Somoskői Beáta versei

Szerző, lapszám:

Saját év

Ez a rozsdásodó

környék is elhagy.

Kinek köszönhetnék?

Amikor az utcán

átment kedves,

homályos arccal.

Valahogy utáltam.

 

Bűnös vagyok, mint

minden jobbulni vágyó.

Előttem.

Örökös

folytatásra várok.

Pusztának

látom,

ettől lennék

kész a megnyugvásra?

 

Hordozzak magamban

tüskét, koronát:

mind ugyanoda vezet.

Elteszem magamban

apró, törékeny ékszerként.

 

Teher.

Mondjak

róla mást is?

 

Egy soklámpás

szobában bújok el és elő.

Játszom.

Itt én vagyok

porladó

és az, aki

milliónyit

végignézett már.

Egy lépcsőházában bolyongva.

Ha rovar lennék,

kijutnék.

 

Gyöngyhalász fohásza

Úszóhártyás ujjaimon

szűröm a fényt.

Tengerszintről

Napra tekintek.

 

Emlékezetem átok.

Egyre mélyebb

merülök. Leszek.

Gyötrőbb minden által.

 

Csigák, csőférgek mészbe

foglalt holt alakja

tapogat. Pedig dúlva

vagyok rablójuk.

 

Elfogódtam másban.

Testem széthasad:

felfelé vágyom;

mélybe úszva sietek.

 

Hajam hínártól tapad.

Felszínt őrizve látok.

Levegő szüksége fojtogat.

Boldogabb lent.

 

Tintahalak színeznek

félelmükkel: őrzőjük

leszek. Nem hiszik:

én zsákmány, ők gyermekek.

 

Korallok ezerszínű

pollenje ejt rabul.

Halak, félreértett polipok

rejtekének testőrévé válok.

 

Gyönyört ad mélytenger

ezer kavicsa; ős-hegye:

mely egykor kevélyen

őrködött érák felett.

 

Itt rák igyekszik – mit

sem sejtve múltjáról –

kagylóba bújva, mozaik-

létéhez. Egy és minden.

 

Zavaros, sötét víz fon

körül igétlen

bársonyával. Néma

fehérséget kergetek.

 

Parazita-fényű hamis

lámpák, túl messze

vezettetek. Fogódva

pulzálok követője.

 

Csalfa, fojtó emlékek

kísértenek földről.

Egykor halász voltam.

Vissza nem térhetek.

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest