hogy megtalálja helyét az univerzumban. Ebben a keresésben segít a vallás is. Leszűkítve jelentését azt mondhatnánk: a vallás az, ami az ember és Isten kapcsolatáról beszél.
A képzőművészet és a vallás kapcsolatának tisztázásához elengedhetetlen az utóbbi objektivitásának és szubjektivitásának vizsgálata a művészetben. Különösen akkor, amikor e kapcsolatot úgymond az egyén, az individuum felől szemléljük.
(Lőrincz Zoltán: Hitvalló műalkotások = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 4. szám, 26–38. o.; részlet)
Lukács László (1950–2023) etnográfus
(…) a karácsonyfa (…) mai formájában alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Kialakulásának bölcsője a 16–17. századi Elzász és Baden, a Rajna felső szakaszának vidéke. (…) A 16. századi Elzász erdészei számára kiadott utasításokból megtudjuk, hogy városi polgárok, céhtagok az erdőkben karácsonyi májusfákat vágtak. Egy polgár legfeljebb egy fát vághatott, s az sem lehetett 8 lábnál, azaz két és fél méternél magasabb. Egy 1555-ben keletkezett erdővédelmi törvény megtiltotta a karácsonyi májusfák vágását. Az elzászi Schlettstadtban a céhtagok által 1600 körül a céhházban felállított karácsonyi májusfát már közelebbről ismerjük: almával, ostyával díszítették, amit vízkeresztkor a gyerekek lerázhattak róla. Straßburgból egy 1605-ben keletkezett útleírás már a szobákban felállított fenyőfákról tudósít, amelyeket színes papírrózsákkal, almával, ostyával, cukorral díszítettek. A gyertyás karácsonyfát elsőként Lisolette pfalzi grófnő említette 1708-ban írt levelében, amely gyermekkorának színhelyére, a heidelbergi palotára, az 1660-as évekre vonatkozik. A Rajna felső vidékéről a 18. század folyamán a közép- és észak-német területek lakói is átvették a karácsonyfa-állítás szokását. (…)
Budán és Pesten az első karácsonyfákat az erős német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családokban állították az 1820-as évek végén. A karácsonyfa-állítás divatját a martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz hozta Bécsből Budára: 1828-ban már karácsonyfát állított az általa alapított krisztinavárosi első kisdedóvó intézetben. Báró Podmaniczky Frigyes a Budapesti Hírlap 1884-es karácsonyi számában közzétett visszaemlékezésében, valamint 1887-ben kiadott naplójában is azt állítja, hogy a karácsonyfát drezdai születésű édesanyja, gróf Noszticz-Jäckendorf Elza, egy szász királyi miniszter lánya honosította meg Pesten 1828-ban.
(Lukács László: A karácsonyfa elterjedése Európában és Magyarországon = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 4. szám, 34–39. o.; részletek)
Maticsák Sándor nyelvész
Pusztay János új programja az általa alapított Collegium Fenno-Ugricum és a Tokaj-Hegyalja Egyetem összefogásával valósul meg. A Báthory Téka nevet viselő projekt a Baltikumtól az Alpok–Adriáig húzódó terület nyelveit, kultúráját, történelmét kívánja bemutatni. Ennek keretében a tervek szerint a következő három esztendőben évente hat, összesen tehát 18 kötet fog megjelenni. Ennek része a Hungaro-Baltica sorozat is, amely nemcsak magyar–finn, magyar–észt, hanem magyar–balti (azaz lett és litván) összevető témákkal is foglalkozik.
Pusztay János az 1990-es években indította útjára Szombathelyen – az akkori Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Uralisztika Tanszéke vezetőjeként – a Specimina Fennica és a Folia Estonica sorozatokat, amelyek jelentős része az általa szervezett kontrasztív konferenciák anyagát tartalmazza. (…) A szombathelyi tanszék megszűnése után a konferenciáknak is vége szakadt. Szerencsére 2017-ben az ELTE Finnugor Tanszéke úgy ítélte meg, hogy érdemes feléleszteni e rendezvények sorát, és megszervezték a Magyar–balti finn nyelvi és kulturális összevetések című tanácskozást. E konferencia előadásai kaptak helyet az ismertetendő kötetben.
A Hungaro-Baltica sorozat első kötetében tizenhárom tanulmány szerepel, ezek a szerzők betűrendjében követik egymást (…). A sokszínű, sokféle tematikát felölelő kötetben történelmi, irodalmi, nyelvészeti és pedagógia tárgyú tanulmányok kaptak helyet, sok hasznos információt tárva az olvasó elé északi rokonaink kultúrájáról. (…)
A tágabb értelemben vett irodalmi témák közé sorolható (…) Pusztay Jánosnak az írása (Párhuzamok a magyar és a balti finn népi imádságokban […]). A nyelvi kapcsolatokban egyértelműen a nagyobb presztízsű nyelv a domináns, az ad át a kulturálisan kevésbé erősnek szavakat, de a népköltészetben ilyen jellegű dominancia nem állapítható meg. A pogány és keresztény motívumok gyakran vegyülnek, részben spontán módon, részben tudatos cselekvés eredményeképpen.
(Maticsák Sándor: Magyarország, Finnország, Baltikum. Történeti, nyelvészeti és irodalmi tanulmányok = Zempléni Múzsa, XXIV. évf. 2024. 3. szám, 91–96. o.; részletek)
Monok István könyvtáros, irodalom- és művelődéstörténész
A borászat és szőlészet kívülálló szerelmesei számára is közhely, hogy a bortermelés történetében a 19. és 20. század fordulója a filoxéra járvány korszaka. Az európai szőlők túlnyomó része elpusztult, eltűntek szőlőfajták, amelyeket éppen napjainkban fedeznek fel újra a szakemberek. Az sem számít újdonságnak a hétköznapi beszédben, hogy a napjainkban is zajló klímaváltozás nyomán nem csupán a szőlők, de valamennyi növény termesztése más alapokon történik, mint akár fél évszázaddal ezelőtt. A talajgazdálkodás is megváltozott, a talajokat nem egyszerűen más módon vizsgálják és írják le, hanem valóban lényegesen mások, mint mondjuk több száz évvel ezelőtt voltak. A kérdés tehát az, hogy ebben a helyzetben miért érdekes a szőlő- és bortermelés történetére vonatkozó írott örökség kutatása? Mit várhatunk egy-egy történelmi korszak szőlészetének, borászatának minden részletre kiterjedő feltárásától? (…)
A levéltárak alapvetően a tulajdonlásra és a gazdálkodásra, annak jövedelmezőségére vonatkozó iratokat őriznek. Kiegészítésképpen a szőlő- és a borkereskedelem dokumentumait, de ezen túlmenően a gazdálkodás szabályait bemutató kéziratokat is (falutörvények, hegyközségi törvénykezés stb.). A tulajdonlás szorosan összefügg a mai eredetvédelemmel. Aki a ma megtermelt borának tényeken, és valós – nem pusztán elhitetni való – szőlő- és bortulajdonságokon nyugvó kereskedelmi reklámtevékenységet akar felépíteni, alapozhat egy-egy terroir múltjának felmutatására. A falusi hatóságok határozatainak, vagy éppen a hegytörvények szövegéből megismerhető egy-egy terület művelési formája, és a történeti időben alkalmazott eljárások is. (…)
A nyomtatott írásos emlékek még összetettebb módon használhatók, a szőlő- és borgazdálkodás történetén messze túlmutató tanulságokkal. A magyar borvidékekre vonatkozó, nyomtatásban megjelent leírást nem ismerünk a 18. század előtti időből.
(Monok István: Egy borvidék írott öröksége feltárásának elvi megfontolásai – a tokaji borról szóló 18. századi könyvek = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 2023. 1. szám, 5–11. o.; részletek)
Móricz Lajos (1923–2011) hadtörténész
(…) 1902. augusztus 31-én született Sátoraljaújhelyben Révész Géza, aki 1957-től 1960-ig a Magyar Népköztársaság honvédelmi minisztere volt. A zempléni megyeszékhely e különös életpályát bejárt szülöttének személye jól példázza a Kádár-rendszert megszilárdító politikusi-értelmiségi réteg kialakulásának tipikus állomásait: a munkás, vagy paraszti származást, a két világháború közötti illegális mozgalmi múltat, a Szovjetunió közvetlen hatását, majd a Rákosi-korszak második vezetői vonalában végzett politikai munkát. (…)
- január 20-án a Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere (a honvédelmi és a belügyi tárca egyaránt hozzá tartozott) vezetésével Moszkvába utazó tiszti csoport rangidős tagja Révész Géza volt. (…) A tanácskozáson a magyar hadsereg helyzetéről, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról és a magyarországi fő teendőkről volt szó. (…)
A Szovjetunióban tett látogatás Révész Géza életpályájában nem múlt el nyomtalanul. 1957. február 26-án kooptálták a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottságába, két nap múlva a kormányba, és március 1-jétől pedig – feltehetően szovjet biztatásra – ő intézte a honvédelmi ügyeket. (…).
