(részlet a „Mire ez a nap véget ér” című, készülő regényből)
Természetesen a Világegyetem, valamint a Világlegjobb Gimnázium fennállásának 13,82 milliárd esztendős évfordulóját ott, Sziránóéknál is méltó ünnepséggel kívánták letudni. Így, a díszes évfordulós könyvecske megjelenését a(z igazgatóság körében) méltán népszerű Világlegjobb Napok alkalmára időzítették, mely rendezvénysorozat ezúttal különleges, ünnepi felhozatallal emlékezett meg a Világlegjobb Gimnáziumról, valamint a Világegyetemről is egyszersmind. Talán ennek volt köszönhető, hogy az azévi programban szabályos sztárkavalkádot, fellépők és meghívott vendégek afféle lukulluszi arzenálját ígérte az oly lelkesen jubiláló iskolavezetés. Izgatott suttogás (az igazgatóság és néhány vezetőtanár izgatott suttogása, legnagyobb részt) vitte végig a folyosón, mint valami hűvös-langyos tavaszi szellőt, a hírt, hogy még Purchpa Anikó („Ki a retek az a Pumpa Anikó? Mekkora puttóság már, höhöhöhö”, reagált a hírre a folyosó, mint a tavaszi, gőzölgő kutyaszar) is eljön előadást tartani. Na de tényleg ki a faszom is már az?, ismétlődtek a vezetőtanároktól a stréberek kasztjáig leszivárgó infora reagálva kunkorodó kérdőjelek. A stréberek azonban rendíthetetlenül állták a lakossági érdeklődés jelképezte (enyhén gőzölgő) sarat: vezetőtanáraik, akiket pedig az igazgatóság, mindenre előre gondolva már erre is felszerelték őket megfelelő válasszal (lévén félő volt, hogy még ők, az örömhír vivői sem tudnák egyébiránt), Purchpa Anikó az egyik nagy kereskedelmi tévé híradójának egyik riportere. Mármint, emelték föl a folyosón örömhírt vivő stréberek mutatóujjukat örömhírvivés közben, nem ő az, aki a híreket mondja, hogy… tessék? Nem, nem is az időjós, nem is a sporthírek. Nem, nem ő megy bejelentkezni bankrabláskor és árvízkor. De számos, afféle „kis színes” anyag alatt az ő hangja hallható (!!!! – hatásszünet), továbbá ezeket az anyagokat részben ő is írja, szerkeszti. Aha, jó, reagált a mindig oly hálátlan, szórakozni, örülni, úgy látszik, még ilyen emelkedett pillanatokban sem képes, gőzölgő folyosó. De ha még ez sem lenne elég, emelték följebb mutatóujjukkal együtt a hangjukat is a folyosónak magyarázó strébereknek magyarázó vezetőtanároknak magyarázó igazgatósági tagok (majd ezek azok mintájára), ugyancsak tiszteletét teszi Dr. prof. Rotyadék Alajos, szépségdíjas főmatematikus levélíró. Vagy, ha nem Szabó Szilvia továbbtolmácsolásában hangzik el: Rothladia Lajos, Széchenyi-díjas matematikus professzor, az MTA levelező tagja. S még számos Rotyadék Alajosok a fizika, a biológia, a kémia, a biokémia, a biofizika, a fizikomatematika, a matematikokémia, a biomatekémia és egyéb ilyen ínycsiklandó tudományterületekről. Valamint eljön és szintén előad az iskolai napok keretében a nyugalmazott Vili bohóc (Krámer Vilmos) is, aki közel hat évtizeden keresztül volt a Retyehányási Cirkusz társulatának meghatározó tagja. A Retyehányás már nem Szabó Szilvia tolmácsolásában vált ezzé, elvégre, bár nem lehetett, hogy igaz legyen, mégis gyanúsan így hangzott már az igazgatósági tagok szájából is, így a visszakérdezni nem merő vezetőtanárok, s