A.Gergely András: Lassú önéletrajz

Szerző, lapszám:

Az önéletírásnak mindig számos oka, módja, korszaka van. Hol szerzői önelszámolás, hol korszellem, máskor divattá váló emlékezet-felhalmozás, máskor épp ennek forgalmazása, felmutatása, impozáns gyűjteménnyé építése. Ám lényegét tekintve, mindegyik a megőrzésre törekszik. Ki sajátját, mások a többiekét, kevesebben a társadalomét, sokkal többen a családét mentik, oly verbális érték formájában, amelynek utóbb még helyet sem könnyen talál a környezet.

Ilyesféle összegző szemlézés Ladányi János Lassú elszakadás című monografikus kötete. A címbe épített tempó-jelzet azért is kihívó, mert Ladányi a hazai szociológia egyik legismertebb szerzője, aki évtizedek óta (a hetvenes évek elejétől) egyetemi oktatóként kutatja-elemzi-tanítja a szocializáció iskolai, társadalmi, lakóhelyi, mobilitási, szociálpolitikai, egyenlőtlenségi kérdéseit. Szakmai monográfiáit a kirekesztettség, a cigányság helyzete, az egyenlőtlenségek rendszerének működésmódjai töltötték meg, mégpedig korántsem visszafogott lendülettel és hatékonysággal.

Egyszóval a lassúság itt nem a társadalmi folyamatok jelzője. Elsősorban a személyes tudás, a családi meghatározottság jele inkább, „egyfajta szocializációtörténetnek is felfogható” írásban átölelve, de nem kevésbé szülővárosának, Újpestnek kellően személyes hangot adva. „Eddigi munkásságom során már rengeteg mindenről írtam, de Újpestről, a szülővárosomról, a családomról, származásomról még soha. Úgy gondolkodtam, hogy ezekkel a meghatározottságaimmal kapcsolatban nem tudok, nem is akarok objektív lenni. Az ilyen, nem objektív témakörökkel pedig ne szociológusok, inkább alanyi költők foglalkozzanak. Ebben a könyvben elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy egy egymáshoz nagyon közel élő, meglehetősen heterogén közösség tagjai hogyan vélekednek saját magukról, ismerőseikről és barátaikról. A könyv egyes részei Újpestről, az elsüllyedt városról, a valaha Újpesten élt családomról, szomszédainkról, 1956 emlékezetéről, újpesti iskoláimról, Duna mellett töltött fiatalkoromról, újpesti barátaimról és politikai szerencsétlenkedéseimről szólnak. A szöveges részekhez fekete-fehér archív és új fotók társulnak. Az utóbbiak Csanádi Gábor munkái…” – szól a kötet hátoldali ismertetőjében a műről. S részben azonos szavakkal az előszóban. Kihívó különbség mégis, hogy az általam dőltté tett szavak a hátoldalon nem, a Bevezetésben azonban tartalmazzák a zsidó szót is: „…a családomról, zsidó származásomról még soha”. A „rendhagyó önéletrajzi töredék” mint minősítés (11. o.) jelzi, hogy az újpesti polgárság, a vendéglők, kiskocsmák, polgári életstílus, gyárak, nagyüzemi munkásság és hivatalnokság érintett volt/maradt a „buldózeres városrehabilitáció” során lakóteleppel feltöltött városrész sorsának alakulásában, s nem utolsósorban az egykor önálló település 16 ezernyi zsidó lakosságának elveszítésében, a trianoni idők fellendülését követő súlyos leromlásban, az értékvesztésben, a sokszínűség eltűnésének megannyi okozatában. Lassú elszakadása volt ez a városlakóknak saját városuktól, amelyet kerületté fokozott le a Budapest-egyesítés programja, a befektetők és bankárok, az ipari tőke és feldolgozóipari ágazatok egész gazdag rendszerének Trianon utáni leromlása, a polgári értékek és normák ugyancsak impozáns világától eltávolodás ideje.

A „saját eltávolodás” mint lassú elszakadás (a 10. fejezet szerint) 1973-ban kezdődött, akkor már a „buldózeres rehabilitáció” minden nyomától szenvedő Újpestről. Megmaradt azonban, ami elszakíthatatlan: az emlékek tömege, a terek és tájak lenyomata, a fiatalsággal elmúló idő felnőttkori világgá alakulásában kulturális sokk tónusában jelentkező kapaszkodások láncolata, a személyes kötődések mellett az iparosokhoz, boltokhoz, kulturális örökség apróságaihoz, mindenféle identitáshoz ragaszkodás nyomában még „mentegethető” szeretet-igény és kötődés-biztonság (55–56. o.). De a leválás ideje még egybe eshetett a holokausztban szinte „majdnem mindenki elpusztult”-tal; azzal, amiről mint a történelem terhéről, beszélni is tilos volt, s a „családhiányos” származás vált általánosabbá (22–23. o.). Ladányi aprólékos rajzot ad a „három szomszédos ház” világáról, újpesti iskoláiról, ifjúsági mozgalomról (KISZ), a Tungsram strandjáról és a Rómairól, a Szentendrei szigetről és a nyaralóvilágról, a munkássorsok változatairól, egykori barátokról és zsiványkodások társaságairól.

Mégis, valamiképpen megmarad az alapkérdés, a „lassú elszakadás” jelentése, ennek árnyalt sokféleségében. Rokonok, akik zsidók, ismerősök, akik szintén, s megint mások, akik ugyan nem, vagy már nem, de maga a helyi világ mégis úgy tekinti, mintha azok lennének. Nincs hangsúlyosan szó szakrális hagyományról, rítusokról – de van számos érzékeny élmény-tónus helyszínekről, közösségről, kulturális örökségről. S miközben ténylegesen végbemegy egy lassú „leoldódás” a hittől, az újpesti tájtól, a hozott örökség szinte egészétől, megmarad a kultúra állandósultságában ennek értéke, mértéke, fontossága. A saját zsidóság-vállalása vagy megvallása életút-kérdés volt Ladányi számára, de minduntalan az ettől való elválás is hangot kap. A városszociológus – aki a városrész lelkét törekszik visszaadni – a közgondolkodásban jártas szakember, aki a városa-városnegyede apró kavicsait is ismerte egykor, de távolra szakad, s a kövek összegörögnek, építményekké lesznek, dózerolt vagy felmagasztosult emlékké. Aki szakmájában szigorú tárgyilagosságra törekszik, itt most jólesően mesél, fölidéz, összegzően láttat. Szinte megsimogatja Újpestet, miközben búcsút int feléje…

Önéletrajzi töredékek a kötet alcíme. Ez is mutatja a szerzői habitus tartalmát: egy fejezetekre bontott, emlékekből aprólékosan összeállított, saját belső ívvel megformált mű, amely töredékre utal. S bizonnyal nem teljes Újpest-monográfia, bár a kötet majdnem felét kitevő képanyaga roppant gazdaggá teszi, köztörténeti szempontból is értékessé! Ami az „elszakadás” elnyújtott ütemében még elfér, az is bőkezű hozzájárulás a tér és társadalom mibenlétéhez. Indító és záró hivatkozása, amely a „második vírushullám” nyújtotta lehetőségre, e monografikus biográfia megalkotására módot és késztetést adott – egyben a felelősség idejére, a múló jelen megértésének fontosságára utal. E társadalomszociológiai jelenség mint széles bázis, az elmúlástól a megörökítés felé vezető útként mégis annyi, ami kivételes értékké teszi Ladányi kötetét. Sokkal kevésbé lassúként, mint az idő azt engedné…

(Ladányi János Lassú elszakadás. Önéletrajzi töredékek. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021. 128 o. ISBN 978-963-517-303-7)

 

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest