Új turizmusmodell vizsgálata Tokaj-Hegyalján
Bevezetés
A 21. századi turizmus mentális kihívásai
A 21. század turizmusa két irányú nyomás alatt áll. A globális mobilitás növekedése, az olcsó utazási lehetőségek és a digitális platformok térnyerése soha nem látott mértékű utazási aktivitást eredményez. Ezen folyamatok következményeként a turisztikai terek jelentős része túlterheltté vált: a zsúfoltság, a zaj és vizuális túlterhelés, valamint a folyamatos ingerhatások mind gyakrabban rontják az utazási élmény minőségét. A tömegturizmus klasszikus formái sok esetben nem csupán környezeti és társadalmi problémákat okoznak, hanem az egyéni jóllét szempontjából is kedvezőtlen hatásokat váltanak ki. Ezzel párhuzamosan az utazás funkciója is átalakulóban van. Az utazás nem csupán kikapcsolódást vagy szórakozást jelent, hanem egyre inkább a mentális regeneráció, a stresszcsökkentés és az önszabályozás eszközévé válik. Különösen igaz ez azon utazók esetében, akik mindennapi életük során fokozott kognitív és érzelmi terhelésnek vannak kitéve, nagy számú emberi kontaktussal járó munkakörnyezetben dolgoznak. Ezen utazók tudatosan keresik azokat a tereket, amelyek lehetőséget adnak a visszavonulásra és az elcsendesedésre.
Introvertált és szenzorosan érzékeny utazók mint sajátos célcsoport
Az introvertált és szenzorosan érzékeny utazók csoportja a turizmus egyik alulkutatott, ugyanakkor növekvő jelentőségű célcsoportja. E személyek jellemzően fokozottan reagálnak a környezeti ingerekre, különösen a zajra, a zsúfoltságra, az erős fényekre és a vizuálisan túlterhelt terekre. Számukra az utazás során nem a programok mennyisége vagy az élmények intenzitása bír elsődleges jelentőséggel, hanem a környezet minősége, a csend, az átláthatóság és a személyes tér megléte. A kérdőíves kutatás eredményei is megerősítik, hogy e célcsoport számára a szálláshely kiválasztásakor kiemelt szempont a csend, a természeti környezet közelsége, az alacsony ingerterhelésű belső terek, valamint az olyan szenzoros tényezők, mint az illatok, a textíliák minősége vagy a fényviszonyok. Az introvertált és szenzorosan érzékeny utazók esetében a túlterhelő környezet nem csupán kényelmetlenséget, hanem kifejezett mentális kimerülést okozhat, amely az utazási élmény egészét negatívan befolyásolja.
A borvidék, mint kultúrtáj és regeneratív tér
A borvidékek sajátos helyet foglalnak el a turisztikai térhasználat rendszerében. Ezek a tájak nem sorolhatók sem a városi, sem az érintetlen természeti környezetek kategóriájába, hanem olyan kultúrtájak, amelyekben az emberi tevékenység és a természet hosszú évszázadok alatt alakított ki egyensúlyi állapotot. A szőlőművelés ritmikussága, a dűlők térbeli szerkezete, a táj horizontális tagoltsága és a szezonális működés mind olyan tényezők, amelyek hozzájárulnak a borvidékek sajátos atmoszférájához.
A csend, a lassú időérzékelés, a táj vizuális nyitottsága és az alacsony forgalmi terhelés olyan környezeti feltételeket teremtenek, amelyek kedveznek az elmélyülésnek és a visszavonulásnak. A borvidékekhez kapcsolódó épített örökség – présházak, pincék, dűlős kisházak – tovább erősítheti ezt a hatást, amennyiben funkciójuk és használatuk összhangban marad a táj karakterével.
Örökségvédelem és a funkcióadás dilemmái
A borvidéki épített örökség megőrzése hosszú távon nem képzelhető el funkció nélkül. A funkcióvesztett, elhagyott épületek állapota romlik, miközben a túlzott vagy tájidegen hasznosítás szintén veszélyezteti az örökségi értékeket. Az örökségvédelem és a turisztikai hasznosítás közötti egyensúly megtalálása ezért kulcskérdés.
Tokaj-Hegyalja világörökségi státusza egyszerre jelent védelmet és kihívást. A kultúrtáj egészére kiterjedő védelem elvben biztosítja az értékek megőrzését, ugyanakkor a gyakorlatban a külterületi, kis léptékű épületek – különösen a dűlőkben található kisházak, présházak – gyakran nem részesülnek egyedi védelemben. A helyzet új megközelítést igényel, amelyben az örökségvédelem nem gátja, hanem kerete a fenntartható, alacsony beavatkozási szintű hasznosításnak.
Kutatási cél és nemzetközi kitekintés
Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a borvidéki épített örökség miként kapcsolható össze a csendes és mentális regenerációt támogató turizmussal, különös tekintettel az introvertált és szenzorosan érzékeny utazók igényeire. A kutatás középpontjában Tokaj-Hegyalja dűlős présházai állnak, amelyek potenciálisan alkalmasak egy olyan emberközpontú turisztikai modell kialakítására, amely egyszerre szolgálja az örökség megőrzését és az utazók mentális jóllétét. A hazai vizsgálatot nemzetközi összehasonlítás egészíti ki Provence példáján keresztül, ahol a borvidéki térségekben megfigyelhető a nagy kapacitású szállodák háttérbe szorulása, valamint az autentikus, egyéni és csendes turisztikai formák dominanciája. A két borvidék összevetése lehetőséget ad annak feltárására, hogy mely mintázatok és megoldások adaptálhatók Tokaj-Hegyalja sajátos örökségi és táji környezetébe.
Elméleti háttér és szakirodalmi áttekintés
Introverzió mint személyiségvonás az utazási magatartás értelmezésében
Az introverzió fogalma a személyiségpszichológia klasszikus kategóriái közé tartozik. Carl Gustav Jung már a 20. század elején megkülönböztette az introvertált és extrovertált működésmódot, amely nem viselkedési, hanem elsősorban pszichés energiairányultságot jelöl. Az introvertált személyek figyelme elsősorban a belső világra, gondolatokra és érzésekre irányul, míg az extrovertáltak inkább a külső ingerekből és társas helyzetekből merítenek energiát.
A modern személyiségkutatás az introverziót nem kóros jelenségként, hanem normál eloszlásban megjelenő személyiségvonásként értelmezi. Az introverzió–extroverzió kontinuum mentén a legtöbb ember nem szélsőséges kategóriába tartozik, hanem a kettő közötti tartományban helyezkedik el. Ennek ellenére az introvertált működésmód bizonyos élethelyzetekben – így az utazás során is – markánsan eltérő preferenciákat eredményezhet.
