(fordította és a bevezetőt írta: Tusnády László) Műemléki és múzeumi tudósítások Sárospatakról, 1968–1970 (közzéteszi: Bolvári-Takács Gábor)
Tusnády László: Atatürk századik éve. Bevezető egy nép újjászületésének eposzához
Volt idő, amikor sok szó esett Nazim Hikmetről. Akik hajdan emlegették, lehet, hogy megbánták, vagy úgy érzik, hogy az érdeklődők, az olvasók elpártoltak tőlük, és ők ugyanezt cselekszik Nazim Hikmettel. Ezzel elárulják, hogy egy nagy költő valóságos értékeit ők sem tudták felmérni, és számukra sincs – legalább élethossziglan (-fogytiglan) létező – irodalmi érték, sőt ezek számukra is a változó kánonok léggömbjeivel együtt pukkannak szét. Vagy még rosszabb okuk van az elidegenedésre: valami meggyőzte őket arról, hogy Hikmet csak talmi politikai kérdés, tehát a művészet berkeiben nem érdemes sok szót ejteni róla.
Mindez fölöttébb érdekes dolog, jó volna vele foglalkozni – magától az adott költőtől függetlenül is –, hiszen általános jelenségről van szó. Ennek a lényege idehaza nem tűnik fel igazán. Harminc évvel ezelőtt elég volt pár hetet tölteni például Olaszországban úgy, hogy a könyvesboltokat, könyvtárak állományát tanulmányozta az ember, esetleg a művelődési élettel foglalkozó rádiók műsorát hallgatta, és rögtön rájött arra, hogy ott igen nagy az érdeklődés a Szovjetunió utáni orosz irodalom iránt is. Joggal mondhatja magában ez az illető, hogy lám, az egyszerű emberi kíváncsiság, őszinte érdeklődés több mint a testvériséget hamisan zengető szavak, az előírásos lelkesedés.
Az a világnézet, amelyet Nazim Hikmet (1901–1963) hirdetett, vallott, örökké idegen volt a számomra, mert kiiktatta „a gépből” – a társadalom életéből, rendjéből „a fő csavart”: „a kegyeletet”, a szeretetet, magát az embert igazi hitével együtt. Sátáni erők eszköze lett. Hikmet viszont nem a lombiktársadalom szolgája volt, hanem őszintén hitt abban, hogy a nyugati meghasonlásos rend helyett a törökök önmaguk maradhatnak. Meggyőződéséért a halált is derűsen vállalta. Szerelmétől úgy búcsúzott el, hogy vigasztalta: ne bánkódjon, hiszen a küldetés teljesítése magasztos dolog, és ami rá vár, az mindehhez képest nem oly lényeges esemény. Atatürk megváltoztatta a halálos ítéletet. A vég nélkülinek látszó rabság során súlyos betegség zúdult a költőre. Éhségsztrájkot kezdett. Sokan küzdöttek az életéért, kiszabadulásáért, közöttük ott volt Adnan Saygun, a híres zeneszerző, néprajztudós, Bartók Béla követője, legjobb török barátja.
Hikmet kiszabadult, de kénytelen volt elmenekülni hazájából. Nálunk is járt. Moszkvában telepedett le. Ugyanúgy, mint példaképe, Majakovszkij, hamar meglátta a személyi kultusz torzulásait, hibáit. Nemtetszését vígjátékokban fejezte ki. Ekkor vendéglátói arra kérték, hogy ne avatkozzon a Szovjetunió belügyeibe, írjon csakis a békéről. Hikmet nem hallgatott el, hangsúlyozta, hogy épp a barátai iránt érzett szeretet nem engedi ezt meg,, hiszen az általa oly eszmeinek tekintett országban egy kígyó szabadult el. Fel kell lépni, küzdeni, tiltakozni kell ellene.
Az igazságtalanság „fellegvárai”, a nagyhatalmak Törökországot ugyanúgy vagy még inkább szétdarabolták volna, mint a mi hazánkat. Hikmet gyönyörű eposzát elsősorban Trianon miatt fordítottam le. Számunkra kettős üzenete van: szerencsésebb csillagzat alatt a török nép képes volt nemet mondani a nagyhatalmi tébolyra. Ráadásul a csalódások, meghasonlások ellenére Törökország erőtől duzzadó ország lett. Így elkerülte azt a második katasztrófát, amely minket sújtott, hiszen hazánk irányítói 1945 után elég hamar olyan nem magyar szívű emberek lettek, akik idegen érdekeket szolgáltak.
A „bizonytalanság a pokol” – mondta Madách Imre. Nazim Hikmet jövőkeresése minden látszat ellenére tiszta volt, mert mindenképpen megmaradt embernek, és utolsó leheletéig hű volt a népéhez.
Atatürk a legnagyobb élő török költőnek tekintette, és határozottan fájlalta, hogy világnézeti okok miatt hatalmas ellentét feszült közöttük. Hikmetet a hivatalos török politikai élet sohasem tekintette szócsövének. 1979-ben az isztambuli könyvesboltokban hiába érdeklődtem művei után. Fordításomat már akkor elkészítettem, amikor az Adam Yalınları (Ember Kiadó) 2000-ben megjelent Kuváyi Milliye című Hikmet-kötetét sikerült megszereznem. Csak hosszan lehetne kifejteni, hogy az általam is lefordított eposz egyik változatának és a kötetben szereplő többi versnek mi adja a vonzerejét, varázsát, így csak azt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozom, hogy a törökök számára elsőrangú művészetről van szó. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az adat, amely a könyv elején azt hirdeti, hogy az első kiadás 1988 novemberében jelent meg, és 2000 augusztusában már a tizennyolcadik látott napvilágot.
Úgy vélem, idehaza eléggé egyoldalú kép alakult ki Nazim Hikmetről. Bár sok remekét lehet ismerni magyar nyelven, vannak még nálunk ismeretlen alkotásai, és – véleményem szerint – ezek részben módosíthatják a róla kialakított képet. Így az teljesebbé válhat, s ez mindnyájunk számára előnyös. A függetlenség eposza című remekében számunkra különösen tanulságos történelmi eseményről van szó, de az igazán nagyszerű tények megörökítésén túl fontos ez a mű azért is, mert általa teljesebb kép alakul ki a török költészetről. Ezért szólok most röviden róla.
Erre az ízig-vérig török alkotásra vétek lett volna a nyugati szabad vers kaptafáját ráhúzni. Az igazság az, hogy Hikmet költeményeinek ritmusa közel áll ugyan a szabadverseléshez, de el is tér attól. A magyarhoz annyira közel álló török népdalok ritmusa van jelen – meglehetősen szabad variációkban ugyan, de az eredeti íz, az ősi világ valahogy mégis érezhető, ezt takarná el a nyugati szabadvers-forma túl szürke köpönyege.
Mindez „csak” forma, de mennyire befolyásolja a tartalmat?
Ennek az eposznak rímképlete nincs, de ahol fel-felcsendülnek a rímek, ott a török nyelv olyan őserejét mutatják, mint a magyar Hamlet sírásó-jelenetének telitalálatai. Én a népdalt hallom Hikmet versében. Ott viszont, ahol a vers nyelve nyers, érdes, erősen modern (például amikor a haditudósítások szóhasználatára emlékeztet) túlzás lett volna a népi formát erőltetni.
Nazim Hikmetet komolyan érdekelték, izgatták a világ eseményei. Sok mindenre válaszolt verseiben. Tőle a közöny állt a legtávolabb. Változatos életművében mégis a legizgalmasabb kérdések egyike az az esemény, amely egész népének és saját magának a sorsát, egész életét meghatározta. Ez a török függetlenségi háború, és ennek valóban ő a legnagyobb énekese.
Felejthetetlen képek kavarognak A függetlenség eposzában (Kurtuluş Savaşi Destani = Megszabadítási háború eposza). Sötét, viharos éjszakában robog egy vonat. A pincérek egyelőre befejezték a munkájukat. Beszélgetnek. Az étkezőkocsi vendégei halszerűeknek látszanak az üveg mögül.
Reménytelenség képe. Történelmi éjszaka Hikmet számára, hiszen ezt a versét is, mint hatvanezer sornyi több más költeményét, börtönben írta. Név szerint nincs jelen a versben, de könnyű ráismerni, hiszen a hőskölteménybeli hősköltemény szerzője ő maga, sőt ennek az egyik szereplőjében, a „csúcsos sipkájú” katonában is őt gyaníthatjuk.
Idősíkok találkoznak: a vonaton beszélgető pincérek életideje és a húsz évvel korábbi dicső esemény, Törökország önmaga megmentése, lélegzetet elállító rendkívüli tette. A függetlenségi harc emberfölötti szépsége találkozik azzal a „végeredménnyel”, amelyet Hikmet sohasem fogadott el. A haza megmentése a további létezés egyetlen lehetősége volt, de a költő szerint az egykori hősök nem azért küzdöttek, amit a későbbi jövő hozott, amit az új rend megvalósított. Ezt a gondolatot fogalmazza meg Mahmud szakács: „Igen, az eposz véget ért. / De kicsit fanyar lett a vége. /Szívem ébred bánatára. / Miközben szabadon és bátran rohantunk, / máris léptünk a csapdába.”
A közös küzdelemnek óriási veszélye ez a csapda, ám ez a tény nem homályosíthatja el annak a nemzetmentő harcnak a szépségét, amelyről az eposz szól. Szereplői az egyszerű emberek, a szén, az olaj „szülöttei”, a mezőknek, a réteknek a kétkezi munkásai. Velük kapcsolatban nem nehéz felfedezni olyan sorokat, amelyek nagyon közel állnak József Attila világához.
Maga a különös, modern hősköltemény epizódok sora. Szerves egységét a küzdelemnek, a harcnak az általános jellege és az idősíkok többszöri találkozása adja. A haditudósítások nyelve, látszólag nyers felsorolások váltakoznak a leglíraibb részletekkel. Így tudjuk meg, hogy mily roppant nagy terület volt az ellenség kezén. Mind a „miénk”, hangsúlyozza a költő, de a veszteség, a pusztulás, az egész nemzet esetleges széthullása sem állított mindenkit Atatürk mellé, mivel voltak árulók, olyanok, akik szerencséjüket az ellenség oldalán keresték, és a történelemből eddig is kiszorult kisember könnyen gondolhatott arra, hogy neki az egészhez semmi köze sincs: joga van a félelemhez, joga van ahhoz is, hogy elbújjon. Ezt a nagyon is természetes ellentmondást (alaphelyzetet) oldja fel a mű elején Fekete Kígyó története.
A forró, napsütéses antepi tájjal szemben áll az éjszakai tenger zord halál-világa, Ahraveli Iszmail tragédiájának a bemutatása. A bevezető epizód után már tudjuk, hogy nincs más lehetőség a hősök előtt: csak élet vagy halál, és az életért emberfeletti erővel meg kell küzdeni. A szent küldetés is zuhanhat a halál torkába. Ahraveli Iszmail erre példa.
Ahmed sofőr esetében ezt csak találgatni lehet, mint ahogy valóban nem tudják az emberek a nagy történelmi események után mindenkiről, hogy mi lett vele. Legkönnyebben a nagy összecsapásokban tűnnek el az emberek úgy, hogy későbbi sorsukról semmit sem tudunk. Ahmed sivatagi útja mindenképpen hőstett. Ezzel párhuzamos a másik leírás, a hatalmas tabló: a hold alatt vonuló szekerek képe. Ezek az egyszerű tákolmányok szinte az idő mélyéről jönnek elő. Emberek és harci eszközök vonulnak. Ott vannak az asszonyok. Pici gyermekek szunnyadnak a fegyvereken a hold alatt.
Különös varázsa van ennek az éjnek. Érezzük, hogy az a nép, amely szabad akaratából ily pokoljárásra képes, ily egységes, ily elszánt, az rövidesen csodát művel.
Hikmet, rendkívüli módon, mégsem a harci kedv fokozódását írja le a továbbiakban. Hiszen ez a harc egy népnek az életet biztosítja majd, nem a hódítók nyerészkedését hozza, csak azt, ami mindenkinek jár: a létezéshez való jogot. Ezt azonban nem tételesen mondja ki a költő, hanem a vizek káprázatos, egyedüli leírásával. Mindez mélységesen, tudat alatt kapcsolódik az asszonyok bemutatásához. Úgy mindenség-gyökerű az egész, hogy egyszerre hallatlanul eredeti török és emberi.
Nagyon jellegzetes az imám szertartásának, a zöldág-ültetésnek a bemutatása, a történelmet formáló erőkről elhangzó fejtegetés Akip poéta kapcsán.
A „csúcsos sipkájú” őr közelében megjelenik Atatürk a pasákkal. A költő tisztelettel beszél róla, olyan hős áll előttünk, aki rab hazájának most hozza a szabadságot. Szinte ott száll az ellenség tiporta földek fölött. Igen, azokat szabaddá tette, de tudjuk, hogy Hikmet szerint nem üstökösként tért vissza, miután a hatalom birtokosa lett. Maga a győzelem óriási esemény volt. A költő számára a nemzetmentő hős és az új állam első embere már nem azonos. A dicső harcos a költő szemében örökre hullócsillag lett.
Az éjszakai békés, gondolatbeli utazásnak, vízi világnak, a csendes, nyugodt képeknek a leírása után fények villannak elő. Hirtelen csap magasra a lelkekben a harci kedv: mindenki képes arra, hogy akár a legnagyobb áldozatot is meghozza.
Előtörnek a nap sugarai: feldereng egy nép függetlenségének, önmaga megmentésének a hajnala.
Nazim Hikmet: A függetlenség eposza
(Fordította: Tusnády László)
Keleten est született, hogy szállnak a fellegek,
viszik a szelet, a villámot, az esőt;
a koromfekete és vörös párateher
nyugat felé vonul.
Oda, hol a felleg fel és le gomolyog,
s a feltarajló föld felé futnak a távírópóznák és egy sötét vonat:
az anatóliai expressz.
Az étkezőkocsiban megették a gyümölcsöt,
megitták a kávét.
A főszakács Étek Mahmud,
a főúr és a pincér
túl az üvegfalon,
az asztalnál ül.
Egyik végétől a másikig látszik az egész kocsi,
beszélgetnek az emberek,
de hangot nem hallani,
nyílik-csukódik a száj,
mint halaké, reménytelenül.
Kint, hol az éj felfakadt, villám villan.
Ott, kint egy gyerek leguggol,
és nedves kézzel bedugja a fülét, számol:
egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét.
Megdördül az ég.
