Farkas Szilárd Søren Aabye Kierkegaard magyar nyelvű recepciója az 1930-as években című – 2014-ben doktori disszertációként is megvédett – könyve 2015-ben jelent meg.[1] A szerző témája a 19. század nagy magányos gondolkodójának tartott dán teológus-filozófus gondolatainak magyarországi befogadása és hatástörténete. Munkája elején leszögezi, hogy itt és most nem Kierkegaard-ról ír. Választása azért esett az 1930-as évek Magyarországára, mert ekkor vált ismertté a hazai szellemi élet szélesebb köreiben Kierkegaard neve, munkássága, s ezzel egyidőben számos tanulmány, esszé, értekezés jelent meg műveivel kapcsolatban vagy azok hatására. Korábbról csak Lukács György Kierkegaard-interpretációja említhető 1910-ből, illetve Ravasz László rövid publikációja, majd egy prédikációfordítása 1914-ből, illetve 1929-ből. Aztán a ’30-as évek után három évtizednek kellett ismét eltelnie az újabb Kierkegaard-ral kapcsolatos művek születéséig. A szerző indokoltan nevezi a 20. század negyedik évtizedét a magyar recepció „fellángolásának”, az ekkor született alkotásokat pedig egyenesen „nélkülözhetetlennek” tartja a magyar filozófiatörténet számára. (11, 39. o.) Azzal együtt állítja ezt, hogy többször is hangsúlyozza: a ’30-as évek kísérleteivel sem sikerült felzárkózni a nemzetközi trendhez. Az európai befogadásra ezek az írások nem gyakoroltak hatást. A nyelvi korlátokon kívül leginkább azért, mert többségük nem lépett túl egy kezdeti stádiumon: az ismertetés és a biografikus szemléletmód jellegzetességein.
Farkas Szilárd a bevezetőben bizonyos kortörténeti aspektusokat villant fel, nemzetközi relációban (német és francia) elhelyezve a magyar Kierkegaard-kutatástörténetet, s ír a recepciókutatás elméleti problémáiról. Ebben a részben olvashatunk hosszabban Lukács Györgyről és 1910-ben írt esszéjéről (Forma az élet zátonyán. Søren Kierkegaard és Regine Olsen). Később ugyan megállapítja, hogy Lukács nem feltétlenül előzménye a ’30-asoknak, hiszen a későbbi szerzők egyike sem hivatkozik rá; mégis jelentős részt szentel neki, egyrészt mint első interpretátornak, másrészt olyan egyedi jellegzetességei okán, amelyeket implicit módon mégiscsak felbukkanni vél a ’30-asoknál.
A téma kibontása a második részben történik. Itt veszi sorra a szerző a kijelölt korszak azon gondolkodóit, akik kutatták Kierkegaard életművét és műveket jelentettek meg vele kapcsolatban. Filozófusok, pszichológusok, esztéták: Brandenstein Béla, Brachfeld Olivér, Noszlopi László, Hamvas Béla, továbbá protestáns teológusok: Ravasz László, Tavaszy Sándor, Vasady Béla, Széles László, Szeberényi Lajos Zsigmond, Koncz Sándor következnek egymás után – nem kronológiai rendben. Műveik kapcsán, tematikai szempontok szerint, beszél filozófiai, teológiai és irodalmi-esztétikai kategóriákról; egyeseket biográfusnak, másokat interpretátornak minősít, néhány esetben kutatóként határozza meg a szerzőt. Különbséget tesz közöttük az alapján is, hogy vannak, akik egyetlen Kierkegaard művet ismertettek vagy értékeltek, mások többet, de vannak, akik az egész korpusz elemzésére kísérletet tettek. Legmeghatározóbbnak a teológiai recepciót tartja, és ezek közül is kiemeli Koncz Sándor 1938-as doktori dolgozatát, amelyben a teológiai és filozófiai szempontok egyszerre voltak jelen.
