Tusnády László: Életfa Velencében

Szerző, lapszám:

(Murano fényeitől az Életfáig) Murano és Velence visszfényeiről már írtam a Zempléni Múzsában. Dávidházy Marianna, hajdani sárospataki tanítványom nagyszerű eredményeiről boldogan számoltam be. Az viszont előttem is titok volt, hogy folytatás következik-e.

Folytatás! Az üveg csodáját, hozzá kapcsolódó emberi művészetet kiteljesíteni a meghasonlásos, vérzivataros időben képtelenségnek hathatott, de nem volt az Dávidházy Mariannának és társainak. Pedig tudták jól, hogy egyre inkább bizonytalanság lesz az úr az emberiességében zsugorodó világban. Szinte a koronavírus-járvány szorítását, könyörtelenségét tagadták akkor, amikor 2020. március 5-én Prágában, a Károly Egyetemen Murano tükreit mutatták be. A vész pörölycsapásainak a hatására egy héttel később bezárták a szívet nyitó kapukat, de azok májusban három hétre újra kitárulhattak, hogy a fényre kíváncsi merészek még láthassák a csodát. Azok mentek a tükrökhöz, akiket nem riasztott a komoly kockázat. Olyan is érkezett, akit a látottak megihlettek. Így született meg az a gondolat, hogy folytatásra van szükség. Mégpedig nagyszerű megméretésre a következő biennálén.

 

(Velence hű önmagához) A modern ember útkeresésének tanúja, segítője ez a rendkívüli rendezvény. Közel fél évszázados élmény villan elém, amikor ezeket a sorokat írom. 1976-ban Kovács Margit remekeit csodálhattam meg Velencében. Anglia öt termet mondhatott magáénak. Örök rejtély maradt a számomra, hogy igazi arcát mutatta-e azzal, ami jóformán mindenkit meghökkentett. „Vonalkompozíció 608 kőre” hirdette a cím, és a különben üres termek közepén „vonult” a jó sok kődarab. A nézőknek csak arra kellett ügyelniük, hogy ne lépjenek az „alkotásokra”. Volt olyan „arcnélküliesített” nemzet, amelynek művészfia úgy remekelt, hogy szépen bekeretezett üres vásznat tárt a világ szeme elé. A kép alatt pontos adat: szerzői név (amely ebben az esetben teljesen lényegtelen volt), a kép pontos mérete: 208×155 cm. Ezek után a Szovjetunió medvéi fényképeken már a világnak az érintését juttatták az eszembe, de valami visszavitt Kovács Margit kerámiai alkotásaihoz, hiszen közben „szemétkiállítást” is láttam „képzőművészeti remekként”. Csehszlovákia üdüléssel vigasztalt. A pozsonyiak Bartókot és Madáchot „vitték be” a képzőművészeti seregszemlére.

Rajz tagozatos miskolci tanítványaimnak lett volna mit mondanom a látottakról, de hallgattam, mert a tanár a jövő számára készíti fel tanítványait, ám nem szabad előre elemeznie a kiforratlan kísérletezéseket, a még meg sem született műveket, mi több, előítélet nélkül kell a lelket megnyitnia. A tanítványaim akaratom ellenére válaszoltak. Dermesztő időben szüreteltünk Rátkán. Ők ebédidőben is túl élénken mozogtak. Köveket raktak egymás mellé. A rajzaikkal, kerámiai szakköri munkáikkal vetették egybe az ily módon elővarázsolt térformákat. Így szórakoztak. Lám, ha az űr hidege köszönt ránk, ember voltunk valamit még követel tőlünk.

Vannak, akik úgy érzik, hogy sok évezred hagyománya, felhalmozott művészete nincs jelen az életükben. Gyökértelenségükben nem érzik, hogy így hamarabb elveszíthetik emberarcukat. Művészként mégis joguk van keresni. Lesz-e megtalálás, vagy nem, ezt senki sem jósolhatja meg előre. A modernista törekvések nagyjai közül többen visszatértek az ősi gyökerekhez. A legnehezebb az, ha a legmélyebb tartalmakat akarja a világ elé tárni az ember, mert ezek válhatnak legkönnyebben közhelyekké.

 

(„Az ég növeszti a fákat”) Dávidházy Marianna boldogan ajándékozta nekem második könyvét is, amely szintén az üvegművészethez fűződő tevékenységének, kitartó, szorgalmas szervező munkájának az eredménye. Rony Plesl „Trees Grow from the Sky – Gli alberi crescono dal cielo – Stromy rostou z nebe” (Magyarul: „Az ég növeszti a fákat.”) Íme, a könyv három nyelven (angolul, olaszul, csehül), és benne az eredmény, amely az említett folytatás lényege: az egyedüli életfa kiállítási környezetében.