Közeli helyre csapott le a villám.
A viharban fekete vonat röpíti az embereket,
eső-ostor veri az üvegeket,
kötélszerű cseppek a földre ereszkednek,
Musztafa pincér ingujjával letörli az asztalt,
a zsebéből összegyűrt, sárga lapú füzetet vesz elő,
és az első oldalnál lassan kinyitja.
Étek Mahmud, a főszakács megkérdezi:
– Mi van ebben a füzetben, fiam?
– Egy hősköltemény van benne, mesterem.
– Neked tetszik az ilyesmi?
– Igen.
– Nekem is.
És ki írta ezt?
– Egy fogoly, börtönben ülő rab.
– Derék.
Szeretem, fiam, a rabok szomorú énekét.
– De ez nem szomorú.
– Kár.
A rabénekek mindig megrendítenek,
hiszen a szerelem hangján is a megható a szép.
Mikor hallgatja az ember, megrendül tőle.
Gyötrelem érik a szívben,
ez az igazán emberi, fiam.
Nincs abban az eposzban semmi,
ami megrendítene?
– Igen is meg nem is.
olyan ez, mint Köroğlu hősi éneke.
– Azt is szeretem,
nosza, tehát kezdd el,
hadd lássuk! –
Kint teljes erővel dühöngött a vihar.
A vágányok és az eső hangját
órányi messzeségbe röpítette a szél,
és moraj mohogott sok kilométernyi távolságból.
Már nem csupán az éj keletétől,
de a sötétből mindenünnen lobbant a villám,
és szabályos szünet után zúgtak le a kisülések.
Musztafa elkezdte olvasni a hőskölteményt.
ŐK
Ők, akik olyan sokan vannak,
mint földben a hangya,
vízben a hal,
madár a levegőben.
Ők, akik gyávák,
vitézek,
tudatlanok,
bölcsek
és gyermekek.
Ők, akik pusztítanak,
ők, akik teremtenek;
könyvünkben nincs más, csak ők vannak és kalandjaik.
Ők, akik az áruló cselszövésében szunnyadnak,
kezükből a földre dobják a zászlókat,
az ellenséget a harctéren hagyva
bezárkóznak a házaikba.
Ők, akik átdöfik tőrrel a gonoszt,
s mint kizöldült fa, úgy kacagnak,
szégyenkezés nélkül zokognak,
átkozódnak, káromkodnak:
könyvünkben csupán az ő kalandjaik vannak.
A vasnak,
a szénnek, a cukornak,
a vörösréznek,
a textiliparnak,
az életzsarnokság-szeretetnek,
az égboltnak,
a sivatagnak,
a kék óceánnak,
a szomorú folyami utaknak,
a szántóföldnek és a városoknak a sorsa
egy hajnalon megváltozik,
egy hajnal-időben a sötétség partszegélyén
ők súlyos kezüket a földre támasztják
és felemelkednek.
Ők azok, akik a legbölcsebb tükrökben
a legszínesebben verik vissza a képeket.
Századunk győztesei és legyőzöttei,
sok szó esett már róluk,
és az érdekükben elhangzott róluk az, hogy
nem veszthetik el, csak láncaikat.
Musztafa elhallgatott.
Mahmud kicsit megdöbbenve szólalt meg:
– Különös ez a hősi ének.
Furcsa eposzt írt az a rab.
Mi mindent összehordott.
De te, fiam, jól szavalsz,
a ritmust visszaadod,
hangod megérinti az embert.
Véget ért a történeted?
– Nem, ez csak a kezdet.
– Tehát ez volt az előének.
Lássuk, hogyan folytatódik! –
Musztafa az eposzt így folytatta:
„Az 1918-as meg az 1919-es esztendők
és a Fekete Kígyó története.”
– Ez a történet címe? – kérdezte Mahmud.
– Igen.
Olvasom…
– Nosza, lássuk!
Tüzet és árulást láttunk,
és lángoló arccal megálltunk
e föld színén.
Isztambul 1918 októberében,
Izmir 1919 májusában
és Manisa, Menemen, Aydin, Akhisar
május közepétől
június közepéig,
vagyis a dohány évszaka,
illetve akkor aratják az árpát,
a búza kalászosodik,
egyre megtelik…
Adana
Antep
Urfa
Maras
elesett,
vagy még harcolt…
Az antepiek jól ismerik a fegyvert.
A szálló daru szemét
és a futó nyúl lábát is eltalálják.
A száguldó arab lovakon
egyenesen állnak,
mint az ifjú ciprusok.
Antep forró,
Antep nehéz hely.
Az antepiek jól kezelik a fegyvereket,
vitéz az antepi nép.
Fekete Kígyó,
mielőtt Fekete Kígyó lett volna,
kézműves volt az antepi falvakban.
Talán boldog volt, talán boldogtalan,
nem hagytak arra időt, hogy ezen gondolkozzon.
Úgy élt, mint a mezei egér,
és félénk volt, mint a mezei egér.
Az igazi vitézt a ló, a fegyver, a föld teszi.
Neki lova, fegyvere, földje nem volt.
Oly vékony volt a nyaka, mint most,
és oly nagy volt már a feje akkor is,
mikor Fekete Kígyó
még nem volt Fekete Kígyó…
Mikor a gyaurok behatoltak Antepbe,
a földijei
egy mandulafáról
szedték le,
az védelmezte a nagy ijedelemben.
Lovat kerítettek alá,
kezébe egy mausert dugtak.
Antep nehéz hely,
zöld gyíkok
a vörös köveken,
forró felhők vonulnak az égen
ide-oda.
A gyaurok elfoglalták a dombokat…
Nekik ágyújuk volt.
Az antepi lakosok a puszta mezőn
ékelődtek közéjük.
A gyaurok srapnelt szórtak,
felsebezték a földet.
Elfoglalták a dombokat,
Antep vére folyt.
A puszta mezőn egy rózsabokor volt
Fekete Kígyó rejtekhelye,
mielőtt Fekete Kígyó lett volna.
Kicsi volt a bokor,
a félelem és a fej viszont nagy volt,
ő anélkül, hogy akár egy golyót lőtt volna ki,
a hasán hevert a földön…
Antep forró
Antep nehéz hely.
Az antepi nép jól kezeli a fegyvereket,
bátrak az antepiek.
De a gyauroknak ágyújuk volt,
és mily szomorú sors:
az antepiek a puszta mezőt
a gyauroknak kezdték odahagyni.
Fekete Kígyó, mielőtt Fekete Kígyó lett volna
rá se hederít,
ha Antep örökre gyaur kézbe kerül,
mert nem szoktatták rá a gondolkodásra.
Úgy élt a földön, mint egy mezei egér…
Egy rózsabokor védelmezte,
hason feküdt a földön a bokor alatt,
mikor egy fehér kő mögül
egy fekete kígyó
dugta elő a fejét…
A bőre sok színben fénylett,
villa-formájú volt a nyelve,
és a szeme tűzben égett.
Egy golyó szállt, kígyófejet letépett,
s az állatból kihullt az élet…
Fekete Kígyó
mielőtt Fekete Kígyó lett volna,
a fekete kígyó sorsát látva tanulta,
kiáltott fenn zengő szóval,
az első gondolat volt életében:
– Végy példát, bolond szívem,
légy a vasládában mélyen,
a halál rád talál,
mint a fehér kő mögé bújó fekete kígyóra. –
És aki félénk volt, mint a mezei egér,
felugrott, robogott előre,
Antep kélt iszonyat-erőre,
mindenki futott a nyomában,
a gyaurokat a dombokon legyőzték.