Az introvertált személyekre jellemző, hogy gyorsabban kimerülnek magas ingerterhelésű környezetben, érzékenyebbek a zajra és a zsúfoltságra, nagyobb igényt mutatnak a visszavonulásra és az egyedüllétre, valamint az élmények mélységét gyakran fontosabbnak tartják azok mennyiségénél. E sajátosságok alapján feltételezhető, hogy az introvertált utazók számára a tömegturizmus tipikus formái – nagy szállodák, szervezett csoportos programok, folyamatos társas jelenlét – kevésbé vonzóak, míg az alacsony ingerterhelésű, csendes turisztikai környezetek kifejezetten kedvezőek lehetnek számukra.
A szenzoros érzékenység fogalma és jelentősége
A szenzoros érzékenység olyan idegrendszeri sajátosság, amelynek során az egyén a környezeti ingereket – hangokat, fényeket, szagokat, tapintási érzeteket – intenzívebben és részletesebben dolgozza fel, mint az átlagos érzékenységű személyek.
A szenzoros érzékenység nem betegség és nem pszichés zavar, hanem biológiai alapú temperamentum-jellegzetesség, amely a lakosság jelentős részére jellemző. A kutatások szerint az emberek mintegy 15–30%-a sorolható ebbe a kategóriába, bár az önértékelés és az önismeret szintje jelentős eltéréseket mutathat.
A szenzorosan érzékeny személyek esetében gyakran megfigyelhető a fokozott reakció a zajokra és a hirtelen hanghatásokra, az érzékenység mesterséges vagy intenzív illatokra és szagokra, az erős reakció a vizuális túlterhelésre és zsúfolt terekre, valamint a megnövekedett regenerációs és pihenési igény az ingerben gazdag környezetben töltött időt követően.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szenzoros érzékenység nem azonos az introverzióval, ugyanakkor a két jelenség gyakran együtt fordul elő. Míg az introverzió elsősorban a társas energiafelhasználás és a figyelem irányultságának kérdése, addig a szenzoros érzékenység az érzékszervi információfeldolgozás intenzitására vonatkozik.
Szenzoros túlterhelés és mentális regeneráció
A szenzoros túlterhelés akkor következik be, amikor az egyént érő környezeti ingerek mennyisége és intenzitása meghaladja az idegrendszer feldolgozási kapacitását. Ez a jelenség különösen gyakran jelentkezik a modern városi környezetben, valamint a tömegturizmus által érintett desztinációkban. A szenzoros túlterhelés hosszabb távon fizikai és mentális fáradtsághoz, ingerlékenységhez és koncentrációcsökkenéshez, alvászavarokhoz és pszichés kimerültséghez vezethet. Ezzel szemben a mentális regeneráció olyan folyamat, amely során az idegrendszer visszanyeri egyensúlyát, csökken a kognitív terhelés, és helyreáll a pszichés jóllét.
A szakirodalom szerint a mentális regenerációt leginkább azok a környezetek támogatják, amelyek alacsony zajszinttel rendelkeznek, vizuálisan átláthatóak és nem zsúfoltak, természetes elemeket tartalmaznak és lehetőséget biztosítanak az egyéni tempóra és a kontrollra.
A csendes és regeneratív turizmus elméleti megközelítése
A csendes turizmus olyan turisztikai irányzatként értelmezhető, amelynek középpontjában a zajterhelés csökkentése, a zsúfoltság elkerülése és az alacsony ingerterhelésű környezetek biztosítása áll. Nem az aktivitások hiányát jelenti, hanem azok minőségi újragondolását. A regeneratív turizmus ennél tágabb szemléleti keretet kínál. Célja nem csupán az utazó jóllétének támogatása, hanem a befogadó táj megőrzése, a helyi közösségek erősítése és az épített és természeti örökség hosszú távú fenntartása. Mindkét megközelítés közös jellemzője a kis léptékű fejlesztések előtérbe helyezése, a lassú időhasználat, valamint a környezethez való alkalmazkodás elsődlegessége.
Örökségturizmus és az épített örökség funkcióbővítése
Az örökségturizmus hagyományosan a műemlékek, történeti városrészek és kulturális értékek bemutatására fókuszál. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább előtérbe került az az értelmezés, amely az örökséget élő, használatban lévő rendszerként fogja fel. Az épített örökség hosszú távú megőrzése nem választható el a funkcióadás kérdésétől. A funkció nélküli épületek állapota romlik, elveszítik társadalmi jelentőségüket és fokozott veszélyeztetettségnek vannak kitéve. Az alacsony beavatkozási szintű hasznosítás olyan megoldást kínál, amely tiszteletben tartja az épület eredeti karakterét, minimalizálja az átalakítás mértékét, emellett fenntartható új funkciót biztosít.
Borvidéki épített örökség, mint regeneratív turisztikai erőforrás
A borvidékek épített örökségei – különösen a présházak, pincék és dűlős kisházak – sajátos helyet foglalnak el az örökségturizmus rendszerében.
Ezek az épületek jellemzően kis léptékűek, a táj szerves részei, nem tömegek befogadására készültek. E tulajdonságok alkalmassá teszik őket a csendes, mentális regenerációt támogató turizmus számára. A borvidéki környezetben megvalósuló, alacsony beavatkozási szintű turisztikai hasznosítás lehetőséget teremt arra, hogy az épített örökség megőrzése és az utazók mentális jólléte egymást erősítő folyamatokká váljanak. Ez a megközelítés transzdiszciplináris kutatássá integrálja az örökségvédelem, a turizmusfejlesztés és a pszichológiai jóllét kérdéskörét, és új értelmezési keretet kínál a borvidéki desztinációk számára.
Kutatásmódszertan
A vizsgálat vegyes módszertani megközelítésre épült, amely lehetővé tette az utazói preferenciák kvantitatív, skálákon alapuló statisztikai elemzését, valamint az örökségi, turisztikai és pszichológiai kontextus kvalitatív, értelmező feltárását. A kutatás első pillérét egy kérdőíves vizsgálat képezte, amelynek célja az utazási szokások, a szenzoros környezeti preferenciák és a mentális regenerációval kapcsolatos elvárások feltérképezése volt. A kérdőív terjesztése online formában valósult meg, elsősorban olyan csoportok bevonásával, amelyekben tudatos, utazás iránt érdeklődő, illetve mentális jóllétet fontosnak tartó válaszadók voltak. A minta nagysága meghaladta a kétszáz főt, amely megfelelő alapot biztosított az összefüggések feltárására és a tendenciák értelmezésére.