a tőlük visszakérdezni meg pláne nem merő stréberek is egyre hadaróbb tempóban emelték följebb hangszabályozó mutatóujjukat, mikor ehhez a részhez értek. Így ajánlatos volt gyorsan át is térni a további programpontokra, például, hogy Ulrich Mátyás szociológus a társadalmi szegregáció égető kérdéseiről fog uszkve másfél órás előadást tartani, a természettudományok iránt érdeklődők pedig megtekinthetik, mert hogy Vitéz Elek, fiatal biológushallgató (volt diák!) előadása keretében el is hozza magával Magyarország második legnagyobb fésűs végbélférgét („Mi, a belében? Höhöhöhöhö”, gőzölgött közbe a folyosón hömpölygő plebs) egy speciális, hordozható terráriumban, igyekeztek minél gyorsabban hozzátenni az örömhírek vivői, valamilyen hetedik érzékükkel számítva is a folyosói közbevágásokra. Katona Árpád, a Határon Túli Magyar Csillagvizsgálók Szervezetének alelnöke is ellátogat az intézménybe, hogy a Hubble űrteleszkóp műszaki felépítéséről, összeszerelésének történetéről, valamint aktuális észleléseiről is meséljen. Ugyancsak tiszteletét teszi Koch Aladár történészprofesszor, aki a török hódoltság idejének mezőgazdasági működéséről, valamint úgy általában a középkori mezőgazdaság technikáiról és számszerű mutatóiról fog beszélni. A délutáni-esti órákban a tornateremben indiai táncbemutató, elsősegély-tanfolyam és exkluzív, ezoterikus tűznyelő „show” is lesz („Milyen tüzet nyelnek erotikusan?”, röffentette közbe választ sem remélve egy-egy kósza folyosói hang). Eljön továbbá Köles Rudolf közgazdász egyetemi docens is, aki mindjárt két előadást is tart (miközben a fáradó folyosói tekintetek körbe-körbepillantva egyre csak azt kémlelték, hogy mégis hova szarjanak a meghatottságtól), az egyiket a Mária Terézia korabeli gazdasági mutatókkal kapcsolatban, a másikat pedig a huszadik század második felében a keletnémet középosztály anyagi helyzetének alakulásáról. Katona Árpád csillagász mellett még egy határon túli vendég is érkezik, Boróka Ágnes népdalénekes, aki irredenta dalokkal, azaz, mint pár kör folyosói értesítés után kiderült, ezt, mit ad isten, pont Solymos Éva rosszul jegyezte meg az örömhírvivők igen nagy szégyenére, mehetett hát még egy kört, hogy a korábban spontán értesítése folytán félreinformáltakat, minden spontaneitását latba vetve újrainformálja: tehát Csíkszereda környékéről származó dalokkal szórakoztatja közönségét, Szurkó tanár úr meghívását elfogadva. Eljön továbbá Veréb Richárd színikritikus is, akitől a kisebb magyar alternatív társulatok által az utóbbi öt évben bemutatott előadások összehasonlító elemzését lehet majd meghallgatni. Ja, és lesz valami költő is, csusszant még hozzá, mint egy kósza tüsszentés mellett-után buggyanó kis buborék, sunyi takony, még ez a programpont is. A névre nem emlékeztek, Ekler vagy Egbert, Elberg talán, Elberg Milán (Egbert Milán, mehetett a következő szünetben újra spontán helyesbíteni, ezúttal egy 4. A-s stréber), szintén világlegjobbos öregdiák, fiatal, egyetemista költő, akinek most jelent meg nemrég első, A tavasz elmarad című kötete, teljesedett ki, ha már, menet közben további információkkal is a helyesbítő kör.
Sziránó szabályos Csipkerózsikának érezte magát, míg eljött végre az a bizonyos keddi délután két óra. Addigra már változó mértékig nyitott-csukkott vagy nyitva tartani igyekezett (ugyancsak csukott) szemmel végigaludt két majdnem teljes Világlegjobb napot, fejében pedig még tompán kavarogtak mindenféle Rotyadék Alajosok számadatai, elemző meglátásai, krákogásai és torokköszörülései, diavetített ábrái és grafikonjai, további krákogásai. Azzal azonban egyet kellett, hogy értsen, amit Igazgatóhelyettes még az előző nap hajnali megnyitóbeszédében mondott, nevezetesen, hogy a Világlegjobb Napok azévi, ünnepi kiszerelése valóban híven tükrözi e jeles intézmény múltját és jelenét. Olyannyira, hogy már csak arra várt, mint akinek víz alá nyomják a fejét, hogy végre felbukhasson kicsit, legalább egy szusszanásnyi levegővételre, mielőtt feltartóztathatatlanul eljön a szerda reggeli meglepetésprogram (melyet az egyik meghívott biokémikus heveny náthája okán lemondott előadása helyére szerveztek be gyorsan), Lóránt Gábor néprajztudós-iparművész ismertető előadása a tizenkilencedik századi felvidéki korongdíszítés főbb motívumairól. Már csak az az imént következő programpont tartotta benne a lelket, a Figyelmeztető csengetés címre keresztelt iskolaújság ünnepi alkalomra kiadott számának részletes, ismertető programjegyzékében pusztán „Irodalom”-ként feltüntetett beszélgetés-felolvasás bizonyos Egbert Milán elsőkötetes szerzővel. Amint kitántorgott egyszerre főbekólintva émelygő és kavargó gyomrú, pépesen unatkozó sorstársaival a Magyarország második (mint ott kiderült, a frissebb adatok szerint, sajnálatosan csak harmadik) legnagyobb fésűs végbélférgét kimerítően bemutató előadásról, a büfét, vécét és egyéb létfenntartó helyeket ostrom alá vevő, élőholtszerűen kóválygó többiekkel ellentétben ő rögtön a negyedik emelet felé vette az irányt, ahol a folyosó végi, eldugott, 15-ös teremben „Irodalom” program volt kezdődőben mindösszesen tíz percen belül, ő pedig szeretett volna jó helyet találni még és már a szünetben.
Először maga is majdnem elment a 15-ös terem mellett, nemcsak mert az, mint a tér és idő valamely folyvást kieső részlete, kizárólag a perifériás látás (és tudat) számára létezett, eldugva egy folyosó végi kanyarban, ahol, lévén kicsi, szűk, homályos (a tűzfalra néző ablakairól besugárzó homályt a hibásan villódzó neonok hervatag fénye nem tudta jól megvilágítani), lehetőleg még a madár sem járt órát tartani, a takarítószemélyzet is rendre nem kihagyta, csak kifelejtette – s ez az ellenőrzésükkor sem derült ki, lévén ugyancsak kifelejtődött. De Sziránónak nemcsak ezért kellett pár óvatlan méter után hunyorogva visszafordulnia. Immár meglelve az elátkozott 15-öst, döbbenten konstatálta, hogy az szinte kong az ürességtől, „szinte” alatt pedig csak azt értheti az egyszeri szemlélő, hogy a 4. A-ba járó, névtévesztő stréber srác, a még nála is gyorsabban idesiető, most riadtan, kapkodva pihegő és épp jegyzetfüzetét előkészítő Görcsegér, valamint még két kapafogú, penészhajú, kardigános lány (ránézésre elsős, talán bés alstréberek) már benn kókadoznak, míg kint egy csak látásból ismert magyartanár, meg valami farmeréhez zakót, alatta garbót viselő, első ránézésre alulfizetett, toprongyos főkönyvelőnek tűnő, szemüveges faszi álldogál, igencsak zavarban. Elnézést, ön is a