Jegyzet az esőről
Ahogy kopog.
Nevét elhallgatva.
Amikor megakad
légcsőben a levegő,
ha lábamnál érzem,
sötétben eloson.
Ikrek játszanak így
egyedül.
Szemét beköti,
míg testvére asztal alatt,
ablakmélyedésben
nevét elfojtva várja.
A szoba olyan biztos volt.
Most vesztőhelyek
rejteke.
Száz éhes gödör,
ezer kés,
millió lidérc.
Árnyak a hegyháton
táncoló villámokkal
szemben.
Emlékszem. Zuhogott,
név nélküli
dobolással az aszfalton.
Nappali sötét –
vissza nem követhető
kamaszkor.
Tavaszi zivatar
nyáridéző illata.
Mezítláb a
kéklő betonon.
Egymást kikerülni,
magunkat félig hagyni.
Arctalan tükör volt
a kátyúk minden vize.
Éjjeli opera
Ujjpercek, körmök.
Vertikális, horizontális.
Ragadozó is vagyok, de inkább
préda. Meghasonlok.
Ezért pusztulok
minden délután csendjében.
Az éjjelekről nem beszélek:
jobban sajogna
félelmem a ki nem mondottakról.
Vízből vagyok. Ahogy
egy alga, az élet.
Teremtőnk tenyerében.
Összefolynak
a plazmák. Ódai.
Mégis. Porszem. Egész atom.
Olykor dallamos.
Összeszorított öklű kicsiny
teremtmény. Isten kezében.