- május 1-jén született. Sokáig úgy tudtuk, hogy a költő, író és hadvezér Zrínyi Miklós is május első napján látta meg a napvilágot. Immáron kiderült, hogy három nappal később történt ez a jeles esemény. Ám a csillagállás ettől függetlenül azonos, és az a jelenség is, hogy létünk mélységes mély gyökerében munkál az a titokzatos létáramlás, amely ragyogását időrozsda nem eszi, a jelen meghasonlásai nem „írhatják fölül”, és erőt, biztonságot nyújt jövőnk számára.
Hazánk déli folyója, a Dráva az olasz Alpokban fakadó forrásokból is táplálkozik. Népünk több igen fontos személyisége kötődött Itáliához. Az ezeregyszáz éves magyar-olasz kapcsolat kimeríthetetlen forrás a szellemi élet kutatóinak. Ezen a téren egyedüli, kiváló eredményeket ért el Madarász Imre. Születésnapja igazi ünnep a számunkra.
Mi az ünnep? Átmenet a hétköznapi létből az időtlenbe. Az élet szimfóniáját zendítik fel bennem Madarász Imre könyvei, írásai. Lehet-e ezt az élményt pár szóval visszaadni? Ha ezt akarnám, olyan óhaj élne bennem, mintha azt kívánnám, hogy kicsiny vödörrel tudjam kimeregetni a tenger vizét.
A szimfónia zeng. Talán épp azért szép, mert a zenei jelek száma véges, de összhatásukat különösképpen csak a szavak végtelene tárhatná fel. A hangok titokzatos áramlásában szünetjel szeretnék lenni, olyan pillanatnyi zenei megálló, emlék-idéző, ahonnan az idő „autómobilján” indulok el. Ennek a visszapillantó tükrében látom a hajdani történéseket. Nesztelenül suhan az autó. Képek köszöntenek.
Hatvanévnyi messzeség csönd-szüremléséből szinte csak a szív érzi, sejti a zenei lélekrezdüléseket, a felfakadó szót: „Mily szép is az élet. Örüljünk! A kezdet a legszebb nekünk.”
A kezdet áldása nem adatik meg mindig. 476-ban világbirodalom omlott össze: Róma megdőlt, és mintegy fél ezer évig kellett várni, hogy Európában megszülessenek azok az államok, amelyek a mai napig élik, úgy-ahogy megélik ennek a létkezdetnek az örömét. A mi élni akarásunkat, biztos jövőre eszmélésünket sokan görbe szemmel figyelték. A Kárpát-medence túl szellős hely volt. Az itteni létre ébredőket túl korán kezdték el irigyelni.
Honfoglalásunk hajnalán először az olaszok látták meg bennünk azt az életerőt, amely azóta is mozgatja legnemesebb tetteinket. Erről szól az első olasz történelmi regény. Ez épp kétszáz évvel ezelőtt jelent meg. Davide Bertolotti írta. Annak a hatalmas ívnek a kiindulópontja a műben ábrázolt ezeregyszáz évvel ezelőtti kor, amely napjainkig tárja elénk az olasz-magyar kapcsolatokat.
A visszapillantó tükörben megjelenik egy gimnazista ifjú. Rajongó lelkesedéssel utazik Itáliában. Vittorio Alfieri egyik drámáját akarja megtekinteni. Látom az egykori diákot: amikorra évei számát megkétszerezi, már az olvasók kezében „Az olasz irodalom története”. Ennek a sikere hozza magával, hogy a fenti cím helyett csupán így emlegetik ezt a könyvet: „a Madarász”. Huszárvágással jutott a fiatal tanszékvezető tudós, író az olasz Parnasszus magaslataira, hiszen erről a szép és fölöttébb gazdag irodalomról kilencvenhét évvel korábban jelent meg hasonló összegzés magyar nyelven.
A tudós és művész Madarász Imre merész összegzéssel jutott el híres munkájához. Voltak, akik nem értettek vele egyet. Bizonyos hiányt emlegettek. A szerző magában jogosan mosolyoghatott, hiszen ő maga tudta leginkább, hogy csodálatos témáját, koncentrikus körök mentén haladva, mily nagymértékben tudja még gazdagítani. Ám azzal is tisztában volt, hogy már megtalálta azt az arkhimédészi pontot, ahonnan őt immáron se az irigyei, se a gyakran meggondolatlan támadói nem tudják kimozdítani.
Küldetés, bátor meggyőződés, ernyedetlen szorgalom jellemzi a tudós, művész, tanár, a könyvek kiadását segítő Madarász Imrét. 2003-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetemen Alferi-konferenciát rendezett. Eddig az időpontig nyolcvan tanítványa végzett, és ekkor épp nyolcvan tanítványa volt. Ekkor már tíz éve irányította az általa szervezett tanszéket.
Lázas tudósi munka, élményekkel gazdag kalandozás az olasz Parnasszuson, valamilyen tavaszi erőt sugárzott maga körül. Fiatalok nemzedékét ihlette meg. Nem tudhatom, hány olyan tanítványa volt és van, aki így szólhat: „Ahol Madarász tanár úr kalandozik, száguldozik az olasz Parnasszuson, én ott legfeljebb csak kocogni tudok”. Jó ez a tükörbe nézés, mert általa kíváncsi lesz az ember a legmélyebb titkokra, és képes lesz legyőzni a nehézkedési erőt, megérzi a szellemi repülés csodáját.