A katonaság forradalom alatti magatartásának elemzéséről (…) Révész olyan értelmű jelentést terjesztett Münnich Ferenc elé, amely szerint elfogadhatatlanok azok a vélemények, amelyek az 1956-ban lezajlott „eseményekért” a néphadsereget teszik felelőssé. Álláspontját kifejtette az 1957. júniusi országos pártértekezleten is, ahol felszólalásában a hadsereg felelősségét firtatta az „ellenforradalomban”. Szerinte a néphadsereg szervezésében 1949-től olyan súlyos hibákat vétettek, hogy a tisztikar októberben nem volt ura a helyzetnek. Az újjászervezett néphadsereg azonban erős, és képes lesz a Varsói Szerződésen belül ellátni feladatait. Révész hangsúlyozta a szovjet csapatok további magyarországi tartózkodásának szükségességét is.
(Móricz Lajos: Fejezetek egy katonapolitikus életéből = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 40–44. o.; részletek)
Nagy Antal Mihály (1930–2016) teológus
A Biblia – mind az Ószövetség, mind az Újszövetség – árnyaltan foglalkozik a szenvedés kérdésével. Az, hogy a szenvedés valamilyen elkövetett bűn büntetése, csupán egy a sok eshetőség közül. Két dolog fundamentálisan hangsúlyos. Az egyik: minden szenvedésnek célja, értelme van. Büntetésként sem maga a büntetés a cél, hanem a megmentés, a megjobbítás. A szenvedés értelme, célja lehet a megtisztulás, a megjobbulás, a szenvedés lehet az engedelmesség iskolája, lehet helyettes szenvedés, áldozat, ami mások életében gyümölcsözik. (…)
A szenvedések tengeréből hatalmas és iszonyatos jéghegyként emelkedik ki a holokauszt. A szenvedés kérdése a holokauszttal kapcsolatosan vetődik fel a legélesebben. A holokauszt nem sorolható be a szenvedés előbb említett kategóriáinak egyikébe sem. Különösen nem sorolható be a bűn-büntetés/bűnhődés világába. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Akkor mi a holokauszt? A megválaszolhatatlanság döbbenete megszülte „az Isten halott”, „az Isten meghalt” teológiát és filozófiát. Ennek alapköve: ha Isten élne, akkor nem engedhette volna, hogy a holokauszt szörnyűsége megtörténjen. Mert megtörtént, az Isten meghalt, elégett a krematóriumban, füstté lett, és nyomtalanul szétfoszlott. Valójában azonban antagonisztikus ellentmondással van dolgunk. (…)
Valamikor a teológia és a filozófia kereste az „istenbizonyítékokat”, amelyek arról tanúskodnak, hogy van Isten. Az ateizmus a holokausztban megtalálta annak a bizonyítékát, hogy nincs Isten. A holokauszt felhasználása az ateizmus igazolására nem csak tiszteletlenség és kegyeletsértés az áldozatokkal szemben, hanem blaszfémia, azaz istenkáromlás is. Az antagonizmus abban van, hogy az Isten, aki nincs, nem halhat meg, és nem is éghet el. Az az Isten pedig, aki van, aki a Vagyok, nem hal meg, azt nem lehet elégetni, mert ő maga az Élet, ő maga megemésztő Tűz.
A krematóriumokban a bálványok, az emberi kéz és az emberi elme által készített, elképzelt istenek égtek el. (…)
(Nagy Antal Mihály: A szenvedés misztériuma és a holokauszt = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 2. szám, 22–30. o.; részletek)
Ónodi Béla néptáncművész, táncpedagógus
Molnár István (1908–1987) táncművész, koreográfus, táncpedagógus, szobrász (…). Az európai látókörrel és a kor különleges történelmi lehetőségét kihasználó, Erdélyben is végzett néptánc gyűjtései, néptánc filmjei által valós hagyomány-ismerettel rendelkező expresszív táncművész műveivel nemcsak a magyar koreográfiai iskola megteremtője volt, hanem helyszíni gyűjtéseivel a korszerű táncfolklorisztikai kutatások alapjait is lefektette, táncnyelvét pedig – a magyarság problémái iránt fokozottan fogékony – szuverén formanyelvvé alakította. Molnár István alkotásainak köszönhetően kitágult a művészeti horizont, előtérbe került az egyén és a társadalom problémáira választ kereső művészi szándék, valamint az új formanyelv teremtésére való törekvés. Ugyanakkor a Molnárnál megjelenő, a bartóki mintát követő formai és komponálási elvek – egészen napjainkig – ihlető forrásként hatnak koreográfusainkra. (…)
Molnár István ún. „expresszionista” korszaka meglehetősen rövid időt, mindössze tíz évet (1930–40) ölelt fel művészi pályáján. (…) Molnár Kolozsváron született és a bukaresti Testnevelési Főiskola elvégzése után az 1936-os berlini olimpián szertornászként vett részt. Már főiskolás éveiben érdeklődni kezdett a tánc iránt, és az olimpia után megkezdte táncos felkészülését. Óriási belső elhivatottságát jelzi, hogy ekkor már 29 éves volt, ami normál esetben már egy táncos életpálya középső szakasza. Az elkövetkező évek az autonóm táncművészi bemutatkozásra való intenzív alapozással teltek. Felkészülésének körülményeit és valóságos időszakát sohasem lehetett kideríteni, azonban ekkor kezdett új mozgásmódszert kialakítani, amely egyre erősebben mutatta az expresszionizmus jegyeit.
(…) második alkotói korszakát, amely 1940-től nyugdíjazásáig, 1971-ig tartott, a tradicionális magyar folklór megismerése, színpadon történő terjesztése és tanítása határozta meg.
(Ónodi Béla: Molnár István expresszionista, avantgárd korszaka = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 3. szám, 67–71. o.; részletek)
P. Müller Péter irodalom- és színháztörténész
A színház kétféle értelemben is az emlékezetre épül. Egyfelől az antikvitásban a színházi előadások (ami belőlük fennmaradt, azok az ókori görög drámák) az emlékeztetés szerepét (is) játszották, újraszcenírozták a mitológia feszültségekkel teli jeleneteit. Másfelől ez a művészeti ág attól az időtől mindmáig arra a tevékenységre épül, hogy a színjátékosok emlékezetből reprodukálnak mozgást és szöveget az előadás során. Hogy milyen volt az antik drámaversenyeken egy-egy színházi előadás, arra a feledés homálya borult. A szövegek esetében is inkább beszélhetünk felejtésről, mint emlékezetről, hiszen a bő egy évszázad (körülbelül i.e. 520–400) során bemutatott évi tizenkét színdarabból – az összesen több mint ezerkétszáz drámából – a jelen tudásunk szerint csupán harmincnégynek a teljes szövege hagyományozódott tovább napjainkig. Címe 525 antik görög tragédiának maradt fenn, s tudjuk, hogy csak Szophoklésztől 130 drámát őriztek Alexandriában. Ezek az adatok azonban nem maguk a művek, hanem csupán számok és címek. És noha e fennmaradt, az (írásos) emlékezetben megőrzött drámák a szövegbe fagyott színház példái, magáról a színházi műalkotásról csak igen közvetett módon tudósítanak, hiszen a megjelenítés hogyanját nem tartalmazzák. (…)
Noha a színházi előadás (mint műalkotás, a maga egyediségében) a korábbi évszázadokban mindörökre feledésbe merült, a színházi emlékezet nagyon sokat köszönhet az előadások közreműködőinek. Shakespeare esetében például azok a szövegek, amelyeket az utókor az ő drámáiként azonosít, elsősorban a színészek szereppéldányaiból, az előadások után, emlékezetből kerültek összeállításra, gyakran a színészek által. Ezek a drámák ily módon egy színházi előadás (és egy színházi gyakorlat) rögzítései (is). Az is közismert, hogy az első Shakespeare „összest”, az 1623-as fóliót a drámaköltő két színésztársa állította össze. Ők – még – emlékeztek.
(P. Müller Péter: Színház és emlékezet = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 4. szám, 5–14. o.; részletek)
Paczolay Péter jogász, politológus
Magyarország (…) új alaptörvényéről (…) beszélnünk kell, értékeiről és hibáiról egyaránt. (…) A kötet [Mérlegen az Alaptörvény] nagyon jó érzékkel tesz hozzá ehhez a diskurzushoz (…).
A nyolc tudós alkotmányjogász őszintén szól az Alaptörvény legalább három deficitjéről: a megalkotáskor a kétharmadnál szélesebb társadalmi és tudományos konszenzus hiányáról, azután a szakmai hibákról, végül a mérvadó és politikailag elfogulatlan nemzetközi fórumok kritikájáról. Az Alaptörvény hiányosságait önmagukban sosem tartottam aggasztónak, mert úgy gondoltam, hogy úgyis az Alkotmánybíróság értelmezése mondja meg, hogy mi az alkotmány. „Az, hogy az alaptörvény miként fog a mindennapokban élni, elsősorban a bíróságok és az Alkotmánybíróság értelmezésén fog múlni, és végül úgyis az alkotmánybírák mondják meg, hogy mi a jog.” – hangoztattam 2011 szeptemberében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán tartott könyvbemutatón, épp Jakab András Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei címmel megjelent kötetét méltatva. Ugyanott Tölgyessy Péter szintén azt fogalmazta meg, hogy „majd a jogalkalmazó fogja megmondani, hogy Magyarországon mit jelent az új alkotmány, és nem a jogalkotó”. Nos, a jogalkotó, amely esetünkben alkotmánymódosító erővel rendelkezik, az új alkotmány értelmezésének jogát az elmúlt időszakban elvitatta az Alkotmánybíróságtól, és saját magának tartotta fenn, akár vagy épp az alkotmánybírósági értelmezéssel szemben. Az Alaptörvény másfél év alatt megejtett ötszöri módosítása súlyosította az alkotmányszöveg ellentmondásait. Ugyanakkor az alkotmányértelmezés határaira és ilyen körülmények közötti lehetőségeire nézve biztató, hogy a jelen kötetben az Alkotmánybíróság neve több mint 360 alkalommal szerepel, oldalanként legalább háromszor. A kérdések és a kifejtett válaszok gondolati eredőiben tehát az Alkotmánybíróságot találjuk!
(Paczolay Péter: Alaptörvény a mérlegen = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 1. szám, 84–86. o.; részletek)
Pomogáts Béla (1934–2023) irodalomtörténész
(…) az Anyanyelvi Konferencia (…) 1970 augusztusának elején ült össze Debrecenben, majd Budapesten. A háromnapos programot nagyrészt előadások és közös eszmecserék töltötték ki, (…) meglátogatták a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetét és a Fészek Klubot, amely különben az élő magyar irodalomról rendezett beszélgetés színhelye volt. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, tehát általában nyelvészeket, irodalomtörténészeket és írókat, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. (…)
Ezt követve 1973-ban Szombathelyen, 1977-ben Budapesten, 1981-ben Pécsett, 1985-ben Veszprémben, 1989-ben Kecskeméten, 1992-ben Esztergomban, 1996-ban Egerben, 2000-ben Marosvásárhelyen, 2005-ben Komáromban, majd Budapesten, 2009-ben pedig Beregszászban jöttek össze konferenciára a nagyvilágban szétszórtan élő magyar értelmiség képviselői (…). Ezek a konferenciák, korábban nagy, később kisebb létszámú találkozók nem csak a magyar oktatás, a nemzeti kultúra és a tudományos kutatás eredményeivel és feladataival vetettek számot (…). (…) az egyetértésnek, a közös munkának (…) a szellemisége (…) eleve más jelleget adott a közös tevékenységnek, mint a máskülönben – az emigráció képviselőivel kapcsolatban pedig különösen – a hivatalos keretek között alakított dialógusok.
(Pomogáts Béla: Anyanyelvi Konferencia – egy szellemi műhely küldetése = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 1. szám, 5–20. o.; részletek)
Popély Gyula történész
Rendhagyó könyvet vesz kezébe a magyar olvasó. Rudolf Kučera cseh történész nem mindennapi jelentőségű munkája – Közép-Európa története egy cseh politológus szemével – most magyarul is megjelent. A szerző természetszerűleg leginkább a cseh nyilvánosságnak szánta e műben kifejtett gondolatait és szentenciáit (…)
Őszintén szeretnénk és reméljük, hogy Rudolf Kučera könyvének magyar visszhangja pozitívabb lesz annál, mint amilyet a szerző 1992-ben a cseh térfélen tapasztalt. Ez minden bizonnyal így is lesz, elvégre más a győztes, és más a legyőzött igazsága. Mi, magyarok, akiket a 20. század kataklizmái háromszor is kegyetlenül maguk alá gyűrtek – 1918/19, 1944/45, 1956 –, hőn óhajtjuk egy megbékéltebb világ eljövetelét, amely begyógyítaná végre megaláztatásaink és alávetettségünk okozta lelki sebeinket, a győztesekkel pedig megérteti a nemzetek testvériesülésének szükségét. Kučera könyvét nagy értéknek tartjuk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden állításával hiánytalanul egyet is értünk. (…)
Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy Rudolf Kučera cseh kollégánk személyében a győztes lelkiismerete szólalt meg, beismerve és vállalva a csehek – és általában a mindenkori cseh, román és szerb győztesek – felelősségét Közép-Európa tönkretételéért. A kölcsönös nemzeti gyűlölködést szeretné tompítani megfontolt eszmefuttatásaival. Mi, örök vesztesek köszönettel fogadjuk ezt a gesztust, mivel ez lelkünkben megértésre lel. A magyar nemzet azonban szétzúzva, megalázva és bűnös nemzetté nyilvánítva legfeljebb csak jámbor óhajaival tudja támogatni az ismertetett eszmék fáradhatatlan lovagját. Sajnos tájainkon még napjainkban sincs kilátás arra, hogy az egykori kegyetlen győztesek legalább erkölcsi elégtételt szolgáltassanak a kisemmizett legyőzötteknek. És ami még elszomorítóbb: nincs is rá remény, hogy ezt megtegyék.
(Popély Gyula: Közép-európai sorsszerűségeink = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 3. szám, 39–45. o.; részletek)
Pusztay János nyelvész
Hársfaillatú utcák, repkénybefutotta házak, a Rákócziak vára, komótos folyó, ragyogó szellemi múlt – a Bodrog-parti Athén. Tán csak hangulat, talán csak csupa közhely, de igaz. Egykoron Comenius járta utcáit, a schola professzorai, határainkon túl is jól ismert jeles emberek. Kegyetlen volt hozzá az újkori sors, elszakítva a virágzó hátország, perifériára taszítva a város. Még megvannak a hársfaillatú utcák, a repkénybefutotta házak, a Rákócziak vára, a komótos folyó, de megvan-e még a ragyogó szellem? (…)
A végeken élni azt jelenti, lemondunk arról, hogy az élet sűrűjében legyünk. Ám a végeken élni az alkotó ember számára egyszersmind kihívás, lehetőség az elmélyült munkára. S a törekvő ember megteremtheti a végeken is a maga területén az élet sűrűjét. (…)
A nagy haza sok kis hazából áll. A végeken a kis hazák – amputált és rosszul összenőtt-összenövesztett megyék. A több részre szakadt országban, ahol a központ és a periféria egymástól beláthatatlan messzeségben van, a kis hazák esélye az önszerveződés. Nem a mannavárás. A kis hazákat szellemi központok köré kell szervezni. A múlt dicsőségéből élő, ma már gyakran tetszhalott intézmények feltámasztásával, a sok kis haza szellemi központjainak újraélesztésével.
Minden tíz falu építsen… – Minden kis haza építse meg a művelődés, a tudás templomait, s ahol azok már megvannak, tartsa meg őket, hogy szolgálhassák a kis hazát. A kis hazák körei, a kis közösségek kezdeményezései előbb-utóbb összeérnek. Az állam a sok helyi érdek és érték eredője. S ne feledjük, végek nélkül nincs központ sem.
A periféria esélye éppen abban van, ami eddig a hátránya volt: a központtól távoli határmentiségben. A határon átnyúló kapcsolatok lehetőséget kínálnak a gazdaságban épp úgy, mint az oktatásban és a kultúrában. Ezáltal felértékelődik a kis haza, erősödik önbecsülése, s hozzájárul a nemzetek, országok, egyszersmind az elszakított nemzetrészek közötti kapcsolatok nem csupán deklarált, hanem tényleges erősítéséhez.
(Pusztay János: A végek dicsérete = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 4. szám, 95–97. o.; részletek)
Rácz József pszichiáter
Az illegális droghasználattal kapcsolatos politikai és közpolitikai viták Magyarországon végképp megfenekleni látszanak. A tiltás (amit Magyarországon valamilyen félreértésből szokás konzervatív megközelítésnek nevezni) és a tűrve-tiltás (amit Magyarországon szintén valamilyen félreértésből liberális válasznak neveznek) közötti szakadék egyre mélyül. Hiába a 2000-ben konszenzussal elfogadott Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására című országgyűlési határozat, hiába a lassan formálódó „drogszakma” konszenzuskeresése, a kábítószer-használat megítélése kapcsán új meg új, a társadalom valós vagy vélt erkölcsi erőforrásaira hivatkozó csoportok lépnek fel, és kompetenciájukat messze meghaladó módon drogpolitikai döntéseket próbálnak kikényszeríteni. (…).
A jelenlegi helyzetben az illegális droghasználat társadalmi valósága leginkább a droghasználat szociális reprezentációjának szintjén vált ki szélesebb körű érdeklődést. A kábítószer-probléma megítéléséhez a legegyszerűbb támpontként az a kérdés kínálkozik: „Milyen is egy droghasználó?” Magyarországon a tiltás szociális reprezentációja – nem tudatosan ugyan, de mégis – az 50-es évekre jellemző heroinhasználó, utcai „dzsunki” képéből indul ki, amely a társadalom és a közrend első számú ellensége. A tűrve-tiltás modellje az amszterdami coffee shopokban marihuánát szívó „szabad fiatal” státuszát veszi alapul, amellyel kapcsolatban az államnak úgy tűnik, különösebb teendői nincsenek. A sajtóban megjelenő drogpolitikai viták az e sztereotípiákon alapuló propagandát igazolják vissza. A tudományos igényű hozzászólásoknak ezzel a propagandával szemben kellene érvelnie és a társadalmi csoportokat megszólítania. (…)
Az utóbbi években, nemzetközi szakmai körökben, olyan változások tanúi lehetünk, amelyek, ha nem is érnek fel az ártalomcsökkentés jelentette paradigmaváltással, a drogjelenségek körül folyó tudományos diskurzust új utakra vezethetik.
(Rácz József – Takács Ádám: Drogkérdés és társadalomelmélet = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 4. szám, 92–95.; részletek)
Rényi András esztéta
Bródy mindenesetre egész életművét erre a protestáló-megmondó-helyzetértékelő szerepre építette fel: ha vannak alkotói korszakai, azok leginkább aszerint tagolódnak, hogy mikor milyen tétje/esélye maradt a kimondásnak, a beszólásnak és kibeszélésnek. Erre épült az Illés-korszak lezártával tudatosan és rendszerszerűen kifejlesztett jelbeszéd poétikája: nemcsak a jellemzően egyszerű, a virágénekekből ismert kódolás technikája, de a jelek meg- és félreértésének folyamatos reflexiója is.
Jelbeszéd az életünk – abban az értelemben is igaz ez, hogy nyelvjátékait Bródy János valóban világa egészére kiterjesztette. Mert József Attilához vagy Bob Dylanhez hasonlóan összetéveszthetetlenül saját világot teremtett. Álközhelyek és jelképek, kódolt üzenetek és álcázott beszólások, nemzedéki hívószók és csöndes-fájdalmas magántöprengések hihetetlenül sűrű – milliónyi keresztutalással, vendégszövegekkel, célzásokkal összeszőtt – szövete tárul fel az olvasó előtt, ha belemerül az olvasásba. Bródy univerzumában mindig is jól megfért a szerelmi líra a szarkasztikus groteszkkel, az álnaiv tinglitangli a balladai homállyal, köznapi embersorsok szívszorító fájdalma szürreális-hideglelős látomásokkal, a negatív utópiák allegorikus csörömpölése régi közös éneklések elégikus-nosztalgikus hangjaival. Volt szabad vegyértéke a gügyögés nélküli gyerekirodalom felé, és a Halász Juditnak írott többlemeznyi anyaggal is maradandót alkotott. Többnyire három-négy strófás kis rigmusaiban szinte mindenről beszél, és jószerével mindenféle intonációban is – a hosszú évtizedek során végül is olyan koherenciát teremtett a maga szöveg- és hangzásvilágában, amelyben valahogy minden elmondódott és a helyére is került. Dezillúzió és rezignáció, óvatos helyzetfelmérés és okos önvédelem, de közben az emlékezet ébrentartása és a belső szabadság őrzése jobb napokra.
(Rényi András: Bródy János dalköltészete = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 4. szám, 85–87. o.; részlet)
Romány Pál (1929–2019) agrármérnök
Tokaj-Hegyalja mindig sok gonddal küzdött. (…) Az agrártermelés számos tényezőtől függ, s ezek között több nem – még a legjobb szaktudás mellett sem – programozható. Ezért is értékelhető kiemelkedő teljesítménynek, hogy a Tokajhegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát, a több szervezeti egységből, egykori nemzeti vállalatból kialakított, a maga nemében országos versenytárs nélküli cég – nem akármilyen évtizedeken át – helyt állt. Hegyaljai versenytárs persze akadt, hiszen Tokaj-Hegyalja szőlőterületének 20,03%-a volt a Kombinát kezében és 26,28% a termelési-, a szakszövetkezetek és a kutatás birtokában. A nagyobb hányad tehát, 53,69% nem nagyüzemi volt, legnagyobb hányadban a szakszövetkezeti tagság egyéni kezelésében. A Kombinát hatását természetesen nem a 20%-os aránnyal lehet kifejezni, hiszen feldolgozó kapacitása, bizonyos jogosítványai révén nagyobb szerepet tölthetett be. Alapozhatott arra is, hogy az egy hektárra jutó összes eszközérték hétszerese, forgóeszközértéke pedig tizennégyszerese volt az állami gazdaságok – hetvenes években mért – országos átlagértékének. A tárolás-érlelés finanszírozása mégis sok gonddal járt.
A szakszövetkezetekről, ezekről a sajátos rendeltetésű és formailag is változatos gazdálkodási szervezetekről, Hegyalja „másik lábáról” érdemes külön is megemlékezni. A termelőszövetkezetekkel együtt fontos partnerei voltak a Kombinátnak. Az egy szövetkezeti tagra jutó évi jövedelem nagyobb volt a szakszövetkezetekben (30 ezer Ft körüli), mint a termelőszövetkezetekben. Nem is szólva a saját, a taggazdasági bevételről a hetvenes-nyolcvanas években. (…)
Az említett időszak, az állami gazdaságok, a Kormánybiztosság és a Borkombinát működése rövid periódus Hegyalja évszázadaiban. Mégis egy jeles szakasznak kell tekinteni, előnyeivel és hátrányaival, valamennyi következményével együtt. Erős, nyereséges gazdaság lett a Kombinát, de a termelők teljes körével sohasem volt talán felhőtlen a kapcsolat.
(Romány Pál: Az örökség kötelez. Borkultúra és történelem Tokaj-Hegyalján = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 2. szám, 40–47. o.; részletek)
Somogyi Sándor (1926–2015) geográfus
A Tisza és az ember kapcsolatának térbeli helyzete sokat változott az idők folyamán. A mai Alföld hazai részének vízhálózata még ki sem alakult, amikor az első emberi lakóhelyek a Bükk-hegységben (a Subalyukban és a Lambrecht-barlangban) megjelentek. A Szeleta-kultúra felső pleisztocén időszaki népe is már jóval előbb kialakította Bükk-hegységbeli lakóhelyét, amikor a Tisza még a mai Ér-Berettyó irányában építgette hordalékkúpját az Alföld süllyedő medencéjének peremén. Ahogy aztán a süllyedés mértéke mérséklődött és a hegységkeret folyói hordalékukkal fokozatosan fel- és kitöltötték, úgy terjeszkedett a korábban csak a peremhegységekben megtelepedett lakosság is a medence belseje felé. Az Alföld első betelepülői kezdetben természetesen alkalmazkodtak a helyi természeti adottságokhoz, köztük a vízrajzi viszonyokhoz is. Csak később, ahogy lélekszámuk gyarapodott és a felszínalakításra alkalmas munkaeszközeik is kifejlődtek, kezdhették el szükségleteiknek és igényeiknek megfelelően átalakítgatni megtelepülésük eredeti környezetét. Azokat a helyeket, ahol életmódjuknak megfelelő természeti körülményeket találtak, folyamatosan megszállva tartották, míg a megélhetésükhöz alkalmatlan területeket elkerülték. Ezért fedezzük föl egyes helyeken a különböző őskultúrák emlékeit egymást követő sorozatban, míg más területek évezredeken át lakatlanul maradtak. Mivel a víz a mindennapi szükségletek legfontosabbjai közé tartozott, az ősi településeket is mindig a folyópartokon, vagy azok közelében találjuk. Jól kitűnik ez a feltárt őskori települések térképeiről, amelyek kivétel nélkül mind egykori vagy ma is létező vízfolyások közelében találhatók. Ezektől élesen elkülönül az a kb. ötven középső paleolit (Würm időszaki felső pleisztocén) kori lelőhely a Bükk-hegységben és közelében, amelyek környezetükből kiemelkedő magaslatokon találhatók. Az első vízparti települést a Bodrog mellett tárták fel Bodrogkeresztúrnál (…).
(Somogyi Sándor: A Tisza és az ember = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 2. szám, 23–28. o.; részlet)
Soós Pál (1930–?) művelődéspolitológus
(…) az első világháborús vereség és a trianoni tragédia után felocsúdva, először a paraszti származású és mezőgazdasági orientációjú népi írók s parasztpárti politikusok munkásságában, más szóval a nemzeti radikális demokrata népi mozgalomban jelent meg a Kert-magyarország eszméje, koncepciója és programja. (…) Az „új kertszellemet” (…) Németh László (…) engedte ki a palackból. (…) gyermekkori élményei és már fiatalon megszerzett univerzális műveltsége egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy az addig ösztönösen létrejött és létező Kert-magyarország történelmi tapasztalataiból világos eszme lett. (…) Németh László szerint a kert éppolyan nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek a gyár. Szerinte a 19. századig a keresztény világ fő települési formája a falu volt. A 19. század hozta a nagyipart, s vele a nagyvárosokat. Most az új települési forma (amely mellett a régiek is megmaradnak) az elektrifikált kertes tanya. (…)
A Kert-magyarország-történet másik emblematikus alakja, Somogyi Imre, a Kert-magyarország felé című, először 1942-ben megjelent, alig száz oldalas, de a témában időtállóan alapműnek számító híres könyv szerzője. A szegény sorsú parasztfiúból magát főiskolát végzett, elismert szobrászművésszé felküzdő, majd – szakmáját odahagyva – a Kert-magyarország legismertebb írójává, vándor kertészprófétává és nagyformátumú agrárpolitikussá lett Somogyi Imre (…) abból indult ki, hogy a gazdasági élet átalakulása nélkül el sem lehet képzelni az új élet kialakulását. Németh Lászlóhoz hasonlóan természetesen tisztában volt vele, hogy a kertgazdálkodásra való áttéréshez évek, talán évtizedek kellenek, hogy a külterjes szemtermeléshez szokott magyar parasztság megtanulja az észszerű kertgazdálkodást. (…) Ki kell terjeszteni a mezőgazdasági szakoktatást, olyan új tárgyakat kell bevezetni az összes iskolákban és népfőiskolákon, mint a gazdaságtörténet, a néprajz, a magyarság- és népismeret stb.
(Soós Pál: Kert-magyarország múltjáról – jelen időben = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 1. szám, 3–14. o.; részletek)
Stumpf István jogász, politológus
A magyar, s különösen a tokaji bort mindenek felett tisztelem. Sokat beszélgettem a hegyaljai öreg gazdákkal, akik igazán örülnek, hogy egyre inkább gyakorlott kezek dolgozhatnak e nemes nedűt adó dűlőkön. Aki egyszer is járt ezen a mesés tájon, az át tudja érezni a Himnusz sorait: „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél”. Tokaj nemzetünk kincstára. Kamarásai hosszú évszázadok óta őrzik ezt a kincset, verítékes munkájukkal kerül asztalunkra és a világ számos pontjára a tokaji bor. (…)
Megtelepülő őseink szakértő tekintettel leltek erre a tájra – a napsütötte lankákra, melynek sajátos vulkanikus altalaja oly hosszú évszázadok óta anyaföldje a vesszőknek. A Tisza és a Bodrog környezete, a hegyekbe vájt pincék állandó hőmérséklete és nedvességtartalma évszázadok óta otthona a bornak. (…) Sokan jártak már ezen a tájon, de kevesen tudják, mit jelent a hegyoldali dűlőn dolgozni, kapával, puttonnyal megjárni sokszor, nagyon sokszor a hegyet. Kevesen tudják, mit jelent a veríték, melyet a borért, családjáért, községéért és országáért is hullat a gazda. A tokaji borért dolgozó emberek példája különösen értékes számunkra. (…)
Bizalomra itt, most, borkultúránk újjáéledésekor szintén nagy szükség van. A sikert csak a közös munkától remélhetjük. A politikai és gazdasági környezet nyugodt kereteket biztosít a borászati munkához is. Mindenki keresse meg lehetőségeit, hogy értékeit felmutassa, közkinccsé tegye.
A jó bor verejték árán születik – tartja a mondás. Gondoljunk csak arra, hogy Gömörben Mátyás király a nemes uraknak milyen leckét adott szőlőkapálásból. A szőlő és a borkészítés mestersége rengeteg munka révén válik művészetté. Ezen ősi magyar művészet becsületének visszaszerzése, fenntartása és továbbvitele mindannyiunk közös feladata: a kormányzaté és a szakmában tevékenykedőké egyaránt. (…)
A tokaji bor az ország egyik aranyfedezete. Az Önök és családjaik munkája és szorgalma pedig a tokaji bor aranyfedezete (…).
(Stumpf István: Millenniumi gondolatok zempléni városaink múltjáról és jövőjéről = Zempléni Múzsa, I. évf. 2001. 4. szám, 22–27. o.; részletek)
Surányi Dezső agrobiológus
Hazánkban (…) csak a középkor legelejétől beszélhetünk a mai értelemben vett rendszeres gyümölcs-termesztésről. Földesúri birtokokon, világi és kolostorkertekben bíbelődtek a gyümölcsfajokkal. Középkori leletanyagunk szilvából mégis elég szegényes, eddig csak Hollókő, Kereki-Fehérkő vára, s a budai Vár lakóházainál találtak szilva magvakat, illetve újabban Somogyváron. A Frank Birodalomra vonatkozó adat részben a Dunántúlra is értendő: Nagy Károly 795-ben kiadott Capitulare de villisében említett pruni diversi generis, azaz különféle szilvák: kerti kökényszilva, nagy ringló és kökény. Hazánkban a 14. századtól kezdve határozottan megkülönböztetik az oklevelek. Könnyen elvadulnak kultúralakjai, ezért Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében már vadszilva néven említi a szubspontán szilvákat. Ez idő tájt csupa edzett, magról is szaporítható, vagy sarjadó szilvafajtát termesztettek; e fajták a múlt századig megmaradtak a népi termesztésben. Ennek legjobb példái a Szamoshát, Borsod és Zemplén és a Duna déli árterülete. A szilvát a 16. századtól kezdődően már királyi birtokokon, földesúri gyümölcsösökben, sőt jobbágytelkeken is termesztették, a következő fajtákkal: vadszilva (kökényszilva), sárga szilva (sárszilva, dobzó szilva), besztercei, nemes magyar, duránci, vörös szilva, katalán, fehér és fekete lószemű. 1573-ban Habsburg Miksa császár levélben kért Verancsics Antal esztergomi érsektől felcímkézett oltóágakat. Evlia Cselebi magyarországi útja során (1660–1664) finom és különleges szilvákat kóstolt. Feltűnő azonban, hogy a különleges szilvafélék mind a Délvidéken teremtek. Temesvárott és Brassóban bőséges a szilva- és kökénytermés, a gyümölcsük finom; Szerszikben (Krassó-Szörény) pedig szilva nagyságú kökényt termesztenek. Sok szilvát takarítottak be a nyitrai és szigetvári kertekből is. A 17. században ismerték a szilvabetegségeket: varasodás, mézgásodás, hirtelen hervadás, gyümölcshullás és hangyajárás (…).
(Surányi Dezső: Szilva a Kárpát-medencében és Zemplénben = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 1. szám, 15–20. o.; részletek)
Szakáll Sándor geográfus
Az Északi-középhegység legkeletibb tagja a Zempléni-hegység. A történelmi Magyarországon – a ma Szlovákiába eső folytatásával együtt – Eperjes-Tokaji-hegységnek nevezték (a földtani szakirodalom a trianoni döntés óta Tokaji-hegységnek). Délnyugaton a Szerencsi-dombsággal, míg északkeleten a zömmel Szlovákiához tartozó Zempléni-dombsággal érintkezik.
A hegységet két jelentős folyó, nyugatról a Szlovákiában eredő Hernád, keletről a Szlovákiában és Ukrajnában eredő Latorca, Ung, Laborc, Ondava és Tapoly folyók vizéből táplálkozó Bodrog szegélyezi. A hegység északnyugati oldalán, a Borsó-hegy aljáig a patakok közvetlenül a Hernádba torkollanak. Hejcétől délre viszont a patakok a Szerencs-patakba futnak. A Nagy-Milic környéke, a Hegyköz és a hegység középső részének (például Kemence-patak) vizeit a Ronyvába ömlő Bózsva-patak gyűjti össze. A Ronyva Felsőregmectől Sátoraljaújhelyig határfolyó, nem sokkal utána a Bodrogba ömlik. A hegység délkeletre tartó patakjai mind a Bodrogba tartanak. A Bodrog legszebb kanyarulatait és morotváit Szegilong és Bodrogkeresztúr között lehet látni. Végül a Tisza a tokaji Kopasz-hegy lábánál, a Bodrog torkolatánál érinti a hegységet. (…)
A Zempléni (Tokaji)-hegység vonulata egy észak-déli csapású vulkanotektonikus árkot követ. Ebben a nagyméretű süllyedékben (…) idős képződményekből álló aljzat kb. 2000-3000 m-es mélységben helyezkedik el. Az aljzat felépítésére – tekintettel arra, hogy nem mélyültek a miocén vulkáni összletet teljesen átharántoló fúrások – csak a vulkanitokban talált kőzetzárványok (ún. xenolitok) alapján tehetünk következtetéseket. Ezek vizsgálata alapján azt feltételezik, hogy a hegység nyugati részén a Cserehát aljzata folytatódik. Északon az aljzatot a Vilyvitány-Felsőregmec környékén felszínre került paleozoos képződmények adják. Sárospatak térségében mezozoos mészkő, míg a déli részen feltehetően kristályos, granitoidokból álló aljzattal számolhatunk.
(Szakáll Sándor: A Zempléni (Tokaji)-hegység földtani viszonyai = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 4. szám, 43–48. o.; részletek)
Szathmáry Béla jogász
A „szabad egyház szabad államban” elvét általában Kálvinnak tulajdonítják, bár az elvet nem ő fogalmazta meg. Kétségtelen azonban, hogy térhódítása a kálvini reformációval függött össze. Kálvin a két hatalmat egymástól különálló szervezetként fogta fel, és feladatkörüket markánsan elválasztotta. De hogyan tette mindezt? Úgy, hogy mindkét hatalmat alárendelte az abszolút szuverénnek, Istennek, s a két földi hatalom szuverenitását vele kapcsolatban relatívnak tekintette. Kálvin szerint Istennek hitben minden áron engedelmeskednünk kell akár keresztyének, akár teológusok, akár polgárok vagyunk. Az Istennek való engedelmesség csak a szabad engedelmesség lehet. Kálvin szerint szabad az, aki nem veti alá magát mindennek vagy mindenkinek. Szabad abban is, hogy különbséget tesz az üdvösség Istene és minden más hatalom között, amelyek szintén igényt tartanak engedelmességünkre akkor is, ha Isten igényeinek ellentmondanak, akkor is, ha igényük nem ellenkezik Isten igényével. Az Istennek való engedelmesség az összes földi hatalommal való érintkezés kritikus gyakorlása. A Kálvin által fogalmazott lelkészi eskü utolsó mondatának szövege hűen tükrözi ezt az elképzelést: „Ígérem, hogy a hatóságnak és a népnek szolgálok mindaddig, míg ez nem akadályoz abban a szolgálatban, amellyel hivatásom szerint Istennek tartozom.” Az egyház tehát kizárólagos kompetenciával rendelkezik a vallási kérdésekben, amelyek intézésébe az állam nem szólhat bele, de a nem vallási kérdésekben az állam rendelkezik szuverenitással, mindkettő azonban alárendelten Istennek. Így tehát a kálvini rendszerben egy fő alatt két test dolgozik ugyanazon cél érdekében. Kérdés, hogy e két test elválasztható-e egymástól, vagy egyfajta sziámi ikrekként csak együtt élhetik életüket, mert a szétválasztás mindkettő pusztulását eredményezné. Az elválasztás a keresztyén egyházban a teológiai belső és a jogi szervezettségben megjelenő külső egyház megkülönböztetése mellett nem elképzelhetetlen.
(Szathmáry Béla: Az állam és az egyházak szétválasztásának lehetőségei Magyarországon = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 2. szám, 31–41. o.; részletek)
T. Erdélyi Ilona irodalomtörténész
Erdélyi János irodalmunk sokoldalú munkása volt. (…) [A] „Nevelés azon tárgy”, mint 1839-ben írta, „amellyel legtöbbet foglalkoztam életemben”. Szavait kiegészítjük azzal, hogy pályája kiteljesedésével egyre nagyobb közönséghez szólhatott. Hosszú európai utazása után, amikor találkozott az immár fejlett polgári országokkal, élménnyé vált meggyőződéssel terjesztette a polgári gondolkodás, világlátás, élet és életmód értékeit. (…)
Az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján készült A nevelésről című kéziratos jegyzete, amely a közösség iránti felelősség szép dokumentuma. (…) Erdélyi új oldalát mutatja be, mint elméleti s egyben gyakorlati nevelőt. Soraiból a tudós felkészültség és a tárgy szeretete árad, különösen akkor, amikor a népnevelés fontosságáról s annak hazai elmaradásáról szól. Közvetlen, természetes hangon vezeti be hallgatóit a metodika ismeretébe, hivatástudatra ébresztve őket. A falusi iskola érdekeit tartja szeme előtt, amikor a teológia diákjait felkészítette, hogy kikerülve a „rektoriákra” az elemi iskolákban tanítsanak. Kimondja, hogy a nevelés valójában a statust illeti, mint erkölcsi testületet. (…)
A jegyzet mutatja, hogy Erdélyi örömmel végezte a munkát, amelyet pedagógiai optimizmusa vezet. Vallja, hogy az iskolai nevelés mellett nevel az élet, „a társadalmi összhatás”, életünk végéig tanulunk. Áttekintette a kérdéskör történetét, saját tapasztalatait dolgozta fel. Bár ismerte a kor csekély neveléstörténeti munkáját, mégsem hivatkozik rájuk. Gazdag filozófiai-esztétikai megalapozottságú irodalmi kritikusi munkássága, tízéves nevelői, többéves tanári pályáján szerzett ismeretei, tapasztalatai elegendőknek bizonyultak, hogy önálló munkában adjon számot felfogásáról.
A jegyzet az igényes, nagy figyelmet felkeltő kérdésről a mindennapok nyelvén szól. Értéke önálló felfogása, széles körű nemzetközi kitekintése, az íróra jellemzően a nevelés múltjának történeti felfogású rövid összefoglalása.
(T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János munkássága az 1850–60-as években: a nevelésről vallott elmélete = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 3. szám, 5–18. o.; részletek)
Tuba Zoltán (1951–2009) növénybiológus
Az impozáns kötet [Magyarország tájainak növényzete és állatvilága] Magyarország tájainak élővilágát földrajzi keretekben, tájaink szerint mutatja be. Valamennyi táj sajátos módon járul hozzá pannon élővilágunk sokféleségéhez és sokszínűségéhez, annak kiemelkedő fajgazdagságához. Mindez jól utolérhető és kimutatható nemcsak a növény- és állatfajok, hanem társulásaik szintjén is. A szerzők ismertetik a tájak természettörténeti sajátosságait és ritkaságait. A mű a tájszemléletű leírás mellett egyben rögzíti növénytakarónk és állatvilágunk jelenlegi állapotát, amelyre a jelenleg felgyorsultan zajló változások megismerése és nyomon követése miatt van nagy szükségünk. (…) A könyv ismeretanyaga egyrészről biztosítja a már leülepedett ún. klasszikus tudás átadását, azonban ez a klasszikus ismeretanyag az utóbbi időszakban létrejött új ismeretekkel együtt kerül bemutatásra. Nemegyszer a klasszikus ismeretek pedig újraértékelve jelennek meg. További jellemzője a könyvnek, hogy bemutatja a megértéshez nélkülözhetetlen tudományos alapismereteket.
A növényvilág ábrázolása azok állományai, társulásai alapján viszonylag egységes szempontok szerint történik. A tárgyalásnál kiemelt szempontot játszó társulások révén a növényvilág tér- és időbeli változásai is meglehetősen egységesített módon követhetők nyomon. Ugyanakkor az állatvilág fenti szempontok szerint már jóval kevésbé egységes, ráadásul az állatvilág kutatottsága a növényvilágéhoz képest igencsak egyenetlen. Ennek számos oka van, többek között például, hogy sok olyan állatcsoport létezik, amelynek fajairól, azok elterjedéséről és életmódjáról alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek ismereteink. Mindezek miatt az állatvilág bemutatása tartalmilag másként történik, mint a növényvilágé. Terjedelmileg pedig a növény- és állatvilág egymáshoz viszonyított aránya nem erőltetetten fele-fele, hanem a két nagy terület meglévő ismeretrendszerének reális arányát tükrözi.
(Tuba Zoltán: Növényzet és állatvilág Magyarországon = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 2. szám, 97–100. o.; részletek)
Ugrai János történész
A reformkorban a Magyar Tudós Társaság 273 tagot vett fel a soraiba (…). A harminc igazgatósági taggal nem számolva 243 tudományos vagy művészeti életművel rendelkező férfiú (…) mintegy 40%-a (…) volt protestáns. (…) E nagyjából száz akadémikusnak körülbelül a kétharmada volt református (…). A reformátusok és az evangélikusok is jelentősen felülreprezentáltak voltak tehát a lakosságon belüli súlyukhoz, népességarányukhoz képest: a reformátusok lakosságon belüli aránya 14-17, az evangélikusoknak 8% körüli volt ezekben az évtizedekben (…).
A protestánsok nagy arányú jelenléte a tudományos élet e csúcsintézményében ugyanakkor távolról sem jelentette az egyházi–vallási hittételek szisztematikus, tudományos igényű képviseletét. Szigorúan nézve a korszakban csupán két protestáns teológus jutott be az akadémikusok kiválasztott körébe: a debreceni Budai Ézsaiás mellett a sárospataki Somosi János. Jóval megengedőbb kategorizálás esetén a korszak ismert, hittani témákban is rendszeresen megnyilvánuló íróit, egyházi közíróit is, valamint az egyetlen protestáns egyháztörténészt (Herepei Károlyt) is idesorolva sem körvonalazódik népes tábor: (…) legfeljebb a nagyenyedi tanár Hegedűs Sámuel, a debreceni Kiss Bálint és a mezőberényi Székács József, valamint a soproni evangélikus Edvi Illés Pál sorolható ide. A kör csak akkor tágul némileg, ha az olyan, az egyházi közélet kérdéseiben megszólaló és maradandót alkotó szerzőket is figyelembe vesszük, mint Fáy András vagy Szemere Bertalan.
(…) tehát, hogy miközben az akadémiai érvényesülés kifejezetten nyitva állt a protestáns tudósok, művelt gondolkodók előtt, vallásuk teológiai nézeteinek testületen belüli tudományos képviseletére lényegében nem kaptak lehetőséget. Ennek az érdekes feszültségnek mintegy az epicentrumában helyezkedett el Somosi János, aki szinte egyedüli kivételként képviselte, vagy legalábbis elvileg képviselhette a protestáns hittudomány szempontjait a hazai tudományosság elitjében.
(Ugrai János: Somosi János – protestáns teológus a reformkori Akadémián = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 4. szám, 5–10. o.; részletek)
Ungváry Krisztián történész
Tokaj-Hegyalja gazdasági életében a Magyarországra települő „idegenek” kezdettől fogva meghatározó jelentőséggel bírtak. Ebből a szempontból Tokaj-Hegyalja az ország talán leginkább multietnikus borvidéke. A 13. századtól olasz, vallon, görög, örmény, zsidó és német családok vettek részt a tokaji bor kereskedelmében és népesítették be ezt a vidéket. Ez a sokszínűség bizonyos szempontból hasonló a bordeauxi borvidékhez, ahol a híres chateau-k már a 19. századtól kezdve döntően külföldi (elsősorban angol) kézben voltak (és ott a külföldi tulajdonosok meghatározó szerepe máig nem is kérdőjeleződött meg).
A zsidóság jelentősebb hegyaljai jelenléte a 17. századtól mutatható ki. Ebben az időben elsősorban Sziléziából és Morvaországból települtek át zsidók a borvidékre. Az első írásos dokumentum, amely zsidók borfelvásárlását említi, 1609-ben keletkezett. Ebben kassai polgárok panaszkodnak arra, hogy Mádon zsidók 50 hordóra való szőlőtermést vásároltak fel. Az is kiderül az iratból, hogy a zsidók ebben az időben egy Alaghy nevű nemes védelme alatt állottak. 1636-ban egy hosszabb irat tudósít arról a vitáról, amely egy bortétel kóserságának kérdése kapcsán keletkezett. Dow Ben Juda Bolechow lengyelországi zsidó borkereskedő 1790-ben kelt emlékiratában részletesen leírja az 1764-es tarcali útját, amelynek során gróf Buttlertől tíz hordó szárazra erjedt fordítást vásárolt. Ebben említést tesz egy tarcali zsidó társulásról, amelynek üzleti könyveit öt napon át vizsgálta. Ennek méreteire jellemző, hogy a három éve működő társulat több mint 20 pincében összesen ezer hordónyi bort vásárolt fel. Bolechow 2100 aranyban állapította meg a hasznot, amit a társaság ez alatt kitermelt, saját könyvelési munkájáért pedig két hordó kóser máslást kapott. Visszaemlékezése szerint saját maga a Hegyalján felvásárolt borokat Nyugat-Európában értékesítette, Bécstől Drezdán át egészen Franciaországig. Ki kell emelni, hogy az aszúborokat már ekkor is jelentős részben palackozott állapotban értékesítették (…).
(Ungváry Krisztián: A zsidóság szerepe Tokaj-Hegyalja borászatában = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 2. szám, 40–43. o.; részlet)
Végvári Lajos (1919–2004) művészettörténész
Domján Józsefet úgy értékeli a nemzetközi szakirodalom, mint a színes grafika technikájának megújítóját. Kérlelhetetlen pontosság, céltudatos kivitelezés és sokfelé irányuló gazdag képzelet jellemzik az immár hetvenéves, világhírűvé lett mester tevékenységét. (…)
1942-ben rajztanári oklevelet szerzett. Főiskolai tanulmányai idején érte el első sikerét, 1936-ban elnyerte a Nemzeti Szalon díját. Hamarosan ismert portréfestővé vált, de nem ennek a műfajnak a művelését tartotta életcéljának. (…)
1942-ben elnyerte a fiatal művészek egyik legnagyobb kitüntetését, a Nemes Marcell-díjat. Ebben az évben a nagybányai művésztelepen is dolgozott, majd katonai szolgálatra hívták be. Megsebesült, de alkotó kedve nem csappant. A felszabadulás után részt vett az anyagi és a szellemi újjáépítésben. 1948-ban volt első nemzetközi sikere, Stockholmban és Malmőben. 1950 táján stílusa megváltozott: az akkori kultúrpolitika hatására figurális kompozíciókat készített. Az egyébként dogmatikusnak ismert művelődéspolitikai elképzelések nem váltak Domján hátrányára, a szűklátókörű megkötöttségeket legyőzendő, erőinek eddig nem ismert koncentrációjára kényszerült. Így jöttek létre kitűnő figurális sorozatai, a „Budai Nagy Antal”, a „Kádár Kata”, valamint a „Spartacus” széria.
