S akkor megjelent a televízió. Bevonult lakásunkba, megállt szobánk sarkában (vagy éppen a szoba közepén), világítani kezdett (feketén-fehéren), aztán megszólalt kéretlenül és tolakodóan. Aztán odaültünk elé és néztük, ahogy mozog a hatalmas készülék kicsi homlokán a kép, mint a moziban, de mégis egészen másképpen. Bámultuk és néztük, szidtuk és még többet néztük. Hamarosan ő lett a lakásban a kegyosztó, aki megszabta a család napi időrendjét, pihenését, szórakozását. Új szokások köszöntöttek a világra: a televíziózás korszaka.
Pedig a televízió, mint szervezet, nem volt ekkor még igazi nagyhatalom, Magyarországon a Rádió egyik osztálya, saját műsorterv és műsorkészítők nélkül. A „műsortervezők és -készítők” egyike az akkor harmincas évei elején járó Zsurzs Éva volt. Ez 1957-ben történt. Zsurzs csepeli „munkáskáderként” került a Rádióhoz, ami a korban (az 1950-es években) jelentős lendítő erőt jelentett. Az amatőr színjátszással szinte gyermekfejjel ismerkedett meg, a szakmát pedig a Rádióban tanulta – például a nagyhírű rendezőtől, Cserés Miklós doktortól. Hamar felismerte az új eszköz páratlan lehetőségeit a közönség megszólításában, az irodalmi értékek modern megvalósításában és az új formájú szórakoztatásban.
Amit az amatőr színészetben és a hangjátékban megismert, hamarosan a tévéjátékban tudta kamatoztatni. Új volt ez a műfaj, a szabályait, lehetőségeit ekkor, a hőskor éveiben Magyarországon „Zsurzs és csapata” dolgozta ki. Zsurzs Éva nem műsorszerkesztési főnök akart lenni, „csak” rendezni akart. A néző és a televíziókészülék kapcsolatában nem jelenik meg a színház ünnepélyessége, hiányzik a mozinézők közössége. A televízió „házhoz jön”, a néző egyedül (vagy családi körben) nézheti, mindenféle előkészítés nélkül – közben kimegy kávét főzni, sört kortyol vagy telefonál. A műsor mintha a néző egyetlen személyéhez szólna, a néző meghitt kapcsolatba kerül a tévével, szereplőit (a műsorvezetőket és a neves színészeket is) „testközelből” ismeri meg. Zsurzs Éva, a rendező, megérezte, hogy a tévének ezeket az adottságait és a tévénézésnek ezeket a körülményeit figyelembe kell venni a sikeres tévés produkció létrehozásában.
A tévéjáték más lett, mint a színházi előadások közvetítése, és más, mint a filmgyárban vagy a terepen készült mozifilm. A képernyő határt szabott egy sor művészi eszköznek, közeli helyszínekre és kevés szereplőre szűkült, a színész is kevesebb eszközt használhatott, mint a színpadon, de az arcjáték, a kéz vagy a szem nagyobb szerepet kapott. A tévéjáték – kézműves mesterség.
Zsurzs a csapatmunka híve volt, ebben a rendező, az operatőr, a dramaturg, a berendezők és a kiszolgáló háttérszemélyek folyamatos együttműködésére volt szükség, az önállóságra és a közös célra – humorra és (gyakran) egy jó esőkabátra. Zsurzs Éva kiváló színészgárdát toborzott produkcióihoz, egyeztetni tudta a mű céljait, a színész személyiségét és a saját elképzelését a tervezett tévéjátékról. A színész – a lehetséges határok tiszteletben tartásával – belevihette személyiségét a szerepbe, ezért Zsurzs filmjeihez mindig örömmel szerződtek. Epizódszerepekre is elsőrendű művészeket hívott, és ők emlékezetes alakításokkal hálálták meg a felkérést.
Rendezői pályafutása során Zsurzs Éva száznál jóval több produkcióban vett részt, a tévéjátékok száma – a könyvben közölt filmográfia tanúsága szerint – megközelíti a kilencvenet. Emlékezetesek a magyar irodalom klasszikus műveiből készült feldolgozások, a 19. századiak közül Csokonai Tempefőije, Kisfaludy Csalódásokja, Vörösmarty Csongor és Tündéje. A 20. század kezdetén keletkezett írások közül került ki Móricz Barbárokja, Krúdytól az Őszi versenyek. A kortárs írók művei közül néhány kiragadott példa: Tamási Áron novelláiból, Déry Tibor, Szabó Magda, Örkény István műveiből lett tévéjáték. Egy másik vonulat a történelmi művek iránti érdeklődése, amely olyan műveket hozott létre, mint Mikszáth Kálmántól a Fekete város vagy a Különös házasság, A koppányi aga testamentuma Fekete Istvántól, a Felelet Déry Tibortól, vagy az Abigél Szabó Magdától. A külföldi szerzők közül említsük meg Hašek, Csehov, Tolsztoj vagy éppen Szophoklész egy-egy művét, amelyek színezik az évtizedek alatt elkészült tévédrámák palettáját.
A fordulatos cselekmény és a közérthetőség mindig elsőrendű szempont volt Zsurzs rendezéseiben, kerülte a túlzott elvontságot vagy a kevesekhez szóló, nehezen érthető „megtöprengtetést”. A szereplők jellemének megformálásában többnyire napjaink nézőinek ízléséhez, gondolkodásmódjához igyekezett közelíteni, ez a művek sikerének az egyik titka. „Televíziós meséivel” nemzedékeket ültetett a képernyő elé, és igényes szórakozást, feltöltődést, katarzist kínált nézőinek. Legnagyobb sikerű, többrészes filmjeinek vetítése idején valósággal „elnéptelenedtek az utcák”, a Fekete város vagy az Abigél többszöri ismétlésének máig tartó, változatlan sikere mutatja, hogy Zsurzs jó szemmel választotta meg művei témáját, a néző ízléséhez és rokonszenvéhez tudta alakítani filmjeit, a művek bonyolításával pedig hétről-hétre ébren tartotta a néző érdeklődését.
A kötet képeket és kritikákat közöl korabeli újságokból, tájékoztat a Zsurzs-filmek külföldi sikeréről, az elnyert számos díjról, magyar és idegen nyelvű méltatásokból ad bőséges ízelítőt. A filmek gyártásának menetéről is beszámol alkalmanként, így szinte jelenlévő szemlélői lehetünk, hogy miként válik egy irodalmi mű forgatókönyvvé, a forgatókönyv pedig tévéfilmmé, mindez a rendező, az operatőr és a színészek – no meg az időjárás és időnként a szerencse – közreműködésével. Megállapíthatjuk továbbá, hogy az 1970–80-as évek film- és tévékritikái szikárabbak, rövidebbek, de bizony gyakran szakszerűbbek és szigorúbbak voltak, mint manapság.
Ami a humort illeti, az is gyakran előkerült a Zsurzs-filmekben, néha egész filmek hangulatát lengte be a vidámság, mint például az Otelló Gyulaházán, a Só Mihály kalandjai, A helység kalapácsa vagy a Fekete város számos jelenetében, máskor a szatíra nyomja rá bélyegét a film szellemére, hangvételére, mint például a Beszterce ostromában.
Munkatársak, színészek vallomásait is tartalmazza a kötet, némelyik önálló tanulmányként jelent meg Zsurzs Éváról (a Thurzó Gáboré), másik interjúbeszélgetés részleteként hangzott el. Közülük sok az új művészeti eszközről: a televízióról, az új művészeti ágról: a tévédrámáról, a rendező sajátos feladatköréről, a színész és a létrehozott mű kapcsolatáról szól, vagy akár a történelmi filmek (Zrínyi, Névtelen vár) emberformáló szerepéről. De még akár egy szigorú (?) leánykollégium mindennapjairól, a vívás „tudományáról”, a lovak szeretetéről, a hitelesség külső és belső jeleinek a megteremtéséről is szólnak az emlékezések.
A könyv bevezetéseként a rendezőnő színésznő-leánya, Zsurzs Katalin személyes hangulatú beszámolót oszt meg az olvasóval a sok ágból összeszövődött család történetéről, amely igazi 20. századi történet, sok buktatóval, néhány sikerrel, amelyek mintha egy sikeres életpálya felé vezetnének.
A könyv tanulmány értékű zárófejezetét Babiczky László írta, aki Zsurzs Éva segédrendezőjéből, asszisztenséből lett idővel televíziós rendező, a Magyar Televízió történetének egyetemi előadója és krónikása, Zsurzs Éva életművének nemcsak alapos ismerője, de a tévérendezés elméleti és gyakorlati értője és művelője.
Az olvasó, aki a könyvet forgatja (és kellő számú évvel rendelkezik), a korabeli képek láttán, a korabeli kritikák olvastán szinte újra átéli a negyven-ötven évvel ezelőtti estéket. Az újdonságnak számító televíziókészülék előtt a várva-várt folytatásos filmre várva, a filmekben örökifjúnak megmaradt, jól ismert színészeket látva pedig elgondolkodhatunk, hogy milyen múlhatatlan értéket, szórakozást és szép perceket is szerzett neki (nekünk) az egyébként oly sokat ócsárolt televízió!
(Babiczky László – Zsurzs Katalin: Zsurzs. A tévéjáték-rendező. Gondolat Kiadó – MTVA. Budapest, 2016. 160 o. ISBN 978-963-693-631-0)