Léthelyzet
Állandósult viszonyrendszerekben
a látvány téglalapjai.
Kezem a zsebben, árnyékmátrixok,
az elmerülést is hallani.
Ösztönös reflexek hangolódnak
a mindennapi ékeken,
mint egy halom hasított fa, renddé
emelkedett a kényelem.
Adysan tornyosul, omlik
a lobbanásnyi dekadencia:
volt világok és volt versek,
vizes betonszag, kocsmapult, pia…
Ösvény nincs, csak a rozsdás nappalok,
bennük én könyöklök és hallgatok.
Az iszony anatómiája
„Az emberek viszonyát nem az szabja meg,
hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak
egymás életében.”
(Németh László)
1.
Serceg a toll: tudom, írok, mégis semmi a versem.
Lásd nincsem. Mindent ide szánok, s végtelenített
ékezetekkel vésem a lapra az illatot és színt –
mértani pontosságú üdvösségem az égben.
Hallod? Kint a körúton a szél nesze lobban a csendre,
csüngnek az éteri hangok, semmibe tátog a lélek.
Írlak a Mindenségbe, de szédülök is, nehezen megy…
Porladnak szavaim, mert ajkadon alkonyok égnek.
2.
Folyton zárva az ajtó, s nyitni erőtlen a kéz már.
És mégis valahogy már érteni kezdem a csended.
Nem szólsz, és olyan ez, mint egy takaró, ami megvéd,
óv tőlem, szavaimtól, vagy csak gesztusaimtól –
byron-i spleen, ami titkokkal szövi át ölelésem.
3.
Emlékszem, Szegeden mikor én még úgy… De te már nem.
Elrongyolt szavainkkal az éj, a sugárutaké lett
hajnali maszkokká merevítve a meztelen arcunk –
mint két lombtalan ág a megálló járdaszegélyén.
4.
Elmúlt boldogság, oh, rímtelen ódai pátosz –
gáz van tényleg, mégse parázz már, hagyj iszonyodni.
5.
Holdív homlokod elrejted párnád sivatagján,
és a szobában a tétova fények fénytelenednek.
Útvesztővé lett örömünk: falainkra feszültünk.
Por és hamu
észrevettem hogy készülök
gondolok rá
eltervezem
lépésről lépésre a perceket
a kezdettől a végéig
nem a bátorság
a bátorság amúgy sem
szükséges
a lényeg
hogy eldöntöttem
hogy eldöntetett