Hibátlan csillag alatt fekszel
A CF osztályon
Oda útra vettem csak jegyet,
de a mozgólépcsőn fölfelé –
ahogy rám vetült a mennyezet –
eszembe jutott, hogy jönnék még,
és hiába vonszolt a lépcső,
ez a gondolat nem engedett
felemelkedni a peronról.
Olyan ritmusa lett a hangnak,
amilyen az önvádnak lehet,
mikor buzogányként dörömböl
az elnyomott lelkiismeret.
Mert viszolyogtam sebeidtől,
csak óvatosan érintettem.
Egyszerre hívtál, taszítottál:
a másiktól függtünk mindketten.
A vonatról küldtem sms-t
(mintha valamit jelentene),
tudod, amolyan szokványosat:
„reggel érkezem, a hűtőben
hagytam ezt-azt, az inhalátort
se felejtsd, egyél-igyál, ne várj.”
És tényleg nem vártál semmire,
és én se értem vissza reggel.
Azonosultam az önváddal,
te pedig az emlékezettel.
Újra úton. Vagy inkább mindig:
el tőled, aztán vissza hozzád.
Fibrózisod áthangolódik
a karcolatok ritmusává.
A kattogó sínek moraja,
a vas azóta sem hagy nyugton.
Egymástól már sehol sem vagyunk.
Szűröd a mindenségből
hatvanöt maroknyi levegőd,
de kicsúszik ujjaid közül.
Meghatároz a cisztás élet,
és meghatározottságodból
nem tudlak, pedig mentenélek.
Hibátlan csillag alatt fekszel
önmagadra éhező testtel.
Vers a versről
Látok egy szoknyát –
nem, nem – inkább:
gondolok egy szoknyára.
Vagy:
a nőre a szoknyában.
A szél fújta redők
a ritmus.
A mosoly az arcon
a rím.
És minden rám vetett tekintet
egy-egy
félreértett metafóra.
Credo nélkül
mindig úgy voltam vele
hogy a Credo-t csak mondom
gépiesen a misén
a többiek után
mégis tudom szavait
nem kellett soha
még diákként sem bemagolnom
egyszerűen tudtam mert
sokat kellett mondani
ma már nem tudok
hibátlanul imádkozni
kikoptam a templomból
felejtek
felejtem pontról-pontra
a liturgiát
a pap szavaira adandó
tanult válaszokat
Credo nélkül hiszek
vagy csak állítom hogy –