Bevezető
Sárospatak az 1968. évi várossá nyilvánításakor sok tekintetben nem felelt meg a városi jogállás korabeli szabályozási feltételeinek. Az 1886-ban elveszített városi cím visszaszerzésében a döntő érvet a település történelmi szerepe és oktatási-kulturális tradíciói jelentették, s az ún. „pataki lobbi” ennek mentén nyerhette meg a politikai döntéshozókat.[i] A meggyőzés sikerességét befolyásolta az a tény, hogy ez idő tájt több párhuzamos kulturális beruházás zajlott Patakon, amelyek országos nyilvánosságot kaptak. Bár a fejlesztések egy része a várossá nyilvánításig nem fejeződött be, a folyamatban levő értékteremtő munka a döntéshozatalt kedvezően befolyásolhatta. A pozitív sajtóreflexiók pedig utólag támasztották alá a kormányzati döntés helyességét.
1964-től zajlott a sárospataki Vártemplom barokk főoltárának restaurálása. A munka eredményeiről menet közben is tudósítottak: a Magyar Távirati Iroda 1968 októberében képriportot tett közzé. A főoltár helyreállítását vezető Bleicher Nándor a Műemlékvédelem folyóiratban foglalta össze két éves tapasztalatait. Bleicher Nándor a Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat faszobrász restaurátor csoportja, mint ún. szocialista brigád brigádvezetője volt. Munkatársaival, Holzinger Ottóval, Markl Károllyal és Molnár Jánossal együtt végezték a sárospataki várnegyedben található gótikus templom barokk főoltárának helyreállítását, amely akkori áron egymillió-háromszázezer forintba került.[ii] Bleicher korábban beszámolt a berhidai templomban végzett hasonló munkájáról.[iii]
1966–67-ben megtörtént az egykori Sárospataki Református Kollégium Berna-sor épületének (akkori nevén: Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei) felújítása. 1967. június 24-én itt nyílt meg az állandó iskolatörténeti és egyházművészeti kiállítás. Az elvégzett munkáról Gazda Anikó számolt be, szintén a Műemlékvédelem folyóiratban. Gazda Anikó (1933–1990) építészmérnökként végzett a Műegyetem városépítési tanszékén. 1963-tól haláláig a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársa volt: itt készültek a Berna-sor helyreállítási tervei. Szakmai érdeklődése a népi építészeti alkotások és a település-szerkezet kérdései felé irányult. Nevét a zsinagógákkal kapcsolatos kutatásai és publikációi tették igazán ismertté. E tárgyú sárospataki vonatkozású publikációja – Sugár Péter utószavával – 2004-ben jelent meg a Zempléni Múzsában.[iv]
1968. március 17-én szintén országos közfigyelmet kapott a Béres Ferenc magángyűjteményének felajánlásával kialakított Sárospataki Galéria megnyitása a Rákóczi-várban. A létrehozás körülményeit Földes Anna újságíró részletesen bemutatta a Magyarország hetilapban, a kiállított képzőművészeti anyag tartalmi értékelését pedig a gyűjtemény megvalósításában tanácsadóként közreműködő Pogány Ö. Gábor művészettörténész végezte el a Művészet folyóiratban. Földes Anna (1930–2017) újságíró, kritikus, irodalom-és színháztörténész a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-angol szakán diplomázott. 1952-től újságíró, 1956-ig az Irodalmi Újság, majd 1993-ig a Nők Lapja munkatársa, kulturális rovatvezető. 1991–2002-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Bálint György Újságíró Akadémiájának igazgatója. Pogány Ö. (Ödön) Gábor (1916–1998) művészettörténész, művészeti író szintén a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett, majd Berlinben és Párizsban tanult. A művészettörténeti tudományok kandidátusa. 1945–1947-ben a Szépművészeti Múzeum muzeológusa, ugyanitt 1953–1955 és 1956–1957-ben főigazgató-helyettes. 1947–1950-ben a Fővárosi Képtár igazgatója, 1950–1952-ben a Múzeumi Központ elnökhelyettese. 1957–1980-ban a Magyar Nemzeti Galéria alapító főigazgatója, párhuzamosan 1960–1972-ben a Művészet és 1961–1980-ban a Művészettörténeti Értesítő folyóiratok főszerkesztője. Ő tartotta az ünnepi beszédet a Sárospataki Képtár megnyitásán.
Az alábbiakban a fent említett cikkeket tesszük közzé a szükséges magyarázó jegyzetekkel kiegészítve. A szövegközlés során a helyesírási és nyomdahibákat, névelírásokat kijavítottuk.
Tudósítások
Bleicher Nándor: A sárospataki barokk főoltár helyreállítási tapasztalatai[v]
A címben megjelölt oltár helyreállítása egy restaurátor csoport közel két esztendei munkája volt. A cikk keretében ezért csak felvillanó gondolatokról adhatok röviden számot.
A restaurátor számára minden új feladat, minden restaurálásra váró oltár legalább olyan élményt jelent, mint a régészetnek egy lelet feltárása.
Egy-egy oltár gyakran kalandos és néha kideríthetetlen körülmények között került jelenlegi helyére. Eredetének felkutatása önmagában is érdekes feladat, mert egyben a kor társadalmi, politikai kereteit is felfedi. Egy műtárgy helyreállítása során a restaurátor ezen felül még pontos képet kap egy-egy mester jellegzetes technológiájáról, formamegoldásáról is, mely az adott stíluskorszakon belül rendkívül változatos. Ez függ az alkotó egyéniségétől, származásától, de nem utolsó sorban szakmai felkészültségétől és művészi átélésétől. A munka folyamán sok, látszólag jelentéktelen apróság hívja fel magára a figyelmet, mely laikus számára semmitmondó, de a szakember sok mindenre következtethet vagy meggyőződhet belőle.
A sárospataki főoltár, írásos adatok szerint, a budai vár Karmelita templomának főoltára volt. Amikor II. József az egyházi rendeket feloszlatta és Kempelen Farkas tervei alapján a templomot várszínházzá alakították, a főoltár feleslegessé vált. Ekkor került Sárospatakra, a tűzvészben elpusztult oltár helyére.[vi] Írásos feljegyzés a szállítás módjáról nem maradt fenn, csak a szájhagyomány őrizte meg, hogy tízökrös szekér vitte Patakra. A szekerek több száz kilométeren át zötyögtek a kátyús utakon a rájuk kötözött oltár darabjaival. A megerősítő kötelek helyenként mélyen belemaródtak a hatalmas faoszlopok és fafigurák anyagába. A restaurálás során ezek a sérülések előtűntek; így adtak késői bizonyítást a fennmaradt szájhagyománynak.
A nagyméretű főoltár restaurálás előtt, a rárakódott évszázados por- és koromréteg alatt, szép kivitelű, egységes, aranyozott és vörös márványt utánzó festett felülettel bírt. A helyenként felpattogzott krétaalap vizsgálata azonban meglepő felfedezést eredményezett. Az általános vörös márványozás alól, egy régebbi – minden kétséget kizáróan az eredeti – polichrom[vii] felület tűnt elő. Az Országos Műemléki Felügyelőséggel történt megbeszélés alapján a későbbi aranyozott és festett réteget teljes egészében lefejtettük. Ekkor lett látható a finoman megfestett rózsaszín, kékesszürke és szürkészöld márványozás, melyet arany- és ezüstlappal borított ornamentika díszített. Ezt a jó érzékkel megkomponált színegyüttest bizonyos, hogy Sárospatakon festették át, a felállítás után. A kérdés csupán az, hogy a teljes átfestés miért történt. Feltételezhetően nem azért, mert a lebontás és szállítás során elszenvedett sérüléseket nem volt érdemes pótolni, ill. helyreállítani, hiszen a feltárás bebizonyította, hogy nagy felületek maradtak épek. Valószínűbb az, hogy egy egyházi mecénás vagy a helyi ízlésfelfogás nem tűrte a könnyed, világos, ékszerként csillogó színegyüttes hangulatát és a sötétvörös-arany komor, túlünnepélyes változatával ruháztatta fel az oltárt.
A színhatás megváltozásával visszanyerte eredeti jelentőségét a szobrászi munka is.
Genthon István művészettörténész szerint a főoltárt Feigh János[viii] kassai szobrász készítette a XVIII. sz. közepe táján. Feigh János nevével nemigen találkozunk a barokk szobrászat mesterei között, holott a sárospataki főoltár azt bizonyítja, hogy alkotójuk művészi kifejezésben és szakmai tudásban egyaránt kiemelkedő szobrásza volt korának. Kár, hogy munkásságából keveset ismerünk.
Érdemes megfigyelni és külön foglalkozni azzal a látszólag egyszerű szakmai fogással, mint a képen bemutatott szemek kiképzése. Az egyébként tökéletes anatómiai tudással megformált figurákon a szemhéjak valószínűtlenül mély aládolgozása, a nagy magasságban elhelyezett alakokon növeli a térbeli plasztikai hatást, fokozza az arc kifejezését, áhítatát.
Sajátos technikai megoldást mutat a következő kép is. A bájos, kb. 1 m-es kis puttó karjáról aranyozott drapéria omlik lágy redőkben a combjára és ott felcsavarodik. Amikor a krétaalap repedéseit megvizsgáltuk, kiderült, hogy a barokk mester ismerte a régi gótikus mesterek által gyakran használt drapéria-formálás fortélyát és sikerrel alkalmazta a puttó figurán. Faragás helyett a drapériát, enyves-kréta alapba áztatott vászon segítségével formálta, nagyon hatásosan. Beszáradás után újra alapozta a szokásos módon, majd laparannyal bevonta.
A bravúros technikai biztonságnak kissé már kétes értékű nagyvonalúságát bizonyítják azok a képek, melyek az egyik térdeplő szárnyas angyal mellén talált repedés vizsgálata során készültek. A mellkast rézsútosan haladó, hosszú mély repedés szelte keresztül. A könnyedén lepattogzó krétaréteg alól előtűnt az egykori fatörzs sérüléséből keletkezett üreg, mely egy kéregdarabbal volt befedve. Az egy törzsből kialakított figura testén áthúzódó forradást a mester nem pótolta be szakszerűen faanyaggal; talán azért mert az idő sürgette, vagy egyszerűen abból az elgondolásból kiindulva, hogy az angyal 15 méterrel a hívők felett helyezkedik el. Az már természetes, hogy mi, a mester késői követői, a forradás gondos kitisztítása és fertőtlenítése után, a hiányzó anyagot bepótolva az üreget végleg felszámoltuk.
A következő képek egy kar és egy szárny illesztéséről és felerősítéséről adnak fogalmat. Ez a módszer sem támasztja alá a gyakran hallott és már szinte közhelynek számító megállapítást: ,,bezzeg a régi mesterek tudtak gondosan dolgozni”. Facsapok és enyvezés helyett a megerősítést kovácsolt vasszegekkel végezték. A szárny felerősítését a képen látható, kb. 30 cm-es kovácsolt vasszeg látta el, nem éppen kíméletes módon, megrepesztve a test faanyagát.
A képek bemutatásával nem az a cél vezérelt, hogy lerontsam az egykori mesterek értékét, hanem az, hogy minél átfogóbban ismertessem munkájukat. Zsenialitásuk illusztrálására is bemutatok néhány képet.
Nézzük meg a stipes[ix] homlokzati részét díszítő reliefet. A művész a szent családot olyan bájos, idillikus falusi életképben ábrázolja, amely úgy hiszem, egyedülálló a magyarországi egyházművészetben. Egy falusi mesterember otthonának derűs rendjét, nyugalmát sugározza ez a kép. A jobb oldalon álló Szt. József szorgalmasan dolgozik, padja felett a falon rendben sorakoznak szerszámai. A kézimunkázó Mária mögött takaros glédába vannak rakva a főzőkanalak és tányérok. A helyiség közepén a gyermek Jézus szedegeti össze játékból az elhullott fadarabokat, egy kisangyal szolgálatkész segítségével. A kép nézése közben, önkéntelen felvetődik az a gondolat, hogy a mestert gyermekkori emlékei ihlették a dombormű megkomponálásában.
Feltétlenül meg kell még említeni a Szt. József életét ábrázoló relief-sorozatot, melyek drámai kifejezésmódjuk mellett a mesterségbeli virtuozitás iskolapéldái. A művész szinte a mozgalmas körplasztika illúzióját teremti meg azzal, hogy a jelenetek alakjainak egy-egy részét, kart, fejet, vállat, biztos arányérzékkel kiemel a síkból. Nincs módomban, bár megérdemelné, hogy külön ismertessek minden egyes részletet.
A főoltárral egy időben folyt a sárospataki trinitárius templomból származó két mellékoltár helyreállítása is. A munka közben szerzett tapasztalataimról, remélem, lesz még alkalmam írni.[x]
Végezetül bemutatom a teljes főoltárt – egyelőre még csak restaurálás előtti állapotban.[xi] Monumentális figuráival, realisztikus relief-sorozatával és lendületes vonalvezetésű ornamentikájával az oltár-együttes hazánk egyik legszebb barokk kori alkotása.
Gazda Anikó: Sárospatak, Tiszáninneni Református Egyházkerület múzeumépülete[xii]
A híres sárospataki kollégiumnak a XVIII. században emelt nagy épületkomplexumát a helyi református múzeum egy 1878 előtti években készült rajzáról ismerjük. E rajz szerint az épület U-alakú volt: két párhuzamos szárnyát Beleznay- és Berna-sornak nevezik, ezeket az átjáróval és a fölötte toronnyal ellátott ún. Csengettyű-sor kötötte össze. A hatalmas kollégiumépület nem egyszerre épült. Az említett rajzon levő, 1829-ben Szűcs István nyugalmazott rajztanár által készített feliratok szerint a Csengettyű-sor volt a legrégibb szárny, amelyet 1767–68-ban emeltek, ezután 1771–72-ben a Berna-sor következett, s legutolsónak 1789-ben keletkezett a vele szemközti Beleznay-sor. Ma ennek a nagyon szép barokk együttesnek csak egy emléke van: a Berna-sor, mivel a Csengettyű-sort a múlt század utolsó harmadában lebontották, s a Beleznay-sort a mai nagyméretű kollégium épület építésekor átépítették. A Berna-sor ma az új kollégium udvarán áll, eredeti összefüggését elveszítve, nagy fáktól takarva. Jelenleg a Tiszáninneni Református Egyházkerület Múzeuma található benne és az iskolához tartozó lakás.[xiii]
A régi Berna-sornak talán eredeti funkcióját világítja meg az az 1819-es alaprajz, amelyet Leopoldus Lovas készített és ugyancsak a múzeum tulajdonát képezi. A feliratok tanúsága szerint a földszinten borkimérés, ábécések osztálya, kamrák, a Csengettyű-sorhoz tartozó utolsó helyiségben pedig előadóterem volt.
A legkeletibb helyiség a földszinten és emeleten a Berna-sornál korábbi épületrész: ez a rész a Csengettyű-sorhoz tartozott és fennállt a Berna-sor hozzáépítése előtt. Szintje a földszinten ma is mélyebb a Berna-sor szintjénél, az emeleten megtalálható a Berna-sor építése előtti időkből való ablak.
A már említett, 1878 előtti rajzon látható pilaszteres[xiv] homlokzatdíszítést az 1966. évben végzett falkutatás feltárta, hogy az árkádos folyosó később épült az épülethez, az épület árkádos oldalán, az árkádok mögött, az épület falán. (sic!)
A falkutatás kimutatta, hogy bár a mai homlokzati nyílások nyílászáró szerkezetei másodlagosak, az eredeti nyílások a maiak helyén voltak.
Épületünk déli oldalának nagy részén, ma a földszinten és az emeleten nagyívű nyílásokkal tornác, illetve lépcsőfeljárat húzódik. A falkutatáskor kiderült, hogy ez a tornác és lépcsőfeljárat, amely épületünkhöz másodlagos, (sic!) maga is három különböző időpontban épült. A középső két nagy ív az első időből származik. Keletkezését azzal az időszakkal hozhatjuk összefüggésbe, amikor az emeleti első négy szobában tanári lakást helyeztek el (ezt már az 1819-es alaprajz mutatja.) Ehhez a részhez külön feljárat volt szükséges, míg a további emeleti szobák (szertárak) megközelítése a Csengettyű-sor felől történt.
Csak feltevéseink vannak az árkádos folyosórész korát illetően. A későbarokk pilaszteres homlokdísz, mindenképpen terminus post quem,[xv] amelyet a folyosórész az épület déli oldalán megszüntetett. Elképzelésünk szerint azonban a folyosórész két korábbi periódusa nem sokkal az épület megépítése után készülhetett – erre enged következtetni az íves, árkádos kialakítás, amely későbarokk-kori, klasszicista parasztházainkon, sőt kisebb vidéki kúriákon olyan kedvelt és szerencsés homlokzati elem.
Az 1819-es alaprajzon az épület ezen részén fal látható, amelyből talán az árkádsorra következtethetünk, ez azonban lehet kerítésfal is, amely a rajzon sokkal tovább húzódik, mint az épület. Mindennek ellenére azt gondoljuk, hogy az épület árkádos tornáca, de legalább két nyugati szakasza, már a XVIII. század végén, vagy a XIX. század elején fennállt.
Az épület funkciója a XIX. század hetvenes éveiben megváltozott: a kollégium küldöttségi szállásává alakult. Az emelet nyugati szobája ekkor ebédlőül szolgált, s hozzá az udvarról közvetlenül vezetett falépcső, melyet később lebontottak. A Csengettyű-sor lebontása után megmaradt része annak egy-egy megcsonkított földszinti és emeleti helyisége, most már mint a Berna-sor. Épületünk északi homlokzatának ez a régi Csengettyű-sori szakasza ma csupán egy későbbi ablakkal van áttörve és ezen (mivel eredetileg nem volt homlokzati fal) nem folytatódik a pilaszteres díszítés. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ilyen későn: a követségi szállás kialakításával vagy a Csengettyű-sor lebontása után készülhetett a folyosónak a Csengettyű-sorból megmaradt helyisége előtti meghosszabbítása. Idáig ugyanis az emeleti helyiségeket közvetlenül a Csengettyű-sorból lehetett megközelíteni, most ennek híján, szükség volt a Berna-sor felőli (méghozzá a küldöttségi szállás-funkció miatt külön bejáratú) megközelítésére. Így az épületnek ez a része, építészetileg is a Berna-sorral összetartozóbb képet kapott.
A megmaradt épület alaprajzi rendszerében az idők folyamán – az előzőkben említetteken kívül – lényegesebb változások nem történtek. Csupán a nyílások és a nyílászáró szerkezetek mérete, – ritkán helye – változott, a válaszfalak az 1819-es alaprajzhoz viszonyítva ugyanazon a helyen maradtak.
A helyreállításnak ezért csak kevés részletében kellett változtatnia, hogy az épület az eredetihez hasonlóvá váljék. Az épület alaprajzi rendszere változatlan maradt, a belső helyiségekben – a kiállítás rendezése és korszerűsítése érdekében – néhány változtatás történt. A nyugati falon levő két belső ablakfülkét befalaztuk, néhány későbbi átépítést mutató ajtónyílást megszüntettünk és a nyílások axisát helyreállítottuk. A múzeumi igényeknek megfelelően a keleti helyiség egyik ablakát ajtónyílássá alakítottuk át. Az emeleti ajtószerkezet és az ablakrácsok hasonlók – de nem azonosak – az eredetivel. A földszinten a nyugati homlokzati apácarácshoz hasonló, egységes rácsokat helyeztünk el az ablakszerkezetek közé. A múzeumi iroda és a kiállítási helyiségek bejáratához új védőrácsot helyeztünk el. Az emeleti folyosó hiányzó szakaszát fagerendás födémmel kiegészítettük. Az épület korábbi bádogfedése helyett műemlék-palafedés készült.
Az 1878. évi rajz alapján történt falkutatás az eredeti barokk architektúrát feltárta, így ennek alapján készülhetett a homlokzat helyreállítása. A pilaszterek helye, magassági és vízszintes mérete az eredetivel megegyező. Az épület színezésénél az építési korszakokat igyekeztünk szétválasztani, oly módon, hogy ez az épület homlokzati egységét túlságosan ne befolyásolja. Az eredeti barokk épületet két színnel (sárga és fehér) színeztük. A Berna-sornak a Csengettyű-szárnyhoz csatlakozó részét – melyet később lebontottak – fehér meszeléssel jelöltük. Ugyancsak fehér meszeléssel készült a déli árkádos folyosó külső és belső fala. A folyosó belső falát – a folyosó egysége érdekében – meszeltük fehér színnel s ezen a korábbi homlokzati architektúrának csak a pilaszterrendszerét jelöltük – a mezők színezését mellőztük. A homlokzat eredeti színezése barnás, sárgás meszelés volt. A helyreállítás során, a jelenlegi környezet színhatását mérlegelve, az eredetinél erősebb színeket választottunk. A homlokzat festéséhez szükséges szintetikus festékanyagot a Rotterdami Református Egyházkerület ajándékozta az épület helyreállításához.
A helyreállított épületben a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteménye kapott helyet. A kiállított tárgyak három nagy témakört ölelnek fel. Az első Comenius sárospataki tartózkodásával, pedagógiai működésével foglalkozik, a második a sárospataki kollégium a magyarországi iskolatörténet írásos dokumentumait és a régi felszerelési és oktatási-szemléltető tárgyakat mutatja be. Ezen kívül református templomi berendezési és felszerelési tárgyakat, edényeket, textíliákat is láthatnak a látogatók, az újjáalakított kiállítási tárlókban.
Az összegyűjtött anyag dr. Újszászy Kálmán gyűjteményi felügyelő és Takács Béla múzeumigazgató munkáját dicséri.
Az épület helyreállítása az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából, az O.M.F. nyíregyházi építésvezetőségének kivitelezésével 1966–67-ben készült. A terveket és a történeti kutatást a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet Műemlék Osztálya készítette 1965–66-ban.
Földes Anna: Pataki patrióták. Bodrog-parti Athén Galéria[xvi]
Bodrog partján van egy város … – énekelték régen, de éneklik még ma is nosztalgiával Sárospatakon.[xvii] Kevés város van, amely ennyi történelmi emlékkel, hagyománnyal táplálná a helybeliek lokálpatriotizmusát és a vendégek, látogatók hirtelen ébredő rajongását.
Az Árpád-kori Retelpatak, az I. Rákóczi György korában számontartott Örspatak emléke éppen úgy beletartozik a városlakók tudatába, mint a későbbi Sárospatak múltjának számos hősi fejezete. A bodrogparti vár nemcsak abban különbözik az ország többi várától, hogy szabályszerű címe, házszáma van (Kádár Kata u. 21.),[xviii] hanem abban is, hogy a függetlenségi harcok emlékén kívül a forradalom és a kultúra végvárának hagyományait is őrzi.
„Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánjai” – írta 1849. július 9-én Petőfi Sándor.[xix] Bocskai hajdúira gondolt, vagy Wesselényi összeesküvő-szövetségeseire, Thököly Imrére, Zrínyi Ilonára, a gyermekségét Patakon töltő II. Rákóczi Ferencre, Esze Tamás jobbágyaira – vagy a Bodrog-parti Athén polgáraira, a várárnyéki kollégium híres pataki diákjaira, Bessenyeire, a Kazinczyakra, Csokonai Vitéz Mihályra, Kossuth Lajosra, Teleki Lászlóra, Erdélyi Jánosra, Tompa Mihályra – mindegy is. A lényeges és jellemző Pataknak az a köveket összetartó hagyománya, amely egyetlen nap alatt megragadta és vallomásra késztette az odalátogató Petőfit. És a költő aligha töprengett, amikor egymondatos vallomását papírra vetette levelében, hogy vajon város-e Sárospatak?
Annál több fejtörést okozhatott az új magyarországi útikönyv megfelelő fejezete szerkesztőjének, amíg megfogalmazta, hogy Sárospatak „egyes részleteiben határozottan városias jellegű község.”[xx] Törekedni kellett, hogy a közigazgatási tények ne kerüljenek ellentétbe a hagyománnyal, a turistaélmények a térképpel, s az olvasók tudomásul vegyék: Sárospatak jelenleg község ugyan, de a legvárosiasabbak közül való.
Városnak lenni nemcsak közigazgatási rang, nemcsak anyagi előny egy település számára, hanem bizonyos normákat is jelent. A városiassághoz tartozik a fejlett közművesítés és az ipar. Alighanem rövidesen minden szempontból korrigálni kell majd az útikönyvnek azt a mondatát, amely szerint Sárospatak „ma mezőgazdasági jellegű, szerényen iparosodó község”, hiszen a Csepel Művek ide helyezett gyárrészlegének tevékenysége már szétfeszíti a „szerény iparosodás” kereteit és mértékét.
Legendák keringenek a debreceniek összetartásáról. Velük alighanem csak a patakiak vetekedhetnek. Az egykori kollégisták ugyanis 20 éves kortól 80-ig összetartanak.
A község vezetői és az egykori diákok (köztük tanárok, diplomaták: dr. Harsányi István pszichológus, Pécsi Sándor színész, dr. Seres Imre jogászprofesszor, Képes Géza költő és műfordító, Béres Ferenc népdalénekes és mások) elhatározásából született meg az Iskolakert szoborállományának fejlesztése is. A híres 12 holdas parkban Tompa Mihály, Kazinczy Ferenc és Lajos, Lorántffy Zsuzsanna szobra mellé úgy tervezik, hogy később felállítják a híres pataki diákok szobrait is.[xxi]
Messze földről jönnek a látogatók a várba, a híresen szép Perényi-loggia, a Vöröstorony, a Lorántffy-szárny és a Rákóczi Múzeum megtekintésére. (Hát még ha a volt trinitárius kolostor helyén létesülő 60 ágyas korszerű szálloda is elkészül![xxii]) Gyorsuló ütemben halad az Amerika felfedezésének évében épült katolikus templom – a hazai gótika ritka szép emléke – helyreállítása is.[xxiii]
A legközelebbi hetekben – március 17-én – avatják a Sárospataki Galériát.[xxiv]
Minden országjáró, művészetszerető ember tanúsíthatja: a képzőművészet ma már igazán nem fővárosi monopólium. A debreceni Déri Múzeum Munkácsy-gyűjteménye, a kaposváriak Rippl-Rónai anyaga, főként pedig a pécsiek impozánsan gazdag, a Gegesi-, a Forgács–Hahn- és a Tompa Kálmán-gyűjteményből kiteljesedő képtára, de a székesfehérváriak állandóan gazdagodó kortársi (sic!) anyaga is erre figyelmeztet. Sárospataknak azonban – bár a felszabadulás után, az azóta sajnálatosan megszűnt Alkotóház léte valóban képzőművészeti centrummá is tette[xxv] – mostanáig nem volt saját képgyűjteménye.
A felajánlások látványos-huszáros gesztusát nálunk mindig is legendává színezte a hagyomány. A „vitam et sanguinem”[xxvi] megajánlását, Széchenyi István Akadémia-alapítását még azok is jelesre fújták az iskolában, akik egyébként vajmi keveset tudtak a történelemből. Meglehet, néhány évtized múltán az a májusi délután is legendává színesedik, amelyen Béres Ferenc népdalénekes felajánlotta: évtizedek óta gyarapított képgyűjteményének színe-javát egy megalapítandó sárospataki galéria alapjául a városnak adományozza.
A jövendő legenda anyaga voltaképpen már együtt is van. 1934 szeptemberében egy rozoga parasztszekér tizenkétórás döcögés után megállt a híres pataki kollégium udvarán. A nehézmozgású, subás parasztember után két megszeppent fiú kászálódott le, még innen a kamaszkoron. A kollégiumi beiratkozás formaságait elfedte a látvány izgalma: boltívek, oszlopok, faburkolatos termek, könyvektől roskadozó polcok és íróasztalok, amikor ők villanyt és vasutat is először láttak életükben! És a kisebbik fiú, miután nyolc évet tölt az Alma Materben, néprajzot és művészettörténetet tanul az egyetemen, országosan ismert nevű énekes lesz. (Bejárja az országot, sőt Európát, eljutott Ázsiába, tavasszal Ausztráliába készül, 4500 hangversenyt tartott, 150 ezer kilométert utazott.) Közben otthont teremtett, művészbarátságokat kötött, megtakarított forintjaival szenvedélyesen járta a képaukciókat, bizományi áruházakat, és néha felötlött benne: milyen jó lenne ezt a változatos, izgalmas, tartalmas életet meghálálni azoknak, akiktől szülei után a legtöbbet kapott – a patakiaknak.
A kötelék, amely az iskolához fűzte, évtizedek alatt sem lazult. Gyakran lejárt szerepelni – a fellépés honoráriumát minden alkalommal kollégiumi célokra, ösztöndíjakra fordította – patronálta a diákok énekegyüttesét, és valahányszor meghívták, ha tehette, leutazott az érettségizők búcsúztatására.
Szakemberek talán forintban is ki tudják fejezni, mennyit ér az a papírlap, amelyen Béres Ferenc írásban is közli a várossal – Tóth József vb-elnökkel[xxvii] – szándékát. A képgyűjtemény jövendő látogatóinak a forintösszegeknél többet mond a névsor: Mednyánszky László, Iványi-Grünwald Béla, Tornyai János, Nagy István, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Holló László képei alkotják a felajánlott gyűjtemény javát. A huszadik század klasszikussá lett nagyjain kívül, élő mesterek festményei és grafikái, Csohány Kálmán, Kondor Béla és mások munkái is szép számmal szerepelnek az anyagban.
A megajánlás gesztusát a hagyományoknak megfelelően követte a felhívás: az illetékesek a leendő Sárospataki Galéria nevében az egykori pataki diákokhoz, az Alkotóház régi művészvendégeihez fordultak, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez. A visszhang valóban ígéretes volt. Bartha László, Buza Barna, Kiss István, Kurucz D. István, Kucs Béla, G. Nagy András, Szabó Iván, Urbán György nyomban felajánlott műveket – ki egy, ki több alkotást – a születő galériának.
Csatlakozott Patak patrónusaihoz, művész mecénásaihoz a Nemzeti Galéria is, amely – Pogány Ö. Gábor irányításával – készséggel vállalta a felajánlott gyűjtemény és a beérkezett anyag átvizsgálását, szükség esetén az egyes képek restaurálását, keretezését és az első kiállítás szakszerű rendezését is.
A további, időszaki kiállításokról még korai szólni, bár a tervek kialakulóban vannak. A patakiak valóban az élő művészetnek kívánnak helyet adni a tegnapi hagyományokat őrző várban és a városban is. Arról álmodnak, hogy idővel visszanyeri rendeltetésszerű használatát az egykori (jelenleg átmeneti diákszállásnak igénybe vett) Alkotóház és kialakul a fiatalok művésztelepe is. A Bodrog-parti Athén egy hegyaljai Nagybánya babérjaira áhítozik. Ez azonban még a jövő álma. Maga a Sárospataki Galéria azonban már nem terv, hanem a példamutató kezdeményezés reális eredménye. Olyan, valóban új típusú kulturális intézmény, amelynek nemcsak jövendő tevékenysége, hanem születése is tanulságos.
Pogány Ö. Gábor: A Sárospataki Galéria[xxviii]
Különös művelődéstörténeti jelentősége van a múltkoriban megnyílt Sárospataki Galériának. Nemzeti hagyományaink egyik legbecsesebb tűzhelyénél éleszti fel a képzőművészet iránti érdeklődést, a magyar géniusz egyik legtermékenyebb műhelyének tanulságait kívánja felidézni képek és szobrok segítségével. Sárospatak már volt egyszer messze földön híres művészeti tevékenység színhelye, a Perényiek idején, a XVI. század közepén, a magyar későreneszánsz felvirágzásának otthona. Minden lehetőség megvan ahhoz, hogy szocialista hazánk képzőművészeti kultúrájának aktív terjesztője, példás bemutatója legyen, hathatós közvetítőjévé váljék mindazon szellemi törekvéseknek, melyek a nép műveltségének gazdagításán keresztül szolgálják a nemzet érdekeit, terjesztik a humanista közgondolkodást.
Eléggé ismert már a Sárospataki Galéria létrejöttének története. Az egykor volt pataki diák, Béres Ferenc, népzenénk kiváló szakértője, képzett etnográfus és művészettörténész a maga gyűjteményének felajánlásával kezdeményezte e művészeti múzeum megteremtését. Sárospatak Tanácsa megértéssel, lelkesedéssel fogadta a kezdeményezést, rögtön átlátta, hogy a vállalkozás sikere nagymértékben hozzájárulhat a hajdani „szabadalmas város” kulturális tekintélyének újjáéledéséhez, progresszív múltjának aktualizálásához, „a magyar forradalmak oroszlánbarlangjá”-nak – ahogyan Petőfi 1847-ben írta[xxix] – eszmei érdemű korszerűsítéséhez. De felismerték a galéria-alapítás fontosságát azok is, akiket közvetlenül, személyükben, biográfice talán nem érintett Béres Ferenc felszólítása, ám megértették a terv nagyszerűségét, mert megindította őket a történelmi haladás tudatosításának szép feladata. Az intézmények közül a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja kért részt a sárospataki képtár megszervezésének, megrendezésének a munkájából, gyűjteménye megteremtésének előkészítéséből. De személy szerint sok művész adományozóként sorakozott fel az alapítók között is, a maga művei közül egyet vagy többet felajánlott a törzsanyag gyarapítására. Az ország szinte minden vidékéről küldtek ajándékot festőink, szobrászaink, grafikusaink, a fővárosból, Szolnokról, Salgótarjánból, Debrecenből, Vácról, Gyuláról, Kőszegről és természetesen magáról Sárospatakról. Igencsak kitettek magukért a borsodi művészek, közülük is a miskolciak, akik hatásos grafikai lapokkal egészítették ki a nyitó tárlat összképét. Egy remekmívű fametszetsorozat még a határokon túlról is érkezett.
Valljuk be, szívszorító élmény a legnemesebb intellektuális elkötelezettség részesévé lenni, a nemzeti közművelődés vonzó tradícióit folytatni. Szédítő sodrásba kerül az, aki azonosítja magát Sárospatak történelmével. Ha van benne elegendő kurázsi, csatlakozhat Balassi Bálinthoz, amint visszatér innen a végekre. Radikalizmust Tokaji Ferenc kapitánytól tanulhat, hősiességből Zrínyi Ilonától, közösségi lelkiismeretből II. Rákóczi Ferenctől vehet leckét. Az írástudó felelősségéről mindent megtudhat Kazinczy Ferenc, Erdélyi János, Móricz Zsigmond hűségéből. S magyar voltának legelemibb érzeteihez is feledhetetlen impulzusokat kaphat itt, hiszen Kossuth Lajos neve se választható el Pataktól; a legélesebb helyzetekben pedig nemzeti létünk esélyeinek mindig volt és van valamilyen kapcsolata Kossuth Lajossal.
Kérdezhetné valaki, hogy mi köze a mai tárlatlátogatónak a história terhes példázataihoz, vagy akárcsak azt, hogy miért is kelljen egy képzőművésznek napjainkban magára vennie több évszázad még oly ünnepélyes intését, régi zord idők eszmetörténeti következtetéseit. Sokan vannak már, akik sejtik, hogy az életszínvonal emelkedése, a modern gépi civilizáció sok kellemes praktikuma se ment fel az etikai problémák komolyan vétele alól. A közösség, a nép, a nemzet, a dolgozó emberiség sorsától független magánkertben senki se mulathatja magát gyanútlanul; korunk, embertársaink gondjai elől senki se menekülhet az egyéni boldogság szigetére. Ezért találkozik szívesen művész, író, pedagógus, tudós, munkás, politikus Sárospatak megszentelt falai között, az építő szándékú nemzeti öntudat alkotó céljaihoz igazodva. Terjed a felismerése annak, hogy korunk közéletében nem történhet semmi, ami mindannyiunkra ne tartozna. Első pillantásra talán nem is nagyon fontos az, ami a festőt, szobrászt foglalkoztatja, messzi összefüggésben, idő és tér viszonylataiban viszont minden visszahat az ország közérzetére, a dolgos hétköznapok, a bensőséges ünnepek hangulatára. A Sárospataki Galéria megszületése jelképes esemény, a közvélemény egészséges formálódásának bizonyítéka, arra emlékeztet, hogy múltunk, jelenünk, jövőnk alakulásában milyen mélyreható szerepet tölt be a társadalmi tudat, a megfontolt cselekedetek, hazafias reflexek, a népünkkel szolidáris mozgalmak bonyolult szellemi-lelki együttese. A műtárgyakban, a műtárgyak mögött lehetetlen nem látni emberek, kollégák, elvtársak, magyarok készségét, mellyel összefogtak a közös ügy intézésére, a kultúrhistóriai örökség igazolására, azért, hogy hazánkban megint létesüljön egy értékes intézmény, maradandó módon fejeződjék ki igazság és szépség, magyarság és műveltség, tehetség és meggyőződés, haladás és művészet.
A kiállítás – addig is, mígnem a Sárospataki Galéria saját otthonába költözhet[xxx] – a Rákóczi Múzeumban kapott helyet. A főlépcsőházi bejáratnál Gy. Szabó Béla hónapjai fogadják a vendégeket, ezek a nagyszerű metszetek, melyek az erdélyi tájak szép motívumaival, az évszakok atmoszférájának meghitt lírájával érzékeltetik a természet folytonos változásának megunhatatlan élményét. Az impozáns foyerban sorakoznak fel még Andrássy Kurta János, Chiovini Ferenc, M. Makkai Piroska, Kunt Ernő, Gácsi Mihály, Palitz József, Mészáros Lajos grafikái. Meggyes László egy hangulatos vízparti akvarellel, Luzsicza Lajos egy gouache-tájjal[xxxi] szerepel itt, Berényi Ferenc pedig két finomvonalú monotüpiával.[xxxii]
Az emeleti előtér már rendkívül összetett anyaggal, festmények, grafikák, szobrok izgalmas együttesével ad ízelítőt az ország e legfiatalabb galériájának gazdagságáról. Egy dekoratív fülkében Rippl-Rónai József litói,[xxxiii] a pesti lányok kompozíciós ötletei gyönyörködtetik a közönséget. Tárlókban tanulmányozhatók Seres János linómetszetű művészportréi, Lenkey Zoltán rézkarc lovai. A már történeti anyagnak tekinthető művek közül Iványi Grünwald Béla balatoni aranyhídja, Katona Nándor tátrai részlete, Edvi Illés Aladár kisvárosa, Szüle Péter köpülő menyecskéje figyelemre méltó. Nemesveretű múzeumi darab Mednyánszky László „Magas Tátra a Csorba tóval” és Rudnay Gyula „Tiszapart” című festménye. Meglepően előnyös benyomást kelt Csuk Jenő „Lovak az itatónál” című olajképe. Kosztolányi Kann Gyula egyik legmodernebb alkotása, a „Kerti szék” is Sárospataknak jutott. Tornyai János tiszaparti füzese a vásárhelyi mester expresszív festői lendületét jól képviseli. Holló László izgalmas életművéből három értékes festmény került ide, helyi vonatkozásain túl különösen a pataki cigánysorról készült városképe számíthat nagy sikerre feszültséggel teli mozgalmassága, árnyalt színessége miatt.
Jelentősnek mondható a plasztikai anyag. A sort Stróbl Alajos klasszikus művének, az „Anyánk”-nak bronzfeje nyitja meg. Pásztor Jánostól az „Arató lány” és a „Magvető” látható, Hiesz Gézától a „Fürdő után”, Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól a „Rákóczi” félméteres terrakotta redukciója. Századunk első felének úttörő nemzedékéből Vedres Márk, Beck Ö. Fülöp, Rubletzky Géza, Bokros Birman Dezső, Csorba Géza, Ferenczy Béni, Pátzay Pál, Erdey Dezső vonult fel néhány emlékezetes mintával. Mai mestereink közül Mikus Sándorral „Felszabadulás”, Szabó Ivánnal „Dózsa felkelő” című majd egyméteres bronzszobra révén ismerkedhet meg az avatatlan látogató, Kerényi Jenőt támaszkodó nője mutatja be. Buza Barna, Csucs Ferenc, Pándi Kiss János, Schaár Erzsébet egy-egy jellegzetes műalkotással sorakozik kollégái mellé. Az újabb nemzedékek se hiányoznak, Kamotsay István, Kiss István, Kóthai Nándor, Kucs Béla, Marton László, R. Kiss Lenke, Somogyi Árpád kipróbált képességeivel jelentkezett Sárospatakon.
[i] A várossá nyilvánítás eseményeiről lásd: Bolvári-Takács Gábor: Sárospatak várossá nyilvánítása 1968-ban. Dokumentum-összeállítás a döntés előzményeiről, folyamatáról és visszhangjáról = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 3. szám, 2018. ősz, 5–105. o.
[ii] Műemlék-műkincs – Restaurálják a sárospataki gótikus templomot. Kunkovács László MTI-képriportja, 1968. október 18. = https://archivum.mtva.hu/photobank/item/MTI-FOTO-b21Ub2ZpYkdYRnAzV1ZhRHlRbEJNUT09
[iii] Bleicher Nándor: A berhidai templom barokk oltárának restaurálása. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6., Veszprém, 1967. 411–418. o.
[iv] Zsidó közösségi épületek Sárospatakon. Gazda Anikó rekonstrukciós vázlata, 1989. Közzéteszi: Bolvári-Takács Gábor, utószó: Sugár Péter. = Zempléni Múzsa, IV. évf. 4. szám, 2004. tél, 76–83. o.
[v] Bleicher Nándor: A sárospataki barokk főoltár helyreállítási tapasztalatai = Műemlékvédelem, XIII. évf. 1969. 2. szám, 71–74. o. A cikkben szereplő, a szerző által készített tíz fényképet nyomdatechnikai okból nem közöljük.
[vi] 1788-ban történt.
[vii] polikróm: sokszínű
[viii] Genthon szerint a művész neve nem Feigh, hanem Fegh János. Vö: Genthon István: Magyarország művészeti emlékei, 2. kötet. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1961. 250. o.
[ix] stipes: az oltár vízszintes síkja alatti tömb- vagy szarkofágszerű alsó rész
[x] A publikációt nem sikerült fellelni, valószínűleg nem készült el.
[xi] Ez kép nem szerepel a cikkben.
[xii] Gazda Anikó: Sárospatak, Tiszán inneni (sic!) Református Egyházkerület múzeum épülete = Műemlékvédelem, XIV. évf. 1970. 4. szám, 231–234. o. A cikkben szereplő ábrát és két fényképet nyomdatechnikai okból nem közöljük.
[xiii] A kollégium építéstörténetéről lásd: Hörcsik Richárd: A Kollégium épületeinek története. In: A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára. (anonim szerkesztő: Barcza József) Református Sajtóosztály, Budapest, 1981. 262–274. o.
[xiv] pilaszter: a fal síkjából kiemelkedő, négyszög keresztmetszetű, fejezettel és lábazattal képzett felülettagozó elem, amely tartópillér hatását kelti
[xv] terminus post quem: az az időpont, amely után valami megtörtént vagy meg kellett történnie
[xvi] Földes Anna: Pataki patrióták. Bodrog-parti Athén Galéria = Magyarország, V. évf. 10. szám, 1968. március 20. 27. o.
[xvii] Szigethy Ferenc – H. Bathó János: Bodrog partján… című diákdaláról van szó.
[xviii] ma: Szent Erzsébet utca
[xix] Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. XI. levél. In: Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése. Magyar Helikon, Budapest, 1967. 366. o.
[xx] Magyarország. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Szerkesztette: Papp Antal et al. Panoráma, Budapest, 1968. 317. o.
[xxi] A terv megvalósult: az Iskolakertben jelenleg 19 szobor található, közöttük 16 volt pataki diák.
[xxii] A Borostyán szálloda és vendéglő 1968 májusában nyílt meg.
[xxiii] A vártemplom helyreállítása 1970-ben fejeződött be.
[xxiv] A cikk megjelenésekor a Sárospataki Galéria már megnyílt.
[xxv] A Rákóczi várban 1947–50-ben Szabadművelődési Akadémia, majd 1959-ig a Művészek Alkotó Otthona működött.
[xxvi] vitam et sanguinem: életünket és vérünket; a magyar rendek üzenete Mária Teréziának
[xxvii] vb-elnök: a városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke, azaz tanácselnök
[xxviii] Pogány Ö. Gábor: A Sárospataki Galéria = Művészet, IX. évf. 7. szám, 1968. július, 22–24. o. A cikkben szereplő kilenc reprodukciót nyomdatechnikai okból nem közöljük.
[xxix] Petőfi Sándor: Úti levelek…, i. m.
[xxx] A Sárospataki Képtár 1982-ben költözött a mai, Szent Erzsébet utca 14. szám alatti székhelyére.
[xxxi] gouache: vízfestési technika
[xxxii] monotípia: egyedi grafikai technika, amelynek során fémlemezre készült festmény nyomtatnak papírra
[xxxiii] litó: litográfia, azaz kőnyomat: sokszorosító grafikai technika, amelynek során a kép csiszolt kőlapra kerül