Részletek további szerzőink írásaiból

A.Gergely András (1952–2023) szociológus, politológus

A civil társadalom eszméje, s a civilség mint politikai-életviteli attitűd nemcsak korunk új akcióterepe, hanem legalább fél évszázados kihívás a nemzetközi kapcsolatok politikájában és a helyi társadalmak lét-ideológiái szempontjából. Újra porondra került a helyi világok küzdelme a föléjük rendelődő politikai hatalmakkal szemben, s átfogalmazott verziókban megjelent a társadalmi kivonulás mint lázadás, a „tarka ellenállás” mint lehetséges nem-politikai attitűd, vagy a „pudingforradalom” kérdése, párhuzamosan meg az egyetemi diákok közötti apátia vagy radikalizálódás korunkbeli szakirodalma. A civilitás társadalmi (és társadalomtudományi) alapkérdései nyomában egyre sűrűsödnek az életvilág-szinten megfogalmazódó problematikák, amelyek egyúttal talán korunk tesztjei.

Ami mindezek alapján/nyomán megmarad, mint kihívó alapkérdés, az nem pusztán a civilitás problematikája, vagy az államiság határainak archeológiája, hanem az a tisztázandó eszmekör, hogy a társadalmi aktivitás, aktor-szerep és ellenállási kultúra miként szervezi önmagát, s hogyan határozza meg mindezt az államiság ellenkultúrája, avagy a két kultúra szembesülése. Így lesz korántsem érdektelen kérdés, hogy amikor maga az államhatalom készteti, kedvezményezi, serkenti, szorgalmazza, olykor támogatja is a civil szféra formálódását (lásd például polgári körök kialakítását országos szintű mozgalomban, nem-kormányzati szervezetek életre kelését az elmúlt negyedszázadban, vagy akár hatalom- és társadalomkritikus tömeg önkreatív betagolódását félkatonai szervezetekbe, vagy épp a CÖF előtérbe juttatását a politikai szcéna eseménymenetében), akkor még civilségről van-e szó, vagy csalárdságról, a hatalmi tér civil segítséggel bekebelezéséről, az uralmi szféra kiterjesztett ügyeskedéséről?

(A.Gergely András: A civil hatalom kételyei = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 2. szám, 78–80. o.; részlet)

 

Arday Géza irodalomtörténész

A Monarchia kultúrája előrevetítette a 20. századot: a tudatalatti felfedezése éppúgy észrevehető benne, mint az expresszionista stílus előzménye vagy a multikulturalitás. Ottlik írásmódja visszatekintő jellegű, amelyhez néhány hasonló mű született a magyar irodalomban is, például Balla Borisz: Nicky növendék; Örley István: Flocsek bukása. Mindhárom regény a hiteles személyiség megjelenése előfeltételének tünteti fel a szülőktől elszakadást és a gyerekkortól való elidegenedést.

Ottlikot egész életében szenvedélyesen érdekelte a szövegek átalakíthatósága. Wittgenstein Tractatusának szavaival – a „nyelvem határai világom határait jelentik”. Törless ezzel szemben saját lelkében fürkészi a tudattalan s az ösztön működését. Ottlik szellemi kötődése a nyelvjátékok zártságát állító kései Kosztolányihoz nagyon hasonlítható, ahol a nyelv teremti a valóságot.

Musil műve az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése előtt, Ottliké viszont utána keletkezett. Musil válságban láttatja, Ottlik visszasóvárgott eszményként idézi fel a polgári szabadelvűség értékrendjét. A nyelvben is hasonló kétirányúság figyelhető meg: Törless előrevetíti a tudat és az emberi lét értelmezésének későbbi módjait, az Iskola a határon viszont közelebb áll a 20-as és 30-as évek értékőrző eszményeihez, mint az avantgárd újításaihoz. Az egyik mű előre, az expresszionizmus és az egzisztencializmus felé, a másik inkább visszatekint, s Kosztolányi és Márai írásmódjához kapcsolódik. (…)

Ottlik regényének felépítésével talán főként Jean Paul: Kamaszévek (Flegeljahre 1804–1805) című könyve rokon, mert ez a német mű is tartalmaz regényt a regényben, és a „Doppalroman”-t két ikertestvér közösen írja.

(Arday Géza: Ottlik Géza és az írás művészete. Emléksorok születésének 95. évfordulóján = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 1. szám, 35–37 o.; részletek)

 

Árva László közgazdász

Globalizáció az a folyamat, amelynek során egységes világgazdasági rendszer alakul ki a Földön, és amelynek következtében egységesedik a fogyasztás szerkezete, valamint a kultúra és az értékrendszer. A gazdaságtörténészek rendszerint három hullámát különböztetik meg, bár a köznyelv általában csak napjaink folyamatait nevezi globalizációnak. Az első hullámra a nagy felfedezések és az első gyarmati világbirodalmak kialakulása idején került sor a 15–17. században, a következő a napóleoni háborúk után, a 19. század második és harmadik harmadában bontakozott ki – bár az amerikai Suzanne Berger ezt nevezi első globalizációnak –, a harmadik globalizációra pedig a huszadik század utolsó évtizedeiben került sor és még ma is tart. A folyamatot úgy kell elképzelni, hogy a globalizációs dagályokat apályok követik. A dagályok hosszabb nemzetközi békeidőszakokra jellemzőek, az apályokat pedig rendszerint háborús korszakok váltják ki. (…)

A globalizációnak vannak technikai, társadalmi és jogi előfeltételei, valamint gazdasági, társadalmi és ökológiai következményei. A technikai előfeltételei a szállítás és a hírközlés fejlődése. Ennek a világtörténelem során alapvetően három nagy ugrása volt és ez megfelel a globalizáció három nagy szakaszának. A 16. századi globalizációt a tengeri hajózás és a navigációs technikák fejlődése indította el, a 19. századi második hullámot a gőzhajók, a vasutak és a távíró megjelenése tette lehetővé. A 20. század végi jelenséget a légi, szárazföldi és tengeri hajózás dinamikus fejlődésén túl elsősorban a nagysebességű adatátviteli rendszerek (számítógépes hálózatok, hírközlési műholdak, mikrohullámú és üvegszál-optikás adatátvitel) kialakulása segítette elő.

(Árva László: Globalizáció: kezdet, szakaszai és vége…? = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 2. szám, 5–13. o.; részletek)

 

Bába Szilvia művelődésszervező

A kárpát-medencei magyarságra jellemző Kányádi Sándor verssora: „Vagyunk, amíg lenni hagynak, se kint, se bent, mint az ablak.” Ám a diaszpóra problémája más és másként nehéz: felszívódik a szabadságban.

Az identitás a (személy)azonosság-tudat, tehát önmagunk definiálására, a másoktól való különbözőség meghatározására szolgál. A társas identitás valamely csoporttal való azonosulás. Ez utóbbi különösen fontos a tengerentúli magyar diaszpóra vizsgálatakor. A diaszpóra szétszóratást jelent. Olyan nemzetiségre, etnikumra, vallást követőkre, közösségekre utal, akik külső kényszer hatására elhagyni kényszerülnek szülőföldjüket. Majd más népcsoportok között, szétszóródva folytatják életüket és próbálják őrizni identitásukat. Walter Connor meghatározása szerint: „egy népnek az óhazán kívül élő része.” A diaszpóránál megfigyelhető, hogy tagjai tudatilag abban a korban élnek, amikor elhagyták a szülőföldjüket. Például sokan még a rendszerváltás után sem engedték haza gyermekeiket látogatóba Magyarországra, mert kommunizmus van. De ez az oka annak is, hogy döntően azokat a dalokat, slágereket, művészeket, írókat szeretik, akik akkor szerepeltek, voltak híresek. Azok az operettek, játékfilmek, énekesek stb. nem a leszármazottaik világa. Ez a (generációs)szakadék a diaszpórában még erősebb és jelentősebb.

Az Egyesült Államokban az identitás megnyilvánulási, megélési terei, lehetőségei – a kivándorlás időpontjától függően – a következők: magyar kolóniák („bourdos házak”, kocsmák, éttermek, települések, városnegyedek), egyházak, szervezetek (egyesületek, magyar házak, könyvtárak), iskolák, sajtótermékek (nyomatott, majd elektronikus), (nép)tánc-, ének- és színjátszó csoportok, cserkészet, (anya)nyelvhasználat, rendezvények (ünnepek, bálok) stb.

(Bába Szilvia: Magyar identitás az Amerikai Egyesült Államokban = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 3. szám, 5–12. o.; részlet)

 

Balassa M. Iván etnográfus

Az országútra merőlegesen sorakozó keskeny telkek, elöl esetleg egy kis virágoskert, majd az utcára az oromzatával néző lakóház és az ezt követően sorakozó gazdasági épületek, a falu közepén templom, esetleg templomok – ez az a kép, mely a felföldi falvakon átutazóban rendszerint megmarad.

A településtudomány ezt nevezi útifalunak. Ha az út, mint ez domb- és hegyvidéken gyakran megesik, egy patak folyását követi, akkor patakmenti útifaluval van dolgunk. Sok helyen még ma is jól kivehető ez a faluelrendezés, de gyakori, hogy a lakosság és így a telkek gyarapodásával újabb utcák jöttek létre. Jól példázza ezt Diósjenő, ahol ma egy meglehetősen bonyolult utcahálózat van, ugyanakkor a 18. század végén mindössze a falun átfutó patak alatti és feletti út mellett sorakoztak a házak. Nem messze Vadkert, ma Érsekvadkert is egyetlen, középső kis kiteresedésében a templomnak helyt adó utcából állt. Nógrádban, csak kiragadott példákat említve, útifalu Hollókő, Nagylóc, Kazár, Terény, Szügy stb., patak menti útifalu az említett Diósjenő mellett például Csitár, Becske, Csesztve is. A közepén orsószerűen kiszélesedő forma se egyedülálló, ez jellemzi Őrhalmot, Rimócot, Patvarcot és még számos más falut. (…)

Nemcsak a falvaknál, hanem a kisebb-nagyobb vidékek központjául szolgáló vagy a sík és a dombvidék találkozásánál sorakozó, a kereskedelemből, a kézművességből élő, esetleg az olyan speciális „termék”-et, mint a szőlőt és a bort előállító mezővárosokban, városokban is kimutatható az egykori útifalu vagy annak változata. Sárospatak középkori főutcája a Bodroggal párhuzamosan a Református Kollégium telkétől a várig húzó Nagy-, Piac-, ma Kossuth utca. Az országút viszont ezzel párhuzamosan futott, és csak később épült be, mint azt a 18. század hetvenes éveiig használt Új-utca neve is tanúsítja.

(Balassa M. Iván: Falvak és telkek a Felföldön = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 2. szám, 21–25. o.; részletek)

 

Balázsi Károly szociológus, közösségfejlesztő

Miben is áll mesterségünk lényege? Alapvető hívószavainknak – kultúra, művelődés, közösség, fejlesztés, értékek – mi a veleje? Mit kell gondolnunk e fundamentális fogalmakról és a belőlük eredeztetett gyakorlatról? Egyszerűnek, banálisnak tűnő kérdések ezek, de éppen itt az ideje, hogy jelenidőben fogalmazzuk újra esszenciális tartalmukat.

Testi és mentális létünk, szakmai működésünk teljes terjedelmével a kultúra élő szövetrendszerébe van beágyazva. Születéstől halálig tartó ittlétünk ennek az eleven testnek a része. Fizikai valóságunkban, lappangó képességeinkben ugyan – szüleink szerelme által – a természetből érkezünk, de az első fürdetéssel, anyai öleléssel máris a kultúra részei vagyunk. Mint ahogy az elfáradt korpusz visszatér a natúra tenyészetébe a szemhéjunkat lesimító tenyér érintésére. Mert a kultúra az ember világa. Beletartozik minden, amit az emberiség idáig alkotott, rombolt, fejlesztett. Mi pedig benne vagyunk, mint görcs a fában, mint csepp a tengerben, mint mikrokozmosz a makrokozmoszban.

A kultúra tehát nem ékítmény, tartozék, felépítmény a gazdaság és a politika ünnepi kalapján, hanem maga az emberi létforma teljessége. Része ennek minden ember által készített eszköz, tárgy, a folyton átalakuló épített környezet, mint ahogy az ugyancsak bonyolult személyközi viszonyok összessége. Vagyis a szokások, hagyományok, az erkölcsi kódexek és a szabályokat rögzítő törvények, a jogrend. Kifejlesztettük ezeken túl az olyan szimbolikus rendszereket, mint a nyelvek, művészetek, tudományok és vallások világa.

E hihetetlenül bonyolult és egymást átszövő rendszerek együtteséből épült fel (és általunk épülőben van ma is) a kultúra eleven teste.

(Balázsi Károly: Egy ősi mesterség intézményesülése Magyarországon. A közösségi művelődés történetisége. = Zempléni Múzsa, XXV. évf. 2025. 2. szám, 18–23. o.; részlet)

 

Baranyai Katalin irodalomtörténész

Építészek körében ismert, miként reflektált a szakma önmagára, amikor az első világháború után a minőségi és jelentős építészet hagyományait a közelmúlt építészetéhez kapcsolta. A magyar(os) építészet közvetlen előzményeit is ott, a lechneri hagyatékban kell keresni. Az utolsó pillanat, amikor a lechneri mozgalom nemzedékei, illetve irányzatai együtt léptek fel, a Lechner Ödön Társaság megalakulása volt 1928-ban. A Nemzetközi Építési Kongresszus budapesti tervkiállításán 1930-ban a nemzeti stílus képviselői már olyan különféle elnevezések alatt mutatkoztak be, mint magyar stílustörekvők; magyar stíluskeresők; a magyar történelmi múltból kiindulók; a magyar népies művészeti elemekből kiindulók. A szakmai felélénkülést nagyban szolgálta, hogy a Fiatalok reprezentánsa, Jánszky Béla már 1929-ben elkészült a mozgalom generációs krónikájával. Összegzése szerint a lechneri két etap tagjaiból (Lajta Béla, Vágó Péter, Pogány Móric, Árkay Aladár, Lechner Jenő) és a csatlakozó Fiatalokból álló népesebb csoport (Kós Károly és Zrumeczky Dezső, illetve Györgyi Dénes, Mende Valér, Kaszab Miklós) lehetett volna iránytű ahhoz, hogy a magyarabb, de korszerűtlenebb (eleve kisléptékű) népi architektúrán át el lehessen jutni a tiszta, korszerű (klasszicizálódásra hajlamos, de magyar hatású) változathoz. Alkotói kérdéseket boncolgatva (kétirányú küzdelem a „germán kultúr-alapozottságú kollégákkal” és főleg a „doktriner konzervatívokkal” szemben) Jánszky ahhoz a paradoxonhoz jutott, hogy az építészeti fejlődés magától tért helyes útra, vagyis a magyar forma a korszerű architektúrából magától fejlődött ki. Ez éppen fordított képlete a Mester útjának.

(Baranyai Katalin: Teremthet-e közösséget és stílust az építészet? Viták a nemzeti jellegről és a népi építészetről a két háború között = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 1. szám, 37–44. o.; részlet)

 

Bátoriné Misák Marianna egyháztörténész

Jelentős mérföldkő volt az elemi leányoktatás történetében az 1868. évi népoktatási törvény, amely előírta a 6–12 évig tartó egységes tankötelezettséget és megteremtette a hatosztályos, mindennapi oktatást nyújtó elemi népiskolát. Előírta, hogy a fiú- és lánygyermekeket elkülönítve, külön termekben oktassák. Megalkotta a felsőbb népiskolát, amely a fiúk számára három, a lányok esetében két évfolyamos volt. Sajnos ez az iskolatípus nem bizonyult időtállónak, hamar elsorvadt. Ugyanakkor létrehozott egy később igen népszerűvé váló iskolatípust, amelyet az ötezer főnél népesebb településeken kellett felállítani, ez volt a polgári iskola. Képzési ideje nemek szerint eltérő volt: fiúk számára 6, lányoknak 4 év. A polgári iskolába az elemi iskola elvégzett 4. évfolyama után lehetett felvételt nyerni a végbizonyítvány bemutatásával, illetve ennek hiányában felvételi vizsga után. A polgári leányiskola a kispolgári rétegek művelődési igényeit elégítette ki, viszont a középpolgárság, az „úri középosztály” leányainak szükségleteit már nem, mivel tananyaga túlságosan a gyakorlati élethez kötődött, és hiányoztak belőle a magasabb műveltséget reprezentáló ismeretkörök. A probléma megoldása érdekében jelentős kezdeményezéseket tett az Országos Nőképző Egyesület, amelyet Veres Pálné Beniczky Hermin (1815–1895) hozott létre 1868-ban. Petíciójukban országos női főtanoda felállítását kérték. Munkájuk eredményeként 1875. október 25-én nyílt meg Budapesten az első állami, hat évfolyamos felsőbb leányiskola. Ez az iskola csak nevében volt „felsőbb”, ténylegesen középfokú, továbbtanulásra nem jogosító képzést nyújtott, de 1896-ban belőle fejlesztették ki az első leánygimnáziumot, amely már megfelelt ezeknek az igényeknek is.

(Bátoriné Misák Marianna: Lányok a sárospataki református gimnáziumban. A nőnevelés 18–20. századi fejlődésének tükrében = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 3. szám, 33–39. o.; részlet)

 

Beke Pál (1943–2009) közösségfejlesztő

Bizony furcsa fintora a művelődési otthonok történetének, hogy az oroszok bejövetelét követően betiltott közösségi művelődési formák éppen a hazai kiszolgálóik által szorgalmazott, általuk a gondolkodásmentesség intézményének szánt intézményekben élték túl azt a bizonyos negyvenöt esztendőt. Pedig alaprajzuk hűen tükrözte Zsdanov elvtárs hazai fullajtárainak szándékát. Leginkább egy olyan nagyterem is elég volt, ahová be lehetett terelni (’56 után már persze behívni) az embereket. Az előttük lévő pódiumra aztán felálltak az agitátorok (’56 után már a báránybőrbe bújtatott manipulátorok), és mondták azt az igét, amit a hallgatóknak csak elfogadni lehetett. (…)

Mert hát mire is való ez az intézmény? Bizony, kikapcsolódásra és pihenésre is. Arra tehát, hogy ott valamit hallgatva és különösen valakikkel valamit együtt, közösen csinálva kikapcsolódjunk a mindennapokból; olyan különleges órákat élve át, amelybe nem tolakszik be a munkahely, a napi gond, a főnök vagy akár a bármiféle politika. Arra (is) való tehát, hogy pusztán jól érezzük magunkat benne és általa, hogy hazatérve megújultan kezdhessük el a másnapot. Nem hiszem, hogy erről többet kéne szólni itt most, noha jól tudom, hogy konferenciák és szakdolgozatok hosszú sorát összegeztem ebben a pár mondatban, már ami az intézmény szabadidő-szervezési, szórakoztató és andalító funkcióit illeti. Az intézmények ebbéli feladatának ellátása kérdésében, mindennek szükségességében nincs vita senki között. Különösen, ha az intézmények térbeli és anyagi lehetőségeivel pótolni tudják a kulturális ellátásbéli hiányokat, tehát helybe hozzák az énekest, a vers- és prózamondót, a szomorú- és vígjátékot, a hangversenyt, a kiállító művészt, vagy bármi-bárki mást, aki iránt a helybéli emberek érdeklődnek.

(Beke Pál: A művelődési otthon és szomszédságai = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 4. szám, 28–34. o.; részletek)

 

Bene Zsuzsanna borász

A szőlő és a bor a korábbi évszázadokban fontos alapanyag volt mind a népi, mind a magasabb szintű gyógyításban. Mára ez a fajta ún. vinoterápia teljesen kiszorult az orvosi gyakorlatból és a természetes gyógymódok közül. A gyógybor fogalmába egyrészt a gyógyszerekből oldással készített gyógyszeres borok tartoznak, másrészt a növényi drogok borban történő áztatásával készített italok, így nem minden gyógybor füves bor, de minden füves bor gyógybor.

A bor gyógyászati értékét az ókori orvostudomány sokra értékelte. A legenda szerint Aszklepiadész fedezte fel a bor gyógyhatását. Az ókori orvosok nemcsak belső használatra, hanem külsőleg is alkalmazták: borban mosdatták az újszülöttet, borral mosták a sebeket, fekélyeket, a bor volt az ókor legjobb antiszeptikuma. A belsőleges alkalmazásnál a legmegfelelőbb fajtát a betegség természetétől és a betegtől függően választották ki. Az ókori gyógyászat nem tisztán rendelte a bor fogyasztását, hanem mindenféle gyógyfüvekkel készült borok alakjában. A füves, illatosított borok a középkorban is nagy szerephez jutottak, mert vinum medicatumként, gyógyszerek kísérőjeként ajánlották őket. A kellemes ízű, illatú italokkal a keserű gyógyporok, orvosságok könnyebben bevehetővé váltak. A reneszánsz nagy megújulásával, az ókori ismeretek felfedezésével számos füves, illatosított, ízesített gyógybor terjedt el, részben ókori receptek, az ókori szerzők újrafelfedezése hatására. A kolostori kertekben, kerengőkben mindig lehetett találni gyógynövényes virágágyásokat; a növényeket beáztatták borba és étvágygerjesztőként, gyomorerősítőként fogyasztották.

A magyar népi gyógyászat is nagy becsben tartotta a bort, nemcsak tisztán, hanem gyógynövényekkel keverve füvesborként, gyógyborként.

(Bene Zsuzsanna: Magyar füves-, gyógy- és herbaborok = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 3. szám, 81–88. o.; részlet)

 

Benke György teológus

A Sárospataki Református Kollégium (…) 20. századi virágkora 1931-1952 között volt. Még éltek és meghatározói voltak a kollégiumnak, a diákéletnek azok az évszázados hagyományok, amelyek a pataki iskolának nemcsak színt adtak, hanem alapot is a megmaradásra és tovább élésre (…).

Ebben a könyvben [Pataki tanáraink (1931-1952)], azokra emlékezünk, akik a virágkorban a pataki kollégium gimnáziumának és teológiai akadémiájának tanárai voltak. Egy-egy iskolának szellemiségét, oktatói színvonalát, nevelői lelkiségét a tanárok adják meg. Patakon mindig különös gonddal válogatták össze a tantestületet. Az oklevél bemutatása nem volt elég az állás elnyeréséhez. Úgy gondoskodtak az utánpótlásról, hogy saját diákjai közül vagy maga az iskola választotta és nevelte ki magának a tanárokat, vagy ha ismeretlen pedagógus jelentkezett egy-egy megüresedett állás betöltésére, egy év próbaidőre kapott megbízást, hogy jól ismerje meg az újonnan jött az iskolát, és az iskola az új tanárt. Ha teljesültek a kölcsönös elvárások, egy év után véglegesítették. Ha nem, a próbaidő kitöltése után új munkahely után kellett néznie. Tárczy Árpád igazgató így adta tudtára az ilyen tanárnak a kar döntését: „Kedves Kollega, úgy tűnik, az Úristen máshol tette le a kenyeredet.” A tanári kar tagjai különböző egyéniségek voltak, más és más talentumokat kaptak, sőt – ami a gimnáziumi tanárokat illeti –, világnézetük is különbözött, de alapos szakmai ismeretük és a kollégium iránti szeretetük közös volt. Így lehetett eredményes munkájuk, és járulhattak hozzá az iskola felvirágoztatásához. Korszakunk tanári karát minősíti, hogy 14-en voltak közülük Eötvös-kollégisták. Olyan indítást kaptak ott a tudományos igényességre, amely később is meghatározta tanári munkájukat.

(Benke György: Egy virágkor pedagógusai = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 1. szám, 88–91. o.; részletek)

 

Benke István bányamérnök

A sárospataki kerámiákról számos tanulmány, ismertető, könyv szól, de ezek általában a nagy hagyományokkal rendelkező, fazekas agyagból készült használati edényekkel vagy dísztárgyakat gyártó manufaktúrákkal foglakoznak. Kevés adat áll rendelkezésre a sárospataki kaolint felhasználó kerámia üzemekről, az alapanyagot kitermelő több száz éves múltú bányák történetéről. (…)

Hazánkban a kerámiaipar legrégebben Sárospatakon alakult ki. Itt nemcsak a sok helyen megtalálható fazekas agyagot használták, hanem a bányászati módszerrel kitermelt kaolint is üzemszerűen alkalmazták. A Megyer-hegy szőlői között már régen ismeretes volt a felszínre kibúvó kaolin, ahogyan akkor nevezték: „fehér föld”. A felhasználásával kapcsolatos legrégebbi adat 1569–ből származik. Ez az évszám a Czeglédi Ferenc által gyártott cserépkályhán olvasható. 1572-ből ismeretes a fazekasok céhlevele. Először a Megyer- és Király-hegy közötti cirókai kaolint használták. 1840-ben egy pipagyár is működött Sárospatakon. Itt gyártották a „fekete pipát”, amely az 1896. évi millenáris kiállításon kitüntetést nyert. A 16. században a Sárospatakra települt habánok virágzó kerámia manufaktúrákat hoztak létre. A felhasznált alapanyagot – a kerámia massza összetételét – titokban tartották, csupán a mázról maradtak fenn dokumentációk. Az általuk készített kerámiákhoz nem a fazekasok által használt vörösre égő agyagot használták. A termékük a máz alatt fehér, kemény és finom porozitású. Feltételezhető, hogy ők is a Megyer-hegy környéki kaolinokat használták. (…)

Sárospatakon nagyobb arányú kutatás és bányászat akkor indult meg, amikor Ilosvai Lajos 1900-ban felhívta a Zsolnay-gyár figyelmét az itt található kerámiai alapanyagokra.

(Benke István: Sárospataki kaolinbányák = Zempléni Múzsa, XV. évf. 2015. 1. szám, 34–41. o.; részletek)

 

Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus

Czine Mihály (…) a nyírségi, szatmári, szamos- és tiszaháti tájhazát élete végéig (…) olyan felnevelő-eszméltető világnak érezte és tudta, amely paraszti közösségeivel és erkölcsi rendjével, hitével, magyarságával, kurucos-szabadságharcos küzdelmeivel és egész történelmi sorsával csak a legnemesebb elkötelezettségre predesztinálhatja a belőle származót. Hűségre és ragaszkodásra, s a nagy hagyományok méltó folytatására. „Jó tájon születtem, Szatmárban”, emlékezik később a szegény juhászember tizedik gyermeke, mert „ennek a tájnak a népe részt vett a magyar történelem minden forradalmi és szabadságharcos küzdelmében, és hagyományai szinte érintetlenül fejlődtek”. A tehetséges fiút magasabb iskolába küldő első tanítói közül az egyik Debrecen, a másik Sárospatak neveltje volt, a faluja tiszteletese pedig Móricz Zsigmond egykori debreceni teológus társa. A felnőtt Czine Mihály szellem- és irodalomtörténészi credo-jának a középpontjában mindvégig azok örökségének a megtartása és tudatosítása állt, akik magyarság és minőség egysége szerint vállalták a küldetést e nép és nemzet megmentésére és felemelésére: a közösségi megmaradás ügyének szolgálatára. A kultúra-, a magyarság- és az emberszeretetre nevelés apostoli lelkületű megszállottja – ahogyan olyannyiszor nevezték: a magyar irodalom „igehirdetője”, „vándorprédikátora”, minden körülmények között is életreményt sugalmazó karizmatikus hitszónoka volt. (…)

Természetszerűleg tartotta a nemzeti identitás alappillérének a protestantizmus több évszázados hagyomány-folytonosságát – egynek a magyarságot és a kálvinizmust, a demokratikus sugallatú és a nemzetnek lelki, erkölcsi támaszt nyújtó református egyházat pedig kezdete és lényege szerint népi egyháznak.

(Bertha Zoltán: Czine Mihály és a protestáns szellemi örökség = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 4. szám, 5–12. o.; részletek)

 

Bordás István tanár, művelődésszervező

Az európai keresztény társadalom- és kultúrtörténetben kimagaslóan pozitív és haladó szerepet töltenek be a népfőiskolák. Az egyetemes neveléstörténetnek kevés olyan ága van, amely ennyire egyértelműen és folyamatosan a progressziót képviselte, képviseli mindmáig. A 19. század közepére tehető dániai indulás óta e felnőttképzési ág mindvégig olyan helyet foglalt el az egyes országok felnőttképzési gyakorlatában, amely segítette a társadalmi mobilitást és hozzájárult az adott ország polgári berendezkedésének megteremtéséhez és hatékony fenntartásához. A nyugat-európai demokráciák mindmáig egyik legfontosabb alappillérei ezek. A népfőiskola egyszerre jelent intézményesült felnőttképzési rendszert, gondolkodásmódot, pedagógiai módszertant és közösségi hozzáállást, a szűkebb és tágabb emberi közösségek progresszív nemzettudatát. Sikeressége abban rejlik, hogy megtartva az eredeti – Grundtvig püspök által kidolgozott – alapeszmét, folyamatosan korszerűsödött, alkalmazkodni tudott az egyre nagyobb ütemben változó világ kihívásaihoz. (…)

Végigtekintve a 19. és 20. század európai társadalomtörténetén, megállapíthatjuk, hogy a népfőiskola mint eszme és intézményrendszer mindig akkor vált aktuálissá és indult virágzásnak, amikor egy-egy társadalom valamilyen oknál fogva válságba került. (…) Grundtvig püspök nagysága két megközelítésből fogalmazható meg. Egyrészt abból, hogy felismerte, a dán társadalom rendkívüli erőforráshiánya pótolható a legszegényebb és műveletlen rétegek képzésével. Másrészt pedig abból, hogy világossá vált számára, a tudást lehet olyan erőforrássá alakítani, amely képes egy vergődő társadalmat kiemelni szorult helyzetéből.

(Bordás István: A népfőiskolák múltjáról – jelen időben. Gondolatok Sz. Tóth János emlékére = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 2. szám, 22–26. o.; részletek)

 

Boros László geográfus

Magyarországon (és mindenütt a világon) a lexikonokat erre szakosodott szerkesztőségek állítják össze külső munkatársak közreműködésével. A Zemplén-hegység földrajzi lexikona kivételt képez, mert a szerkesztési feladatokat három geográfus (Frisnyák Sándor, Gál András, Horváth Gergely) és egy informatikus mérnök (Mizsur Bálint) végezte. A kötet alapkoncepcióját, a lexikonírást-szerkesztést Frisnyák Sándor emeritus professzor, a Zempléni (Tokaji)-hegység geográfus kutatója dolgozta ki és a felkéréseket követően, több mint három éven át irányította-szervezte a szerzők tevékenységét. A szócikkek írói olyan szakemberek, akik korábban is foglalkoztak a térség természet-, társadalom- és gazdaságföldrajzával, néprajzával, oktatás- és művelődéstörténetével.

A Zempléni-hegység hazánk egyik legjobban feltárt, sokoldalúan kutatott területe. Tudományos feltárásában a 18–19. században a pataki kollégium tanárai, a 20. században a természet-, társadalom- és történeti földrajzi vizsgálatában előbb a debreceni egyetem (…), majd az 1970-es évektől a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola oktatói jeleskedtek. A geológiai szerkezet, az ásványi nyersanyagvagyon kutatásában az Állami Földtani Intézet, a debreceni és a miskolci egyetem (…) tudósai és az itt élő gyakorlati szakemberek (…) vettek részt.

A mű a Zempléni-hegység kutatási eredményeit foglalja össze szócikkek formájában, tudományos igénnyel, közérthető megfogalmazásban. Egyszerre kíván tájékoztatni és a további tájkutató-értékfeltáró munkát segíteni. Az első magyar tájföldrajzi lexikon megírásában negyven kutató, egyetemi és főiskolai oktató, muzeológus és a szerencsi gimnázium tanára vett részt.

(Boros László: Földrajzi lexikon a Zempléni-hegységről = Zempléni Múzsa, X. évf. 2010. 2. szám, 92–94. o.; részletek)

 

Czoch Gábor történész

A kassai adminisztráció (…) részletes nyilvántartást vezetett a polgárrá fogadott személyekről. Az itt vizsgált korszakra vonatkozó adatok az úgynevezett Liber neoconcivium utolsó, az 1781-es évvel induló kötetében találhatók. (…)

A magyar királyságban – egészen a rendi kiváltságokat eltörlő 1848-as forradalomig – jogi értelemben polgárnak csak azok a személyek számítottak, akik elnyerték valamelyik szabad királyi városi ranggal rendelkező település – ilyen volt Kassa is – polgárjogát. A polgárjog elnyerésének feltételeit az egyes városok szigorú feltételekhez kötötték (…). Csakis törvényes születésű, jó magaviseletű, valamely keresztény felekezethez tartozó és megfelelő vagyonnal rendelkező férfi pályázhatott sikerrel erre. (…) A polgárság felvételekor (…) egyszeri adót, úgynevezett polgártaksát kellett fizetnie, amelyhez további kiadások is társultak, mint az (…) adomány a városi tűzvédelmi felszerelésekre, illetve a polgári kórház javára, továbbá a 19. század elején felállított polgári őrseregben való, minden egészségileg alkalmas polgár számára kötelező szolgálathoz szükséges egyenruha és fegyverzet költségei. A polgári taksát (…) eltérően állapították meg. A legkedvezőbb tarifát (6 forintot) azok fizethették, akik maguk is helybéli polgárcsaládból származtak; a nem helybéli polgári származású céhes kézművesek, boltos kereskedők, akik a korabeli szóhasználattal „polgári foglalkozást” űztek, 12 forintot, míg az összes többi új polgár 50 forintot volt köteles fizetni. Összehasonlításul, egy városi hajdúnak az éves fizetése az 1840-es években 40 forint volt, számára tehát, ha polgár kívánt lenni, az ehhez szükséges egyszeri kiadások meghaladták volna az éves fizetését.

(Czoch Gábor: Kassa az európai migrációs folyamatokban (1781–1848) = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 4. szám, 5–13. o.; részletek)

 

Cseh Gizella tanár, újságíró

Ha a 21. század elején egy kortársunk előtt kiejtenénk ezt a szót: népszínmű, valószínűleg zavarba jönne, sőt: tanácstalan lenne. (…) lelki szemei előtt – a legjobb esetben – felsejlene egy színpad, egy csinos menyecske (talán éppen Blaha Lujza), esetleg egy duhaj legény ábrázata (…), vagy egy örökké víg, csak daloló-táncoló, pántlikás faluközösség ködbe vesző képe. (…) talán rémlene egy hajdani népszínmű-előadás megsárgult fotográfiája a dédnagyanya albumában, A falu rossza vagy A sárga csikó címe, esetleg a Nyisd ki babám az ajtót vagy a Zöldre van a rácsos kapu festve egy-egy foszlánya. (…)

A népszínmű kevésbé szerencsés elnevezésű és többjelentésű drámaforma. A nemzeti drámairodalmak mindenkor az éppen aktuális népfogalom szerint igyekeztek „kitermelni” magukból a népről és a népnek szóló színpadi műveket. Ennek az általánosan jellemző és évszázadosan tartó láncolatnak egy specifikus megjelenése az a népszínmű(…), amely a zenés-táncos népszórakoztatás egyik változata. Eredete szerint – az ókori hagyományokon át – a bécsi színpadokról származott át hozzánk, majd kiegészülve a romantika vonásaival, valamint a helyi hagyományokkal, adottságokkal, szereplőkkel, fokozatosan új formát öltött, és bekerült a 19. századi közéletbe. Itt pedig (…) előbb aktuális, majd népszerű műfajjá lett, ezt követően pedig a társadalmi légkör változásának megfelelően rugalmas módon alakult át. (…)

A népszínmű mindenekelőtt társadalomtörténeti jelenség. Mindemellett művelődéstörténeti hatása, valamint hagyománya a közép-európai térség, közte a magyar nyelvterület lakosságának értékrendszerét, identitástudatát, egy teljes korszak ízlését, hangulatát, sőt életérzését nagyban befolyásolta.

(Cseh Gizella: A népszínmű tündöklése és bukása. Magyar művelődéstörténeti pillanatképek = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 4. szám, 38–50. o.; részletek)

 

Csorba Dávid irodalomtörténész

1681-ben indult el Thököly karrierje látványosan felfele, 1682-ben ért a zenitjére, amikor Felső-Magyarország fejedelme, a török által kinevezett magyar király lett, akit I. Lipót császár is elismert. 1685–ben azonban már a török foglya, csapatai átálltak, és várja sorsa jobbra fordulását.

A 17. század 80-as éveiben mindenesetre furcsa előjelek gyülekeztek: 1678–84 között folyamatosan üstökösök tűntek fel az égen. Thököly Imre csillagzata ebben az időben a legfényesebb: bújtatott erdélyi s török támogatással, gyors rajtaütésekkel elfoglalja Felső-Magyarország jelentős részét, és fejedelemmé választatja magát. A török elnevezésében a három részre szakított országban megjelent egy negyedik egység, az Orta Madzsar birodalma. Ebben az időszakban méltán nevezik a kor politikai irataiban és verseiben Európa üstökösének Thökölyt, akihez számtalan várakozást fűztek (a legfőbb a török kiűzése volt). Ám ez a pozitív kép rögvest megváltozott, mihelyt a magyar csapatok az 1683-as bécsi ostrom idején a török birodalom segédcsapataiként szálltak harcba. (…)

Az 1680-as évek égi jelenségeit egy ritkaság jeleníti meg számunkra: (…) Kisztei S. Péter, gönci lelkipásztor 1683-ban megjelent Üstökös csillag című prédikációja, amelyet Thököly Imrének ajánlott, s címlapján olvasható a következő leírás: az igen fényes üstökös 1680. december 22. és 1681. január 26. között volt látható az égen esténként, az égtájak szerint nyugaton tűnt fel, és az égi észak felé nézett. (…) A korábbi üstökös nyugatról keletre mozgott, és jót jelzett (Kassa visszakerült református tulajdonba); az új azonban nyugatról délnek mozdult (ez nehogy a török győzelmét jelentse, hétszeres nyomorúságot hozva az országra – jósolt a prédikátor).

(Csorba Dávid: Thököly üstököse = Zempléni Múzsa, XI. évf. 2011. 4. szám, 16–24. o.; részletek)

 

Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező

Magyarországról nézve Erdély azonos a Székelyfölddel, talán egy kicsit Kalotaszeggel. Vagyis az anyaországból hozzánk látogató turisták zöme esetleg egy keveset elidőzik Kalotaszegen, hogy megnézzenek néhány templomot, leróják kegyeletüket Kós Károly sztánai Varjú-váránál, vásárolnak néhány népi csecsebecsét az útszéli árusoktól, utána pedig irány a Székelység. Ez talán érthető, hisz mind Kalotaszeg, mind pedig a Székelyföld Erdélyben olyan „magyar világot” képeznek le, ahol az anyaországi barátaink biztonságban érezhetik magukat, ha odalátogatnak, akárcsak otthon, Magyarország valamelyik vidékén. Mindkét tájnak megvan a maga természeti egzotikuma, lakói pedig a kisebbségi státusban is erőt adó kulturális hagyományaikkal, öntudatos magyar identitással kötődnek nemzetünkhöz. De Erdély sokkal több, mint a Székelyföld vagy Kalotaszeg. Még akkor is, ha Erdélyen csak a Királyerdőn túli területet, tehát a Kárpátok kanyarulata és a Nyugati Szigethegység között elterülő történelmi magyar régiót értjük. De tudjuk, hogy ez az elnevezés 1920 óta „kitágult”, új értelmet kapott, vagyis az anyaországból nézve Erdéllyé vált minden olyan terület, amelyet a trianoni békediktátum nyomán keletről elcsatoltak Magyarországtól. Erdély sorsát pedig – értem ezen, amikor maga dönthetett sorsáról – a történelem folyamán Gyulafehérvárról, Kolozsvárról, Tordáról, Nagyenyedről igazgatták, olyan – egykor főleg magyar érdekeket képviselő – kulturális központokból, amelyek nem tartoznak az imént említett két tájegység egyikéhez sem. Ezeken a településeken ma már szórványban él a magyarság. (…) Ezek a szórványmagyar települések azonban, nem is beszélve Kolozsvárról, őrzik egy valamikor államigazgatásra is berendezkedett elit magyar kultúra nyomait.

(Dáné Tibor Kálmán: Erdélyről, Kálvin és Kazinczy szellemében = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 2. szám, 84–88. o.; részletek)

 

Dankó László közgazdász

A vallási turizmus vallási vagy spirituális célú utazást jelent. Szakrális vagy vallásturizmusként is ismert, az idegenforgalom egyik legrégebbi formája. (…) Négy speciális elemet foglal magába: zarándoklatokat, szent helyek látogatását, egyházi létesítmények, mecsetek és templomok látogatását, valamint a missziós vagy istentiszteleti célú utazást. (…)

A vallási-szakrális helyszínekre látogató utazók két fő célcsoportra oszthatók: hívőkre és nem hívőkre. (…) A hívők lelki támaszt keresnek vagy megerősítik vallási meggyőződésüket. Gyakran vallási okokból, istentisztelet céljából kelnek útra. Az ilyen jellegű utazások közé tartozik például a haddzs Mekkába a muszlimok számára, a zarándoklatok Jeruzsálembe vagy a Vatikánba a keresztények számára, valamint a Bodh Gaya-ba utazás a buddhisták számára. A legtöbb vallásos turista nagyon motivált az utazásra, ezért hajlandó több pénzt költeni, mint egy átlagos utazó. Ez a benne rejlő motiváció a vallási turizmust kevésbé sebezhetővé teszi a gazdasági hullámvölgyekkel szemben. A hívők szeretnek hasonló gondolkodású emberekből álló csoportokban utazni.

A nem hívőket nem vallási értékük, hanem kulturális jelentőségük, építészeti fontosságuk, esztétikai szépségük vagy történelmi múltjuk miatt vonzzák a szent helyek, templomok, mecsetek, zsinagógák és egyéb istentiszteleti helyek. A nem hívők lehetnek ugyan vallásosak, de nem ez az utazásuk fő motívuma. Egyes nem hívők önfejlesztésre, átváltozásra, belső, lelki átalakulásra törekednek a szakrális helyszínekre utazva. Sajátos szolgáltatásokat igényelnek, amelyek spirituális, meditatív élmények megéléséhez segítik az utazókat az erre kiválasztott desztináció természeti és/vagy épített környezetében.

(Dankó László: Vallási turizmus értékkincsek és fejlesztések Zemplénben = Zempléni Múzsa, XXIV. évf. 2024. 1. szám, 33–51. o.; részletek)

 

Dobány Zoltán geográfus

(…) a Hernád-völgy rurális térségéből a 18–20. században csak Szikszónak és Göncnek sikerült némileg a többi település fölé emelkednie. Szikszó a 19. század második felében szolgabírósági székhely lett, és a királyi járásbíróságnak is helyet adott. A korábbi mezővárosi kiváltságait 1866-ben elvesztő településen vasút-, posta- és távíróállomás, kórház, takarékpénztár és egyéb hitelintézet, tűzoltóság stb. működött. A legkisebbek számára óvoda, a különböző vallási felekezeteknek saját népiskola állt rendelkezésre, s egy ideig református gimnázium is volt a településen. A fontos közlekedési folyosó mentén fekvő, egykor említést érdemlő mezővárosi kisiparral rendelkező, a gazdasági nagytájak kontaktzónájában fekvő vásáros hely már a 19. század első felében kiterjedt vonzáskörzetet alakított ki (…). A 19. század végére Szikszó az urbanizálódás egyre több jelét hordozta magán, egyedüli településként a Hernád-völgy vizsgált szakaszán. 1920 után – mint kényszerű közigazgatási központ – tovább fejlődött (utcarendezés, közvilágítás kiépítése stb.). Gönc, amely 1570-től 1647-ig Abaúj vármegye központja volt, s a reformáció idején az ország egyik szellemi központjává vált, 1871-ben vesztette el mezővárosi jogállását, de mikroregionális centrumjellegét továbbra is megőrizte.

Forró és Vizsoly a fentiekhez képest kisebb jelentőségű települések voltak, szerény és meglehetősen elmosódott határú vonzáskörzetekkel. A többi, alacsony hierarchiaszinthez tartozó Hernád menti település egyoldalú agrárjellegével, szegényes művi környezetével csak arra volt képes, hogy a helyi és a völgy jellegéből adódó helyzeti energiákat lehetőségeihez mérten minél tökéletesebben kiaknázza, s biztosítsa népessége számára az önellátás szerény, de stabil szintjét.

(Dobány Zoltán: Társadalmi–gazdasági viszonyok a Hernád völgyében a 18–20. században = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 3. szám, 37–48. o.; részletek)

 

Dobay Béla (1934–2020) tanár, irodalomtörténész

Nem ismerhettem személyesen Homoródszentpáli Bathó Jánost; amikor iskolai tanulmányaimat kezdtem, ő már nem volt Sárospatakon. Nekem nem adatott meg, hogy találkozhassam vele; amikor táguló látókörű diák lettem, már határ ékelődött közénk. Engem nem segített a szerencse abban, hogy életében láthassam; amikor H. Bathó János csaknem egy fél évszázaddal ezelőtt Munkácson meghalt, a debreceni egyetemen még a temetésének híre sem jutott el hozzám.

Mégis elmondhatom: első eszmélkedésemtől fogva tudtam róla. A szüleim – afféle becses emlékként – már mint kisgyermeknek mutogatták a kb. 50 éves korában készült fényképét (…). Markáns, borotvált, szikár, barázdált arca volt (…).

A tanáraim gyakran emlegették. (…) Méltányolták lelki gazdagságát, sziporkázó szellemességét. Elismerték tehetségét és műveltségét. Dicsérték mókás és csipkelődő modorát. (…)

1. Bathó Jánosról idősebb barátaim is beszéltek. Egybemosódott bennük számos hangversenyélmény. Az instrumentális és vokális zene varázsa. Megannyi kórusparádé nem múló hatása. A közönség ünnepi hangulata. Átszellemülten idézték fel (…) szuggesztív egyéniségét, karmesteri tekintélyét. (…)
2. Bathó Jánosról azonban nekem a melódiái árulták el a legtöbbet. A természetesen sorjázó hangok. A szívéből fakadt zenei motívumok. A lelkéből lelkedzett nóták. Igen, a nóták. Mert Sárospatakon kora ifjúságomtól körülzsongtak H. Bathó János dalai: a részben fájdalmas-gyöngéd mollban, részben derűs-kemény dúrban fogant énekek. Fülbemászó melódiái szájról szájra jártak; a magyar ember egyéni és történelmi életérzését fejezték ki. Bizonyos dallamai „köztulajdonba” mentek át; úgy hagyományozódtak ránk, mint a népköltészet legbecsesebb termékei.

(Dobay Béla: Vallomás a nótás Bathó Jánosról = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 1. szám, 77–79. o.; részletek)

 

Dobrik István művészettörténész, muzeológus

Olyan emberről szól ez az írás, akinek sorsa és cselekedetei sokaknak volt közvetett vagy közvetlen módon tanítója. A második világháború után az országot újraépítő nemzedék azon jeles személyisége volt, akit egész eddigi életében szépet kereső énje vezérelt a megpróbáltatások között. Népben és nemzetben gondolkodó társaival együtt igen sok áldozatot vállalt az ország felemelkedéséért és a kiszolgáltatott időkben is az igaz szó és becsület pártján állt. Azon kevesek közé tartozott, akiket még ma is a másokért, a közösségért való tettek erkölcsi parancsa vezet. Lélek arca az embertársai felé sugárzó, segítő szeretetben szépült meg. Bár évekkel mérhető volt a kora, mégis sokszor éreztem kortalannak a vele való jelenlétben egyéniségét. Játékosan bölcs és szüntelenül érdeklődő perlekedései sokszor segítettek átlátni a jelentős álarcában tetszelgő jelentéktelen dolgain az életnek. Kitartása és példamutató ügyszeretete sokaknak nyújtott erőt életük értelmezésében. Művészetének és pedagógiai munkásságának elsősorban a moralitás volt navigátora. Festményei és grafikái az esztétikai értékeken túl, kordokumentumok is egyben. Technikai sokszínűségük, a teremtőjük állandó megújulásra kész akaratát, a témaválasztás gazdagsága pedig a megélt évek ezernyi élményét tükrözik.

Stiláris változatosságukat áthatja, és egységessé teszi az egyéni alkotói attitűd. Műveit hol leíró festőiség, hol érzelmeket sugárzó expresszivitás, hol a tájélményből táplálkozó lírai konstruktivitás vagy éppen ezek sajátságos ötvözete jellemzi. Az alkotásokban ott bujkál a kortárs Seres János festőművész barátsága, Lenkey Zoltán grafikusművész csendes protestálása, a zseniális Kondor Béla látomásossága, Bod László és Várady Sándor újat teremtő hite, és a Miskolcon élő kollégáknak a város képzőművészetét formázó munkássága.

(Dobrik István: A száz éve született Papp László festészete = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 58–64. o.; részlet)

 

Egey Emese nyelvész

A hazai filmhíradó készítés jelentős múltra tekinthet vissza: a filmhíradók őse a Sziklai testvérek és a francia Lumière gyár közös, a millenniumi ünnepségekről forgatott filmje. Az első fennmaradt híradóemlék II. Rákóczi Ferenc kassai újratemetése, Körmendy Ékes Lajos tudósítása 1906-ból. Eleinte csak néhány filmvállalat, majd 1920 és 1930 között már mintegy ötvenöt filmes cég készített ún. tényfilmeket, azaz híradót, riportot, dokumentum-, illetve tudományos és oktatófilmet. A legtöbb ilyen filmet a Concordia, a Kino Riport, a Corvin Filmgyár, majd a Magyar Film Iroda (…) forgatta. (…)

Kozma Miklós utasítása 1926. március 8-tól, a Híradó 108. számától a játékfilmek előtt kötelezővé tette a híradó vetítését. (…) A filmhíradó a 398. számtól, 1931. október 8-tól az ún. Tobis-Klang rendszerű berendezés munkába állításával hangosfilmmé vált.

Az MFI híradóinak kedvelt témái voltak az ünnepélyes események, az országzászló- és első világháborús hősi emlékműavatások, a gyöngyösbokrétás ünnepek, a vitéz- és leventeavatások, a különféle árumintavásárok, a gazdasági eredmények és találmányok bemutatása, politikusok szerepeltetése magánemberként vadászaton, családi körben, a revíziós gyűlések, az egyházi hírek és ünnepek, a kiemelkedő kulturális és nem utolsósorban a sportesemények. Ismert, hogy a filmet ekkor már propagandaeszköznek is tartották, így érthető, hogy a híradók felvezető képsora ebben az időben a történelmi Magyarország térképére, mint háttérre kirajzolódó, darabjaiból összeálló csonka ország, majd a forgó földgömb előtt elhaladó MFI betűk. A bécsi döntések után a visszacsatolt részekkel egészült ki az ország térképe. Az első vizsgált híradók aláfestő zenéje a Szózat, a későbbieké a Rákóczi-induló volt.

(Egey Emese: Zempléni filmhíradók 1924–1942 között = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 1. szám, 30–38. o.; részletek)

 

Erdős Tamás vállalkozásfejlesztő

A közösségi borászat ötlete egészen a 19. századig nyúlik vissza, akkor szövetkezeti formában jelent meg. Elsőként Neckarsulmban (Württemberg) fogtak össze a német borászok, ők az 1833-as, több tartomány között létrejött vámunióra és így az olcsó borok szabad áramlásának megindulására válaszul közös préselésbe és értékesítésbe kezdtek.

Ide sorolható a szintén a 19. század első felében Spanyolországban létrejött „sherry termelési lánc”. Az ún. bodegasok szerepük szerint három csoportba oszthatók (…). Leegyszerűsítve a termelő bodegasok (…) az ültetvénybirtokosok, ők készítik az újbort. Az érlelő és tároló bodegasok (…) a három központi városban (Jerez de la Frontera, El Puerto de Santa María és Sanlúcar de Barrameda) találhatók, csak érleléssel foglalkoznak. A lánc utolsó tagjai az érlelő és szállító bodegasok (…), szintén a három központi városban helyezkednek el. A középsőtől kapott borokat a saját solera rendszerükben házasítják, érlelik tovább, majd értékesítik bel- és külföldön.

A szövetkezeti mozgalom egyik legnagyobb sikertörténete Champagne-ban íródik: a borvidék ötödik legnagyobb pincészete szintén szövetkezeti rendszerben működik. (…) 1972-ben alakult meg a Centre Vinicole de la Champagne, ami ma Champagne Nicolas Feuillatte néven működik. A teljes borvidéki terület 7%-áról, összesen 5500 termelőtől dolgozzák fel a szőlőt. (…)

A nemzetközi példákkal ellentétben a Tokaji Borvidék – és hazánk – első közösségi feldolgozó infrastruktúrájának létrehozása nem a helyi szereplők piaci igényei és lehetőségei által generálva, összefogáson alapuló, alulról jövő kezdeményezésként valósult meg, hanem kormányzati beavatkozási szándék és cselekvés révén.

(Erdős Tamás: Közösségi borászati feldolgozók Tokaj-Hegyalján = Zempléni Múzsa, XXV. évf. 2025. 1. szám, 79–88. o.; részletek)

 

Éles Csaba (1951–2024) művészettörténész

Eötvös Józsefet – mielőtt még erőteljesen a közélet és a tudományok felé fordult volna, majd azzal párhuzamosan is – egy eredendően mély, általánosan emberi és lélektani, erkölcsi és esztétikai érzékenység jellemezte. (…)

Az esztétikum objektíve a természetben jelent meg először, de szubjektíve csak a művészeteket megalkotó és befogadó emberben születhetett meg és tudatosodhatott. Egyrészt azért, mert a művészetek általában véve formálják esztétikai fogékonyságunkat; másrészt azért, mert konkrétan ábrázolják is a természet szépségeit: fenségességét, idilljét vagy tragikumát stb. Sőt, ha a korszellem megköveteli és a mű eszmeisége megengedi, akkor a legnagyobb és a kezüket „a kor ütőerén” tartó művészek társadalmi-politikai jelentőséggel bíró szimbólummá emelik föl a természetet. Különös jelentőségre tett szert ez a Rousseau örökségét hordozó európai romantika és a magyarországi reformfolyamatok korában – tehát a 19. század első felében.

Így áll ez Eötvös József A falu jegyzője című, 1845-ben megjelent kiemelkedő epikai alkotása esetében is. Az már külön a regény szemszögéből szimbolikus, hogy a művet a természeti esztétikum részletesebb leírása keretezi. Vándory Boldizsár, Tiszarét református lelkésze, önmagának is ellentmondva a rész és egész gazdagságának kérdésében, végül az előbbi mellett teszi le a voksát. „A sík, melynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész.” (…) A tengerhez hasonlatos rónaság gyönyörűsége – amelyet nyári nappalokon a délibábok, éjjelente pedig a pásztortüzek tovább színeznek – fölülmúlja Európa legmagasabb hegységét is.

(Éles Csaba: A természeti és a társadalmi esztétikum példakörei Eötvös József életművében = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 1. szám, 5–14. o.; részletek)

 

Fehér József (1952–2023) irodalomtörténész, muzeológus

A Zemplénvármegyei Kazinczy Kör elsősorban társasági közéleti, de irodalmi példa is. Az 1902-ben alakult és 1950-ig működött közművelődési egyesület a kulturális élet legjelentősebb tényezője volt megyénkben. Megfogalmazott céljai: a magyar irodalom és művészet pártolása, ismertetése, terjesztése, a közművelődés nemzeti szellemben való előmozdítása, társas szórakozási alkalmak szervezése. Tagjai köztisztviselők, tanárok, egyházi személyiségek, orvosok, földbirtokosok, jogászok, ügyvédek, a művelt értelmiségiek és családtagjaik. Társas összejöveteleket, felolvasásokat, zenei és szavaló estélyeket, műkedvelő és hivatásos színházi előadásokat szervezett, kiállításokat rendezett. Saját könyvtárat tartott fenn, folyóiratokat, újságokat járatott, kapcsolatokat tartott az országban működő különböző irodalmi és közművelődési társaságokkal. Irodalmi pályázatokat írtak ki, megemlékeztek a legjelentősebb irodalmi-történelmi évfordulókról. 1904-ben évkönyvet adtak ki. Szakválasztmányai: magyar irodalmi és történelmi, képzőművészeti és műipari, zenészeti és színészeti. 1942 és 1944 között a kör részt vett az Új Magyar Museum (a kassai Kazinczy Társaság tudományos, irodalmi és művészeti szemléje) szerkesztésében. A kört jogilag 1948-ban szüntették meg, gyakorlatilag 1950-ben fejezte be működését. Különös jelentősége, hogy fennállásának idején a közművelődésnek még nem voltak hivatásos munkatársai és intézményei. Ennek egységes szervezeti kereteit és elgondolását csak az 1920-as években kezdte kidolgozni a Vallás- és Közoktatási Minisztérium. A Zemplénvármegyei Kazinczy Kör ezt a hiányt töltötte be.

(Fehér József: A Zempléni Múzsa létrehozásának irodalmi és társasági közéleti alapjai = Zempléni Múzsa, X. évf. 2010. 3. szám, 48–50. o.; részlet)

 

Fittler Katalin zenekritikus

Tallián Tibor könyvének [Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940–1956] távolabbi előzményei (…) vannak (…): a szerző (…) összeállítója és szerkesztője volt az MTA Zenetudományi Intézete által a ’80-as évek közepén megjelentetett műhelytanulmány-köteteknek (Iratok a magyar zeneélet történetéhez, 1945–1956). Ily módon a muzikológus egyik legsajátabb kutatási területének publikációjaként köszönthetjük a mintegy ötödfélszáz oldalas könyvet.

Az olvasnivaló négy részre tagolódik, mindegyikhez frappáns mottó-idézet járul: „Szegény Magyarország” – Magyar zene a 2. világháború alatt; „Félünk lenézni a mélybe” – Zeneéletünk 1945–1948; „A műalkotásnak minden irányítását károsnak tartjuk” – Politikai fordulat, zenei következmények; „Nem én kiáltok, a föld dübörög” – Magyar zene Sztálin halála után. (…)

Tallián elemzései emlékeztetnek arra a gyakorlatra, amellyel Kroó György tudta (…) érthetővé tenni a kortárs kompozíciókat is. A jelenségek értelmezése, esetenként mintáinak felmutatása, egyszersmind a zenei anyag szervezettségének feltérképezése egyedi struktúrák esetében (…) mind olyan többlet-információ, amelyhez még a kotta tanulmányozása sem lenne elégséges az egyes szerzők stílusában járatlanok számára. És azáltal, hogy részletesen kielemzi, önkéntelenül is ráébreszti hallgatóit: megfelelő szempontok segítségével ugyanúgy meghódítható, bejárható-feltérképezhető a 20. század zenéje, mint korábbi koroké. (…)

Megkerülhetetlen könyv olyan meggondolásból is, hogy szemléltető konkrét példáinak köszönhetően a később született generációk is képet kaphatnak a tárgyalt korszakról.

(Fittler Katalin: El nem szálló gondolatok. Tallián Tibor zenetörténeti előadásai = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 2017. 2. szám, 80–82. o.; részletek)

 

Forgács D. Péter szociológus

Száz esztendővel ezelőtt bemutatta Max Weber, hogy a társadalmi csoportok szimbiózist alkotnak, és ennek érdekében meghatározott kötöttségben élnek és dolgoznak. Weber egy hivatalnok-központú világképet rajzolt. Sokszor idézik őt, főleg az uralkodás típusait, ami egyetlenegy oldalt tesz ki a körülbelül húszezer nyomtatott oldalnyi munkásságából. Gyakran idéznek egyik vallásszociológiai írásának a címéből is, a protestáns etikát, de többre nem futja még a szakmai kánon részéről sem. Weber leírásai elfogadottak, de feledésbe merült az alapelve, hogy a bürokratikus rend ismerete révén válik a társadalom érthetővé. (…)

A modern bürokratikus társadalomban a hivatalnokok társadalmi csoportja a meghatározó, az a társadalom tengelye. A társadalmi csoportok között hasznos és teremtő egymásrautaltság uralkodik és nem valamiféle konfliktus vagy ellentét. Azok speciális esetben, bürokratikus-politikai anomáliák esetén keletkeznek. (…)

A köznyelvben ma a hivatalnokokon az állami és helyi adminisztrációt értik. Ez a klasszikus szociológiában másképp van és (…) más értelemben használom a fogalmat: hivatalnoknak nevezünk minden közszolgálati foglalkoztatottat. Az állami vagy helyi (önkormányzati) igazgatás dolgozóin kívül idetartoznak a közszolgáltatás, a termelés vagy az irányítás alkalmazottai is az állami függőségű vállalatokban és intézményekben, a szemétszállítótól az atomfizikusig. A közszolgálati alkalmazottak (hivatalnokok) tartósan, monopol jogokkal ellátott és fizetett foglalkoztatottak, akik meghatározott hatáskörben, formálisan és normák által szabályozottan, intézményi felelősséggel látják el tevékenységüket. A közszolgálathoz számítanak mindazok az állami és kvázi állami működési területek, amelyek nem a politikai képviselethez tartoznak.

(Forgács D. Péter: A bürokrácia szociológiája magyar kiadásához = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 4. szám, 32–36. o.; részletek)

 

Földy Ferenc neveléspszichológus

Nagyon nehéz szólni, amikor elhagy minket az, aki egy életen át hitet, reményt és szeretetet sugárzott felénk. Ködöböcz József több volt számunkra, mint tanár. Személyisége, emberi értékei példaként álltak és állnak előttünk ma is. Méltán nevezzük őt a „tanítók tanítójának”.

A Tisza jobb partján fekvő Vámosatyán született 1913. november 1-jén, földműves család második fiúgyermekeként. A faluban kitűnt egy évvel idősebb bátyjával, Pállal együtt. Szabó Ferenc tanító és Szabó Sándor segédlelkész – mindketten régi pataki diákok – szorgalmazták, hogy az eminens ifjak tanuljanak tovább Sárospatakon. A család számára a két fiú továbbtanulása nagy megterhelést jelentett volna, és a kor szellemének megfelelően a nagyobbikra várt a gazdálkodás folytatása, ezért került a kisebbik testvér a pataki iskolába. A családi döntést a híressé lett pataki diák meghálálta: kitűnő eredménnyel fejezte be gimnáziumi tanulmányait, a Kollégiumban elvégezte a Teológiai Akadémiát, majd Németországban, a Halle-Wittenbergi Egyetemen tanult, ahol falupedagógiai problémákkal foglalkozott. Ezt követően Szegeden a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán és a Horthy Miklós Tudományegyetem Apponyi Kollégiumában filozófia és pedagógia szakos diplomát szerzett. Hallgató korában vezetője volt az egyetemi és főiskolai hallgatók Bethlen Gábor Körének.

Magas szinten megalapozott, tudományos felkészültséggel lett a Sárospataki Tanítóképző tanára 1942 szeptemberében. (…)

Nemcsak tanára, hanem huszonöt éven át igazgatóhelyettese volt a középfokú, felsőfokúvá vált, majd főiskolai rangra emelkedett intézetnek. Vezetői tevékenységéhez korszerű kezdeményezések sora kapcsolódott.

(Földy Ferenc: A tanítók tanítója. In memoriam Ködöböcz József (1913–2003) = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 3. szám, 97–99. o.; részletek)

 

Földy-Molnár Lilla művészettörténész

Erzsébet a szentek sorából is kiemelkedik, jelzi ezt az oltárra emelésekor megjelent előkelőségek alázata és töretlen népszerűsége az egyszerű emberek, a szerzetesek és az uralkodók körében. Tisztelete már a 13. században egész Európában elterjedt. (…) A Német Lovagrend már szentté avatása előtt hozzákezdett Marburgban Szent Erzsébet templomának építéséhez, II. Frigyes császár Nürnbergben kórházat alapított tiszteletére. Szent Erzsébetet nemcsak a Német Lovagrend és a ferencesek világi rendje, de később a domonkosok és a ciszterciták is védőszentjükké választották. Ő lett a beginák és a 17. században létrejövő Szent Erzsébet betegápolói rend példaképe, Brugge-ben ma is áll a tiszteletét őrző Szent Erzsébet-beginage. A szerzetesrendek mellett kezdettől fogva nagy tisztelői voltak a királyi rokonok. Esztergomban IV. Béla, Szent Erzsébet öccse pompás bazilikát emeltetett a ferenceseknek, Franciaországban IX. (Szent) Lajos király, Erzsébet fiának nevelője lányát Erzsébetnek nevezte el, III. András magyar király özvegye és lánya Svájc területén segítette kultuszának elterjedését. Hasonló kapcsolatok járultak hozzá tiszteletéhez Csehországban, Lengyelországban, Spanyolországban és a Németalföldön. Egész Itáliára kiterjedő tiszteletét számos remekmű őrzi, megfestette őt Giotto, Bernardo Daddi, Simone Martini, Piero della Francesca és Filippo Lippi. (…) ezek közül Simone Martini freskója (…) az assisi Szent Ferenc-bazilika alsó temploma Szent Erzsébet kápolnájában látható oltárkép középső alakja. (…) Jan van Eyck 15. század elején készült táblaképén három korona díszíti fejét, amely arra utal, hogy életének mindhárom állapotában – szűzként, asszonyként és özvegyen is – elnyerte a szentség koronáját.

(Földy Krisztina Lilla: Árpád-házi Szent Erzsébet tisztelete Európában = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 4. szám, 75–78. o.; részletek)

 

Godzsák Attila történész

A trianoni döntéssel Zemplén vármegye területének nagyobb része átkerült a születendő Csehszlovákiába, megyeközpontját, Sátoraljaújhelyt pedig kettévágta az új határ. A város a dualizmusban a régió kulturális és gazdasági központjává fejlődött, a döntés viszont régiójának és gazdasági potenciájának nagy részétől megfosztotta. A Kassa-Beregszász vasútvonal, a város ipari területei és 2000 lakosa került idegen uralom alá. Nyersanyagforrásait, felvevőpiacait és oktatási központként diákjainak jelentős részét egyaránt elvesztette. Valaha az ország legjelentősebb borpiaca működött itt, kereskedelmi élete 1920 után összeomlott. Ezek a változások átstrukturálták a helyi mentalitást is, Északkelet-Magyarország gazdasági centrumából határ menti kisvárossá vált (…).

A város megcsonkítottságában kicsiny példája lett az egész országnak, ezért kettészakítottsága szimbolikussá vált. Emiatt a helyi revizionista vagy irredenta rendezvények, akciók hamarabb át tudták lépni az országos sajtó ingerküszöbét, hisz a város „élni akarását” demonstrálták, azét a városét amelyik „saját testén” viseli a döntés következményeit. (…)

Az „ostromlott végvár” képe már a konkrét döntés előtt elkezdett kialakulni a városi önrecepcióban. A helyiek számos apró jelben látták, hogy változni fog a határ, de pszichésen nem tudták elfogadni a város létének ilyen méretű megváltozását. (…)

Így zajlott ez 1927-ig, amikor megalakult a Revíziós Liga, ekkor ugyanis a Népszövetség delegációja (…) kivonult az országból. Ezután válhatott a kormány hivatalos propagandája részévé a határmódosítások kérdése. Az év őszén revíziós napokat tartottak Miskolcon, majd Sátoraljaújhelyben.

(Godzsák Attila: Az 1927-es sátoraljaújhelyi revíziós nagygyűlés története = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 3. szám, 17–23. o.; részletek)

 

Haffner Anikó színművész

Evita nem a hagyományos értelemben vett first lady feladatokat látta el, a protokolláris rendezvények háziasszonyi szerepe és a karitatív tevékenységek mellett képességei és motivációja alkalmassá tették a női vezér, a teljes értékű vezetőtárs feladatkörének betöltésére is. Míg Perón irányította az ország politikai életét, addig az ő feladata volt a szociálpolitika, a kultúra, a nőkérdés. (…) a források igazolják, hogy elhivatottságot érzett a népe iránt, színészi képességei, karizmája és ambíciója mellett ez késztette folyamatos, élete vége felé már pihenőnap nélküli, napi sokszor húsz órás munkára. 1948-ban létrehozta a María Eva Duarte de Perón alapítványt, ez 1950-től Eva Perón-alapítványként működött, amely karitatív tevékenységek mellett kórházak, iskolák, árvaházak építtetésével, fenntartásával, hátrányos helyzetű fiatalok iskoláztatásának segítésével, szociális kérdésekkel foglalkozott. Argentínát és Perónt képviselve több európai országba eljutott. Járt Spanyolországban, Rómában, Franciaországban(…). Az európai körútjáról tudósító New York Times újságírója szerint a beszédei okosan voltak megírva, és bár a stílusa kissé színpadias volt, fellépései sikert arattak. (…)

A hívei, a munkástömegek körében olyan népszerűségre tett szert, amely még Perónéval is vetekedett, ő azonban ezt ügyesen kihasználta a peronizmus javára, segítette az „Evita-kultusz” kibontakozását. A média eszközeit felhasználva minden közszereplését megismerhették, a rádió, a televízió, az újságok közvetítették beszédeit. 1953-ban olyan ábécés-könyvet adtak ki, amely „e” betűvel kezdődött (!), sugallva, hogy a gyermekeknek az ő nevét kell elsőként megtanulniuk. Megkapta a Nemzet Szellemi Vezetője címet.

(Haffner Anikó: Színésznők közéleti szerepben. Életutak a 20. századból = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 2. szám, 59–69. o.; részletek)

 

Harsányi László közgazdász

1938-tól kezdve a zsidótörvények negatív hatásainak enyhítésére, a zsidók megsegítésére (…) intézmények, programok születtek (…). Az (…) 1909-ben megalakult Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) (…) 1939 októberében indította Művészakcióját azzal a céllal, hogy egyrészt a magyar zsidóságot „megtartsa azon a kulturfokon, melyre annak eddigelé felemelkednie sikerült”, másrészt azokat a zsidó képzőművészeket, írókat, zenészeket kívánta munkához, jövedelemhez, és – nem mellékesen – bemutatkozási lehetőséghez juttatni, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitott intézményekből. (…)

1939. november 11-én megtartották a Művészakció első előadását a Wesselényi utcai Goldmark Teremben, amely ettől kezdve a Művészakció otthonává vált, osztozkodva a Pesti Izraelita Hitközség Hollán utcai dísztermével, valamint a Bethlen téri színházteremmel. Az előadást Ribáry Géza nyitotta meg, aki haláláig a Művészakció egészének motorja, meghatározó vezetője volt. Az első előadáson – amelyet irodalmi estként hirdettek meg – olyan nagyszerű színészek léptek fel, mint Ascher Oszkár, Bartos Gyula, Beregi Oszkár, Gellért Lajos, Kelen Dóra, Vidor Ferike és olyan írók, mint Szép Ernő és Várnai Zseni.

1939 novembere és 1944 márciusa között az említett színpadokon közel 700 előadást tartottak, színdarabokat, operákat, operetteket, kabarékat, irodalmi és artistaműsorokat. Ezeken – jelenlegi ismereteink szerint – 184 színész (nem számítva Lakner bácsi gyermekszínészeit), 112 zenész (énekes, hangszeres szólista, karmester, zenekari és énekkari tag), 20 író, költő, újságíró lépett fel, közöttük nagy számban a magyar kultúra kiemelkedő képviselői.

(Harsányi László: Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület és a Művészakció (1939–1944) = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 3. szám, 51–64. o.; részletek)

 

Jakab István (1928–2013) nyelvész

A szlovákiai magyar ember reflexszerűen beszerkeszti a szlovacizmusokat magyar nyelvhasználatába. A szlovák hatásokat nem tudjuk kizárni (…). Nekünk legalább a választékosabb magyar megnyilatkozásainkban az egyetemes magyar standardhoz kellene igazodnunk, de (…) ez sem mindig sikerül. Még a kultúra, az oktatás, a tudományos élet területén sem. Nem, mert az idegen hatások elleni védekezéshez nem elég, ha csupán hangsúlyozzuk: kerüljük ezeket, közben meg a szlovacizmusokról (…) csak nyelvművelő cikkekben szerzünk tudomást. (…) Elkerülni pedig csak azokat vagyunk képesek, amelyekről tudomásunk van. (…)

Itt most nincs arra lehetőségünk, hogy (…) részletesen foglalkozzunk ezekkel, ezért csak a főbb típusaira hívom fel a figyelmet. 1. Szlovák szavak keverése a magyar beszédbe. Ezektől a szükségtelen szavaktól már csaknem megszabadultunk, de (…) még néhány makacsul tartja magát. 2. Az idegen eredetű szavakat – nyilván a latin nyelvi ismereteik hiánya miatt – sokan szlovákos formában veszik át a szlovák nyelvből (…). 3. Nem gondolunk arra, hogy az idegen szónak nemcsak az alakja, hanem a jelentése is különbözhet a magyarban és a szlovákban. (…) 4. Nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy modern nevet válasszon gyermekének, unokájának, de sokan választják itt is a szlovákban használatos alakot. (…) 5. Sokkal nehezebb felfedeznünk azokat a hibákat, amelyeknek elkövetésekor magyar szavakhoz kapcsolunk szlovák jelentéseket. Például az átmegy igéhez az ’elmúlik’, ’megszűnik’ jelentést (átmegy rajtunk a betegség) (…). 6. Sok a szlovák hatás a mondatok szerkesztésében is. A szlovákiai magyar emberek nagyobb részét már vakbélre, nem pedig vakbéllel operálják (…).

(Jakab István: Anyanyelv és magyarságtudat = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 1. szám, 85–88. o.; részletek)

 

Jeszenszky Géza történész

Együtt vannak ma már az égi hómezőkön mindazok, akik részesei voltak a magyar sísport egyik legszebb fejezetének, a borsafüredi Magyar Nemzeti Télisport Központ építésének és használatának. Ma már csak fájó emlék, meg nem valósult álom egy magyar téli olimpia, de az 1940-es évek elején komoly esélye volt. Ha Németország 1941-ben nem támadja meg Jugoszláviát, majd a Szovjetuniót, magával rántva hazánkat, akkor a Magyarországhoz visszakerült Radnai-havasokban meg lehetett volna azt rendezni! Az olimpia reménye négy éven át hatalmas energiát felszabadítva, igen jelentős munkával és anyagi ráfordítással létrehozta az alapvetően szükséges létesítményeket. Sípályákat, nagy ugrósáncot, szállodákat. A történelem azonban közbeszólt, a háború a tervekkel együtt a magyar Észak-Erdélyt is elsodorta. (…)

Borsa remek természeti adottságaival együtt sem volt sziget a magyar sísportban, sőt az 1940-es évek első felének sportfejlesztéseiben sem. (…) A határváltozások nyomán azután a magyar sísport fizikai létfeltételei radikálisan megjavultak. Kétezres magashegységek kerültek vissza az országhoz, fél évesre nőtt a síidény. Legelőször a Kassa környéki, ezer fölötti hegyek (Kojsói havasok), majd Kárpátaljával az Északkeleti Kárpátok olyan csúcsokkal, mint a Hoverla, a Mencsul és a Pop Iván, a második bécsi döntéssel pedig Észak-Erdély havasai váltak újra Magyarország részévé. A hétvégeken hálókocsis sí-vonatok indultak Kárpátaljára és Máramarosszigetre, diákokkal, cserkészekkel népesültek be az egyszerű, fából épült hegyi menedékházak. A jelentősen meghosszabbodott síidényben föllendült a versenysport. (…)

(Jeszenszky Géza: Sísportunk eposza: Borsafüred = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 4. szám, 78–80. o.; részletek)

 

Jósvainé Dankó Katalin régész, muzeológus

(…) [2017-ben] emlékeztünk a kiváló néprajztudós, a határon túli magyarok népi kultúrájának európai hírű kutatójára, Balassa Ivánra, születésének 100. évfordulóján. Felemelő érzés, hogy a visszatekintés mennyire széles volt, térben – Budapesttől Sárospatakon át Bárándig – és témában egyaránt, kutatásaitól közéleti szerepvállalásáig. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tavaszi konferenciája, majd a Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki Rákóczi Múzeumának Balassa Iván itteni tevékenységét összegző kiállítása (…) és az emlékező konferencia mind arról tanúskodott, hogy amíg emlékezünk rá, sokszínű egyéniségére és sokrétű tevékenységére, addig közöttünk és bennünk él. Ebben a sorban nem felejthető a Magyar Néprajzi Társaság ünnepi ülése, amelyhez sok szállal kapcsolódott a kutató. Az év végén Báránd, a szülőhely emlékezett, amelynek díszpolgára volt, ahol végső nyughelye van. A szűken vett néprajztudomány, a tágan értelmezett helytörténettel foglalkozók, a múzeumügy egyaránt fontosnak tartotta a tiszteletadást, amely bizonyítja, hogy bár eltávozott közülünk, életműve maradandó és megőrizzük, ápoljuk emlékét. Mindezen események méltó megkoronázása méltó a jubileumi évre megjelent, Kováts Dániel és Viga Gyula által szerkesztett Tájak, eszközök, hagyományok című kötet.

A tekintélyes terjedelmű, közel 700 oldalas mű a Kazinczy Ferenc Társaság kiadásában látott napvilágot. (…) A (…) szerkesztők Balassa Iván írásait jó érzékkel tematikus egységekre tagolták (…). A fejezetek átjárhatóak, s az illusztrációkkal együtt színesek. (…) A kötetet Balassa Iván lenyűgözően gazdag szakirodalmi munkásságának jegyzéke teszi teljessé.

(Jósvainé Dankó Katalin: Balassa Iván írásai tájakról, eszközökről, hagyományokról = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 2. szám, 81–82. o.; részletek)

 

K. Nagy Emese pedagógus

Az oktatási intézményeknek és a pedagógusoknak kulcsszerepük van az új nemzedékek interkulturalizmus jegyében történő nevelésében. Az interkulturális nevelés az előítéletek megszüntetésének legjobb módja, s a nevelésben minden gyermek számára egyforma lehetőségeket kell teremteni. Ennek első lépése az oktatási esélyegyenlőség biztosítása és a saját identitás kibontakoztatása. (…) A pozitív identitás kialakítása, a különböző csoportok együttélésének megtanítása során a pedagógusnak rá kell vezetnie a gyermekeket, hogy legyenek büszkék saját képességeikre, kulturális hagyományaikra. Minden gyermeknek éreznie kell, hogy egyenrangú és egyenjogú tagja a közösségnek, és ő is legyen képes annyit nyújtani, amennyit kapni szeretne. Az egyenrangúság, egyenjogúság empátiát szül. Az előítéletektől való megszabadulás talán legjobb módja a kulturális tapasztalatok, a műveltség megosztása, az egyenlőtlenségek felismerése. (…)

Milyen legyen tehát a multikulturális oktatás? Olyan alapoktatás legyen, amely mentes a rasszizmustól és a diszkriminációtól, elfogadja a pluralizmus elvét, vagyis az etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, fogyatékossági sokféleséget. A mutikulturális oktatás ne az iskolában használt tantervek és oktatási stratégiák együttese legyen csupán, hanem helyezze új alapokra, demokratikus elvekre a tanulás-tanítás folyamatát. (…) Ehhez az oktatás feltételein kell változtatni, vagyis át kell gondolni az iskola kultúráját, a tantervet, a tanítási módszereket és a taneszközöket. Ebben pedig döntő szerepe a tanároknak van. A tanári viselkedéskultúra, a tanítási módszerek, az értékelés, mind hozzájárulnak az iskolai ethosz alakításához.

(K. Nagy Emese: Társadalmi együttélés – interkulturális nevelés = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 2. szám, 29–37. o.; részletek)

 

Károly Róbert zeneszerző, karmester

Az európai kultúra klasszikus hagyományában a tudomány és a művészet nem áll távol egymástól, nem is különültek el mereven. Ez derül ki, ha csak a latin ars szóra tekintünk, amely második jelentésében művészet is, és tudomány is. Még emlékszünk arra, hogy a görög bölcsek az orvostudományt egykor arsként tartották számon, viszont a racionalizmus korában a zenét egyszerre tartották tudománynak és szabályok alapján létező művészetnek, harmonikusnak és szépnek. A megfelelő német szó a Kunst, a „tud, képes” jelentésű können igéből származik és jelentése nem szokványos, hanem különleges tudás, amely a zenei alkotások emocionális tartalmában, az értékek befogadó átélésére, megvalósítására motivál, és a létezés végső titkait csillantja meg perspektíváiban. Ezt a tudást muzikalitásnak is nevezhetjük; a teljessé válható emberi személyiség integráns része, sajátos kommunikációs képesség, az emocionális alaprendszerrel is összefüggő, a kognitív szférához szorosan tartozó tulajdonságok megléte. (…) A materializmus különböző irányzataival, a tudományosságra hivatkozva pusztította a szellemet és az érzelmeket. Az utolsó másfél évszázad egymást követő, viharos társadalmi eróziói ugyanúgy érintették, alkalmanként deformálták vagy erodálták a humán kommunikáció számos más formáit is. A váltakozó előjelű heteronóm játszmák, szemléletmódok és az alig rejtett szankciók fenyegetései között, tartalmi és nyelvi stratégiákban frusztrálódott a verbális kommunikáció is. (…) Az emberi kapcsolatok kívül-belül sokat vesztettek őszinteségükből, a gyanú és a félelem elűzte az ember alapvető létszerkezetéből a humán kibontakozás természet adta esélyét, az arisztotelészi energeia-dünamisz erőpár mindenkire vonatkozó természeti törvényének szabad működését.

(Károly Róbert: A zenei kommunikáció elméleti alapjai = Zempléni Múzsa, IX. évf. 2009. 1. szám, 44–52. o.; részletek)

 

Kelemen Judit ének-zenetanár, karvezető

A 18. századi Magyarország zenekultúrájában kiemelkedő szerepet játszottak a magyarországi és erdélyi települések református felekezethez tartozó kollégiumai (Pápa, Debrecen, Patak, Székelyudvarhely, Nagyvárad stb.). A kollégiumokban az énektanítást az iskolatanító végezte, de általánossá vált, hogy a kiemelkedő zenei képességekkel bíró, magasabb évfolyamokon tanuló diákok is besegítettek az alsóbb osztályok énektanítási munkálataiba. A tananyag főként a vasárnapi és ünnepi istentiszteletek énekeit jelentette (…), de temetéseken is elvárt volt a diákság részvétele. Erre a feladatra viszont fel kellett őket készíteni. Patakon sem volt ez másként: 1728-tól rendszeres feljegyzések olvashatóak a számadások tisztikönyvében. Az adatok szerint a pataki diákok nemcsak saját településükön végezték a temetési szertartásokat, hanem vidéki főúri környezetben, gazdagabb polgárok gyász-szertartásainál is. Ez viszont rendszeresen és jó színvonalon működő kollégiumi énekkart feltételezett, ahol már a többszólamú éneklés is általánosnak tekinthető volt. (…) a temetésekért kapott pénzösszeg (…) a főiskola pénztárába került befizetésre. (…)

A pataki kollégium zenei neveléséhez kapcsolódóan konkrét adatok 1752-től állnak rendelkezésre. Ezek főként az énekkari elnök működésével kapcsolatos pénzügyi intézkedéseket mutatják, a szakmai munkáról alig nyújtanak információt. Annyi azonban megtudható, hogy az elnök az énekkar első embere volt, aki nem csupán felügyelte és bírálta a kórust, hanem fenntartotta a rendet, megbüntette a „kihágókat”, emellett rendezte a kórus kül- és belügyeit. Érdekesség, hogy ő maga nem énekelt, viszont a „dalok szövegét, sőt ha zeneértő volt, dallamát is ő készítette.”

(Kelemen Judit: Sárospatak zenei öröksége = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 4. szám, 28–36. o.; részletek)

 

Kézi Erzsébet neveléstörténész

A magyar iskolarendszer számos hasonlóságot mutat az osztrákkal a nyelvi kérdésben. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy a magyar gimnáziumi tanulónak a németet nem mint anyanyelvet, hanem mint idegen nyelvet kell tanulnia 1949-ig. (…) Magyarországon az 1924-es középiskolai törvény tette lehetővé a német mellett a francia, az angol és az olasz nyelv oktatását. A francia és az angol nyelv tanításának már a 19. században is voltak előzményei, az olasz nyelv bevezetése azonban közvetlen politikai okok miatt történt.

(…) A magyar iskolarendszer az osztrákhoz hasonlóan tagolt: a 159 középiskola között 28 humángimnáziumot, 72 reálgimnáziumot és 17 reáliskolát találunk. A reálgimnáziumban a latin és a német mellett a francia vagy az angol nyelvet oktatták, a reáliskolában pedig a német mellett lehetőség nyílt az olasz tanítására is. A leánylíceumokban a kötelező német mellett ugyancsak volt lehetőség az olasz, a francia vagy az angol választására. Magyarországon az iskolák 82%-a reálgimnáziumi és reáliskolai tanterv szerint tanított, míg Ausztriában csak 67%. A magyar iskolarendszer tehát jobban alkalmazkodott az új idők elvárásaihoz, mint az osztrák. Persze a kényszer is nagyobb volt, hiszen a magyar, a némettel ellentétben, nem világnyelv.

Az első világháború után Ausztriában maradtak azok az elitiskolák, amelyekben a Monarchia diplomatáit és politikusait képezték (Teresianum). Az elitképzés feltételeit Magyarországon is meg kellett teremteni, hogy biztosítható legyen az önálló magyar diplomáciai kar kiépítése. Részben ezért jöttek létre a külföldi magyar intézetek, másrészt az angol, francia, német, olasz nyelvet emelt óraszámban, anyanyelvi lektorral oktató gimnáziumok.

(Kézi Erzsébet: A nyelvoktatás politikai összefüggései Közép-Európában a két világháború között = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 1. szám, 17–21. o.; részletek)

 

Komáromy Sándor (1945–2016) irodalomtörténész

A protestáns kollégiumokban virágzó kéziratosságról általában keveset tud az átlagolvasó (…). (…) amikor kéziratos versgyűjteményekre, énekeskönyvekre utalunk, egyértelműen olyan szövegekre gondolunk, amelyeket diákok vagy volt diákok írtak és másoltak, s ezen kötetek anyagát nem nyomtatott szövegből kölcsönözték. Éppen ezért határozottan különbséget kell tennünk a kéziratos énekeskönyvek, versgyűjtemények és a népi kéziratos könyvek között. A kéziratos énekeskönyvek, versgyűjtemények szerzői kizárólag művelt, iskolázott személyek. A szerzők személyén túl az időbeliség is indokolja a határozott különbségtevést, az elválasztást. Míg a művelt személyek által írt kéziratos gyűjteményeket a 16. századtól a 19. század elejéig tartja számon az irodalomtudomány, addig a népi kéziratos könyvek főként a 19. és a 20. században keletkeztek. A 16–17. századból népi kéziratos könyv nem maradt ránk.

A kéziratos gyűjtemények keletkezése, a versek tematikai sajátosságai összefüggnek a korabeli iskolai poézis-oktatással. Az iskolai költészeti oktatásban az ún. propozíciós verselés műfaji kereteit a pictura és a sententia képviselte. A pictura elsősorban leíró szándékú, amelyben a részletek, a tárgyiasság, esetleg a jelenségek, állapotok finomabb árnyalatai kapnak elsőbbséget, míg a sententia bölcselkedő, a kitűzött tétel bizonyítását, kibontását hordozza, s ezért általánosabb érvényű gondolati költészetet jelent.

A 18–19. századi kéziratos versgyűjtemények és énekeskönyvek sajátos helyet foglalnak el a magyar irodalom életében. A sajátos minősítést e kódex-szintű irodalom keletkezése, létformája, tartalma és funkciója, esztétikai értékei indokolják.

(Komáromy Sándor: Mennyei Parnasszus. Forráskiadvány pataki diákok halottbúcsúztató verseiből = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 4. szám, 92–94. o.; részletek)

 

Koncz Gábor közgazdász

A kultúra fogalmának három dimenziója van. Tágabb értelemben viszony-fogalom és ugyanakkor a viszonyoknak viselkedésben, életmódban, társadalmi folyamatokban, továbbá a mindezeket hordozó, kifejező, megjelenítő tárgyakban, szolgáltatásokban, szervezetekben, intézményekben történő megjelenését jelenti. A kultúra az ember viszonya önmagához, a másik emberhez, a természethez, a tárgyi környezethez, a már kialakult és alakuló társadalmi rendszerekhez. A kultúra egyszersmind viszony a tudás termelését és közvetítését végző intézmény- és tevékenységrendszerhez.

Ez utóbbi a szűkebb értelemben vett kultúra szférája, tehát a tudás megőrzésének, termelésének, elosztásának és fogyasztásának szervezet- és intézményrendszere. E rendszer tevékenységei, produktumai és produkciói; mindezek közvetlen társadalmi szabályozása és folyamatai. Ebben a rendszerben beszélhetünk műveltségről, kulturáltságról, tájékozottságról, illetve oktatási, művészeti, közművelődési alrendszerekről, ágazatokról.

A kultúra fogalmának harmadik dimenziója az értékek, mértékek, normák, érdekek rendszere.

Ha a kultúrák találkozásáról, párbeszédéről, küzdelméről van szó, akkor a három dimenziót együttesen vesszük figyelembe, ám először mindig az értékek, mértékek, normák, érdekek világáról élénkül meg a vita, vagy kényszerülünk ezek megélésére.

Az 1989–1990-es rendszerváltás geopolitikai lényege: (…) szabaddá váltunk, és (…) beáramlott a sokféle hátterű nemzetközi tőke. A korábbi, döntően két szektoros (állami és családi tulajdon) gazdaság négy szektorossá változott: profitorientált, költségvetési, nonprofit és családi gazdálkodás. (…) A fent vázolt három dimenziójú kultúra a továbbiakban a négy szektorban élt és nyilvánult meg.

(Koncz Gábor: Értelmiségi lét és társadalmi felelősség. Vallomások, vélemények, vállalások – a kultúráról = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 2017. 2. szám, 13–19. o.; részletek)

 

Koncz Péter ökológus

Az éghajlatunk változik, ez tudományos tény. Ha az ember hőmérséklete egy fokkal emelkedik, az baj, hasonlóan, ha a Föld átlaghőmérséklet emelkedése túllépi a 1,5 fokot, akkor gond van. (…)

Az agrárium ugyan részben okozója az éghajlatváltozásnak, fontos ugyanakkor, hogy jelentős részben a megoldás kulcsa lehet az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Az agrárium számos technológia révén képes az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére, illetve az egyik üvegházhatású gáz, a szén-dioxid felvételére és a szénmegkötésére. (…)

A gyepek éves átlagos globális szén-dioxid megkötése olyan jelentős (0,3–1 gigatonna), hogy ez a világ üvegházgáz kibocsátásának 4%-át képes semlegesíteni. A szén-dioxid mellett azonban más üvegházgáz-gázokat is figyelembe kell venni. A különböző üvegházhatású gázok együttes eredője az üvegházgáz mérleg. Egy legelőn vagy farmon a kérődző állatok természetes emésztéséből fakadóan metán is keletkezik. Ez szintén üvegházhatású gáz, sőt 34-szer „erősebb” melegítő hatással bír, mint a szén-dioxid. A trágya és a talaj nitrogén tartalmú szerves anyagainak bomlása során dinitrogén-oxid keletkezik, ami 298-szor erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid. Minden esetben azt kell „mérlegelni”, hogy egy-egy terület, vagy tevékenység (gazdálkodás) összességében mekkora mennyiségű üvegházhatású gázt bocsát ki, illetve köt meg. Tehát az összes kibocsátás és elnyelés nettó eredőjét, a mérleget kell tekinteni. Az állatokhoz köthető kibocsátásokat is magukba foglaló vizsgálatok kimutatták, hogy az állattenyésztő farmok nagy részét a nettó üvegházgáz kibocsátás jellemezi. Kibocsátásuk közel két tonna üvegházgáz egyenérték évente, hektáronként.

(Koncz Péter: Klímabarát gyepgazdálkodás = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 2023. 1. szám, 64–69. o.; részletek)

 

Kornek Martin közgazdász

A szász uralkodó számára a bor kulturális érték, a természet ajándéka volt, amelyet védeni és támogatni kellett. (…) A választófejedelem-királyok kincsként kezelték a legjobb boraikat, a drezdai kincsgyűjtemény részét képezték. Különösen vonatkozik ez a királyi Drezdai Udvari Pince tokaji kabinetjére (…). Wilhelm Baensch 1880-ban (…) a tokaji kincsről számol be: „A drezdai udvari pincékben levő tokaji kabinet borainak listáján, amely III. Ágost király uralkodásának idejéből származik, 79 különböző fajtát sorolnak fel, amelyek többsége lengyel névvel van címkézve, és részben lengyel nagyságok ajándékai. Köztük szerepelnek százévesek, amelyek a táblázatban a következő leírással vannak ellátva: »nagy kora ellenére nagyon jó, de teljesen száraz«. A kabinetben lévő tokaji borok állapotáról szóló, anno 1802. évi táblázatban a következő borpátriárkák szerepelnek. No.1. 75 palack százévesek. »Ezt a bort, a táblázat szerint, már a király idejében (III. Ágost) százévesként leírták, és még mindig nagyon jó a nagy kora ellenére«. No.27. Czartoryski, 23 palack százévesek; róluk írják: »ez a legalább 140 éves bor jó, de száraz íze van«. No. 38. 197 palack Bacchus. »Ez a bor a nevét egy Bacchus-pincei nagy hordójáról kapta, amelyben nyugodott a bor nagyon jó liqueurrel«. No.53. cracau-i woiwode 1700-ból. 28 palack, a bor nagyon jó liqueurrel. (…) »A tokaji kabinetben felsorolt borok közül mindig egy palackot lepecsételve a drezdai választófejedelmi vacsoraasztalhoz küldenek. Ha a választófejedelem ivott belőle, újra lepecsételve visszaküldik, amíg a palack véget nem ér, aztán a következő megszámozott palackot szolgálják fel, ha jó fajta. Máskülönben csak a választófejedelmi parancsra adható belőle.«”

(Kornek Martin: A tokaji bor és Szászország ágosti korszaka (amikor a tokaji megtalálta a királyát) = Zempléni Múzsa, XXIV. évf. 2024. 2. szám, 5–20. o.; részletek)

 

Kovács I. Gábor történész, szociológus

A magyarországi tudáselittel, illetve annak meghatározó csoportjával foglalkozva állítottuk össze a polgári korszak (1848–1944) idején működött egyetemi tanárok listáját. Hamar feltűnt, hogy az 1044 fős listán négy Szádeczky-Kardoss van. Ez a család egyértelműen a társadalmi középhez, s azon belül is a református felekezeti-művelődési tömbhöz tartozott. Ezt a történetileg kiformálódott alakzatot a református kollégiumok, s a hozzájuk kapcsolódó parókiák, a partikuláris közép- és kisiskolák rendszere éltette, s egy szociológiailag megragadható hálózat hordozta, központjában a kisnemességgel összeszövődött papi renddel. Ennek a tömbnek fontos tényezője volt a regionalitás, amelynek szervező erői az iskolaközpontok és az egyházkerületek voltak. A családfájukat az Árpád-korig visszavezető, eredetileg Trencsén megyei szádecsnei Szádeczky birtokos nemes családnak az a református ága, amelyből az egyetemi tanárok származtak, még a 18. század elején telepedett le Abaúj megyében, a tiszáninneni református egyházkerületben, a sárospataki református kollégium vonzáskörzetében. A nemesi dominanciájú Fúlókércsen élő kurialista nemes, Szádeczky János (…) Sámuel fiát is így vitte fel a sárospataki kollégiumba. Sőt a gimnáziumi évek után Sámuel az eperjesi evangélikus kollégiumban jogot is tanult, német nyelvtudását is megerősítve. (…) Később visszatért Sárospatakra teológiát tanulni, s 1854-től negyven évig az abaúji egyházmegyében lévő 4-500 lelkes nyakas, kálvinista falu, Pusztafalu lelkésze volt. (…) Szádeczky Sámuel tiszteletes és (…) Kanócz Johanna házasságából 1857 és 1878 között 11 gyerek született, akik közül nyolcat neveltek fel (…).

(Kovács I. Gábor: Párhuzamos (testvéri) tudósi életpályák és elhajlásuk a pártállamban. A Szádeczky-Kardoss testvérpár: a jogász-közgazdász Tibor és a geológus Elemér életútja = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 2. szám, 17–28. o.; részletek)

 

Kováts Dániel (1929–2023) nyelvész, irodalomtörténész

Ha az egyetem szót hallom, a pesti Bölcsészkar Múzeum körúti épületegyüttesére gondolok, ahol tanári diplomát szereztem, vagy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem impozáns főépületére, ahol doktorrá avattak, avagy a cambridge-i St John’s College jut eszembe, ahol egy nyári kurzuson vehettem részt. Többezres létszámú diákság, sokszáz tanár él, munkálkodik bennük. Tekintélyes tudományos intézmények ezek, mennyiségben, szellemi kapacitásban nem vetekedhetik velük a Bodrog-parti Athén, de megbízható minőséggel, „kézműves” alázattal és tehetséggel hírnevet szerezhet. Előnyt kovácsolhat abból, hogy mindenki ismeri egymást, hogy bensőséges tere van a műhelymunkának. Találunk Sárospatakon, a Hegyalján bőven történelmi példát erre, csak hármat említek. A habán fazekasok termékei a 17. század óta őrzik értéküket. A szőlőskertek gazdái világhírű borokat érlelnek pincéikben. És hogy szellemi bizonyítékot mondjak: a két világháború között a sárospataki teológiai akadémiának mindössze hat főállású tanára volt. És mégis: a hittudomány művelése mellett országos figyelmet keltettek a kitűnően szervezett falumunkával, a népfőiskolával.

Hiszek abban, hogy a Tokaj–Hegyalja Egyetem profiljának minden elemét sikerrel lehet felvirágoztatni. A pedagógusképzés hagyományai ösztönzőek. A kulturális örökség gazdag. És világhírű a borkultúra. Biztos vagyok benne, hogy az értékeket gyarapítani tudja az új egyetem. (…)

Munkájuk kisugárzása segítse jobb szellemi és anyagi életminőséghez egy határszéli, némiképp hátrányos helyzetű régió népét, és a jeles elődökhöz méltón járuljanak hozzá a magyar kultúra helyi és egyetemes virágzásához!

(Kováts Dániel: Professzori székfoglaló helyett = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 1. szám, 79–80. o.; részletek)

 

Kőháti Zsolt irodalom- és filmtörténész

A 19. század végén operaházi s más alkalmi vetítőhelyek után az akkori Kerepesi – ma Rákóczi – úton levő mór stílusú épületben, az ún. Rimanóczy-palotában, az Orosz-féle mulató helyén kapott szállást az Uránia Tudományos Színház. (…)

1901 tavaszán Pekár Gyula író, későbbi filmügyi vezető, az Uránia műsorainak állandó szereplője, a tánc világtörténetét mutatta be Kern Aurél zenei összeállításában. Ehhez a vállalkozáshoz született meg A táncz című produkció, amelynek mozgóképanyagát Zitkovszky Béla készítette. A Magyar Királyi Operaház s a Vígszínház művészei mutatták be a legjelentősebb táncműfajokat a világ minden tájáról. Hegedűs Gyula, aztán a később hangos filmen (A kék bálvány) is szereplő „Tata”, Vendrei Ferenc, a szőke csoda, Márkus Emília, az országos hírű Blaháné – hogy csak a legjelentősebbekről essék szó – léptek az Uránia lapos tetején elhelyezett felvevőgép elé; később aztán Fedák Sári is, mert állandóan bővült a műsor anyaga. Radics Béla cigányzenekara húzta a talpalávalót. Rögtön az első forgatási napon, április 3-án, születésnapi ajándékként, leégett a laboratórium. A Magyar Fényképészek Lapja együttérzéssel tudósít erről. Negyvenezer korona kár keletkezett. Közadakozást hirdettek, s csodák csodája: a hó végén sor került a mű bemutatójára! A filmből, sajnos, nem maradt ránk egyetlen képsor sem, csak kockák.

A Weinwurm Antal által a Vasárnapi Újságban közreadott riportfelvételek több tekintetben izgalmasak. Látjuk ezeken a fölül nyitott alkalmi stúdió térbeli kiterjedését, a pesti háztetőket. Pekár Gyula oldalról instruálja a művészeket: voltaképp ő a rendező. Miközben Zitkovszky, képen kívül, a gép karját tekeri lankadatlanul. Évtizedekig volt világsiker az Uránia előadásának filmanyaga; még Japánba is eljutott.

(Kőháti Zsolt: A mozgás halandó bája = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 1. szám, 45–51. o.; részletek)

 

Kuklay Antal plébános, művészettörténész

(…) Erzsébet születését, mint annyi más szent esetében, a legendák csodás elemei övezik: Wartburg várában, Hermann gróf udvarában 1206-ban dalnokversenyt tartottak. Az öt nemes trubadúr mellett egy egyszerű polgár, Ofterdingen Henrik is részt vett a vetélkedőn. Mivel nem tudták eldönteni, ki legyen a győztes, Henriket elküldték Erdélybe, hogy hívja meg döntőbírónak a híres mágust, Klingsohr mestert, aki jártas volt az asztrológiában és a szellemidézésben, s akinek a magyar király szolgálataiért háromezer ezüst márka évdíjat adott. A kijelölt napon, egy év múlva Henrik meg is jelent Klingsohrral Eisenach kapujánál, majd a tiszteletére összegyűlt nemes urak és polgárok kérdésére, hogy mi újság van arrafelé, megvizsgálta a csillagok állását, s kijelentette: „Új s egyszersmind örvendetes dolgot hirdetek nektek. Egy szép csillagot látok emelkedni Magyarországban, mely sugarait Marburgba, innét pedig az egész világra terjeszti szét. Tudjátok tehát, hogy ezen éjen Magyarország királynéjának lánya született, ki Erzsébetnek fog neveztetni, s nőül adatni az itteni uralkodó herceg fiának. Szent leszen ő és szentsége örömére és vigaszára leszen az egész kereszténységnek.” A Klingsohr által megjelölt napon és órában Gertrud királynő lánygyermeknek adott életet, akit Erzsébetnek kereszteltek. Hermann gróf ettől fogva gondosan érdeklődik a jövendölés beteljesüléséről, míg egy Magyarországról jövő szerzetes elbeszéli, hogy ő négy évig vak volt, s a kis hercegnő keze érintésére visszanyerte látását. Ennek hatására Hermann követséget küld Magyarországra, hogy fia, Lajos számára megkérje Erzsébet kezét.

A legenda írójának láthatólag nincs tudomása az idősebb fiú, Hermann korai haláláról, ahogyan a keresztelés szertartását is az ország későbbi fővárosába, Budára helyezi.

(Kuklay Antal: Árpád-házi Szent Erzsébet szülőhelye = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 2. szám, 22–30. o.; részlet)

 

Kuti Éva közgazdász

Bár a magyar gazdaságban és társadalomban hagyományosan erős központosítási törekvések érvényesültek, az alapítványok és egyesületek fejlődése mégis viszonylag korán megindult. Az öntevékeny szektorra gyakorolt egyházi befolyás számottevő volt ugyan, de uralkodóvá nem tudott válni. A feudális földesurak és a katolikus egyház dominanciájától egyaránt tartó magyar királyok megpróbáltak a szabad királyi városok polgáraira támaszkodni. A városoknak nyújtott királyi védelem és kiváltságok hozzájárultak egy olyan polgári réteg kialakulásához, amely képes és hajlandó volt világi szociális intézmények létrehozására. Dokumentumok maradtak fenn például arról a harcról, amelyet Pozsony polgárai egy szerzetesrenddel folytattak 1309-ben a helyi kórház tulajdonjogának megszerzéséért. A 14. és a 15. században a városokban működő világi kórházak és szegényházak finanszírozását döntően adományokból, hagyatékokból és a céhek hozzájárulásaiból biztosították. Ezek az intézmények igen kevés fizetett alkalmazottat foglalkoztattak, személyzetük nagyrészt önkéntesekből került ki.

A nagy (többségükben végrendelet útján létrehozott) egyházi alapítványok mellett már a 16. században megjelentek a világi alapítványok. Az alapítványok felügyeletét szabályozó első törvénycikkek 1715-ből és 1723-ból származnak. Ezek értelmében az uralkodó vagy az általa kijelölt helytartótanácsi tagok joga volt az alapítványok tevékenységének és gazdálkodásának ellenőrzése. A későbbiekben ezt a jogkört a központi kormány, illetve a megyei és a helyi önkormányzatok kapták meg.

A magánalapítványok és a közszolgálati intézmények közötti partneri viszony már az oktatási, kulturális, szociális és egészségügyi szolgáltatások állami szektorának korai fejlődési stádiumában kialakult.

(Kuti Éva: A nonprofit szektor kialakulása és fejlődésének társadalmi háttere = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 2. szám, 6–15. o.; részlet)

 

Lapis József irodalomtörténész, kritikus

Fecske Csaba idei kötete olyan, mint a lombokról visszaverődő szeptemberi napfény. Minden vers egy-egy, az élet fájáról lehulló levél, melyen ott a lét minden rezdülésének apró nyoma. Hogyan van a mostban ez a kötet? Úgy, ahogy a nosztalgia a szívben. A múlt felé fordulást jobbára a jelenben tapasztalható hiány motiválja. Merre jár a vágy, ha az érzés valóságosan nehézkedik rá egy-egy emlékfoszlányra? Itt is van és nincs is itt – apró pici vágyak tömkelege mutat rá egy régi barátra, szerelemre, falusi csűrre, mezőillatra, könnyed táncra, erőtől duzzadó testre: őt akarom viszontlátni, és nem ezt a mostani telen-talant. A vágy, ami nem működik, ami elcsúszik a tél jegén – ez a nosztalgia. Többet árul el a jelenről, mint a múltról. Az Első életem költeményeit azért lehet szeretni, mert elfogulatlanul viszik színre az emlékezet megannyi változatát. Minden mozdulatunk az őseink mozdulatát is idézi – mai mosolyunkban ott van régi mosolyunk, de talán egy baráté is, aki már csak a mi gesztusainkban él. A Fecske-vers annyival több ennél, amennyire tudatában van az egész helyzet szomorúságának. Mosolya kinyújtott kéz a múlt felé, de nem öleli meg – beszélget vele. A vágy jelen van és erős, még ha nem is oly daliás, mint a régi időkben. De távol álljon tőle, hogy elforduljon a jelentől – méltósága abban áll, hogy rábólint önmagára, mint vágyra, mint hiányra. Szereti (megtanulta szeretni) önmagát. Felemeli a fejét, és úgy néz vissza. Talán ezért lát el oly távol. (…)

Fecske Csaba stílusának alapeleme a meglepő szókapcsolat. Nála a szavak kiválasztásánál fontosabbnak tetszik azok egymás mellé helyezése, kombinációja. Izgalmas képeket tud előállítani egymástól egyébként távol álló képzetkörök összekapcsolásával (…).

(Lapis József: „Vagyok jelölni tűntömet” Fecske Csaba lírája = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 3. szám, 89–91. o.; részletek)

 

Lovas Anett irodalomtörténész, kritikus

(…) egy zempléni mesemondó, Koleszár Ferenc repertoárját ismerhetjük meg (…). Balassa M. Iván, a Sárospatakhoz több szálon kötődő néprajzkutató gyűjtését Bálint Zsuzsa népmesekutató dolgozta fel és adta közre. (…)

Koleszár Ferenc meséit három csoportra osztotta a gyűjtő. Az első szakaszban tündérmeséket olvashatunk, a második és harmadik szakasz azonban heterogénebb, széttartóbb anyag. Az állatmesék, novellamesék, tréfás mesék, legendamesék, hiedelemmondák és kísértettörténetek kategorizálhatóak a különféle mesetipológiák nyomán, a kötet utolsó egységének pontos eredete azonban kinyomozhatatlan, így besorolásuk sem lehetséges: ezek ponyvatöredékek, igaz történetek, népi elbeszélések. Némelyik mesébe Balassa kérdései is beágyazódnak – ez azért lényeges momentum, mert némiképp láthatóvá teszi a gyűjtés körülményeit. Nemcsak a kérdések akasztják meg az olvasást, hanem az „aszondja”, „azt mondja” típusú közbeékelések is, illetve a […] jelek számossága, amelyek arra utalnak, hogy a hangfelvételen nem kivehetőek a mesélő szavai vagy szótöredékei. A közreadó a bevezetésben kiemeli, hogy „a szóbeli elbeszélés sajátosságainak teljes megőrzése mellett döntöttünk” (24. o.). A népmeséket szokványos módon kompakt, egységes narratívumokként olvassuk: a párbeszédek és az elbeszélő részek jól elkülöníthetőek egymástól, a cselekmény követhető. Ez a letisztultság azonban éppen a hagyományos mesemondás legfontosabb mozzanatát fedi el: az élőszóbeliséget, a mesélő és hallgatóság közvetlen és kölcsönös kapcsolatát, ma divatos szóval interaktivitását. Bár írott szövegről lévén szó, ez a fajta interaktivitás itt nem jöhet létre, ezek a közbeszúrások talán minket, olvasókat is kizökkenthetnek olykor a passzív befogadói attitűdből.

(Lovas Anett: Egy zempléni mesemondó: Koleszár Ferenc = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 97–100. o.; részletek)

 

Lőkös Péter irodalomtörténész

Az 1552-es egri ostrom történetét több 16. századi költő és krónikás is feldolgozta. Mindenekelőtt Tinódi Sebestyént kell megemlítenünk (…). Csabai Mátyás (…) szintén megénekelte az egri ostromot, ám neve a mai olvasók előtt alig ismert. (…)

Tinódi közvetlenül az 1552-es ostrom után Egerben járt, hogy anyagot gyűjtsön tervezett énekéhez. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem sokkal az ostrom után Csabai is megfordult ott, és – Tinódihoz hasonlóan – két versben is megörökítette ezt az eseményt, azzal a különbséggel, hogy Csabai ehhez a latin nyelvet választotta. Nem két egymástól teljesen különböző műről van szó, hanem egy vers rövidebb és hosszabb változatáról. Költeményének első változata, a Dobóék pálóci várában 1554. december 1-jével keltezett 236 soros Encomium Servatae Agriae Anno MDLII (Eger 1552. évi védelmének magasztalása) 1555-ben jelent meg Georg Hoffgreff nyomdájában Kolozsváron. Ennek hosszabb, 650 soros változatát, az Encomium arcis Agriae mirabiliter ac vere divinitus servatae anno Domini M. D. LII. (Az Úr 1552. esztendejében csodálatos módon és valóban Isten segedelmével megvédett egri vár magasztalása) című verset 1556-ban Wittenbergben jelentette meg Georg Rhaw nyomdája. Tudomásunk szerint művének mindkét változata egy-egy példányban maradt fenn. Csabai az első változatot Dobó Istvánnak ajánlotta, a másodikat a három Dobó testvérnek: Ferencnek, Istvánnak és Domonkosnak. Sokáig csak az 1556-os változatról volt tudomásunk, mivel a kolozsvári kiadás példányát csak 1963-ban fedezte fel Borsa Gedeon. Hogy több példány nem maradt fenn, annak az lehet az oka, hogy az ilyen néhány lapos nyomtatványok még a vaskos könyveknél is könnyebben lettek az enyészet martalékává a századok során.

(Lőkös Péter: Csabai Mátyás, 16. századi irodalmunk egyik elfeledett költője = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 1. szám, 5–19. o.; részletek)

 

Lukáts János író, könyvtáros

Amit a Kossuth-Széchenyi vita jelentett az 1840-es években (1848 őszéig), ugyanazt jelentette, ugyanazt folytatta a Kossuth–Görgey vita 1848 őszétől 1849 őszéig és tovább. Nem tartalmában, hanem szellemében, nem a társadalmi haladásban és a nemzetépítésben, hanem a stratégiában és a hadvezetésben. A sanda ellensúlyt Kossuthtal szemben, az értetlenkedő, avítt ellenerőt, az áskálódást és a sötét erők gyűjtőmedencéjét a szárnyalással szemben. Hiba lenne persze ezt az ellentétet a történelemben és az utókor tudatában 1945-től eredeztetni. Megvolt ez 1848 őszétől, megvolt Világostól, a honvédmenhelyek aggastyánjaitól, a doni katasztrófától a szerveződő szocialista néphadseregig. És nem az indulati politizálás túlfűtött személyeskedései közben, nem a kocsmaasztalra bukó fők véleményeként, de alkotók és gondolkodók felelős állásfoglalásaként is, művek és lelkek konfliktusaként. Illyés Gyula már a Petőfi életrajzban útszéli módon denunciálja Görgeyt, a mű igényességéhez képest méltatlanul (ráadásul Görgey nagyrészt mellékszereplő Petőfi életében és halálában). Később, a Fáklyalángban folytatja történelem- és jellemtorzító tevékenységét, miközben higgadt olvasással alig hihető, hogy Kossuth tirádáit ő maga is többre becsülné Görgey szikár érveinél. Németh László a „minőség forradalma” korai előharcosává formálja át Görgeyt (valójában inkább a saját képére), az Áruló látszatra árnyaltabb Illyés drámájánál, de eredményében talán még nála is drámaiatlanabb. Más Kossuth-életrajzírók még ezt a fáradságot sem veszik maguknak.

1974-ben írta Féja a Visegrádi estéket. (…) lélekelemző jellemrajzot készít, és nem eseménytörténetet szerkeszt.

(Lukáts János: Féja Géza és a Görgey-kérdés = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 1. szám, 18–21. o.; részletek)

 

Máriás József (1940–2022) irodalomtörténész, újságíró

Az Erdélyi Helikonban 1933-ban megjelent Tompa László-költemény utolsó strófája ma is érvényes, időtálló üzenet: „Benned, ha szólasz, Erdély lelke szólal – / Lelke a voltnak, az időtelennek – / Hangodat hallva: kürtöt hallok olykor, / Mely nekem is még életről izenget.” E versszak mindvégig előttünk lebegett, amikor Kós Károly (1883–1977) két regényét – Az országépítő (1934), Varju-nemzetség (1925) – új kiadásban kézbe vehettük. (…)

(…) a Varju-nemzetség (…) lapjain Kalotaszeg csodálatos világa elevenedik meg. A húszas évek gondja, baja – háromszáz évvel visszavetítve a történelemben. „így akadály nélkül mondhattam el azt is, amit jelen időben akkor nem igen mondhattam volna el nyíltan és egyszerűen”. Mindkét időszak válságos helyzet volt, a létért, a megmaradásért vívott kemény küzdelem, önvédelem históriája. A Varjuk, a Basák, a Maksaiak kései utódainak a 20. században bekövetkezett történelmi kataklizma analóg helyzetében kellett helytállniuk. Az író tollát a sorsukkal való teljes azonosulás vezeti. (…)

Az országépítő című regénye tíz évvel később (…) jelent meg. Első királyunk korát, a magyar államiság megszilárdulásának évtizedeit vetíti elénk. Sorsfordító időket sorsfordító korban, hatalmas, félelmetes birodalmak szorításában. Az ország átélte a szétesés súlyos traumáját, a küszöbön álló újabb háború előre nem jelezhető újabb veszedelmekkel fenyegetett. Az erdélyi lélek szeizmográfja igen érzékenyen reagál reá. Ezért fordul a történelemhez, ezért állítja elénk az ország egységéért keményen fellépő uralkodó képét, hogy hitet öntsön kortársaiba, hogy érzékeltesse: a súlyos helyzetekből is van kivezető út. Ha a helyzet úgy parancsolja, a kemény eszközöket is igénybe kell venni.

(Máriás József: Az újraolvasott Kós Károly. Emléksorok születésének 125. évfordulóján = Zempléni Múzsa, VIII. évf. 2008. 4. szám, 97–99. o.; részletek)

 

Márkus Béla irodalomtörténész, kritikus

A Kilátások szerzőjétől mi sem áll távolabb, semmint hogy ellágyulva, könnybe lábadt szemmel révedne vissza a múltra, múltjára (…). A privát szféra szinte minden esetben érintkezik a köz életével, a közszereplést, a különböző funkciókban megmutatkozó magatartást, a hol önkéntes, hol pedig kényszeres állásfoglalást részeltetve előnyben. Még a legszemélyesebb megnyilvánulásainak is van valami – nem ideológiai!, hanem – politikai vetülete, mintha a sorsát, életét elválaszthatatlannak tartaná az országétól, főként a vidéki Magyarországétól. Egyik cikkére utalva: mintha a saját hangját csak akkor akarná s tudná hallatni, ha megszólaltathatta „a vidék hangját” is. Ez a felfogás, hivatástudat azoknak a korai írásainak is sajátossága, amelyekből épphogy szemezget a kötet, holott a Játékszabályok című fejezet olyan darabjai, mint a Pincelakók, A kertbarát, az Ismeri Ön az alkotmányt?, az Egy boltról, ami van, csak neve nincs vagy a Különvélemény a kabaréról mintegy túlmutatnak önmagukon. Ezek a Hajdú-bihari Naplóban 1975 és 86 között megjelent publicisztikák nemcsak arról árulkodnak, hogy az ún. szocialista sajtó korában a bírálatnak igenis helyet lehetett szorítani a hangnemek sorában, hanem évtizedek távolából még inkább arról, hogy a vidéki napilapok mennyivel gazdagabbak, színesebbek voltak, mint a maiak. (…)

Turi Gábor egyénisége, persze, a könyv későbbi fejezeteiben tárulkozik fel (és ki) igazán. A Közép-Európa vonat és a Műcsarnok cikkei az önértelmezés szerint a rendszerváltáshoz vezető időszak közérzet-lenyomatai. Finom fogalmazás és – félrevezető. Jó értelemben megtévesztő. Mert elég csak az olyan cikkeket kiragadni, mint az És a fejekben mi van?, a Ha…, az I…, hogy kitetsszék: nem szépelgő hangulatjelentések ezek, hanem határozott állásfoglalások.

(Márkus Béla: Turi Gábor kilátója = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 4. szám, 88–91. o.; részletek)

 

Mihalovicsné Lengyel Alojzia nyelvész

Újhely gazdasági és kulturális élete az 1848/49-es szabadságharc utáni évtizedek pangása után a kiegyezés korától kezdve vett lendületet. A város a dualizmus korában fejlődött mezővárosból polgárvárossá: megalakították az első pénzintézeteket, ez lett a zempléni hitelélet központja: a város gazdasági, pénzügyi és kulturális életének formálásában, továbbá a kapitalista létforma kiteljesítésében jelentős szerephez jutott a város zsidó lakossága. A kisipar mellett fejlődésnek indult a helyi gyáripar, az iskolai és az egészségügyi ellátás, fellendült a könyv- és hírlapkiadás. Minthogy a szőlő- és bortermelést az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadi eseményei jelentősen visszavetették, a borkereskedelem fellendítésére alapították meg a „Tokaj Hegyaljai Bormívelő Egyesületet” 1857-ben. Az 1870. évi filoxéra pusztítás következtében Zemplén szőlejének 81%-a elpusztult. A filoxéra után 1904-ben vette kezdetét a szőlőrekonstrukció, amelynek sajátos módja a rabmunka alkalmazása volt. A sikeres újratelepítés eredményeként Újhelyben, a borok városában, az 1910-es évekre ismét fellendült a borforgalmazás. A belváros, a központi városrész a századforduló éveiben nyerte el máig megőrzött arculatát: jelentős kommunális beruházásokra, építkezésekre került sor. 1895-ben részvénytársaságot hoztak létre a helyi köz- és magánvilágítás létesítésére; a század első évtizedeiben került sor a város vízvezeték-hálózatának kiépítésére és az úthálózat korszerűsítésére.

Székely Elek, a város első polgármestere (1899–1908) lendülettel látott hozzá a város korszerűsítéséhez: 1904-ben épült fel a Zsidó-, 1905-ben pedig az Erzsébet Kórház; a század első éveiben nyitotta meg kapuit a város gőzfürdője, a Diana.

(Mihalovicsné Lengyel Alojzia: Sátoraljaújhely 750 esztendejének krónikája = Zempléni Múzsa, XII. évf. 2012. 3. szám, 97–100. o.; részlet)

 

Molnár Dávid irodalomtörténész

Nemcsak a kliens vesz árut, hanem a kurtizán is, méghozzá olyan kapcsolati tőkét, státuszt, sőt (…) hálózatot, amely nemcsak védettséget jelent számára, hanem ezzel párhuzamosan hatalmat is ad a kezébe. (…) Vonzerejének, vagyis árának egy részét is ennek köszönheti. A férfi tehát státuszt is vásárol, amikor egy-egy híres kurtizán „kegyeit” élvezheti. A megfelelő társadalmi rangban lévő férfi pedig cserébe szintén státuszt ad saját szociális helyzetének kisugárzásaként. Így ez olyan win-win cserekereskedelemnek tűnik, amely során a felek virtuális és valós anyagi értékeket fektetnek be egymásba a profit érdekében, hogy a társadalmi ranglétra tündefokain feljebb juthassanak.

Minél értékesebb egy kurtizán, annál nagyobb a szabadsága, hogy megválogassa, kivel kíván együtt lenni. Ez azért is fontos számára, mert ha elég tehetséges volt, akkor olyan erős és gyenge kötésekkel rendelkező hálózatot építhetett ki maga körül, amelynek ő volt a csomópontja, és így – akár egy mini-naprendszer – befolyásos figurák bolygórendszere állt pályára körülötte. Gravitációs mezeje olyan társadalmi teret alakított ki, amely immunitást és ráadásul – paradox módon – egy nő számára a korban szinte elképzelhetetlen szabadságot és társadalmi mozgásteret is jelentett. (…) Vagyis a vonzó és emellett zenei, irodalmi műveltséggel is jócskán rendelkező kurtizán kegyeiért nyíltan, mintegy a színpadon folyt a küzdelem (vagy inkább társasjáték?), és egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ki fogja elnyerni azokat. Nem kaphatta meg bárki, még magasabb társadalmi rangban sem, mert ha így lett volna, akkor egyszerűen inflálódott volna a vonzereje.

(Molnár Dávid: Danaé erszénye, Kirké kelyhe: a velencei kurtizánok aranykora? = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 22–35. o.; részletek)

 

Molnár Márton teológus, esztéta

A húszas, harmincas évek irodalmi reformtörekvései közül a katolikus és protestáns értelmiség által elindított megújulást csak az utóbbi évtizedben kezdték méltatni. (…)

A keresztény reformtörekvések kialakulásában négy okot különböztethetünk meg, amelyek közül kettő irodalmi természetű, a másik kettő pedig társadalmi. 1. Keresztényszociális társadalmi reform: a fennálló félfeudális társadalmi berendezkedéssel való szakítás. Átható kritika és megújító szándék, az egyházak belső átalakítását is megcélozva. Az ún. politikai katolicizmussal és a kurzussal való konfrontáció. Elsősorban a katolikus egyházon belüli szociális reformgondolatok hatására, amelyek a XIII. Leó által 1891. május 15-én kiadott: Rerum Novarum és a XI. Pius által 1931. május 15-én kiadott: Quadragesimo Anno kezdetű enciklikákra nyúlnak vissza. Ezek a protestáns egyházak szociális tanítására is nagy hatást gyakoroltak. 2. Nemzet és kultúra fogalmának pozitív meghatározása: kifejezett elhatárolódás mindennemű faji, biologicista felfogástól, politikai, ideológiai és kulturális értelemben egyaránt. 3. Francia, angol, német neokatolikus irodalom és filozófia: Elsősorban a francia neokatolikus irodalom hatására megy végbe a szemléletváltás, de később az angol és a német hatás is érvényesül. Fontos tényező a filozófiában a neotomizmus (Jacques Maritain), az újskolasztika (Joseph Maréchal), a perszonalizmus (Emmanuel Mounier, Gabriel Marcel, Maurice Blondel). A protestáns és katolikus teológiai megújulás. 4. A Nyugat c. folyóirat hatása: a korabeli irodalmi irányzatok közül elsősorban a nyugatosok voltak hatással mind az első, mind a második reformnemzedékre. Különösen érdekes Ady Endre és Babits Mihály keresztény recepciója. A hatás természetesen a vitákat is jelenti.

(Molnár Márton: Katolikus és protestáns irodalomszemlélet az 1920–1930-as években. Keresztény irodalmi műhelyek és reformtörekvések = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 1. szám, 30–39. o.; részletek)

 

N. Kis Tímea művészettörténész

Az Eötvös József-féle népoktatási (…) törvény (…) 55. §-ában tizenhárom tantárgykört soroltak fel, amelyek az elemi népiskolai tanítás részét képezték. Ezt az 1877. augusztus 26-án (…) kiadott tanterv (…) a mértannal és a rajzzal egészítette ki; utóbbit az énekkel összevonva a Művészeti tárgyak gyűjtőnév alatt rögzítve (…).

A tantervben a Maszák Hugó-féle Útmutató az elemi rajzoktatáshoz című vezérkönyv, illetve mintarajzok használatát irányozták elő az elemi népiskolákban. A tananyagot tekintve észrevehető, hogy ekkor dominánsabb volt a más órákhoz való kapcsolódás igénye: az első és a második évben nem önálló tárgyként, hanem a beszéd- és értelemgyakorlatokhoz, illetve írásoktatáshoz kapcsolva kellett rajzos feladatokat megoldatni a gyermekekkel, a 6. osztályosok egyszerűbb épületterveit pedig a mértani tananyaghoz igazították. Ezen felül a kisiskolások (első és második osztály) tananyaga szerint a tanítók különböző, vastagabb papírból kivágott körvonal-rajzokat adtak a gyermekeknek körülrajzolás céljából (a technika a későbbi tantervekben már nem volt előírás). Harmadik és negyedik osztályban megmaradt az ábrázoló geometria szerepének hangsúlyozása: egyenes és hullámos vonalakat, geometrikus ábrákat rajzoltattak a diákokkal úgy, hogy azok egy-egy tárgy körvonalát adják ki végül; a tanító táblai rajzai, majd mintakönyv-ábrák alapján egyszerűbb formákról másolatokat készítettek, csak ezt követően lehetett rátérni a tárgyak természet után való rajzoltatására és a perspektivikus ábrázolásra. Az ötödik és hatodik osztályban különböző növények, állatok és szerszámok rajzait készítették a növendékek, mérést követően pedig különböző térábrázolásokat, egyszerűbb épületterveket alkothattak.

(N. Kis Tímea: Rajzoktatás a sárospataki tanítóképzőben a 20. század első harmadában. Egy új intézménytörténeti gyűjtemény tanulságai 1. = Zempléni Múzsa, XXIV. évf. 2024. 3. szám, 27–40. o.; részletek)

 

Nagy László történész

Nem sok magyar politikus van a 20. században, akit az egész nemzet teljes egészében, fenntartások nélkül elfogadhat és magáénak vallhat. Akinek életét minden magyar család egy kicsit a magáénak érezheti, aki a 20. század mindkét totalitárius diktatúrájának áldozata. A magyar miniszterelnökök között gróf Esterházy Móric mindenképpen ilyen. Az egyetemi tanulmányait Angliában végző, az ott megismert demokratikus politikai hagyományok hazai megvalósítására törekvő politikus mindjárt a pályája elején akadályokba ütközött: hiába lett fiatalon az ország miniszterelnöke, a parlamenti többség mögött – az Ady által ugyan túlzással, „vad, geszti bolondként” jellemzett – Tisza István állt. Programjának legfőbb elemét, a választójogi reformot nem sikerült miniszterével, Vázsonyi Vilmossal együtt keresztülvinnie. A Tanácsköztársaság alatt a Lenin-fiúk tartották fogva, majd a Horthy-korszakban Mindszenty József köréhez tartozva, Zala megyei képviselőként, újra bekapcsolódott a politikába. A nyilas hatalomátvételt követően a sopronkőhidai börtönben raboskodott, majd Mauthausenbe deportálták. A második világháború után is következetesen vállalta hitét, demokratikus nemzeti konzervatív elkötelezettségét. A Rákosi-rendszer alatt 1951-ben családjával együtt kitelepítették Hortra, ahol sírásóként dolgoztatták. 1956-ban Bécsbe emigrált, ahol a Schwarzenberg-palotában még négy évet élt, Magyarországon rekedt feleségétől, Károlyi Margit grófnőtől távol. Családok százezrei éltek át hasonló sorsot…

Esterházy-grófként felnőve egyaránt természetes volt számára az européer lét és a nemzeti hagyományok folytatása. Jogászként végzett, az oxfordi egyetem diákjaként világnézetének szerves részévé vált az angol demokrata, konzervatív politikai hagyomány.

(Nagy László: Egy keresztény européer az autoriter elképzelésekkel szemben: gróf Esterházy Móric miniszterelnök = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 1. szám, 89–93. o.; részlet)

 

Nyiri Péter nyelvész, irodalomtörténész

Sokan vártuk (…), hogy Fehér József megírja történeteit. Saját (családja) történeteit, szülőföldje és népe történeteit és történelmünk jeles és kevésbé ismert eseményeit, amelyeket szóban (…) hallhattunk már tőle, élvezetes, érdekfeszítő, ízes előadásban (…)

Fehér József irodalomtörténészként, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatójaként és a Kazinczy Ferenc Társaság alapító tagjaként, majd elnökeként közel négy évtizeden át foglalkozott a magyar nyelvvel, irodalommal és művelődéstörténettel: a magyar kultúrával. E kötetben [Mezők üde lelke] írásaiból válogattunk, így köszöntve őt 70. születésnapja alkalmából. (…)

Személyes vallomásokkal átszőtt visszaemlékezéseket, esszéket és komoly kutatások nyomán megírt szövegeket olvashatunk. Számos tanulsággal szolgál egy vidéki humán értelmiségi mindennapjainak megismerése. Maga a szerző vallja, hogy a vidéki múzeumigazgató olyan, mint egy háziorvos, hiszen több tudományterületet ismernie kell. Fehér József kiváló ismerője a magyar irodalomnak és történelemnek, képzőművészetnek. Miközben persze vannak különösen kedvelt és tanulmányozott témái. Gyakran és szívesen ír Kazinczyról és a Bodrogköz, valamint Zemplén helytörténetéről. Fehér József értő-megtapasztaló ismerője-krónikása a bodrogközi és abaúji-zempléni népléleknek, sok esetben ezért mélyebben érti a térség irodalmának és történelmének mozgásait, jelenségeit. Akkor is a magyar népről és a művelődéstörténetről szól a szerző, ha magáról beszél. Stílusa olvasmányos, anekdotázó, megkapó közvetlenséggel mesél témáiról, miközben alapos kutatások előzik meg megszólalásait. (…) a tudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait követi (…).

(Nyiri Péter: Fehér József üde lelke = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 94–96. o.; részletek)

 

Péterfi Ferenc közösségfejlesztő

A történelem korai időszakaiban – mondjuk a görög városállamok időszakában – a demokrácia a közvetlen részvételt jelentette. A polgárok mindannyian – már, ha nem voltak nők és rabszolgák – részt vettek a közügyek megtárgyalásában és a döntések meghozatalában. Aztán ahogy a modern tömegtársadalmak kialakultak, ez a közvetlen részvétel már nemigen volt megvalósítható, mind több ügyben képviselőket választottak, akiket megbíztak azzal, hogy a nevükben döntsenek. Ez így „divat” máig is, ám a képviselők sokféle kísértésnek vannak kitéve, talán legkevésbé annak, hogy „választói megbízóikat” megkérdezzék, képviseljék. Más megbízók jelentek meg: pártközpontok, politikai frakciók, gazdasági érdekcsoportok; s szakadék kezdett növekedni a választók és képviselőik között. Ám ha ideálisan működne is ez a rendszer – aminek elképzeléséhez azért jókora fantázia és képzelőerő szükséges –, felmerül a kérdés, létezik-e részvétel nélküli demokrácia. Vagy milyen más közösségi mezők vannak, ahol a részvétel esélye, lehetősége, gyakorlata megteremtődik a polgárok számára?

Valószínű (…) a lokális, helyi szinten vagy ahhoz közeli kiterjedtségű mezőkben van a legtöbb esélye a valódi részvétel, beleszólás, kezdeményezés, döntési esélyek megteremtésének.

A szubszidiaritás elve szinte valamennyi markáns eszmeáramlatban – a konzervatív-tradicionális, a baloldali, de a liberális gondolkodásban is – kiemelkedően fontos érték. A különféle döntéseknek lehetőleg azokon a szinteken kell megszületniük, ahol a problémák megjelennek (…). A (…) döntésekben való részvétel fejleszti az egyes embereket, de a közösségeket is, míg a döntésekből való kirekesztés leépít, hospitalizál, függőséget alakít ki.

(Péterfi Ferenc: A közösségi akarat esélyeiről = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 4. szám, 12–16. o.; részletek)

 

Pocsainé Eperjesi Eszter etnográfus, muzeológus

A református templomok úrasztali terítői az igényesség és a formadíszítmények csodálatos harmóniáját nyújtják. Leghangsúlyosabban a terítők sarkait díszítették, harmonikus virágbokorral, csigavonalban csavarodó virágos ággal. Az oldalakra vagy annak közepére általában hangsúlytalanabb virág került. Sokszor hímeztek a terítő közepére is, ez a rész hordozta leggyakrabban az ajándékozóra vonatkozó információkat, de ide varrták a bibliai idézeteket, az egyházi szimbólumokat is. A virágos mustrák, a feliratok és a ritkábban előforduló alakos ábrázolások (pelikán, szarvas, Isten Báránya), esetleg más címerállatok, ügyes szerkesztéssel egységes díszítményvilággá fonódnak össze.

Az úrasztali terítők egy része világi használatból került kegyes ajándékként az úrasztalára. Ezek közül több eredetileg jegykendő vagy fejkendő volt. (…)

A Sárospataki Református Kollégium Múzeuma több száz úrihímzéses úrasztali terítőt gyűjtött össze a 19. századtól napjainkig. Főúri asszonyok és polgárok, dúsgazdag és szegény emberek keze munkáját őrzik ezek a terítők. Látványosabb vagy szolidabb formában, gondosan kivitelezett vagy elnagyoltabb öltésekkel ugyanazt az adományozó gesztust és hasonló díszítő kultúrát tükröznek ezek a textíliák. A sárospataki gyűjtemény őrzi hazánk legrégebbi, évszámmal ellátott úrasztali terítőjét, amely a ragályi eklézsiáé volt, latin nyelvű felirata szerint Szász Anna ajándékozta a ragályi gyülekezetnek 1548-ban.

A sárospataki gyűjteményben őrzött úrihímzéses úrasztali terítők klasszikus példái annak a magyar hímzéstípusnak, amely sajátos magyar díszítőstílust tudott teremteni a reformációt követő évszázadokban. A virágos reneszánsz a három részre szakadt ország magyarságának lelkében hitet teremtett és a megmaradás reménységét őrizte.

(Pocsainé Eperjesi Eszter: A Sárospataki Református Kollégium Múzeumának úrihímzéses úrasztali terítői = Zempléni Múzsa, XVI. évf. 2016. 4. szám, 40–46. o.; részletek)

 

Pomozi Péter nyelvész

A Báthory alapította tartui intézmény 1583-ban az első magasabb fokú iskolai intézmény volt a mai észtföldet tekintve (…). Bár 1625-ben a svéd kézre került városban a jezsuiták végleg beszüntették működésüket, ezen az oskolán keresztül a Magnus Dux Livoniae belopakodik a későbbi észt kultúrhistóriába is: 1632-ben Gusztáv Adolf svéd király Tartuban alapít egyetemet. Hogy akkor és ott ezt fontosnak tartotta, abban a Báthory-féle jezsuita kollégiumnak megvolt a maga szerepe. A kollégiumnak, meg a lutheránus német nemességű városban jezsuitaságának. Bár természetesen nem észt parasztok kiművelése volt a kollégium célja, néhány észt is elvégezhette. A svéd egyetem, az Academia Gustaviana, pár méterre a kollégiumtól, fizikailag is a jezsuiták romjain kezdte működését. (…)

Az Academia Gustavianán, mely 1632-től 1656-ig működött, feltehetően három erdélyi és egy (felső-)magyarországi evangélikus teológus tanult. (…) A cári csapatok elől Pärnuba menekített svéd egyetem 1710-ben végképp megszűnt, így az erdélyi és a felvidéki vándordiákok is elmaradtak.

Az egyetem, immár német tannyelvű, 1802-ben nyílik meg újra, I. Sándor cár kezdeményezésére. Hamarosan elkészül a klasszicista épület, amely máig fontos nemzeti jelképe az országnak. Magyar-észt művelődéstörténeti szempontból ez a dorpati, vagy inkább jurjevi egyetem hosszú időn át jóval kevésbé érdekes. A nemzeti ébredés idején azonban az orosz korszak német egyetemének is lesznek észt lektorai, akik a magyarok földjével kapcsolatba kerülnek. (…)

1838-ban Tartuban megalakult az Észt Tudós Társaság, (…) nemcsak a régi észt szövegek, hanem más finnugor – lív, vót, cseremisz, vogul, osztják – szövegek kutatását is célul tűzte maga elé.

(Pomozi Péter: A Tartui Egyetem és Magyarország. Az észt-magyar kulturális kapcsolatok történetéből = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 3. szám, 16–28. o.; részletek)

 

Retkes Attila zenetörténész

Az 1840 és 1905 közötti időszakban Pest-Buda (majd az 1873-ban létrejött egységes főváros, Budapest) vallási életét öt új keresztény kisegyház gazdagította. A gyorsan fejlődő, szekularizálódó nagyvárosban először a nazarénusok jelentek meg, majd a baptisták, az unitáriusok, az adventisták és a metodisták következtek. (…)

Az unitárius közösség pest-budai megjelenése (1868/69) (…) nem vallási, hanem elsődlegesen politikai-közigazgatási okokkal magyarázható. A 19. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseménye, az 1867. évi kiegyezés véget vetett Erdély három évszázados különállásának: az osztrák-magyar politikai kompromisszum egyik fontos feltétele magyar részről az 1848-ban elfogadott unió visszaállítása volt. (…)

Az Osztrák-Magyar Monarchia új közigazgatási struktúrája szükségessé, sőt elkerülhetetlenné tette, hogy erdélyi származású – becslések szerint 4-5 százalékban unitárius vallású – köztisztviselők, hivatalnokok pest-budai minisztériumokban, illetve más közintézményekben vállaljanak állást. Unitárius vonatkozásban tehát nem beszélhetünk misszióról vagy vallási ébredésről, hiszen az erdélyi történelmi egyház ekkor már háromszáz éves múltra tekinthetett vissza. Külföldi (…) hitelvek, vallási szokások követésére sem volt szükség, mert a 16–18. századi unitáriusok túlnyomórészt magyarok voltak, az egyháznak kialakult a hétköznapi vallásgyakorlata, liturgiája, magyar nyelvű fogalomkészlete. Az állami elismerésért sem kellett küzdeni: az 1868. évi LIII. törvény biztosította az unitáriusok szabad vallásgyakorlását. A megalakuló pest-budai unitárius közösség tehát – a formai-intézményi kereteket tekintve – sokkal szerencsésebb helyzetben volt, mint a nazarénusok vagy a baptisták.

(Retkes Attila: Unitárius szórvány a kiegyezés utáni Pest-Budán = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 4. szám, 37–44. o.; részletek)

 

Ringer István régész, muzeológus

Sátoraljaújhely város délnyugati határában magasodik a Sátor-hegy-csoport, amelyet a Magas-hegy, a Kecske-hát, a Sátor-hegy, a Boglyoska, a Szár-hegy, valamint a Várhegy alkotnak. (…) A csoport délkeleti széléből kinyúló, 334 m Btf magasságú Várhegyet mély nyereg köti össze a tőle nyugatra emelkedő Sátor-heggyel.

A Várhegy dácit kőzetanyagú kúp, hosszú, keskeny platóval és meredek oldalakkal. A Várhegyen lévő, napjainkra csaknem teljesen elpusztult várral kapcsolatos okleveles források helytelen értelmezése hosszú időre gyökeret verő téveszmékhez vezetett. Détshy Mihály kutatásai tisztázták, hogy az V. István kancelláriájában 1261-ben kelt, a sátorelői hospesek jogállását rögzítő kiváltságlevélben szereplő castrum Saturhyg, azaz a sátorhegyi vár azonos az ugyancsak V. István általi, 1262. évi adománylevélben szereplő, patakinak mondott várral. Ez a vár, amely castrum Patak, castrum Potak, vagy castrum Potok alakban további 13–14. századi oklevelekben is előfordul, a tatárjárás után, közelebbről nem ismert időpontban, a mai Sátoraljaújhely határában álló Várhegyen épült fel. A vár építése egybeesett Sátoraljaújhely alapításával, a már említett kiváltságlevél egyik pontja az újhelyi hospesek feladataként jelölte meg a vár ciszternájának vízzel való megtöltését. Sátoraljaújhely a királyi birtoknak számító pataki erdőispánság területén feküdt, amely nevét központjáról, a mai Sárospatakról kapta. A pataki ispánság 1323 körül megszűnt, királyi uradalom lett, amelyet 1392-ben adományoztak el végleg. Ez a történelmi körülmény magyarázza a várra vonatkozó korai oklevelekben szereplő megnevezést. A királyi parancsra felépült vár Sátoraljaújhely határában, a Patak felé vezető út fölött, Újhely határának Patakhoz közeli részén állt.

(Ringer István: A sátoraljaújhelyi vár régészeti kutatásának főbb eredményei = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 2. szám, 29–34. o.; részletek)

 

Sándor Zsuzsa festőművész, kommunikációkutató

A térképek más, a köznapi élethez és a tudományokhoz kapcsolódó, az információkat közérthetően szolgáltató, leképező és magyarázó-értelmező ábrázolásokkal együtt az objektív alkotások családjába tartoznak. Egyszerűsített felosztás szerint ennek a családnak a párját a szubjektív alkotások jelentik, amelyek a lelki élethez, az ember belső érzelmi világához és így a művészethez tartoznak. (…)

A térkép tehát alapvetően objektív alkotás, mégis olyan képfajta, amely különleges helyet foglal el a vizuális alkotások között. Olyan ábrázolás, amely sűrítetten közöl térbeli információkat (távolságok, magasságok, morfológiai jellemzők stb.) vagy tematikus térképként valamely témáról (növénytermesztés, netalán éppen szőlőtermesztés, hajózás, bányászat, népesség stb.) földrajzi egységhez kötődően közöl ismereteket. Ugyanakkor olyan képi komplexitás, amelynek ábrázolási módja egyfelől hordozza a korára jellemző térképészettudományi eredményeket, másfelől grafikai-vizuális ábrázolási módjával és a feliratai, díszítményei vagy tematikus ábrázolási kiegészítői révén a művészettörténetnek szerves részét képező értékkel bír és stilárisan is jellemezhető. A kor és egyfajta dizájn-jellegű vizuális előadási mód a legmodernebb digitális térképeknél is tetten érhető.

Szabó József térképe tehát tudományos és informatív ábrázolás, többszörösen is az, mivel a földtan tudományához kapcsolódik, térképészeti ábrázolási és geometriai szabályokat alkalmaz, továbbá a geológiához és a szőlőműveléshez ad fontos információkat. Másrészt ábrázolási jellemzői megérintik a néző lelkét. Tehát szemlélhetjük a művészet – nem művészet szerves egységeként és számontarthatjuk művészi értékként, s tehetjük ezt anélkül, hogy a művészet mibenlétéről tovább gondolkodnánk.

(Sándor Zsuzsa: Egy kultúrkincs a 19. századból. Szabó József Tokaj-Hegyalja földtani s szőlőmivelési térképe, 1865 = Zempléni Múzsa, XIV. évf. 2014. 2. szám, 37–66. o.; részletek)

 

Sipos István (1934–2024) tanár

Sárospatak sohasem volt a természettudományok fellegvára, de minden évszázadban voltak olyan tanárai és tanítványai, akiknek munkássága kiemelkedő természettudományos teljesítményt jelentett országos szempontból is. Az 1500-as évek második felében a pataki iskolának tanára és igazgatója volt Balsaráti Vitus János. A Perényi-családnál és V. Pál pápa udvarában orvosként dolgozott. Az általa Patakon írt könyvből (…) sajnálatos módon nem maradt fenn példány. Magyarország első természettudományos könyvét Pósaházi János írta, aki diákja, majd tanára volt a pataki főiskolának. E könyv egyik érdekessége, hogy húsz évvel Newton előtt leírta benne azt a fizikai törvényt, amelyet ma a világ Newton első törvényeként ismer. A könyvet 1667-ben Sárospatakon nyomtatták. 1708–10 között Simándi István oktatott elsőként Magyarországon fizikát úgy, hogy az elméleti magyarázatot kísérletekkel is igazolta. (…)

Bár a matematika nem természettudomány, sokkal inkább a természettudományok nyelve, (…) 1805 és 1810 között itt tanított Sipos Pál, aki (…) Frankfurtban volt rektor, ahol a Berlini Tudományos Akadémiától aranyérmet kapott elismerésül, mert felfedezte az izométert, vagyis az ellipszis mérésére szolgáló eszközt. (…)

Kováts Mihály akadémikus volt a 18–19. század fordulóján a hazai természettudományos ismeretterjesztés legszorgalmasabb művelője és legismertebb alakja. A középiskolát Sárospatakon végezte (…). Ő írta Magyarország legelső magyar nyelvű kémia szakkönyvét, amelyet 1807-ben és 1808-ban nyomtattak Budán. (…) Szinte egész életét a természettudományok magyar szaknyelvének megalkotására szánta. Bár nem sok szóalkotása maradt meg, a következő kettő mindenki által ismert: kísérlet, anyag.

(Sipos István: Kőrös Endre akadémikus és a sárospataki természettudományos oktatás = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 74–77. o.; részletek)

 

Sirató Ildikó irodalom- és színháztörténész

A nemzet szellemi kincseit őrző, létével és folyamatos működésével önmagában is nemzeti kinccsé vált, s ennek felelősségével és lehetőségeivel bíró Országos Széchényi Könyvtár különlegesen értékes tematikus egysége az a színháztörténeti gyűjtemény, amely önállóvá ugyan csak 1949-ben lett, ám már az intézmény fölállításától kezdve gyarapodott a magyar színházra vonatkozó dokumentumokkal.

A színháznak a reformkorban betöltött kiemelkedő művészi-kulturális, közösségi-társadalmi szerepére tekintettel nem csodálhatjuk, hogy az eleinte a gyűjtők és adományozók jóvoltából állományba került színdarabszövegek, zsebkönyv- és színlapanyagkéziratok nyomán később is a gyarapítás egyik irányát jelentette a színjátszás dokumentálása. A 19. század folyamán színházi alkotóktól teljes hagyatékok jutottak a közgyűjteménybe, olyan lehetőségeket teremtve a kutatásnak, amelynek eredményei példaértékűen alapozták meg a magyar színházi forráskutatást és színháztörténet-írást. A 20. században szcenikai és fényképészeti dokumentumok, a színjátékmű összetettségét jól reprezentáló újabb forrástípusok is megjelentek az illékony műalkotás, a színjáték egyes elemeit megörökítendő, egészen a mai, immár digitális dokumentumokig. (…) Így jött létre különgyűjteményként 1949-ben a Színháztörténeti Tár. (…)

A mindig élő, változékony és mozgékony színjáték, valamint a kincsképző, megőrző funkciójú könyvtár a maga stabilitásával és mindig felelősséggel megfontolt átalakulási folyamatával mintha a kulturális skála két pólusán helyezkednék el, egymástól szemléletben és módszerekben távol, ám valójában sokkal több közös pontjuk van, mint az előbbiek alapján gondolnánk.

(Sirató Ildikó: Könyvtár és színház = Zempléni Múzsa, VII. évf. 2007. 4. szám, 63–64. o.; részletek)

 

Soltész Ferenc Gábor numizmatikus – Soltész Márton irodalomtörténész

A honfoglalás megünneplésének kérdése már az 1880-as évektől foglalkoztatta a közvéleményt. Legelőször a honfoglalás időpontját kellett tisztázni. A Magyar Tudományos Akadémia pontos évet nem, csupán időtartományt – 888 és 900 között – jelölt meg a feltett kérdésre válaszul. Végül Lakits Ferenc csillagász 1890-ben közölt számításai lendítették előre az év meghatározását: egy bizánci krónikákban feljegyzett napfogyatkozás időpontjának pontosításából és a bolgár háború eseményeiből adódott az 1895-ös évszám. Az első hivatalos állásfoglalást az 1892. évi II. tc. rögzítette, amely szerint 1895-ben Budapesten országos kiállítást tartanak, s ennek megrendezésével a kereskedelmi minisztert bízzák meg. 1892 decemberében megalakult az Ezredéves Kiállítás Országos Bizottsága. (…) az 1893. évi III. tc. (…) szerint a kiállítást 1896-ra halasztották. A kimondatlan ok az volt, hogy az országban tervezett reprezentatív beruházások (két dunai híd, a Vaskapu szabályozása, a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, az igazságügyi palota, a millenáris emlékművek, valamint a földalatti vasút fölépítése-kialakítása) biztosan elkészüljenek. Az akkor átadott épületek a mai napig meghatározzák a főváros látképét. 1893-ban a szervezőbizottság megszabta a kiállítás kereteit; a tervezetet Lukács Béla kereskedelmi miniszter jegyezte Az 1896-iki ezredéves országos kiállítás általános programmja címmel – amelyet a lapok is közöltek.

A főváros a kiállítás céljaira átengedte a Városligetnek a Stefánia út jobb és bal oldalán fekvő részét. Az (…) épületek ideiglenes jelleggel, bármilyen anyagból készülhettek. (…) A kiállítási terület 520.000 m², míg a beépített terület közel 124.000 m²-t tett ki.

(Soltész Ferenc Gábor – Soltész Márton: Beck Ö. Fülöp díjérmei az 1896-os Országos Ezredéves Kiállításra = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 1. szám, 31–40. o.; részletek)

 

Striker Sándor irodalomtörténész, művelődéskutató

A kultúrák előbb pontszerűen helyezkedtek el a mai Ázsia, India, Mezopotámia és Észak-Afrika területén és a mediterraniumban, birodalmakként is, amelyek oszcilláltak – megnőttek és összeomlottak. Később vándorlás indult meg Keletről Nyugatra. Előbb a népvándorlás, majd a magyar és viking törzsek támadásai. Fél évezreddel később az oszmán birodalom indult el Nyugatnak, majd Európa hajósai az Újvilág felé. A Nyugat felé irányuló fizikai vándorlást igen gyakran követte egy-egy Kelet felé tartó szellemi visszahatás. A népvándorlás és a magyar kalandozások egyik visszaható eredménye a kereszténység felvétele lett. A reformációt követően a magyar protestáns peregrinusok a humanista-erazmista tanokat és a könyvnyomtatás-szótár- és nyelvtankészítés stb. gondolatait áramoltatták hazájukba.

Amerika felfedezésének hatása a „vadak” kultúrájának rousseau-i elismerése, a Függetlenségi Nyilatkozat és az amerikai alkotmány visszahatása pedig az emberi egyenlőség gondolatának forradalmi európai hullámában is tetten érhető. A 19–20. század kivándorlói immár az amerikai kultúra és technológia eredményeit sugározták vissza az Óvilágba, amelyet az amerikanizálódásnak nevezett el. Ám a második világháború óta bezáródni látszik a kör – helyesebben a gömb, a planéta. Az amerikaiak egy ősi kultúrával találkoztak – két szimbolikus határt is átlépve. A Keletről Nyugatra haladás átlépte az idő- és térzónát, azaz Nyugat felől az amerikaiak Keletre érkeztek. A Vadnyugattól nyugatabbra már a felkelő nap országa van. Ám nemcsak az idő- és térzónát lépték át, hanem sajnos az anyag határait is – a két atombomba bevetésével a Japán Császárság és a japán kultúra lett az atomhasadás, az anyagi világ felbontásának első áldozata.

(Striker Sándor: Kulturális meghatározottság és gömb-gondolkodás = Zempléni Múzsa, XV. évf. 2015. 3. szám, 5–17. o.; részlet)

 

Szabó Csaba (1937–2017) tanár

Shakespeare-t első művei megjelenése, színpadra kerülése után szinte azonnal „szájára vette” a közönség: idézték okos, szellemes, találó sorait, amelyek valójában mindenki által ismert evidenciák voltak, újszerű, költői megfogalmazásban. „Aranyköpés” – mondjuk manapság, míg az angol Shakespeare-hívők „arany sorok”-nak (golden lines) hívják a kedvencük által megfogalmazott alapigazságokat (…).

(…) 1752-ben, egy élelmes szerző (William Dodd) és kiadója meg is jelentette a The Beauties of Shakespeare (Shakespeare szépségei) címmel az „arany sorok” első válogatását. A mű aztán, századokat átívelve, számtalan kiadást ért meg, s végül a 20. század első felében adta át végleg a stafétabotot, ekkor már számos követőjének, vagy ha úgy tetszik: riválisának. Hazájában az An Oxford Anthology of Shakespeare zárta a sort 1988-ban, tizenötödikként az elmúlt negyed-évezred során.

Magyarországon értelemszerűen kétnyelvű idézet-gyűjtemények gazdagították a sort az elmúlt száz év alatt; igaz, az első is jó évszázaddal követte Kazinczy Hamlet-fordítását (1790). A Világirodalom-Könyvkiadó [sic!] 1924-es Shakespeare-Breviáriuma (…) Maller Sándor munkája [Kétnyelvű Shakespeare-breviárium] közvetlen elődjének tekinthető, bár sem terjedelmében, sem koncepcionálisan nem éri el annak rangját. (…)

Rangsort nemigen lehetne állítani a kétnyelvű magyar breviáriumok között (…). De az, ahogyan mi látjuk Shakespeare-t, ahogyan mi értelmezzük bölcsességeit, s amit mi tartunk fontosnak életműve hatalmas tárházából, ez már igenis rendszerezhető (…). S ebben a sorban a legújabb magyarországi Shakespeare-idézetgyűjtemény – Maller Sándor munkája – listavezetővé lépett elő.

(Szabó Csaba: Mindennapi Shakespeare = Zempléni Múzsa, I. évf. 2001. 2. szám, 79–84. o.; részletek)

 

Szentirmai László képzőművész, pedagógus

A bábszínháztan és pedagógiája úttörő munka. Az a mondatokként tanulmányozható törekvés nyer benne megfontolandó formát, amely a bábjáték, illetve a tudásátszármaztatás, valamint a tőle elszakíthatatlan képességfejlesztés halmazát a „tudni, hogy mit” és a „tudni, hogy miként” szilárd ötvözetként tárja elő. Arra vállalkozik, hogy rávilágítson azokra a pontokra, amelyek e meglehetősen sok tudnivalót egybefogó háló csomóit adják.

De a legfontosabb mégiscsak az, hogy a 21. század első negyedéhez illő útmutatóként szolgáljon azok számára, akik értik és elfogadják azt a tételt, hogy a gyermekkorát élő, az iskolázás első lépcsőfokain felfelé haladó (még fiatal) embert felettébb hasznos dolog a bábjáték világába – mind befogadóként, mind pedig alkotóként egyszerre – be- és átvezetni. Történjék mindez azzal a jól megrajzolt céllal, hogy ebből a komplex önépítő munkálkodásból kilépve, a felnőttség kapujában egy kulturált fogyasztó álljon, akinek a – harmonikus és arányos emberépítés jegyében – a jobb agyféltekés képességei kifejlesztésével is egyenrangúan foglalkoztak. (…)

A bábszínháztan és pedagógiája a megszokott trendtől eltérően nem tudomány- vagy filozófiai ág vagy művészeti szakterület elnevezéssel zsúfolja valamiféle „tantárgyi kalodába” az elsajátítandókat, így szándékozva elhitetni, hogy ha a tanítvány elmerül a témakör elméleti feldolgozásában, akkor már birtokolja az annak átadására való képességet is. Ezzel szemben célirányosan válogatott ismereteket szerkeszt fejezetekbe, hogy azok az átadásukra bevált metódusokkal ötvözve módszertani segítségként (mintegy receptként) szolgáljanak a mindennapi gyakorlatban.

(Szentirmai László: A bábszínháztan és pedagógiája. Gondolatok egy készülő kötet kapcsán = Zempléni Múzsa, XXV. évf. 2025. 1. szám, 68–72. o.; részletek)

 

Szigeti Tóth János művelődéskutató, andragógus

Karácsony Sándor halálának (…) évfordulója jó alkalom arra, hogy munkásságának részletekbe menő méltatása helyett három olyan modell-értékű útmutatást emeljünk ki gondolataiból, amelyek ma is érvényesek.

Az első a magyar észjárás és lelkület érvényesítése. „A nevelés egész területére vonatkoztatva problémánkat, a nevelő és a növendék közös anyanyelvét kell visszahelyezni ősi jogaiba.” A második a magaskultúra és a népkultúra viszonya, szervességének megteremtése és a népkultúra fejlesztésének fontossága. „Megszakadt az egységes magyar kultúra gyökere, s a nép nem vesz tevőlegesen részt a fejlődésben, a magas kultúra meg gyökértelen.” Megkövült, mozdulatlan kultúra bűvkörében vesztegel népünk, gyökértelen, vázában hervadó kultúra birtokosa felső néposztályunk, s műveletlen középosztály őrlődik a nép és a szofokrácia malmai között – hangzik a súlyos megállapítás. (…) Végül a harmadik gondolat szerint a magyar nevelést modernné, magyarrá és hatékonnyá kell formálni. Miközben Karácsony szerint a jogaiba visszahelyezendő magyar észjárás antitézise az indoeurópai észjárásnak, aközben a magyar reformpedagógus válaszainak többsége nemzetközi tapasztalati megalapozottságú, európai válasz a sajátos magyar helyzetre. S ez különösen a modernitás és a hatékony nevelés kérdésében fontos. (…)

Ám ha történeti léptékkel nézve vizsgálódunk, sajnos a népkultúra fejlesztésének modern, átfogó programja még várat magára. Karácsonyi mércével nézve ma is az a vízválasztó, hogy át lehet-e törni a múlt megkövesedett továbbélését, folytatható és elmélyíthető-e a nemzeti észjárás térnyerésének szellemi megalapozása. Minél inkább az előbbi lehet csak program, annál inkább kell megint a defenzív magatartásra, önvédelemre és túlélésre berendezkedni.

(Sz. Tóth János: Karácsony Sándor és a népfőiskolai mozgalom = Zempléni Múzsa, II. évf. 2002. 3. szám, 82–84. o.; részletek)

 

T. Kiss Tamás művelődéskutató

A szó, majd a fogalom megjelenésének születése, formálódása, illetve fejlődése, vagyis „életrajza” összefügg a ’köz’ előtag meghatározó helyével és szerepével. Az idegen nyelvre szinte lefordíthatatlan ’közművelődés’ kifejezéssel gyakran találkozhatunk, többnyire a hivatalos, ritkábban a személyes szóhasználatban, hol tágabb, hol szűkebb jelentéssel, de voltak/vannak a történelemnek olyan szakaszai is, amikor előtagját, a ’köz’ előtagot éppen száműzni igyekeztek mellőle, rendszerint politikai okokból. Használata vagy mellőzése tehát nem feltétlenül a használó, vagy használni akaró szubjektív belátásától függött. (…)

A ’közművelődés’ kifejezés – a közhivatal, közbirtok, közteherviselés, közadakozás, közbenjárás, közbecsülés, közboldogság stb. szóhasználathoz képest – később jelenik meg, csak lassan válik ismertté. A fogalom megszületése, annak folyamatos formálódása a közoktatás megjelenéséhez és mind szélesebb körű, egyre differenciáltabb intézményesüléséhez köthető. Az 1777-ben megjelent első, majd az 1806-os második Ratio Educationis szövege tartalmazta a „köz” művelődését megalapozó népoktatás értékét és fontosságát (…).

Az 1867-es kiegyezést követően megalakult (…) kormány kultuszminisztere Eötvös József (…) a népoktatást – az educatio nationalis (nemzeti nevelés, népnevelés) kifejezést használva – szélesen értelmezte. (…) Az Eötvös Józsefet követő kultuszminiszterek sorában elsőként Trefort Ágostonnál jelenik meg a közművelődés szó. A közoktatás teendőiről címen tartott beszédében mondja: „A közművelődési czélokra előirányzott összeg nem tér el jelentékenyen attól, a mit a tisztelt ház a múlt évben e czélra megszavazott (…)”.

(T. Kiss Tamás: A közművelődés alakváltozásai. Elméletek és gyakorlatok a 19–21. századi Magyarországon = Zempléni Múzsa, XIX. évf. 2019. 1. szám, 5–16. o.; részletek)

 

Takács Ádám történész, filozófus

A kritika – az elkülönítés, megítélés, bírálat értelmében véve – integráns részét alkotja a tudományos aktivitásnak. Valójában azt is lehetne mondani, hogy a tudományos alkotás nem más, mint folyamatos önkritika, mások kritizálása és mások nekünk címzett kritikájával való számvetés. A tudományos munka par excellence kritikai munka, amennyiben mindig az a tudat kíséri, hogy a kutatott dolgok lehetnek másképpen is, mint ahogy azt mi gondoljuk, és hogy mások ugyanezeket a dolgokat másképpen láthatják, s ha másként látják, akkor jó esély van arra, hogy tudatják is velünk ellenvéleményüket. A kritika tehát nem csupán egy utólagos vagy járulékos formája annak az aktivitásnak, amelyet tudományként űzünk. A kritika olyan mértékben része a tudományos gyakorlatnak, amilyen mértékben annak eredményei vitathatóak és nyilvánosak: tehát teljes mértékben. (…)

A tudományos gyakorlat és a kritika e viszonyának köszönhető a tudományos eredmények sajátos státusza is. Karl Poppert parafrazálva azt lehetne mondani, hogy a tudományban nincsenek igaz elméletek vagy állításhalmazok, csupán olyanok vannak, amelyeket még nem cáfoltak meg. Mindennél inkább így van ez a humántudományok területén, ahol a legtöbb esetben nem bizonyításra vagy magyarázatra, hanem megértésre és értelmezésre törekszünk. A megértés és értelmezés fogalmai pedig óhatatlanul magukba foglalják azt a követelményt és igényt, hogy egy adott dolog vonatkozásában egynél több legyen lehetséges belőlük. Ezért van az, hogy a humántudományos munkában valójában nem igaz állításokat teszünk, hanem olyanokat, amelyek igazságértékéről értelmes vita folytatható. Egyszóval: a humántudományos munka eredménye nem az „igazság”, hanem a relevancia és a vitathatóság.

(Takács Ádám: A kritika kulturális funkciója a humántudományokban = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 3. szám, 5–15. o.; részletek)

 

Takács-Miklósi Márta andragógus

A második világháborút követő időszakban Magyarországon a szovjet pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko által képviselt felfogás vált uralkodóvá. Alapelvként fogadták el azt, hogy a bűncselekményt elkövető személyek különleges nevelést igényelnek, amelyet a szocialista neveléstudomány specifikus ága, a kriminálpedagógia látna el. Felfogásuk szerint a kriminálpedagógia feladata, hogy feltárja az elítéltek nevelésének törvényszerűségeit, elemezze a nevelési folyamat célkitűzéseit, tartalmát, módszereit és szervezeti formáit, adjon útmutatást a nevelési problémák helyes megoldásához. A kialakítandó specifikus neveléselmélet gyakorlati megvalósításának azonban maga a gyakorlat képezte legfőbb akadályát, ugyanis az állami vezetés a börtönügy felismert szakmai fejlesztéséhez szükséges gazdasági erőforrásokat nem biztosította, így nem kezdődhetett el a személyi és tárgyi feltételek korszerűsítése.

(…) Az 1950-es években az átpolitizált büntetéstan új tartalma a represszív prevenció lett. Az eltorzult igazságszolgáltatás az elítélteknek példátlan tömegét zúdította a börtönökre, emellett mindenkivel szemben egységes lett a büntetés-végrehajtás. Az ekkor kiépült diktatórikus rendszer keretei között a büntetés-végrehajtás egyszerre volt a bűnözés elleni harc és a politikai elnyomás eszköze. A sztálini büntetőpolitika a magyar börtönügy személyi és szervezeti feltételrendszerét is a saját követelményeihez igazította (…). Az új személyzetet (…) politikai megbízhatósági követelmények alapján választották ki. Ennek eredményeként a személyzet és az elítéltek politikai ellenfelekként álltak egymással szemben.

(Miklósi Márta: A kriminálandragógia Magyarországon a 20. század második felében = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 4. szám, 14–27. o.; részletek)

 

Tamás Edit történész

Vidékünkön a magyarság története a honfoglalás koráig nyúlik vissza. Mád, Tállya, Szerencs a hagyomány s Anonymus révén a honfoglalás eseményéig vezeti vissza nevét. A terület településhálózata döntően az Árpádok korában alakult ki, ekkor a terület nagyobbrészt királyi birtok volt. Az itt megtelepedett nemzetségek közül megemlíthetjük az Abákat, központjuk Abaúj megye névadó települése, a 14. századig központja, Abaújvár. Bodrogolaszi és Felsőregmec román kori temploma nevezetes. Füzér vára már a tatárjárás előtt, Patak (Sárospatak és Sátoraljaújhely között) s Regéc vára az újjáépítés időszakában épült a 13. században. A Tolcsva nemzetség erőssége, Solymos vára (Komlóska határában) és Tokaj vára a 14. században épült. A települések zöme Árpád-kori alapítású, első írásos említésük ekkor történt.

Szent István szellemében a 12–13. században már idegen népek (hospesek, vendégek) érkeztek a területre. 1201-ben az olaszi hospesek kiváltságot kaptak Imre királytól. Az adománylevél biztosította a vendégnépek szabad bíróválasztását, az öröklés terén saját szokásaik megőrzését és a királyi oltalmat. A tatárjárás után V. István megerősítette jogaikban a betelepülteket. Tokaj-Hegyalján három község neve őrzi a hospesek emlékét: Olaszliszka és Bodrogolaszi neve arra utal, hogy Magyarországon az újlatin nyelvet beszélőket olasznak nevezték. Tállya a vallon, ófrancia taille „irtvány” szóból származik. A vallon és itáliai területekről érkezők hozzájárultak a szőlőművelés magasabb szintű elterjesztéséhez.

Az Anjou-királyok alatt békésen fejlődött a terület, bővült a településhálózat, megkezdődött a nemesfémbányászat (Telkibánya). (…) A Hunyadi-Jagelló-korban a (…) gyarapodó települések között a népesebb mezővárosok: Abaújszántó, Tarcal.

