spontán
már rendben van a szívem, te drága – volt,
mikor így szólítottál –, bár nem gondolom,
hogy aggódnál miattam újabban, ez is
elmúlt, mint egy jól szerkesztett fogfájás,
lassan, fokozatosan, nem mint az éjszakai
beszélgetéseink, mert azoknak egy nap
váratlanul vetettél véget, pedig neked is
hiányoztak, ezt még bevallottad búcsúzóul,
sokáig tartott, míg te is elmúltál bennem,
tovább, mint egy fogfájás megszüntetése,
azon segít a fogorvos, de téged magamnak
kellett rendbe raknom, hiába nyomkodtam
fejemben a delete billentyűt, mindegyre
feltűntél valahonnan, ráadásul előkeveredett
újra ez a szívprobléma, olyannyira, hogy
az adjunktus úr meglebegtette előttem a
hirtelen halál lehetőségét is, na, végre
valami jó hír, gondoltam, végtére ez is egy
megoldás, a szívkatéter most a meghitt társ;
nem várok látogatókat, téged főleg nem,
talán azt sem tudod, mi van velem, mert nem
érdekel, ahogy a kórterem ablakpárkányára
szórt magokat csipegető madarakat sem –
részvét és remény, ezeket a szavakat sikerült
száműznöm, s csak jégvirágot olvaszt
forró homlokom, lázasan álmodom, s lám,
megjelenik a plafonon egy éles, pengevékony
apró rés, mint durcás, szép szádon a hallgatás,
s újra szétáradsz bennem, mint kórházi ágyon
a spontán magömlés.
Készülj
(Agnѐs Letestu tiszteletére)
Bár lehetséges lebegni tökéletes
testek táncában, miközben lágy
Chopin-futamok szögeznek a
párizsi Opera vörös bársonyához,
és feljönnek elmúlt napjaid, mint
egy Pilinszky-versben, de nem
leled önmagad e forgatag felemelő
katarzisában, s közel a finálé,
számodra ez a Black Pas de Deux
immár danse macabre, hát csak
tántorogj emlékeid szálkás deszkáin
és készülj, mert most jön az
utolsó felvonás.
Négysoros
A kis szobába toppanék,
hol alszik fiam, s apám.
Közöttük asztal s hetven év.
Meg én is vagyok. Talán.