A recepciót alkotó művek differenciálására következetesen alkalmaz egy másik kategóriarendszert is: a frankfurti Goethe Egyetem rendszeres teológia és vallásfilozófia professzora, Heiko Schulznak a Kierkegaard német nyelvű hatástörténetről írott műve bevezetőjében meghatározott hat csoportot. Ennek mintájára Farkas Szilárd megkülönböztet a magyar művek esetében: produkció nélküli recepciót, ha nincs filozófiai, közvetlen irodalmi bizonyíték arra, hogy a szerző ismerte Kierkegaard műveit, de hatása sejthető; recepció nélküli produkciót, ha az alkotás egyértelmű reflexió Kierkegaard gondolataira, de a filozófiai bizonyítékok hiányoznak; unproduktív recepciót, amikor közvetlen utalás történik Kierkegaard-ra; produktív recepciót, amikor Kierkegaard-nak központi szerepe van a mű egyes részeiben; receptív produkciót, ha a szerző az egész művet Kierkegaard-nak szentelte; illetve a kevert típusú recepciót. Mindezek mellé a szerző alkot egy hetedik kategóriát is: a fordításokat. Magyar vonatkozásban legjellemzőbbek a produktív recepció és a receptív produkció kategóriákba sorolható művek. A kevés számú magyar nyelvű fordítás, „magyarítás” kapcsán megjegyzi, hogy ez a tény visszafogta a kritikai és interpretátori tevékenységet. Igaz ez akkor is, ha a ’30-as évek Kierkegaard-recepció szerzői kiválóan tudtak németül, német fordítások pedig nagy mennyiségben álltak rendelkezésre, sőt a német recepció maga volt a forrás.
Elsőként Brandenstein Béláról olvashatunk, a rendszerben gondolkodó és rendszeralkotó (ideálrealizmus) filozófusról, akinek 1934-ben jelent meg Kierkegaard című könyve. Nyilvánvaló, hogy Brandenstein attitűdje, szemléletmódja ellentétes Kierkegaard-éval, motivációja is tisztán szakmai érdeklődésű volt és egyszeri. Brandenstein munkáját nem csak bemutatja, de értékeli is a szerző: alaposnak, pontosnak, a kor színvonalának megfelelőnek ítéli – hibáival és hiányosságaival együtt is.
Brachfeld Ferenc Olivér a spanyol-magyar kapcsolatok kutatója, pszichológus, író, műfordító, színházi szakember két munkája alapján került a recepció-szerzők közé: Sören Kierkegaard, a „szellem határőre” című, 1932-ben a Debreceni Szemlében megjelent tanulmánya, majd az 1936-os Az egyén és a csoport kisebbrendűség-érzése című írása okán. Ezen írások jelentőségét Farkas abban határozza meg, hogy aktualizálható, megfontolandó állításokat fogalmaznak meg Kierkegaard nyomán: korkritikát és megoldási javaslatokat a korabeli magyar viszonyokra.
Noszlopi László ugyancsak a pszichológia területéről jutott el Kierkegaard-hoz. Két rövid tanulmánya: Kierkegaard a változó korszellem tükrében (1932) és A modern társadalom embere Kierkegaard szemléletében (1933). Az előbbivel kapcsolatban bizonyos kérdések leegyszerűsítését és félreértelmezését fogalmazza meg Farkas; Noszlopi mindenképpen pszichopatológiás tüneteket keres Kierkegaard-nál, hangsúlyozza a dán filozófus valóság iránti érzékének hiányát. Utóbbi írása tematikailag hasonló, a pszichologizálás jellemző marad, de pontosan és mélyrehatóan interpretál több kierkegaard-i kérdést.
Hamvas Bélával kapcsolatban a szerző szintén az elején tisztázza, hogy csupán a recepció szempontjából lényeges elemeket vizsgálja, nem célja a teljes életmű áttekintése. A recepció csúcspontjai a Világválság (1937), A láthatatlan történet (1943) és a Szellem és egzisztencia (1941), ugyanakkor Hamvas számos más munkájában is találunk utalást Kierkegaard-ra. A Kierkegaard Szicíliában, a Karnevál és az Unicornis néhány ezek közül, de 1930-tól 1943-ig kiadott esszéköteteiben is erősen érződik a dán gondolkodó hatása. Hamvas munkássága második felében – amit a keresztyénség tematikája erősen meghatározott – Kierkegaard vallás- és egyházkritikája is tetten érhető. Hamvas a preegzisztens és a történeti keresztyénség szembeállításának ellenére lehetségesnek tartja a keresztyénség helyreállítását. S a lehetőség, mint fogalom, kulcsfontosságú Kierkegaard-nál is.
Farkas Szilárd a magyar teológiai recepció kapcsán először arra mutat rá, hogy a dialektika teológia svájci és német megteremtői, Karl Barth, Emil Brunner, Eduard Thurneysen, Rudolf Bultmann, Friedrich Gogarten gondolatai, tételei mögött is kierkegaard-i hatások fedezhetők fel. Ezzel összefüggésben értelmezi a ’30-as évek teológiai recepciójának volumenét és jelentőségét a – jellemzően – barthi teológia irányából érkező teológusok és munkáik által.
Ravasz László Emlékezéseim című könyvében a saját teológiai fejlődéséről úgy fogalmazott, hogy ő „útközben” lévő teológus volt: Böhm Károlytól indult, Schweizeren és Troeltsch-ön keresztül haladt Kálvin felé, illetve az ébredési és a Niebergall-Rittermeyer-i építő irány sövénye között tartott Brunner és Barth felé.[2] Ravasz tehát nem a barthi teológia irányából érkezett, sokkal inkább – időben hosszadalmasan – abba az irányba tartott. Lukács György után ő volt a második, aki a magyar szellemi életben dokumentálható említést tett Kierkegaard-ról, 1914-ben. Ekkor pedig dialektika teológiáról még beszélni sem lehet! Ravasznak az 1929. október 31-ei, reformáció emléknapján elhangzott ünnepi igehirdetését, amelyet Nagy András Kierkegaard-prédikáció fordításként definiált, Farkas megfelelő óvatossággal kezeli, mivel abban nincs explicit hivatkozás a dán teológusra. Egyelőre ismeretlen a fordítás alapjául szolgáló eredeti Kierkegaard alkotás, illetve Ravasz igehirdetésének konklúziója, a Krisztusban kívánatos és lehetséges egység „egy minden ízében a kierkegaard-i gondolatvilággal összeegyeztethetetlen állítás” (105. o.). A református püspök Korunk válsága című 1930-as tanulmánya a kor társadalmi, gazdasági, lelki válságjelenségeinek leírása okán illeszthető a Kierkegaard-hatástörténetbe; bár megoldási javaslatai: „konzerválni azt, amit még lehet” (105. o.), és hogy vészterhes időkben utolsó mentsvár a vallás, ugyancsak távoliak Kierkegaard szellemiségétől.
Tavaszy Sándor, a kolozsvári teológia rendszeres teológia tanára, a kolozsvári magyar egyetem filozófia professzora olyannyira a barthi teológia irányából érkezett, hogy ő volt az első magyar interpretálója a svájci teológus írásainak (Az Út című folyóirat 1925. és 1926. évi számaiban). Kierkegaard személyisége és gondolkodása (1930), illetve A lét és valóság. Az exisztenciálizmus filozófiájának alapproblémái (1933) című munkáit szintén a válságproblematika tematizálja. Kérdéssé lett, hogy van-e még helye az első világháború, Trianon után az egyetemes és az erdélyi magyar tudománynak és kultúrának? Tavaszy határozott igennel válaszolt. A dialektika teológia hatására kultúrakritikája az elanyagiasodott kultúraszemlélet és a kultúra felértékelése ellen irányult. A válságból – szerinte – egyedül a bűnbánat útja vezethet ki. Ez a bűnbánat nem passzív értelmű, „nem depressziós hangulat, nem az élvezetekben kimerült ember kesernyés hangulata, hanem Isten szava igazságának valóságos jelenléte és az emberrel való kontaktusából eredő új élet”.[3] Az ilyen aktív bűnbánatú ember válhat az új élet demonstrációjává, aki arra néz, aki azt mondja magáról: „Ímé, újjá teszek mindent!”[4]
Vasady Béla szintén kiváló ismerője volt a barthi teológiának, s valláspszichológiai témájú írásai után 1931-ben Sárospatakon megírta A hit misztériuma című terjedelmes dogmatikai művét, amelyet Farkas a Kierkegaard-hatástörténet egyik jellegzetes darabjának minősít. Jellegzetességét abban látja, hogy szerzője Kierkegaard „megkeresztelésére” tett benne kísérletet, mint – Farkas szerint – a protestáns teológusok általában; azaz kidomborítja az egyház számára előnyös, épületes kierkegaard-i gondolatokat, és tompítja vagy elhallgatja az egyház- és keresztyénségelleneseket. Ezzel együtt is a korrekt interpretáció ékes példájának tartja Vasady munkáját (130. o.).