Madarász Imre huszonévesen Giuseppe Ungarettit fordította. Munkásságát nagyon élénk kritikai visszhang követte. A jó szándékú vélemények, észrevételek mellett a gáncsoskodással is szembe kellett néznie. Egy török közmondás szerint „A gyümölcsöt hozó ágra követ dobnak”. Ezt azzal egészítem ki, hogy „ettől a gyümölcs igazi értéke nem csökken”. Ünnepen nem jó mélypontokról beszélni, de szinte bénító erejű lehet egyesek szellemi meghasonlása, áskálódása, ha a Simon Gyula Ariosto-fordítását követő vitára gondolok. Nagyon igaz az arab közmondás: „A’szma’u dzsa’dzsa’atan, la a’rai tihnan = hallom a malom mormogását, nem látom a lisztet.” Ezt a bölcs felismerést látom én a „Visszhang” három kötetében. Maradász Imre óriási nyugalommal közölte a róla szóló legvadabb kritikát is. Tudta, hogy nem neki kell szégyenkeznie, esetleg félnie…
Kultusz, vita, feledés! Megérdemelten, akár érdemtelenül is kultusza lehet egy személynek. Joggal vitatkoznak róla. Ez az emberi jog, szabadság velejárója. A félmúlt gyakran nagyon távol esik az új nemzedék erőtől duzzadó tagjaitól. Az értéket keres. Egy időre nem látja meg a konkolytól a búzát, de „az élet él, és élni akar”. Nem az eltávozott nagyoknak van szükségük a támogatásra, segítségre, hanem az élet-útvesztő vándorainak. Szellemileg ezt adja meg az egy darabig feledésre ítélt igazi érték. Időszakos feledés után így beszélhetünk örök visszatérésről.
Vannak, akik túlságosan elmerülnek egy-egy kor féktelen kavargásában, zűrzavarában – turbulenciájában. Nem az életreményt táplálják, hanem azt a meghasonlást, amely a semmibe zuhanást hirdeti, a háborút, mint a lét végső értékét dicsőíti. A magyar és az olasz művelődés arról győzi meg az embert, hogy nem elég a meghasonlást megénekelni, rögzíteni, hanem a körülmények hatalmát legyőzve, el kell jutni az igazi teljességhez. Egy-egy kor börtönrácsait széttörve, így száll a lélek a magasabb minőségbe.
Madarász Imre szellemi rezgő nyilakat leplezett le. Ezek még Dante és Alfieri időtlen ragyogását is igyekeztek elhomályosítani. Az egydimenziós embernek nem kell az ősi gyökér. Önös bálványa elé akarja kötözni áldozatait. Ám az ember szabadságra született. Nem lehet örökre agyagkatona.
Vittorio Alfieri legnagyobb magyar kutatója gyönyörű küldetés szavait írta bele a jégkristályos időbe. Jelenünk és jövőnk pilléreit így építette. Kultuszról, vitáról és feledésről írt, de jól tudta, hogy van örök visszatérés. Jóllehet, az immáron egyre nehezebb, mert a lélek szörnyű kavargása újra és újra felébreszti a legnagyobb rémet: a Háborút. Ennek a démoni erejét egyre nehezebb legyőzni. Az élet ellen egyre nagyobb arzenál épül, de a magasabb minőség a szeretetben van.
Dante az örök béke megteremtését áhította. Alfieri fájdalommal állapította meg, hogy nem az ész, hanem az erő irányítja az emberiséget. A rossz tanítás könyve a halál civilizációjának a bibliája. Van egy másik Könyv is. Az ihlette a következő gyönyörű vallomást: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, / de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot.” (Dante: Isteni Színjáték, Paradicsom, XXXIII., 142–145. Babits Mihály fordítása).
Túl korán és bátor lendülettel került a végső pont „Az olasz irodalom történeté”-nek a végére. Azóta Madarász Imre létideje megkétszereződött, és elérkeztünk ehhez az ünnephez.
Ősi eposzokban szerepel a következő fordulat. „Hosszú ideig mentek, rövid ideig mentek.” Az idő viszonylagossága tárul elém a visszapillantó tükörből. Szívemet az őszinte öröm hatja át, mert meghasonlott, viharos korunkban is van ilyen egyedüli tudományos, művészi megvalósulás. Sok-sok áldásában részesülhettem. Huszonhét éve ismerem személyesen Madarász Imrét. Ünnep volt a számomra minden közös szereplésünk. Boldoggá tesz az, hogy ilyen alkalmakkor a szüleivel is találkozhattam. Lélekben ők velem vannak most is.
Dantei szám az említett idő. Ennek a háromszorosa (három a negyediken) nyolcvanegy. A Sommo Poeta kortársaival együtt ezt tökéletesnek tartotta. Tiszta szívvel kívánom Madarász Imrének, hogy évei száma érjen legalább ebbe a boldog kikötőbe: mind az az erő, csodálatos áramlás, amely alkotómunkáját áthatja, maradjon meg benne még továbbra is.