Rony Plesl „Az ég növeszti a fákat” címmel gondolt egy hatalmas alkotásra. Az Életfa krisztusi örök párhuzamának a képe lebegett előtte. A középkori művészeknek nagyon fontos témája volt ez. Tud-e ezzel a kérdéssel kapcsolatban valamit elmondani a mai ember – kortársainak, a mostaniaknak? A híres cseh művész, szobrász és designer, az üveg megmunkálásának a mestere társaival együtt hitt ebben. Abban a boldog hírben, hogy a kérdésre a válasz: „Igen!” Elkészült a pályázat. Szabad utat kaptak a művészek, de oly technikát követelt a képtelennek látszó terv, hogy utolsó pillanatig rettegni kellett attól, hogy az anyag nem enged az emberi lélek „szorításának”. Az izzó üvegóriás megreped, széttörik. Kiszáll belőle az örömhírt zengeni akaró emberi lélek egyedüli üzenete.

 

(„A Művészetek Háza Velencében”) A Kortárs Építészeti és Művészeti Galéria, Cseh Művészeti Ház főgondnoka Michal Škoda örömmel hirdeti: „Nagy megtiszteltetés ért bennünket azzal, hogy minket választottak az 59. Nemzetközi Művészeti Biennáléra.” Mik voltak az előzmények? 2022-ben a České Budĕjovice-i Művészeti Ház fennállásának huszonötödik évfordulóját ünnepelte. Ebből az alkalomból vetődött fel az a kérdés, hogy miképpen lehetne érdekessé és nevezetessé tenni ennek a negyedszázadnak a lezárását olyan munkával, amely túlmutat az eddigi kereteken. Ekkor határozták el, hogy Rony Plesl „Az ég növeszti a fákat” tervével pályáznak az 59. Velencei Nemzetközi Művészeti Biennáléra. Ő a cseh művészeti élet kiváló képviselője. Új utakon jár, ugyanakkor a cseh üvegművesség hagyományait hűségesen követi, főképpen Stanislav Libenskýt. Remekei a reneszánsz fényeit ragyogtatják fel újra. A „nincs lehetetlen” ihletett hite hatja át: az a meggyőződés, amely szerint az üvegöntés méreteinek nincs technológiai korlátja. Cecilia Alemani szerint Rony Plesl olyan utazást tesz meg, amely során a test és az emberi meghatározásának az újjászületését éljük meg.

Rony Plesl jól tudta, hogy korunk meghasonlásában óriási szerepe van annak a körülménynek, amelyet az ember teremtett magának – annak a csapdának, amellyel jövőjét ejti foglyul örökre. A túl régi – sokak számára ma már idegennek tartott – utat, igazságot és életet kell megmutatni úgy, hogy az hiteles, meggyőző legyen jelenünkben, sőt a továbbiakban is. A művész szövetségre lépett azzal az anyaggal, amely izzó állapotában messze túl van az emberi kiterjedésen, de mesteri irányítással engedelmes szolgája lesz a szellemnek. Hiszen az a fényt különös módon feltündöklő üvegtől sose idegen, mert végső dermedésbe kövült formájában is a maga teljességét adja vissza.

A művész tudta, hogy Olaszországban az üvegművességnek ezt az ősi módját nem ismerik a mostani alkotók, tehát segítségükre nem számíthat. Plesl társaival így alkotott teljesen újat. Nem azt ismételgették, amit a nagy elődök művészeti eszközeikkel már elmondtak, de hitt abban, hogy azok a nagyon régiek talán hasonló alkotást hoztak volna létre, ha most élnének.

 

(Találkozások) Üstökösök csillagzáporos éjben találkoznak. Elhaladnak egymás mellett. Vibráló fényük hívja őket vissza a messzeségből, de vissza mégse térnek, mert soha sincs igazi visszatérés: ugyanaz az arc mást mutat új találkozáskor. Ám van találkozás, amely egészen különös. Az az egyedüli pillanat, amikor kilép az ember az időtlenbe: a művészet örök, kozmikus birodalmába. Erről vall Dávidházy Marianna, mert szép és teljességet magában hordozó életében megtalálta azt, amit élményekben gazdag pályája során erős hite már jó korán előlegezett neki: meglátta a Fénynek azt a diadalát, amelyért érdemes élni. Erről számolt be „Találkozások” című írásában: a muranói tükrök ihletéről, titkaik megfejtéséről, mindarról, ami őt Rony Pleslhez és az Üveg-életfához vezette.

A muranói tükrök rejtélyét kutatta, és emberekkel találkozott. Boldog kevesekkel. Olyanokkal, akik képesek a múlt titok-jeleit olvasni, és ezeknek a megfejtése, megismerése, meglátása ihlető erővé válik bennük. Nem csak azt tudják, amit a régiek, hanem azt is, hogy azok mit mondanának nekünk, ha most alkotnának; mivel tudnák lelki szomjunkat csillapítani. Ongaro és Fuga név fémjelezte a korábbi kiállítást.

A testvérmúzsák lényegét évezredek óta ismeri az emberiség. Petr Bokovec írása gyönyörű költői vallomás. Előtte az üveg csodája. Úgy érzi, hogy Szindbádhoz hasonlít. A gyémántok völgyében ül. Gyermekkorának a fenyőfája jelenik meg előtte. A nap sugárözöne tündököl körülötte. Fehér tölgyek jelennek meg. Kezében bot van. Minden isteni látomást messze űzhetne vele, de Ember, ezért nem ezt teszi. A káini botot messze hajítja, az űrbe.

 

(A Sarkkörön túl) Kiket a sors arra kényszerített, hogy messze Északon dolgozzanak, azért fohászkodtak főképpen, hogy legalább olyan helyre kerüljenek, ahol még van fa. Ifjú miskolci építészek arról vallottak, hogy olyan házakat szerettek tervezni, amelyeknek az ablakából még látszanak az ágak, a lombok. Mindent meg lehet szokni, de az űr rettenete, rémülete észrevétlenül fészket rakhat az emberi lélekben.

Nem véletlen, hogy újra és újra találkozunk a meghatározó gondolattal. Lucie Drdová művészettörténész, a kiállítás gondnoka szintén „Az ég növeszti a fákat” címmel írt tanulmányt. Szép küldetés az, hogy ennek az egyedüli megvalósulásnak a szereplői a fát helyezik a középpontba. Mintha most válna legidőszerűbbé a teljesség lenyűgöző képe, Csontváry Kosztka Tivadar „Zarándoklat a cédrusoknál Libanonban”. Mindaz, amit Jankovics Marcell leírt „A fa mitológiája” című könyvében.

Jiří Šín használta ki az üvegnek azt a lehetőségét, amely alkalmassá teszi arra, hogy az ember lét-szomját kifejezze. A nyomdokain haladva Rony Plesl tárta a világ elé azt az üzenetet, amelyet csak az üveg anyagi lehetőségeinek az ismeretében adhatott át. Az üveg nem folyadék, de nem is szilárd anyag. Léte a két állapot között van. Plesl számára épp ez az átmeneti állapot felel meg leginkább. Az üveg felületéről a folytonos változás fényei verődnek vissza. Ez a lassú átalakulás arra késztet minket, hogy a mélybe tekintsünk. Akár azon a szinten, hogy ott magunkra döbbenjünk.

Václav Cigler már 1929-ben azt vallotta, hogy az üveg a legalkalmasabb arra, hogy képzeletvilágunkat visszaadja. Rony Plesl követte elődeit. A kiállítás végső, térbeli megvalósulása Josef Pleskot építész nevéhez fűződik. Három üvegszobrot a templom hajójában helyezett el. Rendkívüli módon illett ez a környezet az üvegszobrokhoz. Assisi Szent Ferenc nem csupán a madarakért rajongott, hanem a fákért is. Az isteni lényeget érzi meg általuk az ember.

A szobrokat szemlélve, először a fának az anyagi léte ragadja meg figyelmünket. Elmélkedésre késztet. A természet fönséges időtlensége nyűgözi le elménket, szívünket. A templom nyitott ajtaján a vízen tükröződő fény bejut a műalkotásokhoz. Az üveg, a fény és az árnyék játéka elevenekké teszi a műveket. Különös átváltozásnak lesznek a szereplői. Lényegüknek más és más változatát fedezi fel a látogató. Nem véletlenül kérdezte Saying Water: „Amikor a vízről beszéltek, nem saját magatokról vagy az időről beszéltek-e?”

A negyedik fa a főoltár közelében van. Kéreg helyett Jézus Krisztus teste jelenik meg rajta. Lucie Drdová így jellemzi: „A művész tudatosan fejezi ki azt az eszmét, hogy a kaotikusnak látszó világ nem csupán körülöttünk van, hanem mibennünk létezik.”(…) „Az ég növeszti a fákat’ kiállítás következésképpen újra megfogalmazza a mai világban az emberi lét jelentését.”

 

(A Tiszta Fény hű önmagához) Az elveszett Paradicsomnak – az Édennek a fényei lobogtak fel újra Velencében a Santa Maria della Visitazione templomban. Az elhagyott oltár előtt állt a negyedik fa – kristályosan, tündökletesen. Nem az emberi „hétköznapi fogyasztás” tárgya, szürke eszköze volt, hanem önmaga, és az, ami még annál is több – a lényegünk.

Oltár előtt a negyedik fa! Esendőség-létünk elillanó azonosító-jele is lehetne, kérgeivel, egyéni kellékeivel, de „ki itt belépsz” ebbe a világba, tudd meg, hogy annál minőségileg és lényegileg is több vagy! Krisztus tekint ránk mindenünnen. A fa kérge átváltozott. A világ előtt áll a legdanteibb kortársi remek, amely egy nagy művész alkotása. Ihlető forrása a hit, remény és a szeretet.

Az ál-jólét elrákosodott gócaiból vezérelt sok káini cselekedet, a háború delíriuma karácsonyukat igyekszik elvenni ezen a hangárföldön, de ez a szobor megérinti lelkünket. Mondhatatlan szavakkal minden porcikánk énekli: „Sursum corda!” (Emeljük föl szívünket!) Még létezik igazi világosság, igazi fény. Létezik, mert van még igazi emberi érték. A végzetes kór teljes áttétele még nem következett be.

Fenyőerdő. Szellő járja. Van, aki a végtelent érzi meg ebben a létezés előtti hallgatásos, örök adventi várakozásban. A Chiesa di Santa Maria della Visitazione omlatag elhagyottságában hajdani orgonája után sóhajt. Életfény-szüremlés a holt templom szívében.

Sok ősi művelődésben szerepel az életfa. A tibetiek ugyanezt látják az ezerszirmú lótuszvirágban. A fa legcsodálatosabb egyedei évezredeket is átélhetnek. Mindegyikük olyan, mint amilyennek a létforgatagba zuhant, cseppent embernek kellene lennie, hogy a vészörvényeken áthaladva megérkezhessen a „túlsó partra”. Ám hamar meg kell tanulnunk a pascali igazságot. Nádszálvoltunk felismerése dermeszti szívünket egy-egy templom omlatag, hulló vakolatát látva. Rony Pleslnek és munkatársainak az egyedüli művészi ereje tagadja ezt a szakadékba sodró végzetes érzést. Az Üvegéletfa oly ragyogást vitt a látogatók elé, amely a meghasonlott világ haláltáncánál nagyobb erőt képvisel. Azt a boldog hírt, amely zengve zengi az élet diadalát.

 

(Test, lélek, templom, fa) Szent Pál szerint a test a lélek temploma. 2024. szeptember 14-én lesz nyolcszáz éve annak, hogy Assisi Szent Ferenc testén megjelentek Jézus stigmái. Kegyes, ősi történet szerint Jézus keresztje a Golgotán ott volt, ahol Ádám teste megpihent. A Megváltó vére az ő poraira hullott.

Dante Alighieri lelkébe mélyen belevésődött mindaz az új, amit Assisi Szent Ferenc hozott a kereszténység számára. Hatalmas látomása szerint az örök szenvedés honába a Pokol Kapujánál lép. A kárhozottak birodalmában megtett utat 4442 verssor örökíti meg. A három négyes Krisztus keresztjére utal. A fenti szám számjegyeinek az összege tizennégy. Johann Sebastian Bach és Liszt Ferenc zenéjében ez a szám magára Krisztusra vonatkozik.

Ő állt a világ előtt a Chiesa di Santa Maria della Visitazionéban. A fa kérge eltűnt. Már mindenünnen Ő tekint reánk. Világunk turbulenciájában az egyre gyorsabban kavargó színek belehalnak-e a lélek-sivatagosodás szürkeségébe – mielőtt az ember a maga „gyártotta” Semmibe zuhanna? Rony Plesl és társai látják a megoldást: a „mentő glóriát”. Az nem más, mint „…a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.”

 

(Rony Plesl: Trees Grow from the Sky – Gli alberi crescono dal cielo – Stromy rostou z nebe. Szöveg: Lucie Drdová, Michal Škoda, Marianna Dávidházy, Petr Borkovec. Academy of Arts, Architecture and Design, Prága. 2022. 176 o.)

 

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest