Élményeinkről a Széphalom évkönyv lapjain beszámoló is született (Kováts Dániel: Zarándokút a fogságot szenvedő Kazinczy nyomában. Kemecsei Balázs és Dobák Diána fényképeivel. = Széphalom, 19. kötet, 2009. 173‒212. o.), majd az utunkon készült színes felvételekből 2010-ben kiállítást rendezett a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum. Ezt a képanyagot bemutatták 2016-ban Győrben a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, s jelenleg Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeumában látható a sorozat válogatott anyaga. A megjelent élménybeszámoló s a kiállítások sikere, a megtapasztalt érdeklődés arra ösztönözte a Kazinczy Ferenc Társaságot, hogy kísérletet tegyen a szöveg és a képek könyv alakban való közzétételére. Az összeállítás megtörtént, a kapott támogatások lehetővé tették a szándék megvalósulását. E helyütt is köszönet illeti a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadás Kollégiumát, az Anyanyelvápolók Szövetségét és A Magyar Nyelv Múzeumáért Alapítványt.
A zarándokúton a feladat az volt: megérteni az író táji élményeit, érdeklődését, találkozásait, s szembesíteni az általa rögzített képet a mai valósággal. Ezúttal azonban a fogságot szenvedő, napjai egy részét vasba verve megélő Kazinczyra kell figyelnünk, aki nem maga választja meg útjai irányát s megállóhelyeit. Ő maga szellemesen érezteti helyzetét, amikor a gödöllői erdőben három pataki diákkal találkozik, s megkérdezik tőle: „A tekintetes úr hová megyen?” A válasz jellemző: „Nem megyek én, hanem menettetem.” A kényszer űzi idegen tájakra. Míg börtönei helyszínére ér, alkalma van széttekinteni, hogy azután hónapokon át a bezártság testet s lelket ölő egyhangúságával küzdjön meg Budán, Brünnben, Obrovicban, Kufsteinben, Munkácson. Az állam foglyaival szigorúan bántak, a börtönök világa gyötrelmes világ. Kazinczy szellemi, lelki erejét azonban a legnehezebb körülmények között is megcsodálhatjuk; rabsága hat és fél esztendejének nyomon követése tanulságos élmény ma is.
De miért is kellett a szenvedések útjára indulnia? Az ellene emelt vád súlyos: felségsértés és lázadás. A Martinovics Ignác nevéhez fűződő összeesküvés felgöngyölítése során került a gyanúsítottak, a letartóztatottak, az elítéltek közé.
Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy I. Ferenc abszolutizmusa, cenzúrája, a magyar érdekek semmibevétele, a polgári átalakulás fékezése ellenállást váltott ki, létrejöttek olyan gócok, amelyekben ‒ például a szabadkőművesek „páholyaiban” ‒ szűkebb körben hangot adtak ellenvéleményüknek a változtatások hívei. Martinovics francia és magyar lapokban közölte kritikai észrevételeit, köréje csoportosult néhány híve. Két szervezet kialakítását kezdték meg, a célokat forradalmi kátékban fejtették ki. Sigray Jakab vezetésével formálódott a Reformátorok Társasága, amely egy nemesi köztársaság, valamint a jobbágyok jogegyenlőségének kivívását tűzte ki célul. A radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János vezette, ők forradalmi diktatórikus rendszer létrehozását tervezték. Besúgás révén a hatóságok tudomást szereztek a szervezkedésről, s Martinovics részletes beismerő vallomása nyomán 1794 decemberétől öt hónap alatt felgöngyölítették a később gúnyosan jakobinusnak nevezett mozgalmat. Hét vezetőjét kivégezték, 18 személyt ítéltek bizonytalan idejű várfogságra, közöttük Kazinczy Ferencet.
A perben hozott ítélet szerint az író úgy hitte, „ezt a Társaságot a becsület szövetsége fűzi össze, hogy minden törvénytelenségtől teljesen ment, és hogy minden célja oda irányul, hogy a nemzetnek valami ösztönző nyújtassék”. Bírái mégis bűnösnek találták, mert „a készülő bűn szörnyűségét és az ebből folyó veszélyes következményeket jól látta, mégis ezeket figyelembe nem véve, ennek a Társaságnak önmagát és hallgatását ünnepélyes ígérettel lekötötte, a reformátorok kátéját […] magának leírta, […] másnak is odaadta olvasás végett; ezeken felül az összeesküvést, melyet a már nála volt kátéval bizonyíthatott volna feljelenteni elmulasztotta.” (Kazinczy Béla: A Kazinczi és alsó-redmeczi Kazinczy családnak II-ik korszakáról. Debrecen, 1910. 98‒99. o.)
