Baranyi Gergely versei

Szerző, lapszám:

Mozdulatleírás – Magába zár

 

 

Megbeszélted vele, hogy nagyjából

háromra ér oda a buszod a kassai úti Campushoz.

Fekete felsőt vettél, hozzáillő fekete

hosszú szoknyával. Egyedül a lábbelid lógott

ki a sorból: fehér Converse félcipő,

mely átfogta finoman ívelő lábfejed.

Közvetlenül az ajtó melletti ülések

egyikére ültél, felhúztad a térdeid,

az előtted lévő korlátra támasztottad,

lábaid keresztben helyezted el egymáson.

Épp az egyik barátnőddel telefonáltál,

miközben a zsibbadás, a melegség és

a gyomortájékon érzett nyomás végigszaladt

egész testeden – érezted a kezeden,

ujjbegyeid bizsergésében, vállaid nehezülni

kezdtek. Természetesen ebből mit sem

engedtél láttatni: elterelted a figyelmet

nevetéseiddel, vagy azzal, ahogyan lágyan

végigsimítottál hajadon. Majd puhán leléptél

a busz padlózatára – hamarosan eléred a megállót.

Azután sem engeded el a telefont, miután

talpaddal elérted a betonpadkát.

A monoton, belső rezgéshullámok merevítettek ki így,

s hiába feszülnek és ernyednek el izmaid,

ahogyan visz előre a lábad, magába zár ez a mozdulatsor,

talán éppen úgy, mintha az évek óta nem látott

apáddal találkoznál.

 

 

 

 

Mitől válhat

 

 

Mára mindössze egy dühösen pattogó test maradt meg belőled.

Felszisszennek melletted a metrón, de hiába ér oda a tekinteted,

nem veszel észre senkit. Folyamatosan erősödő, majd hirtelen

elhalkuló nevetés vegyül a kerekek csikorgása közé.

Ilyenkor próbálsz mentegetőzni, de legtöbbször csak utólag,

miközben üvegtáblákat törnek szét a vasúti peron langyos betonján.

 

Eszedbe jut, hogy évekkel korábban a platánok árnyékában,

egy kocsma teraszán néztétek az útkereszteződésben

a frissen átadott szökőkutat. És közben arra gondoltatok,

hogy mitől válhat a test ennyire szilánkossá, hogy csőből

csőbe folyik egy előre meghatározott, mégis

– az összetételét tekintve – meghatározatlan körforgás szerint.

 

A puha betonról úgy pattannak fel a szikrázó üvegdarabok,

mintha csak egy élesebb szökőkutat figyelnél. Azt kívánod,

bár a te húsod is így szakadna fel ebben a sekélyes vízben,

ám ekkor lassú húzással elindul a szerelvény.

 

 

 

 

Hiányérzet

 

 

Egy szélben megrezzenő, elfakult faág

tükörképe vagy egy szemközti ház

két emelettel alattam lévő ablaküvegében.

Még a dohányszagú, a villamoson

futtában reggeliző Kegyelem is

csak egy ártalmatlan odapillantásra méltatott.

 

Talán, mert novemberben ez a legtermészetesebb.

– Ahogyan élettelen vergődésed áthatja

az alárendeltségedből fakadó kiszolgáltatottságod

és testet-ölthetetlenséged; ahogyan a fokozódó

bizonytalanságod megtörik ezen a több évtizedes,

eltorzult üvegfelületen, és elnyújtja az amúgy is lassú,

sávként is felrajzolható hajlongásod,

valamennyi leveleddel együtt.

 

Gyakran kilépsz az ablakkeretek közé

szorított láthatóságból, majd a szobában

felgyújtott lámpák fényében oldódsz fel

később a szürkületben, és az üvegben átmosódó

pászmákkal együtt találsz vissza annak a fának

az árnyékához, ahonnan te is vétettél.

 

A téged bámuló nézőben is veled együtt

mállik szét az a hiányérzet, amely akkor fogja el,

amikor hazaérve az üres szobában

felkapcsolja a villanyt, melyet a Kegyelem is

csak egy ártalmatlan odapillantásra méltatott.

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest