Fordul alattad a föld és fordul alattad az év is,
s folyton, nemcsak most, amikor fölütöd fejed esti
városok arca fölött, vagy az ágyban, néma, de mégis
szörnyű szoritására a kéznek, amely nem ereszti
szívedet el soha már és mind szorosabb és fájóbb.
Nézz befelé, ütemes lélegzetedet, vagy a szíved
vak kopogását hallgasd, megtudod akkor, e tájon
éppúgy nincs pihenés, mint künn, a sötét, a nagy ívek
árnyékában, amik közt ismét fordul a föld és
ellened fordul, amíg fordulni nem te tanítod!
S addig, amíg a te testedből ki nem épül a töltés,
csak temiattad mállik a part és dőlnek a hidak.
Nem bírod el? Jól van! Hát mért bírod mégis el akkor?
mért viseled hallgatva a súlyt? Mért tűrsz? Mire vársz még?
Nő már mögötted az ár és surran utánad az aggkor,
mely majd úgy hull rád, mint este a hirtelen árnyék.
Nincs mit hallgatnod! most jöjjön a szó, a kiáltás!
melytől ébred a föld, a mezítlen mellü kiállás!
Fordul az év és én sodrában a szélbe üvöltöm:
el nem tűrhetem ezt! Én nem vagyok otthon a földön.
1942
Rovatunk a szépirodalom mindenkori helyzetértékelő és programadó felelősségére fókuszál, történelmi idők példáival. A közlés forrása: Justus Pál: Végrendelet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 43. o.