A kérdőív kérdésblokkjai kiterjedtek a demográfiai jellemzőkre, a munkahelyi terhelés és az emberi kontaktus mértékére, az introverzió önértékelésére, valamint az utazási élményt befolyásoló szenzoros tényezőkre. Külön hangsúlyt kaptak azok a környezeti elemek, amelyek a szakirodalom alapján jelentős szerepet játszanak a mentális regenerációban, így a csend, a vizuális letisztultság, a természetes környezet, az illatok, a textíliák minősége és a fényviszonyok. A válaszok elemzése során leíró statisztikai módszerek kerültek alkalmazásra, amelyek lehetővé tették az egyes tényezők relatív fontosságának összehasonlítását.
A kutatás második módszertani pillérét kvalitatív szakértői interjúk alkották. Az interjúk célja az volt, hogy a kérdőíves eredményeket értelmező kontextusba helyezzék, valamint feltárják azokat a turisztikai, örökségvédelmi és intézményi kereteket, amelyek meghatározzák, hogy az egyéni utazói preferenciák miként jelenhetnek meg a gyakorlatban. Az interjúalanyok között szerepeltek kulturális örökségtudományi, borturisztikai és pszichológiai területen dolgozó szakemberek, akik különböző nézőpontból világították meg a csendes és mentális regenerációt támogató turizmus lehetőségeit és korlátait.
Kiemelt jelentőséggel bírt az örökségtudományi interjú, amely a borvidéki épített örökség jogi, intézményi és gyakorlati kérdéseire fókuszált. Ez az interjú hozzájárult annak megértéséhez, hogy a dűlőkben található présházak és egyéb külterületi épületek milyen védettségi kategóriák alá esnek, milyen funkcióbővítési lehetőségek állnak rendelkezésre, és miként illeszthetők a csendes turizmus szemléletébe. A kvalitatív adatok feldolgozása tematikus elemzéssel történt, amely során a visszatérő motívumok, kulcsfogalmak és hangsúlyos szakmai álláspontok kerültek azonosításra.
A kutatás harmadik eleme a terepmunka volt, amely Tokaj-Hegyalja és Provence borvidéki térségeire terjedt ki. A terepmunka célja az volt, hogy az elméleti keretek és a korábban feltárt kutatási eredmények a borvidéki térhasználat konkrét környezeti feltételei között is értelmezést nyerjenek. Tokaj-Hegyalján a dűlőkben található présházakat, pincéket és kisházakat figyeltünk meg, különös tekintettel azok elhelyezkedésére, környezeti adottságaira és jelenlegi használati módjaira. Provence esetében a kutatás kiterjedt a borvidéki szállásstruktúrákra, a turisztikai kínálat jellegére, valamint az egyéni és kis léptékű turizmus gyakorlati megvalósulására. A terepmunka során a hangsúly nem mérőműszerekkel végzett vizsgálatokon, hanem kvalitatív megfigyelésen, helyszíni tapasztalatszerzésen és szakmai beszélgetéseken volt. Ez a megközelítés lehetővé tette annak feltárását, hogy a csend, a térélmény és a táji környezet miként jelenik meg a gyakorlatban, és hogyan kapcsolódik az utazók által keresett mentális regenerációs élményekhez. A módszertani megközelítés kialakításakor fontos szempont volt az etikai megfelelőség biztosítása. A kérdőíves adatgyűjtés anonim módon történt, a válaszadók személyazonossága nem volt visszakövethető, és a részvétel minden esetben önkéntes volt.
A kvalitatív kutatás keretében nevesített szakértői interjúk készültek. A kutatásban részt vett Kéri Szabolcs DSc pszichiáter, neurobiológiai és személyiségpszichológiai kutató, egyetemi tanár; Nemesné Kis Tímea PhD művészettörténész, tudományos főmunkatárs, a Tokaj-hegyaljai építészeti topográfiai felmérés vezetője; valamint Nathalie Longefay, a provence-i Château La Mascaronne birtokigazgatója, a bor- és olívaolaj-alapú örökségi turizmus gyakorlati szakembere. Az interjúalanyok szakmai minőségükben nyilatkoztak, megszólalásaik a kulturális örökségi, turisztikai és pszichológiai összefüggések értelmezését szolgálták.
Eredmények
A kérdőíves kutatás eredményei és összefüggésvizsgálatai
A kérdőíves vizsgálat eredményei egy olyan, aktív utazási magatartással rendelkező válaszadói csoportot rajzolnak ki, amely számára az utazás nem elszigetelt esemény, hanem a mindennapi életminőség és mentális egyensúly fenntartásának egyik eszköze.
A válaszadók többsége rendszeresen utazik, és az utazási motivációk szerkezete alapján az élménykeresés, a természetközelség és a kulturális érdeklődés mellett kiemelt szerepet kap a mentális regeneráció igénye. Ez arra utal, hogy az utazás funkciója a mintában túlmutat a rekreáción, és tudatos jólléti stratégiaként értelmezhető. A válaszadók élethelyzeti háttere fontos kontextust ad ezen eredmények értelmezéséhez. A háztartásméret és a lakókörnyezet alapján a mintában szereplők jelentős része olyan környezetben él, amely lehetőséget biztosít a privát tér használatára, ugyanakkor a lakóhely típusa alapján nem tekinthető sem kifejezetten rurálisnak, sem erősen nagyvárosinak. Ez az átmeneti urbanizációs pozíció jellemzően mérsékelt, de tartós környezeti és társas ingerterheléssel jár, amely hosszabb távon mentális kifáradáshoz vezethet.
Az utazás ebben az összefüggésben nem menekülésként, hanem a mindennapi terhelés ellensúlyozásának eszközeként jelenik meg. A gyermekkori tapasztalatok elemzése különösen fontos eredményeket hozott. A válaszadók túlnyomó többsége gyermekként sok időt töltött a szabadban, és jelentős részük kertes házas környezetben nőtt fel.
Ez arra utal, hogy a természetes környezethez való közelség, a szabadtéri jelenlét és az alacsonyabb ingerterhelés már a szocializáció korai szakaszában meghatározó élményként volt jelen. Ezek a tapasztalatok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy felnőttkorban a természetközelség, a nyugalom és a csend nem csupán preferenciaként, hanem belső elvárásként jelenik meg az utazási döntések során. A szenzoros érzékenység önészlelése alapján a válaszadók közel fele esetében jelen van a szenzoros érzékenység tudata vagy annak gyanúja. Ez az arány különösen jelentős, mivel azt jelzi, hogy a környezeti ingerek iránti fokozott érzékenység nem marginális jelenség a mintában.
A szenzoros érzékenység jelenléte értelmezési keretet ad annak megértéséhez, hogy miért kapnak kiemelt szerepet az utazási élményben olyan tényezők, mint a csend, a kontrollált fényviszonyok, a vizuális letisztultság, a textíliák minősége vagy a környezeti illatok.
A mentális egészségtudatosság szintje a válaszadók körében kifejezetten magas. A többség tudatosan foglalkozik saját mentális állapotával, és rendelkezik olyan szabadidős tevékenységekkel, amelyek a regenerációt szolgálják. Ez a tudatosság arra utal, hogy az utazás a mintában nem impulzív vagy alkalomszerű döntés, hanem a jóllét fenntartásának egyik tudatosan választott formája. Az utazás ebben az értelemben nem elszakad a mindennapi öngondoskodási gyakorlatoktól, hanem azok kiterjesztéseként értelmezhető.
Az introverzió–extroverzió önértékelése alapján a minta nem homogén, ugyanakkor jelentős arányban jelennek meg a befelé fordulóbb működésmódok. Ez a pszichológiai jellemző összhangban áll a csend, az egyedüllét és a kontrollált társas jelenlét iránti igény hangsúlyosságával. Az introvertáltabb működés nem izolációs vágyként jelenik meg, hanem az élmények feldolgozhatóságának és az ingerterhelés szabályozásának igényeként. A munkahelyi környezet és a munkavégzés jellege tovább erősíti ezt a képet. A válaszadók jelentős része közepes vagy magas munkahelyi stresszről számolt be, miközben a munkavégzés során intenzív emberi interakciós terhelés jellemzi őket. Ez a kombináció – magas stressz és folyamatos kommunikáció – különösen indokolttá teszi az olyan utazási környezetek iránti igényt, amelyekben a társas kötelezettségek minimálisak, a térhasználat rugalmas, és a környezeti ingerek kontrollálhatóak. A szálláshelyhez kapcsolódó preferenciák elemzése alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy a szállás nem pusztán funkcionális infrastruktúra, hanem az utazási élmény és a mentális regeneráció aktív tere.
A csend és a nyugalom kiemelt fontossága, a kilátás és a környezeti minőség hangsúlya, valamint a beltéri környezet szenzoros jellemzőinek szerepe mind arra utalnak, hogy a válaszadók az utazás során elsősorban olyan környezetet keresnek, amely támogatja az idegrendszeri megnyugvást és a belső fókusz helyreállítását. A szálláshely mérete és tágassága ezzel szemben kevésbé domináns tényező, ami azt jelzi, hogy nem a fizikai méret, hanem a tér minősége és ingerterhelése a döntő. Összességében a kérdőíves eredmények egy olyan utazói profilt rajzolnak ki, amelyet a gyermekkori természetközeli tapasztalatok, a felnőttkori mentális egészségtudatosság, a munkahelyi stressz és az introvertáltabb működésmód együttesen jellemeznek. E csoport számára az utazás elsődleges funkciója a mentális regeneráció, amelyhez elengedhetetlen az alacsony ingerterhelésű, csendes, kis léptékű és szenzorosan kontrollált környezet.
Szakértői interjúk részletes elemzése a kérdőíves eredmények tükrében
A bemutatott eredmények egy olyan utazói csoportot írtak le, amelyet a mentális regeneráció iránti tudatos igény, a szenzoros ingerterheléssel szembeni érzékenység, valamint az introvertáltabb működésmód jellemez.
A szakértői interjúk a kérdőíves eredményekben kirajzolódó utazói mintázatokat pszichológiai, borvidéki és örökségtudományi szempontból értelmezték, feltárva azokat az összefüggéseket, amelyek az egyéni regenerációs igények mögött állnak.
Kéri Szabolcs az introverzióról és a szenzoros érzékenységről
A beszélgetés során Kéri Szabolcs pszichiáter hangsúlyozta, hogy az introverzió fogalma a közbeszédben gyakran félreértelmezett. Tapasztalatai szerint sokan automatikusan zárkózottsággal, társas nehézségekkel vagy szorongással azonosítják, holott ezek nem szükségszerű velejárói az introvertált működésnek. Az introverzió értelmezésében nem problémát vagy hiányt jelent, hanem egy olyan személyiségvonást, amely az információfeldolgozás módját és mélységét határozza meg.
„Az introverzió nem betegség! Ez nagyon fontos. Az interoverzió az egy személyiségvonás, melyet az extroverzióval szokás ellentétbe állítani. Arról van szó, hogy az érintett személy mélyebben és intenzívebben dolgozza fel az ingereket, ezért számára a befelé forduló figyelem és az egyéni tér kiemelt jelentőségű. Az intimebb emberi kapcsolatokat részesíti előnyben, ami egy-egy személyre vonatkozik és nem annyira felszínes, mint a hétköznapi interakciók. Az introvertált ember nem antiszociális, nem remete, csak hamarabb elfárad. Étteremben, buliban, meetingeken. A legfrissebb adatok szerint mára az emberek 15–50%-a introvertált és egyre gyakoribb az ambivertált, vagyis kevert típus.”
Kéri Szabolcs értelmezésében az introvertált működés egyfajta válasz is a modern életmódra jellemző szenzoros túlterhelésre. Napjainkban rövid idő alatt ér minket olyan mennyiségű inger – zaj, információ, vizuális hatás és társas elvárás –, amely korábban elképzelhetetlen lett volna. Ez az állandó ingeráradat különösen megterhelő lehet azok számára, akik eleve intenzívebben dolgozzák fel a környezetből érkező információkat.
Az introverzió idegrendszeri hátterének magyarázatára a szakember Hans Eysenck klasszikus elméletére hivatkozott. Eysenck szerint az introverzió és az extroverzió közötti különbség az agykéreg alapvető ingerületi szintjében ragadható meg. Az introvertáltak esetében ez az ingerületi szint eleve magasabb, ami gyorsabb túlterhelődéshez vezethet, míg az extrovertáltak alacsonyabb ingerületi szinttel rendelkeznek, ezért több külső ingerre van szükségük az optimális ébrenléti szint eléréséhez. Ebben az értelmezésben az introverzió nem pusztán társas jelenség, hanem biológiailag is megalapozott idegrendszeri sajátosság.
A beszélgetés során hangsúlyosan megjelent annak fontossága is, hogy az introvertált emberek számára legyenek elérhetőek olyan környezeti és életviteli lehetőségek, amelyek igazodnak ezekhez a szükségletekhez.