Mesterségében egyre tökéletesedve létrehozta a „Virágok” című sorozatát, amely a Medimpex naptárának illusztrációjaként bejárta az egész világot, s méltó feltűnést keltett. Sikereinek sorozata tovább folytatódott. 1952-ben Luganóban, majd Kínában, Mongóliában és Nyugat-Európában szerepelt. Különösen emlékezetes a fametszet őshazájában, Kínában kapott elismerés; a legnagyobb művésznek kijáró tisztelettel vették körül. 1955-ben Munkácsy-díjjal, a következő évben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1956 októberében Genfben rendezett kiállítása a nyugati világ érdeklődését is felkeltette. Ekkor Svájcban telepedett le, majd az USA-ba költözött.
(Végvári Lajos: Domján József műhelyében = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 4. szám, 49–51. o.; részletek)
Viga Gyula etnográfus
Talán méltatlan a vidéki Magyarország sajátos, feledésbe merülő értelmiségi rétegének sokoldalú, szerteágazó tevékenységének egyetlen területét kiemelni, hiszen a népiskolai közoktatás törvénybe foglalásától (1868) majd évszázadon át ők voltak a falvak mindenesei. A tankötelezettség betartatása és a szabályozott oktatási tevékenységen túl a tágabb közösség egész nevelése, a társadalmi normák megismertetése és betartatása, az általában összevont osztályok tanításán kívül a lokális társadalom iskolán kívüli művelése is a feladatuk volt. Hagyományőrző tevékenységük abban az összefüggésben értendő, hogy ők voltak a kultúra közvetítői az egymást váltó generációk között: gyakran ők gyűjtötték össze, és adták tovább – nem ritkán színpadra állítva – az egykori paraszti műveltség eltűnő elemeit, ugyanakkor ők tanították a divatos táncokat, ők adták kézbe az új könyveket az érdeklődőknek, és nyitogatták a világra sokféle módon a helyi közösség képletes ablakait, a fiatal elmék figyelmét. A felkészültségük és hivatástudatuk, pedagógusi és emberi habitusuk nem kis részben meghatározta a gondjaikra bízott fiatalok lehetőségeit, jövőjét. (…)
Turi Sándor (1891–1959) a sárospataki tanítóképzőben végzett. Majd félszázadig volt a szabolcsi Rétköz kis települése, Paszab néptanítója, mellette mindenese, aki az oktató-nevelő tevékenysége mellett sokféle módon mozdította elő a település kulturális felemelkedését. Jelentős munkát végzett a paraszti népesség hagyományainak feltárásában és megismertetésében, gyűjtő tevékenységét számontartotta a korabeli néprajztudomány és muzeológia. (…)
A Turi Sándorhoz hasonló néptanító a falusi értelmiség jellegzetes típusa volt, aki számos településen meghatározója és szervezője volt a helyi közösség mindennapjainak, s akinek a jelentősége messze túlmutatott – a társadalmi mobilitás okán önmagában is roppant fontos – iskolai munkán.
(Viga Gyula: Hagyományőrző néptanítók. Párhuzamos életrajzok Turi Sándor könyve kapcsán = Zempléni Múzsa, XXIV. évf. 2024. 3. szám, 97–101. o.; részletek)
Vitányi Iván (1925–2021) szociológus
Az úgynevezett amatőrművészet a modern társadalom egyik érdekes és fontos jelensége. Méghozzá egyszerre több szempontból is: az egész művészeti élet, a társadalom mindennapi élete, az élet minősége, a felnövekvő nemzedék társadalmi beilleszkedése szempontjából egyaránt. Ez azt is jelenti, hogy rendkívül komplex jelenség. Ha az egészet akarjuk vizsgálni, filozófiai, szociológiai és pszichológiai vonatkozásban egyaránt sokkal mélyebbre kell ásnunk, mint amit az éppen jelen lévő amatőr művészeti mozgalmak adatai (…) mutatnak. (…)
Nem naiv játszadozásról van tehát szó, hanem széles körű társadalmi jelenségről. A felnövekvő új nemzedékek nemcsak esztétikai értéket sajátítanak el, hanem a közösségi magatartás, a szolidaritás elemi formáit is, nemcsak magukat fejezik ki, hanem identitásuk megformálásában is itt kapnak segítséget. (…)
Aki részt vett ilyen munkában, tudja, hogy a fiatalok és felnőttek tíz- és százezreinek – nem túlzás: millióinak – nyújtott életre szóló élményt. Érdekes azonban, hogy erről sokszor megfeledkeznek. 1956 után sokan azt hitték, hogy az amatőrmozgalmaknak már vége, azokat csak felülről hozták létre. Nagy volt aztán a csalódásuk, hogy pár év alatt több tagjuk lett, mint bármikor azelőtt. 1970 körül meg arról cikkeztek a folyóiratok, hogy a népművészeti mozgalmaknak van vége, az új jelenségek (például a könnyűzene új hullámai) mindenestül elsodorták. Újabb csalódás érte őket: a táncház-mozgalom, a tárgyformáló népművészet nagyobb erővel jelentkezett, mint azelőtt. 1990 után is sok volt az aggódó, sőt sok volt a kárörvendő hang is. Ők azt gondolták, hogy az egész amatőrmozgalom a sztálinizmus terméke, nem lesz rá többé sem igény, sem szükség. És mit látunk: a mozgalmak ma is élnek. Mint ahogy élnek az Amerikai Egyesült Államokban, Francia- vagy Németországban és Japánban, meg Fekete-Afrikában és Dél-Amerikában, mindenütt más és más formában, más és más körülmények között, más eredménnyel, de mindenütt.
(Vitányi Iván: Amatőrművészet a mai Magyarországon = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 2. szám, 62–64. o.; részletek)
Wittmann Mihály (1939–?) agrármérnök
Balásházy János (…) maradandót a politika, az agrártudomány és az agrárismeretek népszerűsítése terén alkotott. (…) Politikai tevékenységének fénykora a reformmozgalom kibontakozásával esett egybe. (…)
(…) tudományos és ismeretterjesztő tevékenysége egyfelől a külföldi, főként a német szakirodalomra, másfelől a nagy hazai elődök: Mitterpacher Lajos (1734–1814), Pethe Ferenc (1763–1832) és Nagyváthy János (1755–1819) munkásságára, végül személyes tapasztalataira támaszkodott. A mezőgazdaság jövőjét ő is a belterjességre való fokozottabb átállásban látta. A belterjesebb mezei gazdálkodás kulcskérdésének az állattenyésztés fejlesztését, a tagosítások végrehajtását, végül az agrárismeretek rendszeres elterjesztését tartotta. Azt vallotta, hogy a belterjesedő állattartásban a mi viszonyaink között helyet kell biztosítani a legeltetésnek is, mert állattenyésztésünk „a gyepre való támaszkodás nélkül a legingatabb alapra helyeztetnék.” Ezért a legelők feltörése, a növénytermesztés kiterjesztése csak mérsékelt ütemben valósítható meg, az ugar felszámolását viszont sürgős teendőnek tartotta. Korszerű növénytermesztés csak a váltógazdálkodás alkalmazása révén lehetséges. Ennek legfőbb akadálya azonban az egyéni birtoklás hiánya, a földek szétszórtsága, és a nyomásos gazdálkodás. A szabad váltógazdálkodás csak úgy valósítható meg, ha „a magán elkülönözött birtoki használat biztosítva van.” A mezőgazdaság fejlődése elodázhatatlanul megköveteli a tagosítás keresztülvitelét, törvényes rendezését. Külön kiemelte: rendszeres trágyázás nélkül a váltógazdálkodás elképzelhetetlen. Hangoztatta, hogy kalászos növény után soha ne kalászos, hanem takarmány- vagy kapásnövény következzen. A váltógazdálkodásnak agrobiológiailag az a jelentősége, hogy „egyik nővény a másiknak mintegy megkészíti a földet; olyan secretiokat (kiválasztásokat) hágy maga után a földben, mely az utána következőnek táplálatul szolgál.”
(Wittmann Mihály: Balásházy János, a hazai agrárfejlődés úttörője = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 4. szám, 84–86. o.; részletek)