Széles László 1925-től a Soli Deo Gloria Diákszövetség tagja, tisztségviselője, majd az SDG közéleti orgánumaként jelentkező Új Magyarság című folyóirat egyik szerzője. 1931-ben tette le második lelkészképesítő vizsgáját, ezután az akkor alapított Budahegyvidéki Református Egyházközségbe került segédlelkésznek. Itt írhatta az 1933-ban megjelent Kierkegaard gondolkozásának alapvonalai című művét, amelyben hiteles képet ad a dán gondolkodóról. Szól legfontosabb műveiről, tisztázza a kulcsfogalmakat, foglalkozik a lényeges problémákkal, pontos és értő leírását adja az inkognitó jelenségének, ami az egész magyar recepció szempontjából kiemelkedő teljesítmény.
Szeberényi Lajos Zsigmond az egyetlen evangélikus a recepció protestáns teológusai között, noha 1939-ben a Keresztyén Igazság című evangélikus folyóirat Könyvszemle mellékletében megjelent könyvismertetőjében így fogalmazott egy lutheránus szerző: „Kierkegaarddal, a dán evangélikusság kimagasló prófétájával foglalkozni mindig gyümölcsöző, de különösen érdekes nálunk. (…) Az igazi Kierkegaard magyar megismerése és megszólalása … reánk, evangélikusokra vár, mert Luther komoly és eleven ismerete nélkül Kierkegaard művének mélysége megközelíthetetlen.”[5] Szeberényi Kierkegaard-ral kapcsolatos írásai (két prédikációfordítása 1929-ből és az 1937-es Kierkegaard élete és munkái című könyve) abban is különbözik kortársai műveitől, hogy a szerző eredetiben, dán nyelven olvasta Kierkegaard-t. Írásai viszont tipikus példái a Kierkegaard „megkeresztelésére” tett kísérletnek, sőt Szeberényi a maga számára elfogadhatatlan (az egyházra nézve kritikus) kierkegaard-i kijelentéseket egy skizofrén írói munkásság szégyenteljes oldalainak definiálja (148. o.).
Kierkegaard és a barthi teológia összekapcsolódása leginkább Koncz Sándor tudományos munkásságában érhető tetten. Koncz Sándor sárospataki teológushallgatóként az 1933/34. tanévben Barth szülővárosában, Bázelben volt ösztöndíjas. Későbbi teológiai látását és tudományos munkásságát erősen meghatározták itteni élményei, tapasztalatai. Egyrészt személyesen találkozott Karl Barth-tal, olvasta számos írását, másrészt a svájci teológus testvérénél, Heinrich Barthnál hallgatott filozófiai stúdiumokat. Ettől kezdve Barth-tanítványnak tartotta magát.[6] Ugyanakkor Eduard Thurneysen bázeli lelkész, professzor hatására ekkor kezdett el foglalkozni Kierkegaard életművével: olvasta őt németül, illetve a dán teológus, filozófus német recepcióját is megismerte. Hazatérve két dolgozatot is írt a fenti témákban: Barth Károly teológiája és Kierkegaard és a német idealizmus című műveivel pályadíjakat nyert a pataki teológián.[7] Bázeli útja után írta: „…viszonylagosan legtöbbet Kierkegaarddal foglalkoztam, akinek a személyisége és gondolatainak eredetisége annyira megragadott, hogy alázatos szándékom – ha Isten ezt nekem megengedi – a vele való további behatóbb foglalkozás, annyival is inkább, mert Kierkegaard a magyar irodalom számára (egészen kis kezdeményezéseket kivéve) teljesen ismeretlen, jóllehet az egész existenciális-dialektikai theológia és filozófia rajta nyugszik.”[8] Ennek a „behatóbb foglalkozásnak” lett eredménye a Kierkegaard és a világháború utáni teológia című doktori dolgozata, amelyet 1938-ban védett meg Debrecenben, és szerzett doktori fokozatot summa cum laude minősítéssel. Koncz Sándor is olvasott dán nyelvű irodalmat dolgozatához – 1937/38. évi berlini ösztöndíjas tanulmányai alatt céltudatosan ismerkedett a dán nyelvvel[9] –, használta az elérhető magyar műveket, de leginkább német szövegekre támaszkodott. Koncz célja a teológiai hatások felmérése volt, s valóban, alapvetően „teológiai kontextusba helyezve tárgyalta a dán filozófus örökségét” (150. o.), ugyanakkor a filozófiai szempontok is meghatározóak munkájában. Farkas „nemzetközi mércével is mérhető teljesítménynek” nevezi Koncz dolgozatát (149. o.). Hogy elmaradt a nemzetközi hatás, az – véleménye szerint – a világtörténelem eseményeinek következménye.
Végső soron a ’30-as évek interpretációs fellángolásának végét, a befogadás elmélyülésének hiányát is részben a történelmi változásokban, ezzel összefüggésben az évtized Kierkegaard-recipiensei személyes sorsának alakulásában, illetve a magyar nyelvű primer szövegek hiányában látja és láttatja a szerző.
Søren Aabye Kierkegaard mára világméretűvé terebélyesedett recepciójának kis részét jelenti a magyar hatástörténet. Mégis, ha számba vesszük a dán gondolkodó magyar nyelvű bibliográfiáját, az ezredforduló körül és az után egyre gazdagabb irodalomjegyzéket találunk Kierkegaard magyarul megjelent írásai, a vele foglalkozó magyar monográfiák, tanulmánykötetek, konferencia kiadványok, könyvfejezetek, tanulmányok, kritikák és a külföldi Kierkegaard-irodalom magyar fordításai vonatkozásában egyaránt. Farkas Szilárd témaválasztása, kutatása, könyve ennek az egyre bővülő magyar Kierkegaard-recepciónak, végső soron a magyar filozófiatörténetnek hiánypótló eleme.
Jegyzetek
[1] Farkas Szilárd: Søren Aabye Kierkegaard magyar nyelvű recepciója az 1930-as években. Pannon Írók Társasága, Zalaegerszeg, 2015. ISBN 978-615-5022-18-0. A kötetre a továbbiakban az oldalszámok zárójeles feltüntetésével hivatkozunk.
[2] Ravasz László: Emlékezéseim. Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztály, Budapest, 1992. 111. o.
[3] Tavaszy Sándor: A lét és élet problémája a theologiában = Az Út, 1930. 19. szám.
[4] Juhász Tamás: Tavaszy Sándor 1888-1951, http://palheidfogel.gportal.hu/portal/palheidfogel/upload/438951_1205960089_09453.pdf (2018-02-23)
[5] u.e.: Koncz Sándor: Kierkegaard és a világháború utáni theológia (könyvismertetés) = A Keresztyén Igazság Könyvszemle melléklete, 1939. március, 6. o.
[6] Koncz Sándor feljegyzései Barth Károlyról. Sárospatak, 1968. dec. 19. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Nagykönyvtár An. 4858.
[7] Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Levéltár (a továbbiakban: SRKL) K.e.III.27. A Theológiai Kar jegyzőkönyve 1934/35.
[8] Tanulmányi jelentés az 1933–34. évi baseli tanulmányokról. SRKL D/CL/85.371
[9] SRKL D/CXLVII/85.357