Életének 89. évében, 2024. február 11-én elhunyt Orosz István történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1935. július 16-án született Mádon, szőlőműveléssel foglalkozó családban. 1957-ben szerzett diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, történelem–magyar szakon. A végzést követően az egyetemen maradt, mint oktató: 1957-től gyakornok, 1959-től tanársegéd, 1963-tól adjunktus, 1975-től egyetemi docens, 1986-tól 2005-ig egyetemi tanár, utána Professzor Emeritus. Fő kutatási területe az újkori magyar és egyetemes agrártörténet volt, emellett politika- és társadalomtörténeti kérdésekkel is szívesen foglalkozott. Tanulmányok sorában dolgozta fel a magyarországi agrártársadalom, a tokaj-hegyaljai szőlőtermelő mezővárosok és az alföldi nagyállattartó hajdúvárosok történetét. 1976-ban védte meg kandidátusi disszertációját, 1998-ban lett az MTA doktora. Az MTA levelező tagjává 2004-ben, rendes tagjává 2013-ban választották meg. Kiváló tudományszervező volt. 1975 és 1988 között a KLTE Középkori (később Középkori és Koraújkori) Egyetemes Történeti Tanszékének vezetője, 1988-tól 1994-ig a Történelmi és Klasszika Filológiai Intézet igazgatója. 1980-tól 1986-ig a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1986 és 1993 között az egyetem oktatási rektorhelyettese. Több tudományos társaság vezetésében vállalt szerepet, 2007-től 2015-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Évekig vezette az MTA Történettudományi Bizottságát, hosszabb-rövidebb ideig tagja volt szinte az összes jelentős történettudományi folyóirat szerkesztőbizottságának (Századok, Történelmi Szemle, Agrártörténeti Szemle, Rubicon), valamint más folyóiratoknak, mint a Debreceni Szemle vagy a Zempléni Múzsa. Ő volt a debreceni Ady Endre Akadémia elnöke. Közéleti aktivitása politikai tisztségekben is megnyilvánult, 1994-től 1998-ig az MSZP színeiben Debrecen országgyűlési képviselője, két évig a parlament oktatási bizottságának elnöke. Debrecen díszpolgára (2008). Munkásságát 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2015-ben a Magyar Érdemrend középkeresztjével ismerték el.
Az akadémiai levelező tagsági ajánlását 2004-ben öten jegyezték, a szakma legjobb művelői, mint Glatz Ferenc, Kosáry Domokos, Kubinyi András és Ormos Mária történészek, valamint Paládi-Kovács Attila etnográfus. Álláspontjuk szerint Orosz István „tudománytörténeti jelentőségű művekben írt a 18–19. századi hazai agrártörténet nagy fejlődési korszakairól, illetve kríziseiről. Folytatója a magyar agrártörténet legjobb, Domanovszky Sándor és Szabó István nevével fémjelzett hagyományainak. E téren kifejtett munkásságát a technikatörténet, a néprajztudomány, az agrárgazdaság is magáénak tekinti. Felkészült a közgazdaságtan ismereteit használó történeti módszertanban is. Több évszázadon átívelő agrártörténeti összefoglalókat, a 16–19. századi szintéziseket alkotott. Egyetemes történeti és modern közgazdasági felkészültsége alapján tárgyalja a nyugati és a magyar mezőgazdaság közötti jelentős különbséget. Szintetikus látásmódját és írói készségét bizonyítják a reformkor eszme- és politikatörténetéből készült írásai. Kiemelendők regionális vizsgálatai, amelyek országos fontosságú tájakra (Tokaj-Hegyalja, Tisza-vidék) vonatkoznak, az alföldi agrármodernizáció rekonstrukciója, fő borvidékünk társadalomfejlődési sajátosságai, a hajdúvárosok történeti útja, a cívis Debrecen polgárosodása. Ő tekinthető „a legmagyarabb agrártörténésznek”. A nemzetközileg is úttörő, Gunst Péter által szerkesztett Európa-történetben megírta a középkori Európa történetét. Ezt a tárgyat tanítja az egyetemen is. Kiemelendők a középkori európai egyházak és a társadalom vallásos világának történelméről írott szövegei. Közmegbecsülésnek örvend a szakmai közéletben.”
*
Eddig a „hivatalos” nekrológ. Amiről a továbbiakban írok, azok saját személyes emlékek. A legkedvesebb tanáromról, a „tanár úr”-ról, később „Pista bácsi”-ról. A debreceni bölcsészkaron nem várták el a hallgatóktól a „professzor úr” titulust. Minden oktatót tanár úrnak vagy tanárnőnek szólítottunk, s tudtuk, hogy a tiszteletadás nem a megszólítástól függ.
(Souvenir No. 1.) Orosz István az előadásait fejből tartotta és akkoriban nem volt még ppt sem. Különösen szerettem, ahogy a témához közelített. Minden oldalról körbejárta a kérdéskört, integrált és szintetizált, végül közölte a saját véleményét. Emlékszem a feudalizmus földtulajdon-elméletére vonatkozó órára. Előbb meghallgattuk a „klasszikus” marxista értelmezést, majd – okulásként – ennek néhai vulgármarxista elméletét, végül így szólt: – Most pedig elmondom a saját álláspontomat. – Nem volt nehéz felkészülni a vizsgára.
(Souvenir No. 2.) Másodéves szigorlatra várva ültünk az ajtaja előtt. Az „Orosz István – Papp Klára” bizottságban ő kérdezte az egyetemes történelmet. Nyílt az ajtó, behívott vagy 6-8 hallgatót. Húztunk a tételek közül, aztán – megkönnyebbült sóhajjal vagy nehéz nyögéssel – helyet foglaltunk a félkörben elhelyezett székeken. Pista bácsi megszólalt: – Én most elmegyek ebédelni. Addig dolgozzák ki a tételt! – azzal kilépett az ajtón. Elképedtünk ekkora nagyvonalúság láttán. Nálam megvolt minden tétel vázlata, aki kérte, megkapta a témáját. Vagy 15-20 perc telt el, amikor nyílt az ajtó. De csak résnyire: Orosz István a kilincset lenyomva tartva még a folyosón beszélgetett, éppen addig, ameddig eltüntethettük a puskát. Aztán benyitott: – Elnézést a várakoztatásért! Nos, ki óhajt kezdeni? – Mondanom sem kell, volt jelentkező bőven. Akkor értettem meg, hogy mitől professzor a professzor: akkor is meg tudja állapítani a tudásod szintjét, ha a felelethez bármely segédeszközt felhasználhatsz.
(Souvenir No. 3.) Szintetizáló igényű iskolateremtő történészi munkásságát elismerve az 1980-as évek közepén Ránki György akadémikus azt javasolta neki, hogy adjon be téziseket a tudományok doktora fokozat elnyeréséhez. Ezt maga Orosz István mesélte nekem, amikor még kandidátus volt. – Nem adtam be – tette hozzá – nincs szükségem soron kívüli eljárásra. – Számos szakmai elfoglaltsága miatt végül csak 1998-ban lett nagydoktor.
(Souvenir No. 4.) Hallgató koromban rendszeresen felkerestem a szobájában. (Később, a végzés után inkább a lakásán.) Szeretett és lehetett vele őszintén beszélgetni közéleti, szakmai, egyetemi, városi témákról. (Édesapámat, Takács Bélát, a református kollégium múzeumigazgatóját is jól ismerte.) Egyszer, amint az egyetemen benyitok hozzá, látom, ül az íróasztalánál és folynak a könnyei. Már nem emlékszem, melyik kollégáját – tanárunkat – vesztettük el éppen akkor. – Mi lesz így velünk? – kérdezte lehajtott fejjel. A Történelmi Intézet vezető oktatóinak sorait 1988 és 1993 között elképesztő mértékben tizedelte a halál. Íme, a névsor: Ránki György (1930–1988), Irinyi Károly (1931–1988), Kövics Emma (1946–1988), Madaras Éva (1938–1990), Bohony Nándor (1944–1991), Balla Lajos (1931–1992), Menyhárt Lajos (1940–1993). Valamennyien alkotó éveik közepén jártak, többségük az ötvenhez közel. S neki folyamatosan pótolnia kellett a kiesőket. S ha még lehet fokozni: az egyik megüresedett helyre hívott Barta Gábor (1943–1995) nem sokkal később szintén eltávozott.
(Souvenir No. 5.) 1989-ben, a többihez képest viszonylag későn jelent meg a tízkötetes Magyarország története 4. kötete, az 1686–1790 közötti időszakról. Orosz István a következőket mesélte erről: – Ülünk az akadémiai kéziratvitán, ahol már a lektorált és megszerkesztett szöveg van előttünk utolsó simításokra, s én – miután többször átforgattam a kéziratot – megkérdezem: ne haragudjatok, hol van ebben az úrbérrendezés? – Zavart egymásra nézés a válasz, tán csak nem maradt ki Mária Terézia egyik legfontosabb, 1767-es pátense? De igen, kimaradt. A szerzők beleestek a „korszakhatár” csapdába, az előző évekről író már nem, a későbbi időszakot feldolgozó szerző még nem tartotta saját témájának. Tessék megnézni a tartalomjegyzéket: az úrbérrendezésről szóló fejezetet – az agrárkérdésekkel egyébként nem foglalkozó – Vörös Károly írta meg (926–929. o.). Hamarjában őrá bízták a munkát, mert a kiadó már várta a kéziratot.
(Souvenir No. 6.) Mivel Orosz Istvánnak igen jó megítélése volt szakmai körökben, gyakran kértem tőle ajánlást pályázatokhoz, ösztöndíjakhoz. A 90-es évek elején a sárospataki népfőiskola nyári tanfolyamának történelmi szekciója nevében fordultunk a Soros Alapítvány East-East kuratóriumához. Utóbb kiderült, ő volt az egyik tagja. A támogatást megkaptuk.
(Souvenir No. 7.) 1994-ben országgyűlési képviselő lett. Akkor még Debrecenben laktunk, épp az ő választókerületében (Persze, rá szavaztam.) De nem e minőségemben kerestem meg, hanem mint a Táncművészeti Főiskola főtitkára, hogy a segítségét kérjem a felsőoktatási törvény módosításához. Az 1993-ban hatályba lépett jogszabály figyelmen kívül hagyta a táncos képzés életkori sajátosságaira vonatkozó korábbi speciális előírásokat, vagyis hogy a balettnövendékek a főiskolai tanulmányaik első két évét a gimnázium utolsó két évével párhuzamosan végzik. Az új törvény megalkotói ezzel nem foglalkoztak, így a balettművész szak ex lex állapotba került. Orosz Istvánt, mint a parlament oktatási bizottságának elnökét, meghívtuk a főiskolára. Miután megértette a helyzetet, a támogatásáról biztosított. Kérte, fogalmazzam meg a törvénymódosítást. Megtettem, ő pedig bevitte az országgyűlésbe. A módosítások az 1996. évi LXI. törvénnyel léptek hatályba, szó szerint az általam írott szövegrészekkel.
(Souvenir No. 8.) A Zempléni Múzsa alapításakor, 2000-ben felkértem a lap egyik védnökének. Szívesen vállalta. 2001-től 2004-ig látta el ezt a tisztséget, 2005–2011 között a szerkesztő bizottság tiszteletbeli tagja volt, 2012-tól 2018-ig pedig a folyóirat Tanácsadó Testületének tagja. Két tanulmányt közöltünk tőle, még az első években: A mezővárosi fejlődés történeti szakaszai Magyarországon a 2022/1. számban, A debreceni és a sárospataki falukutatás a 2004/2. számban jelent meg. A lappal kapcsolatos kérdésekben bármikor számíthattam a segítségére.
Elhunyt Orosz István. A derűs napokra emlékezve gyászolom.