(Tamás Edit: A Zempléni Múzsa szellemiségének történelmi és etnikai gyökerei = Zempléni Múzsa, X. évf. 2010. 3. szám, 31–36. o.; részletek)

 

Támba Renátó művészettörténész

(…) a század vége felé a realizmusból egy új irányzat sarjadt, melynek képviselői immár kíméletlenül részletes leírásokkal jelenítették meg figuráikat, minden megszépítéstől és szentimentalizmustól megszabadulva. Ez az új irányzat a naturalizmus volt, amelynek keretein belül a munka apoteózisának ábrázolási gyakorlatától (…), illetve a társadalmi környezet erkölcsi realitásának tükrözésére való törekvéstől eltávolodva a hangsúly immár a szenvedélyek és az állatias ösztönök szigorúan természethű ábrázolása felé tolódott. (…)

Ezen eljárás értelmében a művész nem összefüggő elbeszélésbe ágyazta már az ábrázolni kívánt karaktert, hanem társadalmi kontextusából kiragadva közelített rá lényére, hogy fiziológiai-fiziognómiai valójának érzékletes, aprólékos, s egyszersmind tárgyilagos bemutatásával sejthetővé váljanak a bőre alatt munkáló lélektani folyamatok (…). Míg tehát a realizmust az életvilágoknak a társadalom szerkezetéből fakadó működési sajátosságai érdekelték, addig a naturalisták a társadalom egy-egy aktoráról kívántak roppant pontos közelképet alkotni a létfolyamából kiragadott egyetlen élettöredék kibontásának segítségével, s az ábrázolt lélektani nüánszainak megragadása érdekében e festők a testek, a környezet és a társadalmi jelenségek hű leírására törekedtek. (…)

A naturalizmus törekvése tehát többnyire a nyomorúságban élők életvilágának, ösztöneik nyers realitásának kíméletlen, szigorúan tényszerű, a realista általánosítást kerülő ábrázolása volt a társadalmi problémák feltérképezése céljából, s ebből fakadóan távol állt tőle az a világmegváltó szándék és történelmi optimizmus, ami a kritikai realizmust a későbbi szocialista realizmus előképévé tette.

(Támba Renátó: Csellengők, kis koldusok, éhező gyerekek. Gyermekalakok a francia naturalizmus festészetében = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 4. szám, 5–26. o.; részletek)

 

Tarján Tamás irodalomtörténész, kritikus

Az apaszerep, a családi apafunkció Hubayt kora eszmélésétől foglalkoztatta. Egyéves volt, amikor elvesztette édesapját. Anyja második férje, Domokos László szeretettel, megértéssel közelített nevelt fiához. Erről az élménykörről emlékezik meg Bíró fia: író című 2006-os írása. Az életrajzi események nyilván átszüremkedhettek a szépírói megnyilatkozásokba. Hubay óriási terjedelmű, részben máig rendezetlen és kiadatlan naplói, jegyzetei vissza-visszatérnek az apa-problematikára. Köztudottan vonzódott az apa/atya típusúnak nevezhető művész- és tudósegyéniségekhez, amilyen az ő számára – többek között – Illyés Gyula, Charles de Tolnay, Ferenczi Béni volt. (…)

Az apa/atya(–fiú) motívum, szerep (szereppár) több Hubay-drámában fontos mozgató (Papa elment a harmincéves háborúba; Túszszedők; Pápavárók stb.). Olykor csupán a háttérben, sőt az anya-fiú viszonylat függelékeként, árnyékaként (Nero játszik; A Szphinx; Freud: az álomfejtő álma stb.). A nagy kiterjedésű drámai életművet problémacsomókra formalizálva, egyszerűsítve viszonylag kevés, de annál intenzívebben körüljárt alapkérdésre bukkanunk. Ilyen (…) alapkérdés az apa-problematika. (…)

Hubay Miklós egyik legfontosabb és legkedvesebb drámájának tekintette 1979-ben könyv alakban kiadott, de színre soha nem került Szophoklész-tragédiáját (ebben hangzik fel a „világvégzene”). A Búcsú a csodáktól főhőse, az aggságában is életerős nagy ókori drámaíró részben az alakmás szerepét tölti be: egyes vonásait önmagáról ruházta át rá Hubay. Méltósággal és iróniával. Az apa/atya/fiú kettős-hármas motívumát ebben a tragédiában teljesítette ki, mesteri motívumhálóval.

(Tarján Tamás: Apa, atya, fiú. Egy motívum Hubay Miklós életművében = Zempléni Múzsa, XIII. évf. 2013. 2. szám, 22–30. o.; részletek)

 

Tóthpál József művelődésfilozófus

Bartók Béla életműve ma már – szinte mindenki számára (…) – megismerhető. Műveit szerte a világon rendszeresen játsszák, előadják, hanghordozón hallhatók; levelei, különféle írásai, tanulmányai és más megnyilvánulásai, ahogy kortársainak, pályatársainak emlékezései, vélekedései olvashatók, hozzáférhetők. (…)

(…) mégis felvetődhet a kérdés: népének lelkében, kultúrájában otthonra talált-e Bartók művészete? Ismerjük-e a maga mélységében és teljességében Bartók művészetét, értjük-e, megértettük-e zenéjének rejtett esztétikai és etikai üzeneteit? Nem tudom, megválaszolhatók-e egyáltalán ezek a kérdések, hiszen vajon napjainkban, amikor az erkölcsös életnek nincs „használati” értéke, amikor a „piaci fundamentalizmus” totalitása felé halad a politika világa, van-e még esélye és létjogosultsága a klasszikus és a modern zenekultúra éthoszának? Bartókot – az elmúlt száz esztendőben – nagyon sokszor minősítette a politika, hol felemelte, hol ejtette mindenkori érdekei szerint; de tudnia kell mindenkinek: Bartók életműve nem alku tárgya (…).

(…) tarthatatlannak ítélem ugyanis, hogy „Bartók virrasztása” jegyében olyan hivatalos vagy félhivatalos művelődéspolitikai irányok jelenjenek meg, amelyek díszletnek használják Bartókot, aki pályatársával, Kodály Zoltánnal, tanítványaival és követőivel az elmúlt évszázadban minden idegszálával a magyar zenekultúra megteremtéséért fáradozott. A „virrasztás” mint fogalmi metafora, itt egyébként sem enharmonikus, hiszen jelentéstani (szemantikai) értelme = „ébren tölteni az éjszakát” – a népnyelvben általában beteg ember vagy halott mellett… Akkor hát ki itt a beteg, ki itt a halott? Bartók? Vagy azoknak a gondolatvilága, akik rosszul fogalmaznak?

(Tóthpál József: Bartók Béla művészetének éthosza = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 1. szám, 47–54. o.; részletek)

 

Trencsényi László pedagógus

A néphagyomány ’pedagógiai alkalmazásáról’ van szó. (…) Voigt Vilmos (…) 1979-ben írt tanulmányt, amelyben a folklór, a folklorizmus és a neofolklorizmus kifejezéseket értelmezte, s hívta fel a figyelmet arra, hogy a három dolgot nem való egybekeverni. A folklór azoknak az (gyakran különböző kultuszokkal, rituális alkalmakkal összefüggő) – Európában főként a paraszti társadalomra (…) jellemző – ’művészeti’ jelenségvilágnak a gyűjtőneve, amelynek elemeiben ki szoktuk emelni a szájhagyományozódást, jobbára a ’szerzői’ mivolt lényegtelenségét, nemkülönben az erős kötődést az alkalmazás alkalmaihoz (akár az évkör változásait követő, akár az emberélet állomásait követő hagyományokról, szokásokról van szó).

A ’folklorizmus’? (…) a néphagyomány (népköltészet, népművészet, a nép ’nyelvének’) tudatos – olykor hiteles, olykor tán meglehetősen mesterséges – alkalmazása, a 19. század áramlatainak jelensége. A ’szociális’ (a közösségi identitást kifejező) funkció az erőteljes. Gondoljunk Petőfi híres mondataira Aranynak (…) küldött levelében („Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…”) (…). A 20. századra – s idézi többek közt Kandinszkij, Chagall, Sztravinszkij, Bartók életművét (…) – az úgynevezett ’esztétikai’ funkció erősödik fel e tradíció, e nyelv alkalmazásában. S ennek az új funkciónak új elnevezés jár szerinte: ez a neofolklorizmus. (…)

A táncház-mozgalomhoz s az ehhez kapcsolódó újjászülető ’népi kézművesség’ feltámasztásához kötődő jelenségvilág egy új korszak. Vagy tehát a neofolklorizmus új szakasza? Vagy valami új? Nevezzük – munkahipotézisként – ’posztneofolklorizmusnak”? Eme ’új korszak’ jelenségvilágában mindenesetre erőteljesen bukkan fel a pedagógiai funkció.

(Trencsényi László: Folklór, folklorizmus, neofolklorizmus – és pedagógiai alkalmazásuk = Zempléni Múzsa, XXV. évf. 2025. 2. szám, 24–30. o.; részletek)

 

Tusnády László irodalomtörténész

Európa és Ázsia nagy pillanatait az irodalom számára hosszú ideig legnagyobb eposzai örökítették meg. Ez akkor is fontos, ha a nép- és műköltészet legnagyobb kiteljesedése mára idejétmúlt, túlhaladott, sokak számára olvashatatlan műfajnak látszik. (…) A „Roland ének” a nagy szembenézés, Európa megmaradásának a hőskölteménye. Az „Isteni Színjáték” nagy pillanata, evilági örök mementója az a jelenet, amelyben a Sommo Poéta a legtiszteletreméltóbb ősével beszélget, Cacciaguidával, a keresztes vitézzel. Ariosto regényes eposzában a reneszánsz szépségeszmény van a központban, de maga a cselekmény a kontinensek harcáról szól. Az az alap. Torquato Tasso édesapja Bernardo Tasso is terjedelmes elbeszélő költeményt írt. Utolsó nagy, befejezetlen versében a végső rímes egybecsengés az „arme” és „carme” – a „fegyverek” és az „ének”. 1535-ben Tunéziában harcolt. Egy szelencét vitt haza magával. Abból bódító illatok szálltak elő valamikor. Torquato Tassónak az lett a tintatartója. Így írta meg hőseposzát, „A megszabadított Jeruzsálem”-et. Zrínyi Miklós ihletője lett. Minta azon a téren, hogy csodálatra méltó mindaz, ami szép, emberi, igazi érték. Bármilyen hit megvallói, követői tárják is elénk, de ez az öröm, ez a közös szívdobbanás nem zárhatja be a mi szívünket a legnagyobb szeretetáradás előtt. Nincs az a világi pompa, erő és nagyság, amely a szeretet szent tanításának a megtagadására késztethetne minket.

Ennek a szent küldetésnek a jegyében született meg a „Szigeti veszedelem”. Az eposz elején bemutatkozik a költő: a szerelem dalnoka volt eddig, de eljött az idő, immáron más feladatot teljesít: „Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát / Ki meg merte várni, Szulimán haragját, / Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, / Az kinek Europa rettegte szablyáját.”

(Tusnády László: Négyszáz éve született Zrínyi Miklós = Zempléni Múzsa, XX. évf. 2020. 1. szám, 91–96. o.; részletek)

 

Vámosi Katalin művészettörténész

II. Rákóczi Ferenc (…) megrendeléseivel egyrészt a fejedelmi udvar fényét kívánta emelni, másrészt nemzetközi propagandával elérni a szabadságharc kedvezőbb megítélését. Fejedelmi udvarában két művészt foglalkoztatott, a svéd származású Daniel Warou pénz- és éremvésnököt és 1707 augusztusától Mányoki Ádámot, mint udvari festőt.

Mányoki Ádám portréfestészete a fejedelmi reprezentációt szolgálta. Mányoki 1712-ben, Gdanskban festette meg a fejedelmi-modellről a legismertebb II. Rákóczi Ferenc portrét, amely teljesen összefonódott a fejedelem alakjával. Mányoki (…) 1711-ben Berlinben, máig ismeretlen metszőműhelyben készítette el II. Rákóczi Ferenc metszetportréját. A metszetet Galavics Géza művészettörténész a „Franciscus II. S. R. Imp. Princeps Ragoczi” feliratú, jelzetlen mezzotinta lappal azonosítja.

A 18. századi Rákóczi ábrázolások főként metszetek után készültek. 1739-ben, az Histoire des Revolutions de Hongrie kétféle kiadásban megjelent címképe, Jakob Folkema (1692–1767) illusztrátor-rézmetsző II. Rákóczi Ferencet ábrázoló rézmetszete közismert volt és könnyen hozzáférhető. A metszet beállítása, a hajviselet megegyezik a Richter festette olajportréval. Az id. David Richter jelzetlen olajportréja, párdarabjával, Sarolta Amália hesseni hercegnő portréjával ellentétben nem modell után készült. A hercegnőről készített képmás, a festmény hátoldalon 1704-es évszámmal datált; a fejedelem portréja datálatlan, valószínűleg 1704–06 között keletkezett. (…)

A korabeli olajportrék legismertebb darabjai a Mányoki Ádám és a David Richter festette II. Rákóczi Ferenc ábrázolások mintául szolgáltak a 18–19. században dolgozó festőknek.

(Vámosi Katalin: Rákóczi ábrázolások a sárospataki Rákóczi Múzeumban = Zempléni Múzsa, III. évf. 2003. 3. szám, 41–44. o.; részletek)

 

Vásárhelyi Balázs építőmérnök

Sárospataknál a történeti források 1621-ből említenek először hidat, majd 1627-ben a jelenlegi hídtól északabbra I. Rákóczi György építtetett kőből és fából átjárót (…), amelynek létezéséről 1693-ig van adat. Pillérmaradványai, erős apadásnál, egykorú szemtanú szerint még 1896 táján is láthatóak voltak. (…) A 19. században új, kőpillérekre épített, négynyílású, fa-felszerkezetű híd készült, amelynek megerősítésére 1824-ben és 1888-ban került sor. (…)

1898-ban Meczner Gyula főispán, Ballagi Géza mérnök és Láczai László földbirtokos tárgyalásokat kezdeményezett a helyhatóság illetékeseivel a fahíd mellé új vashíd építéséről. (…) A Ballagi Géza által tervezett új híd (…) felszerkezetet 1910-ben helyezték fel a pillérekre, s a hidat még abban az évben átadták a forgalomnak. A híd Gerber-rendszerű, kétfőtartós, rácsos, a két szélső nyílásban felsőpályás, a középső nyílásban alsópályás vasszerkezet volt, ahol a kocsipályát zórévasakon makadám, a kétoldali gyalogjárót pedig tölgyfa pallózat képezte. (…)

A hidat a visszavonuló német seregek 1944. december 1-jén felrobbantották. (…) A roncsok feltárása 1946-ban kezdődött. A szinte teljesen sértetlenül maradt alépítményekre ugyanekkor félszélességben ideiglenes fahidat építettek. 1947-ben megtörtént a roncsok egy részének kiemelése, az útpályát pedig kiszélesítették, és ugyanezen év szeptember 13-án átadták a forgalomnak. (…)

A jelenlegi felsőpályás, háromnyílású, háromfőbordás, folytatólagos, monolit vasbeton szerkezetű hidat Reviczky János, az UVATERV mérnöke tervei alapján (…) építették 1957–59-ben. (…) Az új híd felszerkezete szélesebb volt, mint a régié, ezért a pilléreket át kellett alakítani. (…) A híd átadására 1959. november 7-én került sor.

(Vásárhelyi Balázs: Zemplén közúti hídjai a Tiszán és a Bodrogon = Zempléni Múzsa, V. évf. 2015. 3. szám, 43–47. o.; részletek)

 

Virág Irén (1971–2023) neveléstörténész

Az arisztokrácia a vizsgált korszakban házi nevelésben részesült. (…) Az arisztokraták a gyermekek mellé gyakran szerződtettek magántanítót, akinek segítségével az ifjak valamelyik magyarországi gimnáziumban magánvizsgát tettek. Néhány magyar arisztokrata főúr nemcsak arra ügyelt, hogy kiválassza fiai számára a megfelelő nevelőt, hanem arra is, hogy maga állítsa össze a nevelési tervezetet (Festetics György, Teleki László, Teleki József). A magyarországi mágnás ifjak gyakran tanultak konviktusban. Néhány példa: Splény Béla négy évet töltött el a tatai konviktusban, s csak ezután ment magánnevelője kíséretében a budai piarista gimnáziumba, ahol három osztály anyagából kollokvált. Gróf Andrássy Gyula a sátoraljaújhelyi piarista gimnázium konviktora volt. A pesti piaristák gimnáziumában több jeles arisztokrata is megfordult, itt tette le vizsgáit gróf Széchenyi István is. A gimnáziumi képzés három grammatikai és két humanitási osztályból állt. A grammatikai osztályok általános tannyelve a magyar volt – függetlenül attól, hogy főtárgyként és a tanulmányok központjaként a latint tekintették. Az első és második grammatikai osztályban hittant, latint, számtant, természetrajzot és földrajzot tanítottak. A harmadik grammatikai osztályban összefoglalták, valamint kibővítették az első két osztályban tanultakat. A főgimnázium (humanitas) két osztályában hittant, latint, számtant, természettudományokat, történelmet, földrajzot, természetjogot, és németet, vagy más „hazai” nyelvet tanultak. A gimnáziumi tanulmányok befejezése után két év filozófiai tanfolyam következett, amelynek keretében a hallgatók filozófiával, mennyiségtannal, történelemmel és természettudományokkal foglalkoztak.

(Virág Irén: A magyar arisztokrácia műveltsége a 19. század első felében = Zempléni Múzsa, VI. évf. 2006. 4. szám, 13–24. o.; részletek)

 

Vitéz Ferenc irodalomtörténész, kritikus

Madarász Viktor történeti kompozíciói (…) a heves impulzivitással (…) megélt hangulatból születtek, éppen ezért számára „a téma nem illusztratív alkalom, hanem kifejezőeszköz volt”. Az 1864-es Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, a Hunyadi László siratása (Hunyadi László a ravatalon) 1859-ből vagy a többi rokon kép (például a Zách Felícián 1858-ból és a Zrínyi Ilona Munkács várában 1859-ből) dramatizált elbeszélése alkalmazkodott ugyan a közhangulathoz – hiszen az aktuális magyar bánatot és haragot festette meg –, előadásában a nemzeti önismeretet inspirálta.

Madarásznál a magyar karakter végzetszerűen ismétlődő összetevőinek lényeges eleme volt a „teljes életrevalóságában gátolt magyar öntudat lírája és pátosza”. S művészi hatása – a keményen mintázott szerkezetes plasztika és a fojtott erővel kibomló agresszív fény – a 20. század első harmadáig megfigyelhető volt a legkülönbözőbb modern irányokban is. Nem beszélve arról a hatásról – amelyet Veszprémi Nóra szintén kiemel kismonográfiájában –, hogy az allegorikus szemléletmód később elvezette Madarászt a szimbolikus kifejezéshez: az 1907-es Petőfi halála (Lidérc) című festménnyel (ez már a második Petőfi halála-festményváltozat volt) például „igen közel kerül a századvég szimbolizmusához”. (…)

Madarász halálának 40. évfordulóján Lyka Károly már nem annyira a folytonosságra vagy a történeti-esztétikai ellentmondásokra helyezett nagyobb hangsúlyt, hanem a festőt kísérő „különös balsorsban” és a társadalmi-történelmi környezetében egyaránt tapasztalt ellentmondásokból próbálta fölfejteni a historikus képek mögötti személyiséget ugyanúgy, mint a közönség lélektanát.

(Vitéz Ferenc: Madarász Viktor festőművész emlékezete = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 2. szám, 18–22. o.; részletek)

 

Vozdvizsenszkij Vagyim Olegovics tanár

Grigorij Szkovoroda minden szempontból Janus Amos Comenius első keleti követőjének tekinthető. Az 1740-es évek közepén személyesen is felkereste a Sárospataki Református Kollégiumot, amikor tolmácsként és kántorként szolgálatot teljesített az orosz Császári Borvásárló Bizottság kötelékében Tokaj-Hegyalján. A patinás kálvinista iskola könyvtárában közvetlenül ismerkedett meg a magyar-cseh edukátor pedagógiai műveivel, amelyek ihlető hatására később nekilátott saját tananyagának összeállításához. Miután véget ért cári szolgálata, 1750-ben visszatért Kis-Oroszországba a Perejaszlavi Kollégiumba (…), illetve kilenc év múlva a Harkovi Kollégiumba (…), ahol poétikát, görög nyelvet és teológiát oktatott a nagy pataki tanár haladó módszerei szerint. 1751-ben a megyéspüspökkel való heves szakmai vitája miatt távoznia kellett az intézményből (…). A tanári módszertani szabadsághoz való effajta ragaszkodás az akkori viszonyok között teljes mértékben újszerű volt, és nagyfokú bátorságra vallott, emiatt például szolgálhatott a jövendő pedagógusok generációi számára. A nevelő és diák közötti szellemi összhang végig jelen volt az óráin és szabadidős foglalkozásain is. Comeniushoz hasonlóan előre megtervezett párbeszédeket alkalmazott, amellyel segített a logikus gondolkodás és a beszédképesség kialakításában és fejlesztésében. 1759 és 1769 között tanított Harkovban, Szlobozsanscsinában (történelmi nevén: Szabad Ukrajna), ahol szintén nem támogatták innovatív ötleteit. A körülmények ellenére minden erejével igyekezett megértetni a növendékeivel az idegen nyelvek tanulásának és tudásának nélkülözhetetlenségét, ugyanakkor szükségesnek tartotta az anyanyelv közvetítő szerepét, ami a kezdetekben létfontosságúnak bizonyult.

(Vozdvizsenszkij Vagyim: Comenius első keleti követője: Grigorij Szkovoroda = Zempléni Múzsa, XI. évf. 2011. 1. szám, 38–41. o.; részletek)

 

Walleshausen Gyula (1923–2010) könyvtáros, történész

Az osztrák-magyar kiegyezésnek van egy – időben és térben kissé távoli – hajtása: az angol-ír kiegyezés, amelynek döntő fontosságú mozzanatát történetírásunk eddig nem érintette.

1867 után Erzsébet királyné hátat fordít a politikának, igyekszik visszavonulni a közélettől, s amikor csak teheti, lóra pattan. Európa legkiválóbb lovasnőjeként emlegetik. Versenyeken természetesen nem vehet részt, tudását, felkészültségét csupán falkavadászatokon érvényesítheti. (…)

(…)1874 nyarán utazott először Angliába, hogy az ottani terepet megismerje. 1876-ban már a főidényben, február első napjaiban a falkavadászatairól híres Közép-Angliában bérel kastélyt hat hétre. Másnap már vadászik, két nap múlva pedig John Poyntz Spencer lord (Diana, Károly walesi herceg volt feleségének dédapja) meghívására, löncsön vesz részt a műkincsekkel gazdagon berendezett althorpi kastélyban. (…)

A lord 1868-tól 1874-ig, William E. Gladstone kormánya alatt Írország alkirálya volt, azóta visszavonultan él hatalmas birtokán, és hódol szenvedélyének, a vadászatnak. Írországban töltött évei alatt megismerte és megtanulta becsülni e bátor, szabadságszerető népet és az angol-ír megbékélés hívéül szegődött. Szívesen beszél ottani élményeiről és javasolja: a következő vadászidényt töltse Erzsébet Írországban. (…)

Erzsébetet könnyű meggyőzni. Lovászlegényei jórészt írek, tudja, hogy az ír hunter a legkiválóbb ugró vadászló a világon, a falkavadászat igazi hazája pedig Írország; érdekli a smaragd sziget népével együtt. De tudja azt is, hogy az ír és a magyar történelem bizonyos hasonlóságot mutat. Mindkét nép függetlenségi harcok sorát vívta az elnyomó hatalom ellen. Ám amit a magyarok kivívtak 1867-ben, az írek csupán vágyálomnak érezték még abban az időben is, amikor Erzsébet Írországba készült.

(Walleshausen Gyula: Erzsébet királyné és az angol–ír kiegyezés = Zempléni Múzsa, IV. évf. 2004. 3. szám, 13–21. o.; részletek)