Kamaszkoromban óvónő keresztanyámat sajnálatosan ambíciótalannak tartottam, valahányszor elmesélte, hogy elutazott Marosvásárhelyről Pestre a gavallérjához, kiültek a Duna-partra, s elnyaltak egy fagylaltot.
– Múzeumba, színházba nem mentetek? – faggatta anyám.
– Minek, Éva? Engem az nem érdekel.
– Azt a fagylaltot a Maros-parton is elnyalhattad volna! – korholta anyám. Mire keresztanyám rendíthetetlen nyugalommal vállat vont.
– S csak azt az egy fagylaltot fizette neked? Nagyon gavallér! – csúfondároskodott tovább anyám. – Azért kár volt Pestig zötykölődni!
Keresztanyámat ez sem érdekelte.
– Így volt ez szép! Nekem ez szép emlék! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, s elengedte a füle mellett, amikor anyám emlékeztette, hogy keresztanyám mégiscsak okleveles tanítónő.
Így volt ez szép. Ötven felett érje el az ember, hogy ne kelljen küzdenie. Sem előléptetésért, sem pozícióért, sem magasabb fizetésért. Addigra jusson el a „felküzdöttem magam” állapotába.
Továbbképzésen voltunk, kora reggel álltam a bajai Sugovica-parton, a homokos lejárón, s csodálkoztam, mennyire hasonlít ez egy másik homokos, kavicsos partra. A vizek meghatározók egy-egy életállomásnál. Ahonnan indultam, a Maros középszakasza, majd jártam különféle Duna-partokon Európában, s most hazai Duna-partokon élek. Olykor erőszakot kell tennem magamon, vagy erőszakot kell eltűrnöm, hogy eljussak egy következő megállóhoz. Gyakorolni kell az elfogadást.
Majd álltam a Duna-hídon az esteledő Bécsben, alattam időt vonszolt a Duna. Hazaérkezve az idő- és távolság jótékony messzeségéből újraértelmeztem az ott látottakat. Szerettem volna valamit írni, ami nem más ember szellemi közelsége.
Amit akkor fanyar humorral s távolságtartással kezeltem, ma mindennapjaim része.
Ahogy lejárt harmadik gyerekemmel a szülési szabadságom, úgy következett a csoportos felmondás a munkahelyemen, ahol tizenkét évig voltam állományban. Utolsó álmom az intézettel kapcsolatosan az volt, hogy a kislányomat kocsiban tolom, s egy tarka mozaikkal kirakott híd vitt a bejárathoz. Úgy éreztem magam, mint azok a testi fogyatékossággal élő hallgatók, akiknek be kellett csengetni a portára, s a portás kijött, üzembe helyezett egy felvonót, s rátolta a tolókocsit. Álmomban megráztam a fejem, bárhogy is invitált a rektor, nem-nem, a babakocsi nem fér fel a hídra. Kívül is maradtam. Többé nem volt oda bejárásom.
Jó természetem van, csak arra tudok emlékezni, ami szép. Ezt még keresztanyámtól lestem el. Aki ma már nem szánalmasan ambíciótlan számomra, hanem élni-akaró, megengedő-elfogadó asszonyi példakép.
Ha meghívója nem vitte színházba, nem vitte múzeumba, akkor örült a fagylaltnak a Duna-parton. Egyébként egyedül is elmehetett volna színházba – ha érdekelte volna. Igaz is, okleveles tanítónő volt, nyugodjon.
Ma már megértem. A Duna-part a sirályokkal nyújthat annyi élményt, mint bármilyen kulturális létesítmény. A tudat, hogy ott vagyok. Pesten vagyok, ahova kamaszkorom óta vágytam. Hogy milyen áron? Az mindegy. Még ha késleltetve, nehezített játékterepen is kellett lefutnom az oda vezető pályát.
Most itt élek a soroksári Duna-part közelében, József Attila nagyverseinek helyszínén. Tőlem egy sarokra, a Soroksári úton sorakoznak: „vasgyár, cementgyár, csavargyár”[1]. A csavargyárat lebontották az ablakom alatt pár éve, nincs helye lakóövezetben.
Itt ülök, a világ tetején.
Kint a Mester utca elején egy „magyarnak kínlódott bolyongó bunyevác”[2] lélek emléktáblája: Latinovits Zoltán színészkirályé. Valamikor Erdélyben mennyire vágytam ezekre a helyekre, ahol most naponta kétszer felgyúródom a villamosra iskolából-munkából hazafelé. A hétköznapokban nincs áhítat. Ám ha meggondolom, milyen szellemiség járt e kutyavizelte utcákon…
A megelégedettségnek nincs feltétele, nincs tárgya. Pusztán mentális, kegyelmi állapot.
Ha szeretném annyira a fagylaltot, mint keresztanyám, kiülnék a Duna-partra vele.
[1] József Attila: Külvárosi éj
[2] Latinovits Zoltán Mezei Máriához írt levele = Vigilia, 1977. június