Emlékezés az egykori sárospataki diákra
John William Shirley (1931–2025) nyugalmazott amerikai nagykövet, korábban az Egyesült Államok Tájékoztató Szolgálatának (United States Information Agency, USIA) vezetője, 1941 és 1944 között a Sárospataki Református Kollégium diákja volt, mivel apja a háború kitörésekor Magyarországon rekedt, és oda íratta be. Úgy beszélt magyarul, mint mi, autózás közben gyakran hallgatta Karády Katalin slágereit. A rendszerváltozás után fölvette a kapcsolatot Magyarországon maradt, illetve külföldre távozott egykori diáktársaival, és létrehozta a Sárospataki Ösztöndíj Alapítványt (Sárospatak Scholarship Foundation), elsősorban tehetséges, de nehéz anyagi helyzetben élő pataki diákok számára. 1992 óta közel ezer ösztöndíjas végzett, és az eredeti adományozókhoz csatlakozva egy anyagilag szilárd ösztöndíj-program működik. Javaslatomra Shirley nagykövet 1998-ban megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést.
De hogyan került egy tízéves félig amerikai és félig angol fiú Magyarországra a második világháború kezdetén, hogyan lett egy Magyarországgal hadban álló ország állampolgára a Aárospataki Református Kollégium Angol Internátusának lakója és diákja, hogyan élte át és hogyan élte túl Magyarország német megszállását, majd a szovjet Vörös Hadsereg budapesti viselkedését? És mit köszönhet neki többezer szegénysorsú magyar diák?
Szüleinek válása után szenvedélyes vitorlázó apjával az Adrián hajózva Splitben kötöttek ki és ott érte őket a második világháború kitörése. Ott is maradtak, két évig egy zágrábi bentlakásos iskolába járt. „Ott kaptam az első ízelítőt a kelet-európai életből. Amikor 1941-ben a németek megszállták Jugoszláviát, apámmal megpróbáltunk visszatérni az Egyesült Államokba. Egy sor bonyolult ok miatt nem jutottunk tovább Magyarországnál, és még mindig ott voltunk az amerikai-japán háború kitörésekor december 7-én. Négy nappal később, 1941. december 11-én Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Ezt követően már nem tudtunk elhagyni Magyarországot, így az egész háborút ott töltöttem, többnyire egy nagyon jó bentlakásos iskolában,” írta nekem egy 2021. áprilisi levelében.
Egy kedves eleme volt pataki éveinek, hogy ott létrehozták a KKKK társaságot, a Karády Katalint Kedvelők Klubját. Egyik levelében így emlékezett a háborús évek legnépszerűbb, a német megszállás idején a Gestapo által megkínzott énekesnő-filmszínészre – magyarul. „Még mindig ugyanolyan érzékeny vagyok ennek a nagyon magyar hölgynek a varázsára, mint fiúkoromban. Mindig is tudtam, hogy bár talán nem volt nagy színésznő, sem nagy énekesnő, hangja és rendkívüli jelenléte varázslatos volt. Mindkettő továbbra is felidézi azokat a távoli napokat, és borzongást kelt az öreg gerincemben.” Jó húsz évvel ezelőtt, amikor feleségemmel együtt először látogattam meg Connecticut államban, Stonington óceánparti kikötővárosban, ahol aranyos feleségével, az ugyancsak nagyköveti múlttal rendelkező Kathy-vel élt, ahogy fölvett bennünket a vasútállomáson, autójában megszólalt Karády: „Valahol Oroszországban.”
A pataki történet folytatásának is tekinthető, hogyan élte át apjával együtt Budapest ostromát és menekült meg az orosz fogságtól apjával együtt, hogy tavaszra eljussanak egy barátja Nagykőrösön élő apjához. „Az ostrom első részét a Döbrentei utcában töltöttem, az Erzsébet híd budai hídfőjétől északra, ahol egy bátor magyar családnál rejtőzködtem. A Nyilasok egy amerikait (apám) és fiát (engem) keresték, de figyelmeztettek minket, és elmenekültünk a Batthyány utca 50. szám alá, az Ostrom és a Batthyány sarkára, ahol szintén magyar barátok rejtegettek minket. A kitörés hallótávolságon belül történt: sikoltozó németek, néhány magyar, egy maroknyi civil rohant lefelé a Széna térre, a Széll Kálmán térre, és a néhány túlélő tovább az Olasz fasorba [ma Szilágyi Erzsébet fasor]. Az oroszok néhány órával később érkeztek. Apámmal a Széna térre sétáltunk le. Ez volt a pokol harmadik köre. És mellesleg: az a szerző, akinek a cikkét kedvesen terjesztetted [Ungváry Krisztián], nem említi, hogy a Várból néhány kitörő a Krisztinavárosba ment, majd a [az Ördögárok – JG] csatornába, de úgy emlékszem, hogy ez a csoport többnyire magyarokból állt, köztük szegény Hindy és felesége.[1] Utána a Fortuna utcában, a brit követ rezidenciájában voltunk – ma Táncsics utca –, ahol tizenhárom és fél évesen tolmácsoltam Karl Lutz[2] számára a szovjet tisztekkel való találkozóin (Lutz angolul nekem, én magyarul a szovjet tiszt tolmácsának, ő oroszul a szovjetnek, és így vissza Lutzhoz). De ezt is az ostrom részének tekintem, annak a történelmi szakasznak, amely akkor még fiatal életem része volt.
Mindezt azért, hogy megalapozzam bona fides-emet. De a kitörés-ben magában nem volt semmi hősi. Ez egy kétségbeesett őrültség volt. Ha nem kísérelték volna meg, több tízezer fiatal férfi, német és magyar, túlélte volna a szovjet fogságot, és végül, végül visszatért volna családjához. Ha voltak hősök azok alatt a szörnyű hetek alatt, azok a civil lakosság körében voltak megtalálhatók. El sem tudják ma képzelni, milyen nyugalommal viselték a magyarok a megpróbáltatásokat a pincékben, ahol laktunk. Ott, azokban a bűzös, fullasztó, éhes pincékben mutatták meg az emberek az erejüket, akkor és utána, a szovjet megszállás első heteiben. De nem, a kitörésben nem volt semmi fölemelő. Ez volt az emberi viselkedés legszánalmasabb, legmegalázóbb pillanata.”
A szovjet csapatok viselkedésének a hatásáról ezt mondta később: „14 éves koromra elhatároztam, hogy életemet annak szentelem, hogy megfordítsam azt a folyamatot, amelyet az oroszok indítottak el 1944-ben. Ez röviden azt jelenti, hogy harcolni akartam a kommunizmus ellen.”
Az egykori pataki diák nem mindennapi karriert futott be. Egy Franciaországban töltött év után 1946-ban az Egyesült Államokba visszatérve, John Shirley, akit mindenki skót becenevén „Jock”-nak hívott, a nagy presztízsű Virginia Military Institute-ban tanult, majd 1952–1956-ban az Egyesült Államok Légierejénél szolgált. 1957-ben a nemzetközi kapcsolatok szakterületen szerzett diplomát a Georgetown Egyetemen. 1958-tól kulturális kérdésekkel foglalkozó diplomata volt Zágrábban, majd Belgrádban, 1960–1963 között pedig Triesztben. 1963–1965 között sajtóattasé volt Rómában, 1965–1968 között pedig Új-Delhiben, 1970–1972-ben sajtó- és kulturális ügyekért felelős diplomata Varsóban. A Tájékoztató Szolgálat (USIA) kelet-európai és szovjet ügyekért felelős igazgatója volt (1972–1977), majd megbízott igazgatója (1981), 1984–86-ban pedig nagykövet Tanzániában. Angol anyanyelvén kívül anyanyelvi szinten beszélt magyarul, ezen kívül magas szinten ismerte és használta az olasz, francia, német, lengyel és szerb-horvát nyelvet.
Ahogy a sárospataki éveiről írt visszaemlékezésben olvasható, csak 1977-ben jutott el újra Magyarországra, már, mint magas állású amerikai diplomata. Hivatalos tárgyalópartnere egy volt pataki diáktársa volt (nevét nem adta meg – ez Nagy János akkori külügyminiszter-helyettes), akinek jelezte, hogy föl szeretné keresni Csutorás Iván egykori osztálytársát, egy nagykőrösi orvos fiát, amennyiben garantálják, hogy a magyar családnak nem lesz semmiféle kellemetlensége egy amerikai diplomata látogatásából. Az ígéret elhangzott és láthatóan betartásra is került. Volt még egy kérése: és igen, elmehetnék-e Patakra is, és sétálhatnék-e az Iskolakertben? Nem kérnék találkozókat. Nem tartanék beszédet. Csak egy nosztalgikus utazás. „Hát, Johnny, ez még nem megy” válaszolta az egykori pataki diáktárs.[3]
A rendszerváltozás után ennek már nem volt akadálya. Erről így számolt be nekem: 2025. május 22-i levelében: „1990-ben osztálytalálkozót szerveztem Patakon. A rendszerváltás óta azon gondolkodtam, hogyan támogathatnám a fiatal magyarokat abban, hogy alkalmazkodjanak az országukban bekövetkezett változásokhoz. A pataki találkozón javasoltam osztálytársaimnak, hogy alapítványt hozzunk létre a legtehetségesebb, de anyagi szempontból leghátrányosabb helyzetű diákok támogatására. A kezdeményezés fő célja az volt, hogy segítsünk finanszírozni a régi iskola legjobb fiatal diákjainak tanulmányait, abban a reményben, hogy folytathatják tanulmányaikat, és végül fontos hozzájárulást nyújthatnak Magyarország jövőjéhez. Írtam egy alapító okiratot, benyújtottam a tanári bizottságnak, amely jóváhagyta. Idővel az intézmény hivatalos jogi elismerést kapott. A kezdeti finanszírozást én és Kathy, valamint az Amerikában élő osztálytársak, nevezetesen Teleki Károly, Tornallyay Márton, Tornallyay József és feleségeik, valamint néhány amerikai barátunk biztosította, akiket megnyertünk az ügy támogatására. Az Alapítvány első húsz évében én irányítottam az egészet, évente Patakra utaztam, hogy interjúkat készítsek és kiválasszam a számos jelentkező közül a legalkalmasabbakat. Osztálytársaim is részt vettek a kiválasztási folyamatban. Az évek múlásával világossá vált, hogy ha az intézmény a jövőben is fennmaradni akar, akkor a korábbi ösztöndíjasoknak is részt kell venniük az Alapítvány irányításában és a források gyűjtésében. Mindkét területen meglepően sikeresek voltunk. Az egyik végzett hallgatónk rendkívül hatékony adománygyűjtő rendszert szervezett a korábbi ösztöndíjasok között. A programot ma már szinte kizárólag végzett hallgatóink adományaiból finanszírozzuk. Az Alapítványt egy kizárólag I/A. veteránokból álló kuratórium felügyeli. Én továbbra is figyelemmel kísérem a működést, és szükség szerint tanácsokkal látom el őket.”[4]
Én csak 1998-ban értesültem arról, hogy Magyarországnak milyen kiváló barátja él New Yorktól nem messze, Connecticut Állam történelmi kikötővárosában, Stoningtonban. Joó Rudolf barátom (1946–2002), a Magyar Demokrata Fórumot 1987-ben létrehívók egyike, akkor a Külügyminisztérium helyettes államtitkára (2000-től haláláig nagykövetként a genfi magyar ENSZ-képviselet vezetője) elküldte nekem, mint Magyarország Egyesült Államokba akkreditált nagykövetének John W. Shirley életrajzát, a Sárospatak Alapítvány működéséről 1998. július 31-én készített összefoglalóját, valamint az Alapító régi magyar barátjához, Abaffy Zsigmond Attilához írt levelét. Kapcsolatba léptem Shirley-vel, és ez volt meghitt barátságunk kezdte. Röviddel később New Yorkban, a magyar főkonzulátuson, jelenlétemben Martonyi János átadta neki a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést.
1999 szeptemberében meglátogattam a Shirley-házaspárt tengerre néző otthonukban. Ezt követően nagyköveti működésem során, de azután is, többször voltam a barátai által Jock-nak nevezett egykori pataki diák, amerikai professzor, majd nagykövet vendége. Egy alkalommal feleségemmel együtt kis sportvitorlásán a Long Island Sound, az Atlanti-óceán majd 200 km hosszú öblének vizén hajóztunk jó két órát. Barátom Magyarország iránti érdeklődése nem szorítkozott a Sárospatak Alapítvány ügyeire. Szorosan követte a magyarországi politikai élet eseményeit, és azok amerikai visszhangját. Szóban és írásban gyakran osztotta meg velem véleményét, adott tanácsokat az amerikai sajtóban Magyarországgal kapcsolatban megjelent, gyakran téves állításokat tartalmazó cikkekkel kapcsolatban.
Jock a magyar történelmet is behatóan ismerte. Magyarországot a nyugati demokratikus világban, és kiemelten az Egyesült Államokban a második világháború alatt követett politikáját illetően sok jogos és néhány alaptalan bírálat érte. Ezért határoztam el, hogy nagykövetségünk 2002. március 19-én, az országnak a náci Németország által történt megszállása évfordulóján meghívott előadókkal vitatjuk meg, széles meghívott közönség előtt a történteket, azok hátterét és következményeit Washingtonban, majd New Yorkban. Mindkét helyszínen jelen volt és beszélt Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilona, az 1942. augusztus 20-án a keleti fronton lezuhant kormányzóhelyettes özvegye és István fia. Washingtonban előadást tartott John Lukács, a magyar születésű neves történész, Charles Fenyvesi, Magyarországról az 56-os szabadságharc leverése után elmenekült jó nevű újságíró és történelemkutató, és az American Jewish Committee képviselője. A New Yorkban tartandó konferenciára Horthyék mellett Deák István történészprofesszort, Randolph Braham professzort, az alapvető kétkötetes The Holocaust in Hungary szerzőjét és John Shirley-t kértem föl. Az óriási érdeklődés mellett a magyar főkonzulátuson tartott, szaktörténészi szempontból is kiváló beszéde egy olyan kortárs szemtanú előadása volt, aki a témáról sokat is olvasott.
2025 nyarán a rákkal hősiesen küzdő barátom jelezte, hogy az 1944/45-ös emlékeit és Sárospatakkal fennállt különleges kapcsolatának néhány dokumentumát egy magyarországi közgyűjteményben szeretné elhelyezni. Egykori munkahelyemet, az Országos Széchényi Könyvtárt ajánlottam. Rózsa Dávid főigazgató örömmel fogadta az ötletet és 2025. szeptember 10-én ünnepi esemény keretében fogadta be a nyugalmazott amerikai nagykövet emlékiratait és a Sárospataki Ösztöndíj Alapítványhoz kapcsolódó dokumentumait.[5]
2025. október 8-án Jock feleségétől, Kathy-től jött az üzenet: „Kedves Géza, a nagyon szomorú hírrel jelentkezem: Jock ma délután meghalt.” Bár nem ért bennünket váratlanul, mégis, mint sokan mások, akik ismerték Jockot, nehéz szívvel fogadtam ezt a nagyon szomorú hírt. Különleges ember volt, sok jó ügy barátja és támogatója. Emlékét egykori diákvárosa és egész Magyarország őrzi.
Jegyzetek
[1] Hindy Iván (1890–1946) vezérezredes, 1944. október 15-én a nyilas puccs támogatója, karácsonytól a szovjet csapatok által körülzárt Budapest városparancsnoka. A kitörési kísérlet során szovjet fogságba került. Népbíróság elé állították, halálra ítélték, 1946. augusztus 29-én fölakasztották.
[2] Carl Lutz (1895–1975) svájci diplomata, Svájc budapesti alkonzulja 1942-től 1945-ig. A holokauszt idején több tízezer zsidót mentett meg a deportálástól. 1964-ben a Jad Vasem kitüntette a Világ Igaza díjjal.
[3] Az anekdota szerint, amikor Shirley 1965-ben Új-Delhibe került sajtóattasénak, a diplomáciai testület első fogadásán a magyar külképviselet vezetőjével is találkozott. A két ország kapcsolata az ún. „magyar kérdés” miatt 1963-ig tetszhalott állapotban létezett, az enyhülés ekkortájt kezdődött. Mikor Shirley a magyar misszió képviselőjével végre négyszemközt maradhatott, megölelték egymást és magyarra váltottak. A magyar nagykövet ugyanis Nagy János volt, akivel a sárospataki Angol Internátusban együtt laktak. A két diplomata tehát Új-Delhiben pataki diáktársakként egyengették Magyarország világpolitikai kapcsolatait. (a szerk.)
[4] Az Alapítvány ma is működik: https://www.facebook.com/1a.alapitvany
[5] https://oszk.hu/hirek/john-william-shirley-nyugalmazott-nagykovet-emlekiratai-nemzeti-konyvtarban_250910