„Ami az introvertált embereknek nagyon fontos, hogy olyan lehetőségeik legyenek, amelyek a szükségleteiknek megfelelnek. Tehát ha olyan aktivitást szeretne, ami egy introvertált emberre jellemző, például szeretne elvonulni olvasni, vagy csendes edzőterembe menni, akkor megtehesse. Ha egy nagyobb szállodáról beszélünk, akkor legyenek kialakítva csendes sarkok, relaxációs szobák. Az is jó, ha ezekben szabályozható a fény, a hőmérséklet, vagy a hang intenzitása is akár.”
A szenzoros érzékenység kérdésében Kéri Szabolcs rámutatott arra, hogy az érintett személyek idegrendszere kevesebb környezeti ingert szűr ki automatikusan. Ennek következtében több zaj, fény, szag és vizuális információ jut el hozzájuk egyszerre, ami gyorsabb kimerülést eredményezhet.
„A szenzoros túlérzékenység az egészséges populációban 5–10%-ban van jelen, ám pszichiátriai kórképeknél, például az Autizmus spektrum zavar vagy ADHD érintettségű embereknél 30–80%-ban jellemző. Mit is okoz ez? Előbb fárad, szorongani fog, irritált lesz, ideges lesz, megjelenik a ‘Meltdown’, ami kimerülés, összeomlás is lehet. A szenzoros túlérzékenység fluktuál, tehát van, amikor erősebb, van, amikor enyhébb, ez folyamatosan változik. Itt beszélünk a szenzoros kapuzás zavaráról, hiszen az átlagembernél a környezetükben lévő kognitív információ töredéke éri csak el a tudatot, a nagy részét az agyunk kiszűri. Náluk ez a szenzoros kapuzás kevésbé működik, nem tudnak annyi mindent kizárni.”
A mentális kifáradás témája szorosan kapcsolódott mindehhez. Kéri Szabolcs hangsúlyozta, hogy az introvertált és szenzorosan érzékeny emberek esetében a kimerülés gyakran nem rendkívüli helyzetekben jelentkezik, hanem a mindennapi élet során felhalmozódó ingerterhelés következményeként. A zajos munkakörnyezet, a folyamatos kommunikáció és az információáradat önmagában is elegendő lehet ahhoz, hogy az idegrendszer telítődjön. Éppen ezért különösen fontos, hogy a pihenésre és utazásra szánt idő valóban mentális regenerációt biztosítson. A szálláshelyek és pihenőterek kialakítása kapcsán a szakember a minimalista berendezés, a jó hangszigetelés és a valóban privát terek fontosságát emelte ki. A többféle pihenési lehetőség, a szabályozható fény- és hangviszonyok mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a környezet ne újabb terhelést, hanem megnyugvást jelentsen.
A vizuális környezet szerepéről szólva arra is felhívta a figyelmet, hogy a túlzsúfolt, erős színekkel és mintákkal teli terek önmagukban is fokozzák a mentális terhelést. A letisztult, természetes anyagokat használó környezet ezzel szemben támogatja az idegrendszeri megnyugvást. Ebbe a szemléletbe illeszkedik a természetközeli lét, az erdőfürdőzés, illetve az úgynevezett „szenzoros diéta” gyakorlata is, amikor az egyén tudatosan olyan környezetet alakít ki magának, amely mentálisan támogató hatású. Ebben az összefüggésben a regeneráció fogalma is új értelmet kap. Kéri Szabolcs szerint a pihenés nem azonos a tevékenységek teljes megszüntetésével. Valaki lehet látszólag inaktív, miközben mentálisan továbbra is túlterhelt. A valódi regeneráció ott kezdődik, ahol az ingerterhelés csökken, és az idegrendszernek lehetősége van megnyugodni. A turizmus kontextusában szóba került az adults-only szálláshelyek félreértelmezése is. Kéri Szabolcs szerint ezeknek a helyeknek nem elsősorban az intenzív élménykeresést kellene szolgálniuk, hanem sokkal inkább a csendet és mentális feltöltődést kereső felnőttek igényeire kellene válaszolniuk.
A beszélgetés a borhoz és a gasztronómiához kapcsolódó gondolatokkal zárult. Kéri Szabolcs szerint egy jól megtervezett borvacsora vagy borkóstoló önmagában is szenzoros egyensúlyt teremthet. A lassú tempó, a visszafogott környezet és az érzékek tudatos bevonása megnyugtató hatással lehet a túlterhelt idegrendszerre.
Összességében a Kéri Szabolccsal folytatott beszélgetés arra világított rá, hogy az introverzió és a szenzoros érzékenység nem szűk réteget érintő jelenségek, hanem széles körben jelen lévő működésmódok. A csendes, kis léptékű, ingermentesebb környezetek nem különleges igényeket elégítenek ki, hanem egyre több ember számára jelentik a mentális regeneráció alapfeltételét.
Nemesné Kis Tímea Tokaj-Hegyalja dűlős présházairól és a „kisház” jelenségről
A kérdőíves kutatás eredményei alapján a válaszadók jelentős része nem programhalmozást keres az utazásban, hanem csendet, nyugalmat, természetközeli környezetet és olyan térélményt, amelyben a pihenés valóban mentális regenerációt jelent. Ezek a preferenciák könnyen vezethetnek ahhoz az első, intuitív gondolathoz, hogy a dűlőkben található kis épületek – présházak, kunyhók, „butykák” – ideális terepei lehetnek a csendes, visszavonulást támogató turizmusnak.
A Nemesné Kis Tímeával folytatott beszélgetés tisztázást hozott a fenti épített örökségi kategóriák terén: rámutatott, hogy a borvidék külterületi épületeiről csak akkor lehet felelősen gondolkodni, ha először a fogalmakat, a funkciótörténetet és a védelmi kereteket tesszük világossá. Elmondta, a dűlőben álló épületek nem alkotnak homogén csoportot. Nem mindegy, hogy egy épület történelmi szőlőfeldolgozási funkcióhoz kapcsolódó présház-e, vagy egy későbbi, hétvégi ház jellegű építmény. Kis Tímea ebben nagyon határozottan fogalmazott, és azonnal kijelölte azt a határvonalat, amely nélkül minden további fejlesztési gondolat könnyen félrecsúszhat: „Ha a kérdést a présházakra és a butykákra redukáljuk, a válasz, hogy a kettő különböző kategória: az első a szőlőfeldolgozás helyi épített öröksége, a második meg nem.”
A mondat lényege, hogy a „kisház” kifejezés önmagában félrevezető lehet, mert összemoshat olyan objektumokat, amelyek örökségi értelemben nagyon eltérő státuszúak. A présház – a táji beágyazottság és az építéstörténet alapján valóban ide sorolható – Tokaj-Hegyalja épített örökségének része. Ezzel szemben a 20. század második felében épült hétvégi házak, a butykák többsége nem hordoz olyan örökségi értéket, amelyet védeni kellene; sőt, a kultúrtáj szempontjából sok esetben inkább problémát jelentenek.
A beszélgetés másik hangsúlyos vonulata a világörökségi keret kérdése volt. Kis Tímea kiemelte, hogy Tokaj-Hegyalja világörökségi kultúrtájként egészében védett, ugyanakkor az egyedi külterületi objektumok védelmi helyzete sokkal bizonytalanabb, mint azt a laikus közvélekedés gondolná. A táj védett, de ettől még nem következik automatikusan, hogy minden dűlőbeli épület műemléki vagy akár helyi védelem alatt állna: „Ezek az objektumok jellemzően nem állnak műemléki védelem alatt, sőt gyakran helyi védelem alatt sem, bár a kultúrtáj összességében védelem alatt áll.”
Ez a kijelentés különösen fontos, hiszen a turisztikai újrahasznosítás nem egyetlen „műemléki recept” szerint történik: az engedélyezési és szabályozási környezet mindig attól függ, milyen védettségi szinten áll az adott épület és az adott terület. Ezért a fejlesztés nem lehet improvizatív, és különösen nem lehet kizárólag piaci logikájú: a tájkép, az örökségi karakter és a kultúrtáj integritása sérülékeny.
Kis Tímea azt is részletezte, hogy a felújítások és funkcióváltások nem csak esztétikai kérdések, hanem jogi és településképi folyamatok is. Utalt a kulturális örökség védelméről szóló törvényi keretekre, valamint arra, hogy a helyi védelem és a helyi építési szabályok (településképi dokumentumok, helyi építési szabályzat) meghatározóak lehetnek. A fő üzenete ebben nem az volt, hogy „tilos” vagy „lehetetlen” hozzányúlni ezekhez az épületekhez, hanem az, hogy minden beavatkozásnak értenie kell a táj nyelvét, és arányosnak kell maradnia.
A szakértő szerint a turisztikai újraértelmezés nem ellentétes a kultúrtáj védelmével, sok esetben éppen az jelenti a megőrzés feltételét, ha egy épület értelmes, tájba illeszkedő funkciót kap.
„Az épületeknek funkciót kell adni, amely nem tájidegen és nem jár a felelőtlen mértékű átépítésükkel.” A funkcióadás ebben a logikában nem a táj átírását, hanem a tájban már eleve meglévő karakter „használhatóvá tételét” jelenti, úgy, hogy közben ne vesszen el az eredeti térélmény. A beszélgetésben felmerült, mennyit tudunk ezekről az épületekről rendszerszinten. Kis Tímea itt egyszerre volt pragmatikus és kritikus: léteznek állami és szakmai nyilvántartások, ugyanakkor ezek nem feltétlenül részletesek és pontosak, egy átfogó örökségturisztikai modell kialakításához.
A szakértő szerint a következő évek egyik valódi prioritása egy olyan, laikusok számára is hozzáférhető és értelmezhető kataszter, amely nem csupán a présházakat, hanem a történeti szőlőműveléshez kapcsolódó egyéb külterületi épített elemeket is rendszerezetten számba veszi. Ez azért is kulcskérdés, mert egy regeneráció-orientált, kis léptékű turisztikai modell nem épülhet pusztán „jó példákra” és esetileg felújított épületekre: ha rendszerszintű gondolkodás a cél, ahhoz láthatóvá kell tenni az állományt.
Kis Tímea szerint a fenntartható irány nem az, hogy minden dűlőbeli épületet megtartunk, hanem az, hogy a valóban örökségi értékkel bíró présházak és kapcsolódó objektumok világörökségi környezethez illeszkedő funkciót kapjanak. Szemben a tájidegen, örökségi legitimáció nélküli építményekkel, amelyek hosszabb távon nem erősítik, hanem gyengítik a kultúrtáj karakterét.
A beszélgetés összességében azt erősíti, hogy a csendes, mentális regenerációt támogató turizmus és a Tokaj-hegyaljai dűlős épített örökség összekapcsolása nemcsak lehetséges, hanem bizonyos értelemben kívánatos is. De csak akkor, ha a kiindulópont nem a „kisházak turisztikai hasznosítása” mint általános ötlet, hanem a történetileg legitim présház-állomány azonosítása, dokumentálása, és olyan alacsony beavatkozási szintű funkcióadás, amely nem átírja, hanem megőrzi a táj karakterét.
A provence-i terepmunka kiválasztásának szakmai háttere
A provence-i terepmunka helyszínének kiválasztása szorosan kapcsolódik ahhoz a tényhez, hogy a Tokaj-Hétszőlő és a provence-i Château La Mascaronne azonos tulajdonosi háttérrel rendelkezik, mindkét birtok tulajdonosa Michel Reybier. A Reybier-csoport – Les Vins Michel Reybier – nem terjeszkedési logikában, hanem örökségalapú birtokmodellben gondolkodik. Ez a közös tulajdonosi háttér nem pusztán gazdasági kapcsolatot jelent, hanem egységes borvidéki és örökségi szemléletet is tükröz. A Reybier család mind Tokaj-Hegyalján, mind Provence-ban olyan birtokmodelleket működtet, amelyek tudatosan kerülik a tömegturizmus logikáját, és a táj karakterének, a csendnek és az alacsony ingerterhelésű környezetnek adnak elsőbbséget. A Château La Mascaronne ezért nem általános francia esettanulmányként, hanem a Tokaj-Hétszőlővel közös gondolkodásmódot képviselő, összehasonlítható borvidéki modellként került kiválasztásra. A provence-i terepmunka lehetőséget adott annak vizsgálatára, hogy egy azonos tulajdonosi és szemléleti háttérrel rendelkező birtok miként valósítja meg a mentális regenerációt támogató, kis léptékű, örökségbe ágyazott turizmust, eltérő földrajzi és kulturális környezetben, és ezek a tapasztalatok milyen tanulságokkal szolgálhatnak Tokaj-Hegyalja számára.
Nathalie Longefay tapasztalatai a provence-i borvidéki mikroterekről mint a csendes és regenerációt támogató turizmus gyakorlati modelljéről
A kutatás empirikus ívét egy gyakorlati, működő borvidéki példa zárja. Míg a kérdőíves eredmények az utazói igények irányát, Kéri Szabolcs interjúja a pszichológiai hátteret, Nemesné Kis Tímea pedig az örökségvédelmi kereteket rajzolta meg, addig a provence-i tapasztalatok azt mutatják, hogy mindez valós környezetben, piacképesen és hosszú távon is működőképes lehet.
A dél-francia Provence régióban tett terepbejárás során egyértelművé vált, hogy a borvidéki turizmus szerkezete alapvetően eltér a tömegturizmusra épülő desztinációkétól. A nagy szállodák és szállodaláncok jelenléte korlátozott, sok településen egyáltalán nem jellemző, vagy csak szezonálisan működik. A térhasználat és a turisztikai kínálat súlypontja ezzel szemben a kisebb léptékű, helyi kötődésű, gyakran történeti épületekben kialakított magánszálláshelyekre helyeződik át. Ezek a terek nem „alternatívák” a luxusszállodák mellett, hanem a régió turisztikai identitásának alapját jelentik. Nathalie Longefay beszámolója szerint a Château La Mascaronne birtok vendégköre kifejezetten keresi azokat a lehetőségeket, ahol az élmény nem a programok sűrűségéből, hanem a környezet minőségéből fakad. A birtokhoz tartozó, a dűlő tetején elhelyezkedő kis épület – amely eredetileg a szőlőműveléshez kapcsolódó funkciót látott el – mára a vendégek egyik legkedveltebb tartózkodási helyévé vált. A ház nem a szolgáltatások számával, hanem a térélménnyel kínál értéket: a szőlők közötti elhelyezkedés, a panoráma, a csend és a fizikai elkülönülés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a vendég valódi visszavonulást éljen meg. A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a vendégek jelentős része tudatosan kerüli a központi terek használatát. Longefay elmondása szerint nem ritka, hogy a vendég napokra „eltűnik” a dűlőben elhelyezett házban, és nem igényli a klasszikus értelemben vett programokat. Előfordul, hogy még a reggelit sem szeretné a birtok központi épületében elfogyasztani, hanem kifejezetten azt kéri, hogy kosárban vigyék fel számára. Ez a viselkedés nem elégedetlenséget, hanem éppen ellenkezőleg, elégedettséget és tudatos választást jelez: a vendég azért érkezik, hogy egy időre kivonuljon az ingerdús környezetből.
Ez a működési logika szoros összhangban áll a kérdőíves kutatás eredményeivel. A válaszadók jelentős része a csendet, a kontrollált környezetet, a vizuális letisztultságot és a mentális regenerációt jelölte meg elsődleges utazási motivációként. A provence-i példa azt mutatja, hogy ezek az igények nem elméleti konstrukciók, hanem ténylegesen megjelennek a vendégmagatartásban, és piacképes keresletet teremtenek.
Különösen fontos elem a bor- és olívaolaj-turizmus egyéni, személyre szabott formáinak elterjedtsége. Provence-ban az egyéni bor- és olajkóstolók, a privát túravezetéssel megvalósuló látogatások nem kiegészítő szolgáltatások, hanem a turisztikai kínálat alapvető elemei. A turistainformációs irodákban – Avignonban, Arles-ban és Aix-en-Provence-ban egyaránt – a hangsúly nem a tömeges programokon, hanem az egyéni útvonalakon, kis léptékű élményeken és helyi szereplők által kínált lehetőségeken van. A dolgozók visszajelzése szerint a látogatók döntő többsége ezt keresi: nem „minél többet”, hanem „minél hitelesebbet”.
A Château La Mascaronne és a Tokaj-Hétszőlő közötti testvérbirtoki kapcsolat különösen erős párhuzamot kínál Tokaj-Hegyalja kontextusában.
Mindkét borvidéken jelen van a dűlőkbe ágyazott épített örökség, a szőlőműveléshez kötődő funkciók története és a táj karakterének meghatározó szerepe. Longefay tapasztalatai alapján a provence-i modell egyik kulcsa az, hogy a kis épületek nem „elszigetelt szálláshelyekként”, hanem a birtok szerves részeként működnek. A vendég nem szolgáltatáscsomagot kap, hanem teret és időt. Ez a megközelítés szoros összhangban áll Nemesné Dr. Kis Tímea örökségvédelmi értelmezésével is. A provence-i példában a funkcióadás nem jár együtt a táj átírásával vagy az épületek karakterének elvesztésével. Éppen ellenkezőleg: a használat biztosítja az épület fennmaradását, miközben az átalakítás mértéke következetesen alacsony marad. A hangsúly nem az infrastruktúra bővítésén, hanem a meglévő adottságok tudatos használatán van.
Összességében Nathalie Longefay interjúja azt támasztja alá, hogy a szenzorosan érzékeny és introvertált utazók igényeire szabott, csendes, kis léptékű borvidéki turizmus nem kísérleti modell, hanem működő gyakorlat. A provence-i tapasztalatok alapján a tokaj-hegyaljai présházak újraértelmezése akkor lehet hosszú távon sikeres, ha nem tömeges hasznosításban, hanem válogatott, örökségileg legitim, tájba illeszkedő mikroterek létrehozásában gondolkodik. Ebben az értelemben Provence nem másolandó receptet, hanem megerősítő példát kínál arra, hogy a csend, a visszavonulás és a mentális regeneráció nem a turizmus ellenpontjai, hanem annak legérettebb formái.
Értelmezés és összehasonlító elemzés
Az azonosított preferenciák – csend, a környezeti minőség, a kis léptékű terek és a mentális regeneráció iránti igény – nem önmagukban értelmezendők, hanem olyan élethelyzeti és idegrendszeri sajátosságok következményeként, amelyekre a turizmus csak akkor tud adekvát választ adni, ha térbeli és funkcionális értelemben is alkalmazkodik hozzájuk.
Kéri Szabolcs interjúja pszichológiai szinten világította meg ezt az összefüggést: az introverzió és a szenzoros érzékenység nem kivételes állapot, hanem széles körben jelen lévő működésmód, amely fokozottan érzékeny a túlzott ingerterhelésre. Ebből következően a regeneráció nem extra szolgáltatás, hanem alapfeltétel, amelyhez csendes, kontrollálható és vizuálisan letisztult környezet szükséges. A kérdőíves eredmények ezt a pszichológiai keretet empirikusan is megerősítették: a válaszadók nagy arányban jelölték meg a nyugalmat, a környezeti minőséget és az alacsony ingerterhelést mint meghatározó utazási szempontokat.
Nemesné Kis Tímea interjúja ehhez a pszichológiai és keresleti dimenzióhoz egy örökségvédelmi értelmezési szintet adott hozzá. Az interjú rávilágított arra, hogy a Tokaj-hegyaljai dűlős épületállomány nem homogén, és a turisztikai újraértelmezés csak akkor lehet szakmailag védhető, ha a présházak mint történeti funkciójú örökségi objektumok világosan elkülönülnek a későbbi, örökségi legitimációval nem rendelkező kisházaktól. Ez a megkülönböztetés kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy a regeneráció-orientált turizmus ne váljon a kultúrtájat veszélyeztető, általános „hasznosítási” gyakorlattá.
A Nathalie Longefay által bemutatott provence-i példa gyakorlati működést jelez. A dél-francia borvidéki modell azt mutatja, hogy a kis léptékű, történeti karakterű, dűlőkbe ágyazott épületek turisztikai használata nemcsak összeegyeztethető a táj védelmével, hanem kifejezetten erősítheti azt, amennyiben a beavatkozás mértéke alacsony marad, és a hangsúly nem a szolgáltatások sűrítésén, hanem az élmény minőségén van. A vendégmagatartás – az elvonulás igénye, a központi terek kerülése, az egyéni ritmus preferálása – szoros párhuzamot mutat a kérdőíves eredményekben feltárt szenzoros és mentális igényekkel. Összehasonlítva a három szakértői perspektívát, megállapítható, hogy mindegyik más szinten, de azonos irányba mutat.
Következtetések
A kutatás eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy a mentális regenerációt, csendet és környezeti minőséget kereső utazók preferenciái nem marginális jelenséget képviselnek, hanem egy jól körülhatárolható, növekvő igényrendszert rajzolnak ki. A kérdőíves vizsgálat alapján a válaszadók jelentős része érzékenyen reagál a zajra, a vizuális túlterhelésre és a kontrollálatlan ingerkörnyezetre; utazási döntéseiben tudatosan keresi azokat a helyszíneket, amelyek a visszavonulást és a mentális feltöltődést támogatják. Ezek az eredmények empirikusan alátámasztják azt a feltevést, hogy a csend és az alacsony ingerterhelés nem pusztán komfort szempont, hanem a regeneráció alapfeltétele.
A pszichológiai szakértői interjú rávilágított arra, hogy az introverzió és a szenzoros érzékenység nem rendellenességek, hanem idegrendszeri működésmódok, amelyek széles körben jelen vannak a populációban. Ebből következően a regeneráció-orientált turizmus nem egy szűk, speciális célcsoport igényeire reagál, hanem olyan alapvető szükségletekre, amelyek a modern, ingerintenzív életmódból fakadnak. A mentális regeneráció ebben az értelmezésben nem passzív pihenést jelent, hanem az ingerkörnyezet tudatos csökkentését és kontrollálhatóságát.
Az örökségtudományi interjúk eredményei azt a keretet adták meg, amelyben ezek az igények térben és funkcionálisan értelmezhetők. A Tokaj-hegyaljai dűlős épületállomány esetében kulcsfontosságú megállapítás, hogy a présházak és a későbbi, örökségi legitimációval nem rendelkező kisházak világos elkülönítése nélkül nem alakítható ki szakmailag védhető turisztikai modell. A történelmi múltú présházak ugyanakkor olyan térbeli és táji adottságokkal rendelkeznek, amelyek – megfelelő örökségvédelmi keretek között – alkalmasak lehetnek a borvidéki revitalizációt támogató hasznosításra.
A provence-i esettanulmány megerősítette, hogy ez a megközelítés nem elméleti konstrukció, hanem működő gyakorlat. A dűlőkbe ágyazott, történelmi karakterű épületek turisztikai használata ott nem gyengíti, hanem erősíti a kultúrtáj identitását, amennyiben a beavatkozás mértéke alacsony marad, és a hangsúly nem a szolgáltatások mennyiségén, hanem minőségén van. A vendégmagatartás és a keresleti oldal Provence-ban szoros párhuzamot mutat jelen kutatás kérdőíves eredményeivel.
Összegzésként megállapítható, hogy a Tokaj-Hegyalja dűlős présházainak turisztikai újraértelmezése akkor válhat hosszú távon fenntarthatóvá, ha az célzott, örökségvédelmileg legitim és alacsony beavatkozási szintű modellként jelenik meg.
A mentális regenerációt kereső, szenzorosan érzékeny és introvertált utazók igényei ebben a keretben nem veszélyeztetik, hanem adott esetben kifejezetten támogathatják az épített örökség megőrzését és a kultúrtáj integritását. A kutatás eredményei így hozzájárulhatnak egy olyan borvidéki turisztikai szemlélet kialakításához, amelyben a csend, a visszavonulás és a természeti környezet minősége nem mellékes tényezők, hanem az értékteremtés központi elemei.
Felhasznált irodalom
Aron, Elaine N.: The Highly Sensitive Person. Broadway Books, New York, 2010.
Aron, Elaine N. – Aron, Arthur: Sensory-processing sensitivity and its relation to introversion. = Journal of Personality and Social Psychology. Vol. 73. No. 2. 1997. 345–368. o.
Dickinson, Janet E. – Lumsdon, Les: Slow Travel and Tourism. Earthscan, London, 2010.
Environmental Noise Guidelines for the European Region. WHO, 2018. = https://www.who.int/europe/publications/i/item/9789289053563 (utolsó megtekintés: 2026. április 30.)
Hall, C. Michael – Sharples, Liz – Cambourne, Brock – Macionis, Niki: Wine Tourism Around the World. Butterworth-Heinemann, Oxford, 2000.
Jung, Carl Gustav: Psychologische Typen. Rascher Verlag, Zürich, 1921.
Kaplan, Rachel – Kaplan, Stephen: The Experience of Nature. Cambridge University Press, Cambridge, 1989.
McCrae, Robert R. – Costa, Paul T.: Personality trait structure as a human universal. = American Psychologist. Vol. 52. No. 5. 1997. 509–516. o.
Operational Guidelines for the Implementation of the World Heritage Convention. UNESCO, 2005. = https://whc.unesco.org/en/guidelines/ (utolsó megtekintés: 2026. április 30.)
Pollock, Anna: Regenerative tourism. = Tourism Research Notes. Vol. 2. No. 2. 2019.
Timothy, Dallen J. – Boyd, Stephen W.: Heritage Tourism. Pearson Education, Harlow, 2003.
Ulrich, Roger S. et al.: Stress recovery during exposure to natural environments. = Journal of Environmental Psychology, Vol. 11. No. 3. 1991. 201–230. o.