felolvasásra jött, itt lesz ugye, kérdezi Sziránó a fáziskésés legrosszabb alesetét produkálva, mikor csak az utolsó egy-két szónál esik le az embernek a tantusz, de akkor olyan súllyal, hogy a mondat végére szánt kérdő hangsúlyt teljesen kilapítja és kijelentéssé egyengeti, olyan egyértelműséget kölcsönözve ezzel az elhangzottaknak, mintha csak odamennénk az állatkertben a csimpánz ketrecéhez, és pillanatnyi, szórakozott elmerengtünkben annyit mondanánk csak: de hiszen ön egy ketrecbe zárt csimpánz. Hát persze, ki más is lenne az ifjú félgyászhuszár, kizárásos alapon, mint maga a költő (A Költő), A tavasz elmarad szerzője, ifjúságának még épp csak hervadni kezdett, egykori ligetét pár, pusztán mutatóba megmaradt, nullaközeli gennytartalmú pattanás jelzi még nem ráncosodó arcán. Igen, somolyogja válaszul a ránézésre felerészt zavarban lévő, felerészt unatkozó költő, itt lesz, mutat barátságos, invitáló mozdulattal befelé a vákuumszerűen tárakozó 15-ösbe. Sziránó menten a föld alá vörösödik, így fülét-farkát behúzva gyorsan helyet is foglal, előzetes terveivel ellentétben feladva a jó helyek valamelyikét, inkább az utolsó sorban, mértanilag azonos távolságra a lófejű-kapafogú juniorstréberektől, a névtévesztőtől és különösképp az idióta vigyorral megtoldva épp neki integető Görcsegértől („Ja, ja, csá”, biccenti vissza, pusztán a nézésével). Legalább akkor leeshetett volna, hogy jó helyen jár, mikor meglátta a 15-ös félig nyitva hagyott ajtajára (láthatóan újrahasznosított, félig tapadó, félig fityegő celluksszal) odaragasztott feliratot: „14:00 – Költői felolvasódélután. Echbert Milán, költő.” (a vezetéknév áthúzva, kézírással fölötte: Egbert).
Így telik el még a fésűs végbélféreg minden élettani funkciójánál, faji-kategóriai besorolásánál, evolúciójának komplett ismertetésénél is hosszabbnak tűnő, kényszeredett öt perc. Szektaáldozatokról, robbantások és bombázások túlélőiről, hosszú, kínzással teli fogságból szabadulókról (de még ketrecbe zárt, bús tekintetű majmokról) sem készülnek oly megrázó erejű, kiszolgáltatott szorongásukat oly hűséggel és szemléletesen bemutató képsorok, mint amilyenek a 15-ös rézsút nyitvahagyott ajtajából kifelé pillantva láthatók, a tétova, egykedvű szemlélődést tettetve cipőjét bámuló magyartanár és egykori tanítványa, a fiatal magyar irodalom ifjú reménysége, Echbert, jav.: Egbert Milán költő, akik ahányszor egy hangosan beszélgető diákcsapat elsiet mellettük, oly kínos igyekezettel törekednek nem túl gyorsan, mohón odavetni szándékuk szerint nem oly kérlelő tekintetüket. Andris, gyere csak ide egy pillanatra, szól be a magyartanár a névtévesztőnek, aki megintcsak nehezen értelmezhető arckifejezéssel pattan föl: egyrészt, mint akit még épp csak elkezdődött, kínteljes vezeklése közben, valamely csodával határos módon mégis felmentettek, másrészt rosszat, nagyon rosszat sejtve. Miközben Egbert Milán már befelé jön, a tanár szigorú arckifejezéssel súg az ajtóban állva, kezével a kilincset markolva pár instrukciót Andrisnak, akinek ezektől egycsapásra végérvényesedik is arckifejezésének polaritása, olyanná facsarodik, mint a citrom, amibe épp beleharaptak. Andris távozik, a tanár tekintetével szinte tör-zúz, a feje vöröses, a 15-ös vákuumcsendjét mint egy ujjba fúródó, nagyobb szálka, hasítja föl túlerős mozdulattal kirántott székének csattanása.
Rövid, évődéssel kísért bemutatás után Egbert Milán felcsapja vékonyka kötetét, és a stréberek indokolatlanul továbbpercegő jegyzetelésének alapciripelésével kísérve felolvasásba kezd. Verssorait szinte szabályos cezúrákként szakítják meg az ajtónyílások, ahogy hokimezes, pánktaréjos, orrpirszinges, deszkásgyatyás, picsaszoknyás, túlsminkelt, lilahajú és feketekörmű fiúk és lányok nyitnak be hangos „Csá, megy már?”-okat, kisebb-nagyobb nyihhantásokat és horkantásokat hallatva, majd még a tanárinál is metszőbb székhangokkal, komótosan leülnek – hova máshova is, Sziránó köré, az utolsó sorba. A legutóbbi ajtónyílás és „Csá”, majd „Szeva Misitesó” (pacsi, kézfogás) után-közben a csukódó ajtóban még pont megpillantható a foghúzós fejjel bekandikáló, a magyartanárra néző Andris, aki széttárt tenyerekkel próbál kommunikálni láthatóan majd szétrobbanó tanára felé valamiféle tehetetlenséget. A tanár, miközben a csukódó ajtóban feszengő Andris felé int mutatóujjával, már az ifjú költőt kérdezi arról, hogy milyen volt ide járni. A válasz alapján nagyszerű, felemelő és életreszóló élmény (fojtott kacaj a Sziránó melletti székekből). Épp mire újabb adag vers felolvasásába kezdene, az újra nyíló ajtóból még két, egy felnyírt és egy hosszúhajú srác penderíttetik be, „Aszt nézzed, Toma”, kurjantja az egyik, „Csend legyen, még büntetésben vagytok”, sziszegi feléjük ajtócsukás közben az igazgatóhelyettes hangja. „Elnézést, én még…”, nyöszörgi egy mutáló, mélyszerű hang, újra nyílik az ajtó, a magyartanár feje már inkább lilás, a hang tulajdonosaként beosonó és az első sorban helyet foglaló Andrisé még csak a főtt rák árnyalatánál tart. Végül elhangzik a második adag mű is, majd a kortárs irodalom aktuális helyzetéről érdeklődő tanári kérdésre válaszul Egbert Milán kifejti, hogy bizony az irodalmi élet nehéz dzsungelharc, sok a klikkesedés és nehéz az érvényesülés, a helyzet sosem jó, kevés az intézmény, amelyek kevés pénzből tudnak csak nehézkesen működni… de nem is untatná ezzel tovább a közönséget. Eggyel több másodpercnyi kínos csend követi a levegőben felejtett három pontját, mint illendő volna, a későn kapcsoló magyartanár „Ugyan, dehogy!” felkiáltása nagyjából olyan gellert kap menet közben, mintha majomketrecnél állva hangzana el, gyorsan kapcsolva nem is folytatja bágyadt kísérletét, hanem arra kéri Egbertet, hogy olvasson föl még pár verset zárásképp, mielőtt a közönség is kérdezhetne. E szavakat kísérendő egy vakbélgyulladás minden tünetét előidézni képes nézés villan a még bőven foghíjas helyek felé a kerek tanári szemüveg lencséi mögül.
„Köszönjük, kedves Milán, akkor tehát következzenek a kérdések. Kinek van kérdése? Csak bátran, szabadon, bárkiben bármi felmerült.” „Igen, tényleg, nincsenek rossz kérdések, megígérem”, hebegi hozzá Egbert, bár épp ezenközben a tanári szemüvegvillanások valamivel szkeptikusabb árnyalatba burkolóznak.
Bár elsőnek a Görcsegér teszi föl a kezét, a Sziránó mellett kettővel ülő hokimezes is jelentkezik. A magyartanár már fel is szólítaná „Katit”, de mire megtenné, Egbert már bátorítóan néz a hokidrukkerre: „Igen?”, mosolyogja. „Őőő, ja”, lepődik meg kissé a hátsó sorból felszólított fiú is, hogy szót kapott, „szóval az úr, izé, hogyan tetszik izé…”, „tegeződjünk inkább”, mosolyogja közbe Egbert Milán. „Ja, jó, őő, izé, hát akkor így hogy döntöd el, hogy miről írjál?” „Ez egy nagyon nehéz kérd…”, valami ilyesmi válasz jöhet ki a költőből, de ez jobbára csak szájrólolvasással állapítható meg, mivel a hátsó sorokból a walküröket megidéző hangerejű röhögésária harsan. „Baszod, tesó, mekkora farok vagy már”, gurgulázza a felnyírt hajú, „há érted”, magyarázza a lila hajú csajnak, „így bekérdezi a formátó, hogy na há hé, testvérem, há mi a faszomró írsz már, höhöhöhö”. „Csend legyen”, dörgi közbe a magyartanár, Egbert Milán is, leginkább óvónőszerű, elnézőnek szánt mosollyal ingatja a fejét, a lassan lecsillapodó morajba küldve baritonját: „Tényleg nincs ebben semmi röhejes, a kérdés jó, csak nehéz megválaszolni. Mert hogy…”, „Há kérdeznék akkor én könnyebbet, ha szabad”, teszi föl a kezét ezúttal a deszkásgyatás (elsikkad a tanári asztal felől jövő, költői „De nem…”), „Ön szerint, izé, ja, szerinted Móricz jobb vagy Mikszáth, mer én mindig összekeverem őket, és hogy akkor inkább melyiket érdemes?” Az újabb hullámban kitörő, általános röhögésbe most először némi izgatott zsibongás is vegyül, kezek lendülnek a magasba, „A Davincsikódból a film vagy a könyv a jobb?” „Tetszett látni valami olyan színházi előadást, ami…”, „Oszt bulizni hova jársz? Csörögni szoktá, tesó?”, „Melyik szerző hatott önre, izé, a leg…”, „Sorstalanságbó a könyv vagy a filmet mondanád…”, „Ja, ja, oszt Karibtenger kalózosat adod, arc?”, „Nyomassá még verset, testvérem”, höhöhöhöhöhöhöhö, höhöhöhöhöhöhö.
„Csend legyen már, a büdös, kutya mindenit!” A tanári üvöltés kettészakítja a teret, talán még új dimenziókat is hasít valahol a világ szövetébe. Nyomában, mint Mózes szavára a tenger, kettéválik röhögésorkán és síri csend, egyszeriben meghallatszik, ahogy még a szomszéd termekben is megdermed minden mozdulat (kivételként csak a hátsó sorból suttogtatik el egy „Te vagy a kutya, testvérem.”, „Kussójá má Zsóti, intő lesz”, páros), a térrel együtt megdermed, kettévágtában szétnyílik a felsebzett idő is, megáll az élet az egész Világlegjobban, talán a Világegyetemben is. Egy ütésnyit kihagynak az órák, a lélegzetvételek és szívdobbanások is, mielőtt minden újra mozgásba lendülne. A csengetés vérfagyasztó trillája ráncigálja magával az imént kimaradó, nehézkes, jönni nem akaró, következő másodpercet. Szúrós tanári szemüvegvillanás az egészen sápadtra átszíneződött Andris felé, akiben így még egy másodpercet késik az idő, majd végre észbekap, és előkapja táskájából az üveg bort, amit nagyjából egy két lábra egyenesedett ló természetességével nyújt át Egbert Milánnak, aki, mintha csak rá is fröccsent volna a kollektív fegyelmezésből, de talán csak az idő és tér hasítódott fel benne is, egy készületlen, elkésett, sírás határára üvöltött diák szemlesütésével veszi át a közepesen drága üveg, édes vörösbort. „Köszönöm. Mondjuk inkább rozés vagyok”, rebegi hozzá, mielőtt gyors kézfogás után sietősen távozik a teremből, mintha csak máris késésben lenne matekról.