Mozdulatleírás – Magába zár
Megbeszélted vele, hogy nagyjából
háromra ér oda a buszod a kassai úti Campushoz.
Fekete felsőt vettél, hozzáillő fekete
hosszú szoknyával. Egyedül a lábbelid lógott
ki a sorból: fehér Converse félcipő,
mely átfogta finoman ívelő lábfejed.
Közvetlenül az ajtó melletti ülések
egyikére ültél, felhúztad a térdeid,
az előtted lévő korlátra támasztottad,
lábaid keresztben helyezted el egymáson.
Épp az egyik barátnőddel telefonáltál,
miközben a zsibbadás, a melegség és
a gyomortájékon érzett nyomás végigszaladt
egész testeden – érezted a kezeden,
ujjbegyeid bizsergésében, vállaid nehezülni
kezdtek. Természetesen ebből mit sem
engedtél láttatni: elterelted a figyelmet
nevetéseiddel, vagy azzal, ahogyan lágyan
végigsimítottál hajadon. Majd puhán leléptél
a busz padlózatára – hamarosan eléred a megállót.
Azután sem engeded el a telefont, miután
talpaddal elérted a betonpadkát.
A monoton, belső rezgéshullámok merevítettek ki így,
s hiába feszülnek és ernyednek el izmaid,
ahogyan visz előre a lábad, magába zár ez a mozdulatsor,
talán éppen úgy, mintha az évek óta nem látott
apáddal találkoznál.
Mitől válhat
Mára mindössze egy dühösen pattogó test maradt meg belőled.
Felszisszennek melletted a metrón, de hiába ér oda a tekinteted,
nem veszel észre senkit. Folyamatosan erősödő, majd hirtelen
elhalkuló nevetés vegyül a kerekek csikorgása közé.
Ilyenkor próbálsz mentegetőzni, de legtöbbször csak utólag,
miközben üvegtáblákat törnek szét a vasúti peron langyos betonján.
Eszedbe jut, hogy évekkel korábban a platánok árnyékában,
egy kocsma teraszán néztétek az útkereszteződésben
a frissen átadott szökőkutat. És közben arra gondoltatok,
hogy mitől válhat a test ennyire szilánkossá, hogy csőből
csőbe folyik egy előre meghatározott, mégis
– az összetételét tekintve – meghatározatlan körforgás szerint.
A puha betonról úgy pattannak fel a szikrázó üvegdarabok,
mintha csak egy élesebb szökőkutat figyelnél. Azt kívánod,
bár a te húsod is így szakadna fel ebben a sekélyes vízben,
ám ekkor lassú húzással elindul a szerelvény.
Hiányérzet
Egy szélben megrezzenő, elfakult faág
tükörképe vagy egy szemközti ház
két emelettel alattam lévő ablaküvegében.
Még a dohányszagú, a villamoson
futtában reggeliző Kegyelem is
csak egy ártalmatlan odapillantásra méltatott.
Talán, mert novemberben ez a legtermészetesebb.
– Ahogyan élettelen vergődésed áthatja
az alárendeltségedből fakadó kiszolgáltatottságod
és testet-ölthetetlenséged; ahogyan a fokozódó
bizonytalanságod megtörik ezen a több évtizedes,
eltorzult üvegfelületen, és elnyújtja az amúgy is lassú,
sávként is felrajzolható hajlongásod,
valamennyi leveleddel együtt.
Gyakran kilépsz az ablakkeretek közé
szorított láthatóságból, majd a szobában
felgyújtott lámpák fényében oldódsz fel
később a szürkületben, és az üvegben átmosódó
pászmákkal együtt találsz vissza annak a fának
az árnyékához, ahonnan te is vétettél.
A téged bámuló nézőben is veled együtt
mállik szét az a hiányérzet, amely akkor fogja el,
amikor hazaérve az üres szobában
felkapcsolja a villanyt, melyet a Kegyelem is
csak egy ártalmatlan odapillantásra méltatott.