Az író több munkájában is megeleveníti életének ezt a szomorú időszakát, noha ‒ érthetően ‒ ez a történet sokáig nem tűrte a nyilvánosságot. Amikor elhatározta, hogy korábbi jegyzetei alapján megírja Fogságom naplója című művét, akkor is csak arra gondolhatott, hogy gyermekei számára ad képet az elszenvedett próbatételekről. E munkája először 1931-ben jelent meg könyvként nyomtatásban (sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsolt, Genius-Lantos Kiadó, Budapest), de a késői íróutódok körében feltűnő visszhangot keltett. Kazinczy életének erről az időszakáról leveleiben, önéletrajzi írásaiban, köztük Pályám emlékezete című jelentős memoárjában is találunk utalásokat. Ezek alapján megrajzolható az út, amelyet 1794. december 14-e és 1801. június 28-a között megtett, s mi is aprólékosan megtervezhettük zarándokutunkat.
Ebben a könyvben párhuzamos útinaplót nyújtunk át az olvasónak. A fő fonalat a Kazinczy által elbeszélt világ bemutatása alkotja. Mi azonban a 21. századi tájat látjuk, abban keressük egy letűnt világ maradványait. S ha vannak is ábrázolásaink a 18. és 19. század fordulópontjának idejéből, kameráinkkal csak a most látható természeti és épített környezetet tudjuk megörökíteni. Látjuk, amit Kazinczy láthatott: a tájakat, a műemlékeket, ismerkedhetünk ezek történetével, de amit leírunk, nagyrészt rekonstrukció, bár minél teljesebb hitelességre törekszünk. Sajátos szerkesztésmódot igényelt hát a könyv megformálása: fel kell idéznünk Kazinczy szavait, melléjük kell tennünk helyszíni rajzait, s helyet kell adnunk a magunk leírásainak, képeinek. Így alakul ki az élmények látható és múló ihletőiről olyan kép, amely értelmezhető a mai olvasó számára.
Közlendőnket oldalpárokba rendeztük. Balra, a páros oldalakra, Kazinczy vonatkozó szövegét helyeztük, ezt egészítik ki a mi tájékoztató jegyzeteink ‒ az írásképpel egymástól világosan elkülönítve ‒, s ide építjük be az író rajzait. A páratlanokra kerülnek az utunk során készített fényképek, amelyekkel szeretnénk közelebb vinni könyvünk olvasóit a Kazinczy által látottakhoz, átéltekhez. Az utak, néhol az útvonalak is megváltoztak, ritkán lehet megtalálni az egykori postaállomásokat, fogadókat, ahol a rabok menete megállt, éjszakázott; az egykori várbörtönökből múzeumok, idegenforgalmi látványosságok lettek. De vannak kastélyok, templomok, kertek, képzőművészeti alkotások, amelyeket a mai látogató éppúgy megcsodálhat, mint Kazinczy Ferenc, aki a legreménytelenebb helyzetekben is meglátta, ami szép, ami érték, ami maradandó. Ez segítette át a nehéz éveken, ez adott erőt a kitaszítottság, a megbélyegzettség állapotában. A helyszíni széttekintés egyúttal közelebb vitt bennünket bizonyos utalások megértéséhez, művelődéstörténeti javak értékeléséhez.
Kérjük tehát a kedves Olvasót, tartson velünk a zarándokúton, amelynek során Kazinczy Ferenc szenvedésének, Golgotájának helyeit járjuk be ugyan, de fölemelő élményekben is részesülünk.
(Kemecsei Balázs ‒ Kováts Dániel: A rab Kazinczy útján. Párhuzamos útinapló. Fényképek: Kemecsei Balázs, Dobák Diána, Kováts Lívia, Szigeti Sándor. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely, 2017. 208 o. ISBN 978-615-5784-00-2. Szerkesztőségünk a kötetet a Bevezető közlésével ajánlja az olvasók figyelmébe.)