Legvidámabb barakk, frizsiderszocializmus, gulyáskommunizmus – ezek voltak a Kádár-korszak leggyakrabban ismételt jelzői, amikor Magyarországot a szovjet blokk többi államához hasonlították. Persze minden relatív. A Szovjetunión belül például Észtország vívta ki magának a „legnyugatiasabb” jelzőt, legalábbis az oda látogató külföldiek így számoltak be róla. A lényeg azonban nem a minősítéseken múlt: tény, hogy a második világháború után Kelet-Közép-Európa országai – földrajzi fekvésük okán – történelmileg meghatározott helyzetbe kerültek. E társadalmakban a hétköznapi emberek számára a 20. század második fele a túlélési technikákról szólt. Elmenni a lehetséges határokig, majd azon belül megpróbálni jól érezni magunkat. A sztálinizmus alatt ez utópiának bizonyult, ám Magyarországon 1956 után Kádár János felismerte, hogy az ideológiai alapú ellenállás fegyverek helyett könnyebben leszerelhető az életszínvonal emelésével és a mindennapok élhetővé tételével. A kollektív politikai meggyőzés erőltetése helyett az egyén személyes mozgásterének bővítésére helyeződött a hangsúly, lényegében ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat. A hatvanas évektől az állampolgárok egyre-másra szembesülhettek jóléti intézkedésekkel, bővült az üzletek és a szabadidős lehetőségek kínálata, megélénkült a fogyasztás. Az emberek kezdték élhetőnek érezni a körülöttük levő világot.
A Kádár-korszak társadalomtörténetét, az életmód és a mentalitás változásait a köznapi szóhasználatban manapság gyakran a „retró” kifejezéssel jellemzik. Erre utalt címében a Burget Péter által írt Retró szótár. Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig (Tinta Könyvkiadó, 2008), majd terjesztette ki világtörténelmi léptékűre a Retro évek. Képes riport egy időutazásról. Így éltünk 1945–1989. című sorozat (1–24. kötet. PressCon Kiadó – Media Service Zawada Kft., 2011–2012). Pedig korántsem csupán valamiféle nosztalgia manifesztálódásáról beszélhetünk. A szóban forgó korszakról ugyanis az utóbbi években számos ismeretterjesztő és tudományos publikáció született. Ezek között dokumentumközlések és feldolgozások egyaránt megtalálhatók. Különösen a nyomtatott sajtót szinte teljes egészében hozzáférhetővé tevő Arcanum adatbázis, illetve a fényképeket közreadó Fortepan állománya segíti elő a kutatást.
A tudományos igényű kiadványok közül két szerzőt emelünk ki: Valuch Tibort és Majtényi Györgyöt. Az előbbitől a Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében (Osiris Kiadó, 2005) és a Hétköznapi élet Kádár János korában (Corvina Kiadó, 2006), az utóbbitól a K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban (Nyitott Könyvműhely, 2010) és az Egy forint a krumplis lángos. A Kádár-kor társadalma (Libri Kiadó, 2018) című műveket. A képes albumok közül jól használható a Gyurgyák János által szerkesztett Magyarország története képekben sorozat III. kötete (Szocializmus és rendszerváltás, Osiris Kiadó, 2009), valamint az N. Kósa Judit és Rédei Ferenc által szerkesztett Képszabadság. Válogatás a Népszabadság egyedülálló fotóarchívumából (1–4. kötet. Alexandra Kiadó, 2015). Említsük meg, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jóvoltából képes monográfiák születtek az emberek számára szinte „családtagnak” tekintett vállalatokról: Harmati Gábor: Utasellátó 60. (2009); Maczó Balázs: IBUSZ …mert úton lenni jó! (2018). A kádári hétköznapokat bemutató korabeli kisfilmekből és híradókból Papp Gábor Zsigmond – Életképek a 60-as, 70-es évekből alcímmel – több, dvd-n elérhető, narrációval kísért filmet állított össze: Budapest retró (1998), Budapest retró 2. (2003), Balaton retró (2007), Magyar retró (2010), Magyar retró 2. (2013); megannyi remek korfestés!
A sort sokáig folytathatnánk, a továbbiakban azonban egy frissen megjelent kiadványra szeretnénk felhívni a figyelmet. A Kádár-korszak egyik, plasztikusan ábrázolható jellegzetessége a gasztronómia volt. Geri Ádám borszakíró és gasztrorégész szenvedélyesen kutatja ezt a kérdéskört, amelynek eredményei eddig is láthatóak voltak a gasztroregesz.hu honlapon, mostantól azonban kézzel foghatóak. A gulyáskommunizmus konyhája alcímet viselő kötetében négy-hat oldalas fejezetekben, bőséges képanyaggal illusztrálva mutat be a maga korában emblematikus és ma már nem létező, vagy még most is jelen levő élelmiszereket, italokat, létesítményeket; kiegészítve néhány híres személyhez, illetve eseményhez kapcsolódó gasztronómiai történettel.
Az élelmiszeripari termékeknél olyan klasszikusokkal találkozunk, mint a Piros Arany és a Pilóta keksz; ételekkel, mint a hekk és a hot dog; és már nem, vagy nem abban a formában létező termékekkel, mint a Mesesajt és a bélszínroló. A Piros Arany ételízesítő 1968-ban került a boltokba, hogy aztán máig ne kerüljön ki onnan: 1994-ben állítólag több tubussal adtak el belőle, mint a fogkrémből. A Pilóta kekszet 1943-ben kezdték gyártani Győrben; a termelését 1955-ben felújították, és 1977-től rúdcsomagolásban forgalmazták. A 2020-as évek elején öt és fél millió darabot gyártottak belőle. A szálka nélküli hekk – más néven tengeri csuka – a 70-es évek közepére vette át az uralmat a balatoni halsütőknél, elsősorban azért, mert a hazai haltermelést teljesen felszívta a nyugati export. A hekk azóta szinte „magyar” hallá vált. Az ízvilágában nem szokatlan „forró virsli kifliben” mint hot dog, amerikai mintára 1978-ban jelent meg Budapesten. A csokis Mesesajt ezzel szemben meglehetősen szerencsétlen ízkombináció volt, a gyerekek vagy utálták, vagy imádták; tény, hogy közömbös senki sem maradt iránta. A boltokban a 60-as évek végétől a rendszerváltásig tartott ki. Bélszínrolót viszont most is lehet kapni, jóllehet a mai termék köszönő viszonyban sincs az 1971-ben debütált gyorsfagyasztott elődjével, amely csupán elenyésző mennyiségű bélszínt tartalmazott – már ha tartalmazott egyáltalán. Mindehhez annyit teszünk hozzá, hogy a MIRELITE márkanév szintén magyar eredetű: a fagyasztott élelmiszereket elsők között forgalmazó „Mezőgazdasági Ipari Részvénytársaság Elit Termékei” reklámszlogenből képzett mozaikszó; ma már a „fagyasztott” kifejezés szinonimája.
Az italok közül a likőrről, sörről és kóláról tudhatunk meg kulisszatitkokat. A Zwack Unicum 1840 óta tartó sikersorozatát a gyár 1948-as államosítása két vágányra terelte. Az Unicumot tovább palackozták Budapesten, de az Egyesült Államokba emigrált tulajdonosnak bírósági úton sikerült megtiltania a Zwack-névhasználatot. Az 1970-től Olaszországban gyártott eredeti receptúrás likőr sorsa a rendszerváltás utáni privatizáció során kapcsolódott össze újra Magyarországgal, amikor a budapesti üzem ismét a család tulajdonába került. A Kinizsi sör a Kőbányai Sörgyár termékeként 1951-ben került forgalomba, s mint felső kategóriás termék, 1986-ig létezett. A Vita Cola sokkal rövidebb pályát futott be: a „Coca-Cola-szerű”, gyenge minőségű, hazai gyártású üdítő 1959-től volt elérhető, de már a Coca-Cola 1968-as bevezetése előtt eltűnt a boltokból, s rá két évre megjelent a Pepsi is.
Ami a vendéglátóipari létesítményeket illeti, kezdjük az üzlethálózatokkal vagy ezek kísérleteivel. Az 1948-ban alakult Utasellátó állam volt az államban, hozzá tartozott a teljes vasúti, vízi és légiforgalmi kiszolgálás; éttermeket, büféket és automatákat üzemeltetett, saját húsgyára és kávépörkölője volt, egyedi étkészlettel tálalt. Aligha van olyan magyar állampolgár, aki élete során legalább egy csokiroló erejéig ne találkozott volna vele. Nagy népszerűségre tett szert a budapesti Kígyó utcai Mézes Mackó (1955), amely új szintre emelte a csemegebolt és a büfé elegyét, s nemsokára több hasonló elnevezésű vendéglátóhely nyílt a fővárosban, amelyek a rendszerváltás utánig működtek. Az 1970-ben a Gyorskocsi utcában megnyílt, önkiszolgáló Pajtás étterem kifejezetten a gyermekélelmezés színvonalának javítását szolgálta. Sikerrel, amelynek nyomán hamarosan két hasonló étterem nyílt, Zuglóban és Újpalotán (ez utóbbi ma is működik). Nem járt ilyen jól a hangzatos nevű City Grill. A Jászai Mari téren 1984-ben debütált gyorsétterem a meghiúsult McDonald’s-együttműködést próbálta helyettesíteni. Átmeneti sikerrel, mert bár közel húsz üzletet tudtak megnyitni Budapesten és vidéken, éppen a franchise-rendszer lényegét jelentő magas szintű minőségbiztosítás zavarai váltak a hálózat fő problémájává. A hazai vendéglátó szakma felkészületlen volt az ilyen típusú azonnali és hibátlan kiszolgálásra. Aztán a McDonald’s 1988-ban mégis csak megjelent a Régiposta utcában, és hat éven belül kiszorította a piacról a City Grillt.
A következő létesítménycsoportot „első fecskéknek” nevezhetnénk. Olyan éttermekről van szó, amelyek a maguk nemében úttörőnek számítottak, és nagy szerepük volt a nemzetközi gasztronómia hazai meghonosításában. Ezek: az olasz konyhát kínáló Váci utcai Napoletana pizzeria (1963), a Forum Szálló emeletén megnyílt, névmagyarázatot nem igénylő Bécsi kávézó (1981), a kínai szakácsművészetet reprezentáló Népköztársaság (ma: Andrássy) úti Vörös Sárkány (1982) és a cseh söröző-feelinget tükröző, Majakovszkij (ma: Király) utcai Svejk vendéglő (1985).
Nem maradtak ki a kötetből a budapesti folklórelemmé avanzsált vendéglátóhelyek sem, mint a sóletben utolérhetetlen Klauzál téri Kádár étkezde (1957; nevét az alapítójáról, Kádár Béláról kapta); a Frankel Leó utcai művész-törzshely Bambi presszó (1961); s végül a jellegzetes szubkultúrájú, egykori Kazinczy utcai Wichmann-kocsma (1987–2018). S olvashatunk két további kuriózumról. Az egyikük a kőbányai Mázsa téri Kis pilóta cukrászda: 1961-ben egy kiszuperált repülőgépet kiállítottak és átalakítottak gyermekcukrászdának. Nem sokáig működött: öt évre rá leégett és többé nem nyitott ki. Lényegesen jobban járt a Szépvölgyi úti Újlaki étteremben 1967-ben létesített Telefonbár: a vendégek az asztaloktól telefonon rendelhettek a pincértől vagy tárcsázhatták egymást. A látszólag értelmetlen ötlet, úgy tűnik, mégis sikeresnek bizonyult, mert az üzlet a 80-as évek végéig kitartott.
Híres személyekhez kapcsolódóan mi mással kezdhetnénk, mint Kádár János mondásával: „a krumplileves legyen krumplileves” – értsd: mindent hívjunk annak, ami. Az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan űrállomási menüjéhez viszont átalakították és speciális konzervekbe zárták a magyar különlegességeket: libamájpástétomot, sült csirkét, sertésvagdaltat, rakott káposztát és más hasonló ételeket.
Végezetül két emlékezetes eseményről szólunk. Az első, túlzás nélkül az egész országot megrázta, a második csak az érintett külföldieket. Az 1986-os mexikói futball-világbajnokságon a szovjetektől elszenvedett, megmagyarázhatatlan 0:6 okát utóbb a csapat félrecsúszott menüjében keresték: a játékosok hús helyett szinte csak tésztát kaptak. Ez persze önmagában aligha elegendő indok, de akkor nagy visszhangot váltott ki. Ezzel szemben a nagykörúti Royal Szállóban 1963-ban (mint utóbb kiderült, tévesen) diagnosztizált feketehimlő nem kapott sajtónyilvánosságot. Aligha véletlenül: a hír jelentősen rontotta volna az élénkülő hazai turizmus vonzerejét. A szinte Rejtő Jenő-i „vesztegzárat” a vendégek meghosszabbított vakációként élték meg, főleg, hogy luxusellátásban részesültek, természetesen ingyen. Így aztán, közel két hét karantén után, barátságos vendégkönyvi bejegyzéseket hagyva, sértetlenül távoztak.
Geri Ádám kötete nemcsak ismeretterjesztésként „gasztro”, hanem valódi recepteket is tartalmaz, fejezetenként egy vagy több, a témához kapcsolódó ételről. Így az ínyencek az emlékezést olvasás után a konyhában folytathatják.
(Geri Ádám: Gasztrorégész. A gulyáskommunizmus konyhája. Cser Kiadó, Budapest, 2026. 192 o. ISBN 978-963-278-803-6)