És az, aki félénk volt, mint a mezei egér,
és úgy élt, mint a mezei egér,
kapja Fekete Kígyó nevét…
És ahogy mi ezt itt elbeszéltük,
azt, ki évekig dicsőn állt a partizánok élén,
Fekete Kígyót,
Antepet
és az antepi népet
eposzunk első helyére tettük,
s ahogy hallottuk, úgy regéltük…
Kint olyan volt a sötét, mint a megázott rög.
Az anatóliai expressz a szél és az eső sodrában
hihetetlen sebességgel robogott a vágányokon
Musztafa folytatta az eposzt:
„Az 1920-as év és Arhaveli Iszmail története”
Tüzet és árulást láttunk…
Az ellenséges hadak kezdtek előrenyomulni,
Akhisar, Karacabey,
Bursa és tőle keletre Aksu,
Folytonos harcban visszavonulunk…
- augusztus 19-én
Uşak elesett.
Sebesülten,
haragtól forrva,
de biztosan földünk sorsa felől,
Dumlupınar szirtjein vagyunk.
Az 1920-as év
februárja, áprilisa, májusa:
tüzet és árulást láttunk,
ellenálltunk,
ellenállunk.
- február, április, május,
Bolu, Düzce, Gebze, Adapazarı,
rajtunk a szultáni sereg,
s Aznavur az ellenséghez áll.
És vele október 3-án
reggel
Konya.
500 katona megszökött, és a zöld szultáni zászlóval,
Delibaşsal az élen a városba hatolt.
Alaeddin dombján három nap és három éjjel uralkodtak.
És amikor Manavgat felé menekültek,
hogy a halált ott találják,
a nyereg mellé levágott fejeket tűztek…
És november 29-én Kütahyában újabb árulás:
négy ágyúval
1.800 lovassal
Cserkesz Etem is
az éj leple alatt
szőnyeg-terhet szállító öszvérekkel,
ökörcsordát, birkanyájat
a csapat előtt hajtván,
átállt az ellenséghez.
Szívükben mély sötét,
ezüstös volt az ostoruk, övük,
a lovaik kövérek voltak, mint ők maguk.
Tüzet és árulást láttunk.
Viharzott a lelkünk, de testünk nyugodt volt.
Nem vágy és érzés nélküli
démon-óriások voltak az emberek,
hanem hihetetlen gyengeséggel s félelmes erővel,
fegyverekkel és lovakkal ellenálltak.
Förtelmes lovak voltak azok,
nem voltak nagyobbak,
mint egy csenevész bokor,
de nyugodtan és nagy csendben száguldtak a pusztán,
s a tajték se látszott rajtuk.
Az emberek köpenye hosszan lógott,
s mezítláb voltak…
A fejükön kalpagot viseltek,
szívükben bánatot,
szívükben rettenetes remény égett.
A földre hulltak, már reményük se volt,
de szomorúak se voltak…
Az embereket golyó vájta sebekkel
falusi szobákban felejtették.
És ott a kötés-
halomban
tépett katonaruhában
hevertek egymás mellett sorban.
Kézujjaik tőlük szinte elszakadva,
hajoltak, összekeveredtek,
markukban föld volt, vérbíborban.
És a szökevények
mauserrel, félve, mezítláb, mint a holtak,
falut kerülve mentek éj-koromban.
Éhesek,
könyörtelenek,
szerencsétlenek voltak.
Az utak nyom nélküli fehérségében leszálltak,
patkókopogású,
csillagfényben jövő
lovasokat állítottak meg,
és a Bolu-hegységben szakadékba taszították
a szövetet, cigarettát, sót szállító szekereket,
mert kenyeret nem találtak.
…és messze, messze,
az isztambuli kikötőben,
a késő éjjeli órában
a fekete-tengeri vitorlások
csempész fegyverrel és ruhával szálltak.
Ők voltak
a Szabadság, a Remény, a víz és a szél…
Ők
a vízben és szélben megtett első tengeri út óta léteztek.
A hajótörzsek gesztenyefából készültek,
három és tíz tonna körül volt a súlyuk.
És a latin vitorla alatt
dohányt és mogyorót szállítottak,
olajat és cukrot cserében hoztak.
Most vitték a nagy titkukat.
Mögöttük elmaradt
a tengerbe vesző emberi hangnak,
a horgonyzó teherhajónak
és a kabataşi halászbárkák
fényének bánata.
Az ellenséges hajótornyok előtt siklottak a sötét vízen.
Kicsik voltak, ravaszok
és büszkék.
A Fekete-tenger felé tartottak…
A kormányrúdnál s a fedélzeten
hosszú hajlott orrú emberek
álltak,
sokat beszélni és enni kívántak,
kékes hátú ajókákat
kenyérrel és kukoricával,
meg tudtak halni a dal szavával,
már senkitől se vártak semmit.
Mint a fejsze penge-éle,
szürke ólom-bőr köpenyével
az éjszakát festi a vér színére
egy ellenséges torpedó.
S a hullámokon ringatózva
iszonyatos
tüzet okád.
Ott van Şabán, az öt tonnás vitorlás kapitánya.
Húsz mérföldnyire van kerempei fárosz.
A sötétben, mit az éj reához,
minaret nagyságú a hullám,
amely fehéren fenn tarajlik.
A szél
északkeletről fúj…
Foglyokkal a fedélzetén
az ellenséges torpedó eltűnik az éjben.
Şabánt, a vitorlás kapitányt
égő árboccal nyelte el a tenger.
Arhaveli Iszmail
a holt
vitorláson volt.
És most a kerempei fárosz térségében,
a tűnt vitorlás mentőcsónakjában
egyedül van a rábízott küldetéssel.
De nincs magában.
A szél
a felhő
s a hullám özöne
egy hangon beszél.
Arhaveli Iszmail
maga magának így regél:
– Révbe ér-e küldetésem? –
Maga magának válaszolja:
– Lehetetlen, hogy ne érjen révbe. –
Éjjel a Tophane mólón
a köszörűsmester Bakır így szólt:
– Gyermekem, Iszmail,
íme, a te küldetésed,
soha senki másé. –
S a kerempei fárosz-fényben,
hogy az ellenség lövedéke
a vitorlást tépte széjjel,
Iszmail a kapitánytól engedélyt kérve,
a mentőcsónakba beugrott,
és e szavakkal indult útra:
– Şabán kapitány,
véghez kell vinnünk küldetésünk. –
Nagy az Isten,
de a csónakban hely nincsen –
mondá a zsidó…
Iszmailra oldalról egy hullámhegy rohan,
majd annak nyomában áradó
három hullám-testvér megy neki,
ha mint a bicskáját, a tengert úgy nem ismeri,
hajótörést szenvedett volna.
A szél
pontosan északnyugatra fordul,
épp szemben vörös fénycsepp kicsordul:
egy Szevasztopolba tartó hajó
jelfénye.
Két keze bár vérben ázik,
Iszmail az evezőt nyomja mélyre.
Nyugodt ő,
a harcra és küldetésre kell minden erő,
minden erénye tör elő.
A küldetése
egy géppuska.
Ha a kikötői kapitányok másképp nem kívánják,
egészen Ankaráig jut,
és azt saját kezével adja át Kemál pasának.
Bizonytalan
a szélirány
északnyugatra tart talán.
Legalább tizenöt mérföldnyire van a part,
de Iszmail
bízik kezében,
a két keze
a kenyeret,
az evezőt,
kormányrudat,
Fotika öblös ívét
azonos biztonsággal ragadja meg.
Nem fúj északnyugatra a szél,
hirtelen száz fokot ugorva,
mint késsel elmetszett fonál,
eláll…
Iszmail nem ezt várta.
Kis ideig a hullámok
köröztek a csónak alatt,
majd a tenger
sík formát nyer,
s mozdulatlan éji árnya.
Iszmail meglepődve
letette az evezőket.
Mily félelem szállt Iszmailba,
és iszonyat szállt Iszmailba,
és halszerű rettenettel
egy csónakban
két evezővel
és a halál-nyugodt tenger képében
látta meg a magányt.
És hirtelenében
oly fájón érezte az emberhiányt,
hogy a két kezét is kín gyötörte,
úgy megnyomta az evezőket,
hogy azokat összetörte.
A víz a csónakot a nyílt tengerre sodorta.
Már semmi, de semmi se volt lehetséges.
Halál-tenger közepén maradt Iszmail
vérző kézzel s a küldetéssel…
Legelőször káromkodott,
majd kedve ébredt imádkozni,
majd nevetett,
és lehajolva megsimogatta az áldott küldetést,
aztán…
Aztán soha senki se tudta meg,
hogy mi lett Arhaveli Iszmail sorsa…
A főszakács, Étek Mahmud
óriás kezefejével törülte meg a szemét,
érzése hangját fátyolozta:
– Én ezt az Iszmailt ismerem, fiam.
A főpincér felnevetett:
Te mester, ezt jól megmondtad,
Iszmail nem is élt valóban.
Ilyen ember nem létezett.
Ami elhangzott itt, az csak amolyan történet… –
Étek Mahmud haragra gyulladt:
– Történet-e csupán, fiam?
Tévedsz.
Nem hallottad, eposzról folyt a szó?
Köroğlu vajon sose élt?
Tahirrel Zühre hazugság-e?
Mint mondtam már, én ismerem Arhaveli Iszmailt.
De nem láttam már húsz éve,
abban az időben hunyt ki élte.
Kár.
Igazi férfi volt. –
Elhallgatott Étek Mahmud.
Az étkezőkocsiban levőket
az üvegválaszfal mögül nézte Musztafa pincér.
Szívéből a harag a torkáig szökött.
Étek Mahmud megint beszélni kezdett:
– Igazad van mégis, fiam,
történet lett Arhaveli Iszmail.
A régi kor egésze már történelem.
Az akkori és a mai napot
másnak értékelem.
Az akkori embert más fából faragták,
és másból, fiam, a maiakat.
Musztafa, nézd meg nekem,
a harcokról van-e ott szó?
– Az írás még folytatódik.
– Az Inönü-csatáról is hírt beszél?
– Igen.
– Én ott voltam.
Az első inonüi csatának nevezik az után a harc után. –
Musztafa pincér csodálkozva megkérdezte:
– Te is ott harcoltál?
– Bizony, harcoltam.
Az Inonü-síkságon, fiam,
az embert a szél, a hideg, mint a méh, csípi.
Elmúltak már a fagyok,
hogy megjön immár a tavasz, hírét eléveti.
A harc beletelt öt éjbe meg öt nappalba.
Vérár a testet elragadta,
és végkifejletképpen
a gyaurok a hó-vidéken
harci szekereket, telt konyakos ládákat,
hat teherautót odahagytak.
Majd a nagy rohanásban, fiam,
nem tudhatjuk, hogy ők vagy mi menekültünk,
de mikor ők tovatűntek,
sok falusi hidat felgyújtottak. –
Étek Mahmud főszakács,
forradalmi konyhánk neoklasszikus alakja,
hirtelen más ember lett Musztafa szemében,
az orra is megváltozott,
és eltűnt fehér sapkája.
A viharban fekete vonat röpíti az embereket.
Eső-ostor veri a kék üvegeket,
kötélszerű cseppek a földre ereszkednek,
Musztafa folytatta az eposzt.
Nurettin Eşfák levele:
a Török Paraszt
mindent a földtől tanul,
könyv nélkül van tudása,
Naszreddin hodzsaként zokog,
mint bánatos költőké, olyan vidulása.
Ferhat, Kerem, Keroğlan ő:
a népi hősök mása.
„A hadi út vár szegény fejére,
oda az apák, anyák reménye”,
a kaján sors rossz játékot űz vele,
„vetést tőle vad ár perel,
egyet szeret, mást vesz el,
szárnyát szegik, törik el,
sivatagban pusztul el”,
éltében zárják a sírba le…
Yunus ő, a szegénység szorítja,
fejétől lábig a sok seb beborítja,
víz helyett mérget iszik.
De ha egyszer, ki sorsát ismeri,
hogy itt a várt idő, elmondja már neki:
„Most már elég!…”
zeng ajkán a beszéd…
És zengő szavakra
„Azrael a trombitáját fújja,
a teremtményeket új formára gyúrja”.
A föld szíve dobogni kezd
ahogy az ő vérere dobban…
Hogy miképp szabadulna,
mint ellenségéé, saját sorsa fontos csak annyira volna,
„hegyet tör rázúdulva, taszítja túlra,
sziklát hasít, utat vág,
az élet vize csobban…”
Az 1921-es és 22-es év.
Az első és a második
inonüi csata
- május 23-án
az ellenséges csapatok Bursából és Uşakból
a mieink felé közelednek…
Tüzérségük és gyalogságuk
háromszor több a miénknél,
de nekünk több a lovasunk.
A lovakon tűzfegyverre,
lőporra
nincs szükség,
a kard pedig egy jó áron
vásárolt vasdarab.
Március 26.
este.
Az ellenség jobb szárnya közeledik felénk.
Március 27.
összecsapás az egész frontvonalon.
28-án, 29-én és 30-án
a csata folytatódik.
És március 31-én éjjel,
hogy volt-e holdfény,
nem tudom,
az Inönü-síkságot hang-szikrahad bejárta.
És másnap,
április elsején
Metris dombján oszlik a homály,
„az idő fél hétre jár,
Bozöyük lángban áll…
az ellenségtől a harcmező
fegyvereink által megtisztult…”
Aztán…
április 8. és 11. időhatár,
Dumlupınar…
Majd június,
nyáréjszaka.
A mindenségben csillagsugár
és bogárhang csupán.
Három helyen a Sakaryán
tutajon kelünk át…
Adapazart váratlanul
elfoglaltuk,
és a Sapanca-tó nádasán
haladva át,
kelet felé, a fonodánál közelítettük meg Izmitet.
Az ellenség
részben hajón a tengeren,
részben Karamürsel felé
Bursába vonult vissza,
és éjfélkor kiürítette Izmitet.
Aztán
véres csata kezdődik a harcmezőn augusztus 23-án,
és ez szeptember 13-ig tart.
Nekünk
40.000 a gyalogosunk,
4.500 a lovasunk,
az ellenség
88.000 gyalogossal
300 ágyúval rendelkezik.
A harcmező magában foglalja
a Sakaryát s a hegykarajt.
Meredek,
lejtős valahány,
sűrű a szakadék,
málladékos mészkőtalaj,
és a sziklák közt magányosan,
egymástól messze, messze
nő csenevész, szikár fenyő.
Ott van Abdüsselám hegye,
az Egek hegye,
hegyek…
A Sakarya vizét
csak a villás patájú zerge issza.
Azon a helyen, ahonnan Ankara vizet nyer,
Eskişehirtől északnyugatra,
a Sakarya fut mélységes szakadék-torokban.
Délen
és délkeleten
levél nélkül és szomorúan,
szélesen és hosszan terül el
a Cihanbeyli-síkság,
sivatag.
Az emberben, hogy bú nélkül bármit hagyjon el,
a halálvágyat ébreszti fel.
E sivatag előtt,
a hegyek és a folyó előtt
meg előttünk
huszonkét nap meg éjjel szüntelen veretett
az ellenséges sereg,
így kellett visszavonulnia.
Mégis, mégis
az 1922-es évben
tizenöt tartomány és szandzsák
meg kilenc nagyváros
tartozott az ellenséghez.
Hihetetlen, hogy mi minden volt ellenséges kézben,
ezek között
hét tó, tizenegy folyó
és törzsükben baltánk sebét viselő
százszor százezer hektár erdő,
miénk volt ott minden tűz nyoma.
Egy arzenál, két fegyvergyár,
tizenkilenc öböl és kikötő,
talán soknak nincs
rakpartja,
hiányzik a hullámtörő,
piros, zöld fárosz-fény nem tör elő,
talán a vízen nem volt más tűz,
csak a halászbárkák pisla lángja,
de famólóikkal és bánatos halászaikkal
a mieink voltak.
Aztán három tenger,
hat vasútvonal,
aztán végeláthatatlan utak,
amelyeken hazamegyünk,
idegenbe útra kelünk,
és hogyan s miért, ki kérdezi,
a sivatagba,
a Dardanellák felé,
a halál felé visznek…
És aztán a föld
és ennek a földnek az emberei,
az uşaki műhelyek szőnyegfonói,
az ezüst hímzésű nyergekről híres
manisai nyeregkészítők,
az utak mentén és az állomásokon érkező
ravasz,
bátor,
komoly és vidám, fiatal tömeg:
az isztambuli
és a szmirnai munkások,
és a hírességek, a gabona- és iparcikk-kereskedők,
Aydin bőrsátras yörük nomádjai,
aztán a kézművesek,
pásztorok,
kiknek van vagy nincs állatuk,
fél bőrcsizmát hordanak,
vagy a sarus parasztok.
Tizenöt tartomány és szandzsák
és kilenc nagyváros,
mit az ellenség
oroz magához.
A hold alatt vonultak a szekerek,
Akşehir mellett mentek Afyon felé.
Oly végtelen volt ott a föld,
és a hegyek oly messze voltak,
hogy úgy látszott, ezek az útra-keltek
soha sehová se fognak megérkezni.
A küllőtlen, tölgyfából faragott kerekű
szekerek haladtak,
és a kerekek olyanok voltak,
mint azok, amelyek elsőkként haladtak el a hold alatt.
Mintha egy más, sokkal kisebb világból jöttek volna
az ökrök, a hold alatt
kicsinyek,
mokányok voltak.
Beteg és tört szarvuk ragyogott,
és patájuk alatt az elfolyó
föld,
föld
és föld volt.
Fényes és forró volt az éjszaka,
és a szekereken a deszkázott szállítási térben
a kéklő tarackok fedetlenek voltak…
S a nők hada
egymás elől elzárkózva,
a hold alatt nézte titok-fehérben
az előző karavánok után maradt
tört kerekeket, döglött ökröket.
Asszonyok,
a mi asszonyaink,
remegő és áldott kezűek,
kicsiny arcúak és nagy szeműek,
anyánk, feleségünk, szerelmünk,
akik úgy halnak meg, mintha sose éltek volna,
otthonainkban a helyük
az ökrök után következik,
aratásban, dohányültetésben, favágásban
piacra-futásban fáradozók,
ők, akik megragadják az eke szarvát,
ők, akiket az istállóban
a földbe szúrt kések fényében
teszünk magunkévá súlyos derekukkal,
börtönbe megyünk értük,
asszonyok,
a mi asszonyaink
most a hold alatt
a puskaport szállító szekerek után haladnak,
mintha bőség-mezőn ámbraillatú
kalászt aratnának
ugyanaz a nyugalom,
ugyanaz a fáradt megszokás honolt szívükben,
és tizenötös kaliberű srapnelek között
vékony nyakú gyermekek aludtak.
És a hold alatt a szekerek
Akşehiren át Afyon felé haladtak.
Augusztus hatodikán parancs született:
az Első és Második Hadosztály
minden ellátmányával, ökrösszekerével,
lovas ezredével
helyet változtat,
helyet fog változtatni:
98.956 puska,
325 ágyú
5 repülőgép
2.800 gépfegyver,
2.500 szablya
meg 186.000 fényragyogású emberi szív.
És kétszer annyi
kar, láb, fül és szem
megmozdult abban az éjszakában.
Az éjszakában a föld,
az éjszakában a szél
emlékekhez kötöz, emlékektől oldoz el,
abban az éjszakában
vas, fa és hús,
emberek, szerszámok, állatok
egymásra torlódtak,
és megváltást találtak
ebben a félelmes és néma egymásra-torlódásban.
És köztük ott volt
az Első Hadosztály szállítási zászlóaljából
az isztambuli sofőr, Ahmet,
és teherautója a társa.
Mily különös lehet a hármas számú teherautó,
vénséges vén
vitéz,
mormog és makacsul megreked.
Tört alkatrésze hogy a hegyen maradt,
göbös nyírtörzs került annak helyére,
és jóllehet, szívfájdalma miatt
minden tizedik kilométer után megállt
a sötétség-fedezékben,
bár ventillátora négy ágából
hiányzott kettő,
ő hajthatatlanul mutatta
egyénisége erejét.
Augusztus hatodikán a parancsban
róla volt szó és testvéreiről:
„…készen és szervezetten,
három tonna terheléssel
száz gyors teherautó jöjjön e rendeléssel.”
A szervezett és harcra kész autók
– közöttük Ahmet autója –
az embereket, szekereket, fegyvereket lehagyva,
mentek az afyoni hegyek felé és onnan túlra.
…Egy messze város és egy dal éledt Ahmet fejében.
Három része volt e dalnak,
bárkák, vitorlák fehérek
és szénfekete partszegélyek,
nap-beragyogta dinnyehéjak,
a tenger partján ott a város…
A ventillátor lassabban forog, akadozik egyre,
a bajtársak már messze mentek.
Eltűnt a hold.
Csillagok és hegyek:
csupán ennyi a kép.
Te süleymaniyei Ahmet, fiam,
a platán alatt két játszmában
megverted azt az emberkét,
kelj fel,
hagyd el a bárkák tömkelegét,
a szökőkutak felé térj,
haladj át az iskolakerten,
ott, a hadügyminisztérium falánál
egy fekete csarsafos asszony
a földre guggol,
a galamboknak kölest szór.
S a hamiskártyások
a vásznukon
kifordítják már a királyt.
A motor rossz tréfát űz veled,
talán a hegytetőn hagy, az ördögit!
Mit mondtunk, Ahmet fiam?
Jobbra állnak a kovácsok.
És a Nagy Bazárba térve, ott a sarkon
balra a vándorló könyvárus:
„A Kristálypalota meséje”
„Cevdet pasa története hat kötetben”
és a „Szakácsművészet”,
„Szakácskodás”, vagyis a konyha-mesterség:
egyszóval, hogy is kell főzni.
A töltött makréla de a kedvemre való,
arany farkánál fogva jó,
úgy eheted, mint a szőlőfürtöt.
Előttünk egy lovas különítmény
balra tért…
A bazártól lefelé kell kerülnöd,
szék-, füzér- és kockaárusok,
mivel te Süleymaniyéből való vagy,
ismered a kezek ügyességét,
tudod, mily ügyesek az isztambuliak:
mennyi finomság, mennyi tehetség, mondod magadban.
Rusztem pasa mecsete,
a kötelesek,
ők árulják azt, amivel
el lehet látni száz vitorlást,
a karavánok számtalan öszvérét,
ők adják el a köteleket, a zsinórt és rézcsengettyűt,
Zindan-Kapı, Baba Cafer,
és tovább van a halpiac.
Szárítottgyümölcs-árusok,
majd a gyümölcskikötőben vagyunk,
a tengeren csónak, tutaj,
görögdinnyehéj napsütésben,
ó, oda mikor juthatunk…
A hátsó gumi egyre ereszt?
Le kell szállni
és megnézni…
A gyümölcskikötőben olcsó gőzösre szállván,
Eyübbe mentünk, a vágyak kútjához.
Kövérkés volt a keze,
a lábszára görbécske,
mint zöld olajág, a szeme,
félholdszerű a szemöldöke.
Kaszim pasa kikötőjéhez közeledtünk,
a sála hófehér volt.
A gumi egyre ereszt,
valamit tenni kell…
Állj meg, nézzük csak, Baba Cafer…
Megáll a hármas teherautó.
Sötétség,
autóemelő,
pumpa,
kezek…
Átkozódnak és káromkodnak a kezek,
de mit ér káromkodni?
Ahmet a szélütéses nagymamára gondol,
díványról díványra hordta egy éjjel
szegény pici nőt…
A gumi teljesen kipukkant.
Pótkerék?
Nincs.
A hegy-gyűrűben segítségért kiáltani?
Süleymaniyei Ahmet fiam,
csakis neked adták át a hármas számú teherautót!
Tudod, hogy volt egyszer egy kos,
és a saját lábánál fogva fennakadt.
Süleymaniyei Ahmet sofőr,
vetkőzz le!
Levetkőzött,
Zakó, nadrág, lábravaló, ing, kalpag
és a piros öv,
cipőjében Ahmet meztelen maradt,
minden a gumiba ment,
attól duzzadva az megtelt…
Három a dalnak ritmusa.
Tengerpart szép városa,
fehér sállal a feje födve…
Ötven kilométer óránként,
tarts ki, életem pörölye,
Ahmet sofőr,
Tarts ki oroszlán!
Az idők hosszán
ily szánalommal és reménnyel
egy embernek sem volt ennyire drága
egyetlen szerszám se…
Elégedetten nevetett Étek Mahmud főszakács:
– Derék ember ez az Ahmed sofőr, fiam.
Igazad van, derék.
Eszesek a süleymaniye-beliek,
igazi vitézek,
vitézek, fiam.
Most hol lehet Ahmet sofőr, vajon ki tudja?
Tán városi autóbuszt vezet Ankarában,
vagy a mudanya-bursai úton teherautón robog.
Az is meglehet, hogy itt van ezen a vonaton?
Természetesen a harmadik osztályon.
– Ha nem halt meg. –
Mahmud szakács hirtelen komoly lett?
– Allah békéje legyen véle! –
Igazad van.
Talán később halt meg,
de meglehet, hogy mártírként esett el,
s a hármas számú teherautó is hullt vele.
Tudod-e, hogy a kávéház falán van egy kép:
Arábia sivatagában a nap éjre száll,
a véres homokon egy megölt beduin,
gazellaszerű lova a fejénél áll,
a könnye hull, ahogy megszagolja tulajdonosát.
– Emlékszem rá.
– Tudod tehát,
ha Ahmet sofőrt érte mártírhalál,
a fejénél zokogva teherautója áll,
s elűzi a hegyek farkasát,
vadmadarát.
– Igazad van, fiam,
mellette ott állt,
de hamar eltűnik az ember teste.
Ha most a hegyek közt elhaladnál,
Ahmet sofőr nyomát se lelnéd,
de a teherautó vasszerkezete
kereke
megmaradt,
csalárd a végzet… –
Mahmud szakács hatalmasat lélegzett:
– Jól van,
ezt már olvasd végig!
A főpincér megkérdezte:
– Sok van-e még?
– Nincs.
– Öt-hat oldal.
Folytatom. –
És megint olvasni kezdett Musztafa:
„Augusztus huszonhatodikának a története,
két óra harminc perctől öt óra harmincig”
Két óra harminc perc.
Kocatepe öreg, kiszikkadt domb,
nincs fa, nincs madár dala,
s a földnek nincsen illata.
Nappal a nap alatt, éjjel a csillagok alatt
szunnyadnak a sziklák.
És most,
hogy éjszaka van,
és a sötétben a világ
inkább a miénk,
közelebb van hozzánk,
és kisebbnek is látszik,
s ezekben az órákban a földről, a szívből
hangok fakadnak,
otthonunkról, szerelmünkről hírt adnak,
a sziklákon a csúcsos sapkájú őrszem
mosolyogva törli meg bajuszát,
végigtekinti Kocatepéről
a világ legcsillagosabb éjszakáját.
Az ellenség három órányira van,
és ha nem lenne a Hıdırlık-domb,
Afyonkarahisar városának
fényei látszanának.
Délnyugatra a Szépem hegysége,
s a hegyeken egy-egy
tűzfény fellobog.
A Síkságon az Akar-Çay folyó oly szépen ragyog,
hogy a csúcsos sapkájú őrszem fejében
születnek furcsa gondolatok:
utazás ez csupán,
és csak a vizek keltek útra.
Az Akar-Çay talán patak,
talán vizesárok,
talán kicsi folyó.
Kütahya és Gediz fölött folyik,
miután megforgatta
az Áradat-torok malmainak kerekeit,
a Hét Hős sziklájának árnyékában eltűnik,
majd az óriási piros és fehér virágú
hasis között tovairamlik,
ennek a növénynek a szára másfélszerese
az ember termetének.
És Afyon előtt
A Hat Szemfény hídja alatt
keletre tér,
a konyai vasútvonallal találkozik
a Nagy Pásztorok falvát
balra hagyja el,
a Vörös mecset jobbra van,
az Epher-tavat nem érintve,
Kochisarnál a Sós-tóba ömlik.
A sziklákon ülő ember hirtelen
mindazokra a forrásokra és folyókra gondolt,
amelyek az ellenség kezében vannak.
Ki tudja, milyen nagyok,
milyen hosszúak.
A legtöbbnek a nevét se ismeri,
de a görögökkel vívott háború
és a Nagy Csata előtt,
mikor dolgozni ment a Selimşah uradalomba,
Manisában szédelegve kelt át Gediz vizein.
A hegyeken egy-egy
tűzfény fellobog.
Oly derűsek a csillagok,
oly fényesek,
hogy a csúcsos sipkájú ember
nem tudván, hogyan s miként,
de azt hiszi, hogy jönnek nyugodt holnapok.
És Kocatepén, míg állt a meredélyen,
mosolyogva, puskával oldalán,
hirtelenében
öt lépésnyire
meglátta Atatürköt.
Vele voltak a tábornokok.
– Hány óra? – kérdezte.
A pasák szerint az óra hármat mutatott.
Egy szürke farkasra hasonlított,
és kék szeme lobogott.
A szakadék széléig lépett,
megállt s előrehajolt,
és ha mondják, hogy továbbléphet,
hosszú lábszárán szökellve,
egy hullócsillagként fényt keltve,
Kocatepéből az afyoni síkságra,
a vak mélybe robog.
Három óra harminc perctől öt óra harmincig
Közülük néhányan
Fél négy.
A hılamur-ayvalıi vonalban
a csapat helyén van,
Szirmai Ali káplár
a sötétben szemét mereszti,
mintha nem kellene többé viszontlátnia,
megnézni egyenként az embereit.
Jobbra az első katona szőke,
barna a második,
a harmadik dadog,
de az egész században
senki se énekel jobban nála.
A negyedikben nagy vágy ég,
hogy egy kis levest fogyasszon.
Az ötödik majd megölte nagybátyja gyilkosát,
mikor igazolványát átvéve,
egy este Urfába visszatért.
A hatodiknak
hihetetlenül nagy volt a lába.
A falujában a földjét s egyetlen ökrét
egy menekült öregasszonyra hagyta,
a testvérei ezért pert indítottak ellene.
A századában mindig kész volt arra,
hogy egy társa helyett őrségen álljon,
ezért „Erzerumi Bolond” lett a neve.
A hetedik Mehmed, Oszmán fia,
a Dardanelláknál, Inönüben, Sakaryában
sebet kellett kapnia,
még többször kap sebet,
de szemében ott lesz a sugár,
a lábán erősen mindig megáll.
A nyolcadik Ibrahim,
nem félne annyira,
hogyha hófehér foga
nem vacogna oly nagyon.
Szmirnai Ali káplár jól tudta,
hogy a nyúl se azért fut, mert fél,
hanem azért fél, mert fut.
Négy óra.
Ağzıkara-Söğütlüdere körzet
12 gyalogos hadosztály,
mindenki a helyén áll,
minden szem a sötét távolba mélyed,
az ujjak már a ravaszhoz érnek.
A tábori imám
az egész vonalban az egyetlen fegyvertelen ember,
a halottak embere,
fűzfagallyat ültet mekkai irányban,
fejét meghajtva álltában,
összetett kézzel végzi a reggeli imát.
Nagy szívének nyugodalma,
a paradicsom az örök béke birodalma.
Akár győznek majd, akár vesztenek,
a harcmezőn elesett szent mártírokat
az Örökkévalónak ajánlja majd.
Négy óra negyvenöt.
Sandıki környék, falvak.
A hosszú bajuszú lovas
a platán alatt, a lova mellett áll.
A mélyben lent a síkság.
A ló a farkával
sötétséget kaszál,
vére a térdébe fut,
tajtékos a zablája.
A második lovasezred
negyedik századának
lovai, karddal felfegyverzett emberei
a levegőbe szimatolnak.
A falvakban kél kakas-dal,
a hosszú bajuszos lovas
kézfejjel arcot eltakar.
A hegyek mögött gyaur kézben
egy kakas maradt:
egy tejfehér, balta-tarajú denizli kakas.
A gyaurok biztos hamar levágják,
leves lesz majd belőle.
Tíz perc múlva öt óra…
Negyven perc múlva pirkadat…
„Ne félj, a hajnali szélben lengő piros zászló
lobogása ki nem hunyhat.”
Így énekelt Akif poéta.
Tinaztepével szemben, Kömürtepétől délre
a tizenötödik gyalogos ezred
két tartalékos tisztje közül
a magasabb s ifjabb
a fiúiskolában végzett,
Nurettin Esfák
pisztolya zárvárával játszva
így beszél:
– A Függetlenségi Menetelésünkben
van, ami nem tetszik nekem,
nem tudom, hogy magyarázzam,
Akif hívő ember,
de én
semmit se hiszek abból, amit ő hisz.
Az, ami itt tart engem,
a mártíromság vágya volna? Például, nézze csak:
„Eljönnek az Igazságos által megígért napok.”
Nem.
Az elközelgő napok
nem az égből szállnak alá,
mi vagyunk azok, akik
tenmagunknak megígértük őket.
A győzelem után más ének kéne.
Ki tudja, talán holnap…
Akif nagy költő,
ad hitére. –
Öt perc múlva öt óra.
Előbukkannak a hegyek.
Valahol lángnyelvek fénylenek.
Az új nap fehérsége támad,
felszáll már a lehelete.
Anatólia földje felremeg.
E pillanatban a szívek
sólyomszárnya égbe száll,
a fényvarázst megcsodálva,
messze, messze,
nagyon messze,
ki tudja, honnan zengedezve,
hangok szent kalandra hívnak,
halálvágyat
a szívbe írnak:
elsők közt lenni vértanú
Haszán alhadnagy a tüzérségnél
huszonegy éves volt.
Szőke feje az eget kémlelte,
talpra állt,
és azt figyelte,
hogy sápadt csillagait
a sötét mint vitte magába rejtve.
Ebben a pillanatban
oly nagy
és oly dicső dolgokat akart megtenni,
hogy egész élete, minden emléke
és az egész hetvenötös üteg
sírnivalóan kicsinek látszott.
A százados már szólt:
– Hány óra?
– Öt óra.
– Ez azt jelenti, hogy fél óra múlva… –
A 98.956 puskától
és a hármas számú teherautó Ahmetjétől kezdve
a 75-ös schneiderig
és a 15-ös kaliberű tarackig
a hazáért,
vagyis a földért és a szabadságért halni képes
az Első és Második Hadosztály,
és a támadásra készen áll.
A hajnalfényben a hosszú bajuszú lovas,
aki a platán alatt állt
a lova mellett,
most kurta csizmájával
megsarkantyúzta a lovát.
A kék szemű főparancsnok
órájára nézett:
öt óra harminc.
Hajnalfényben, ágyútűzzel
megkezdődött a Nagy Támadás.
Musztafa elhallgatott.
Mahmud főszakács megkérdezte:
– Véget ért?
– Majdnem. Néhány verssor van csupán:
„Aztán,
mintha elgáncsolták volna,
az Erzurumi Bolond hanyatt esett:
mintha még nagyobb lett volna a lába,
majd
vonaglott még a két láb, végül szétfeszült,
halála miatt a szívekbe bánat került,
s az Erzurumi Bolondot a föld felé
fordították ezért… –
Mahmud szakács megkérdezte:
– Ez azt jelenti, hogy véget ért?
– Valóban itt a vége, mesterem,
mit is vártál, miről kellene még szólnia?
– Nem tudom.
Igazad van, fiam,
miről is szólhatna még?
Legyőztük a gyaurokat, Szmirnába mentünk.
Majd megszületett a Köztársaság.
Igen, az eposz véget ért.
De kicsit fanyar lett a vége.
Szívem ébred bánatára.
Miközben szabadon és bátran rohantunk,
máris léptünk a csapdába…