Pusztay János új programja az általa alapított Collegium Fenno-Ugricum és a Tokaj-Hegyalja Egyetem összefogásával valósul meg. A Báthory Téka nevet viselő projekt a Baltikumtól az Alpok–Adriáig húzódó terület nyelveit, kultúráját, történelmét kívánja bemutatni. Ennek keretében a tervek szerint a következő három esztendőben évente hat, összesen tehát 18 kötet fog megjelenni. Ennek része a Hungaro-Baltica sorozat is, amely nemcsak magyar–finn, magyar–észt, hanem magyar–balti (azaz lett és litván) összevető témákkal is foglalkozik.
Pusztay János az 1990-es években indította útjára Szombathelyen – az akkori Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Uralisztika Tanszéke vezetőjeként – a Specimina Fennica és a Folia Estonica sorozatokat, amelyek jelentős része az általa szervezett kontrasztív konferenciák anyagát tartalmazza. E kötetek az oktatásban kitűnően felhasználhatók. A szombathelyi tanszék megszűnése után a konferenciáknak is vége szakadt. Szerencsére 2017-ben az ELTE Finnugor Tanszéke úgy ítélte meg, hogy érdemes feléleszteni e rendezvények sorát, és megszervezték a Magyar–balti finn nyelvi és kulturális összevetések című tanácskozást. E konferencia előadásai kaptak helyet az ismertetendő kötetben.
A Hungaro-Baltica sorozat első kötetében tizenhárom tanulmány szerepel, ezek a szerzők betűrendjében követik egymást, én viszont rövid áttekintésemben igyekszem tematikus csoportokba rendezve bemutatni az egyes írásokat. A sokszínű, sokféle tematikát felölelő kötetben történelmi, irodalmi, nyelvészeti és pedagógia tárgyú tanulmányok kaptak helyet, sok hasznos információt tárva az olvasó elé északi rokonaink kultúrájáról.
1.
A tanulmánykötet öt írása történelmi témájú, ebből három a 20. századi magyar–észt kapcsolatokkal, Észtország akkori politikai és kulturális helyzetével foglalkozik, egy a finnek és észtek szerepét mutatja be az I. világháború utáni hadifogolymentésben, egy pedig a magyar és balti finn zászlók történetét követi nyomon.
Bereczki András, az ELTE tanszékvezető docense az 1925-ös észtországi kisebbségi kulturális autonómia létrejöttét és politikai hatását vizsgálja (A két világháború közötti kulturális autonómiatörvény Észtországban, 54–66. o.). Az I. világháború után Észtország viszonylag homogén nemzetállam volt (lakosainak több mint 87%-a észt volt, 8% orosz, 1,7% német), ennek ellenére fontosnak tartották a kisebbségi jogok és a kulturális autonómia biztosítását, szavatolták a nemzetiség szabad megválasztását és a nyelvhasználati jogokat. A németek fontosnak tartották kisebbségeik védelmét, az oroszok azonban nem. Az 1925-ös törvény lehetővé tette a kulturális önkormányzatok létrehozását, így a világon elsőként megvalósulhatott a nemzeti kisebbségek önrendelkezési elve. A 3000 főt meghaladó nemzetiségek jogosultakká váltak országos önkormányzatok létrehozására. A kulturális önkormányzatok iskolákat hozhattak lére, kulturális feladatokat vállalhattak fel. A kisebbségek anyanyelvi oktatása rendben működött az elemi iskoláktól a gimnáziumig, de az észt tanulása is kötelező volt. Az 1920-as évek elején az észtek több mint 99%-a, az oroszok 95%-a, a németek 94%-a, a svédek 90%-a részesült anyanyelvén az oktatásban. A két világháború közötti észt nemzetiségi politika példaszerűen biztosította a kisebbségek identitásának és kultúrájának a megőrzését, a nemzetiségek gazdasági és politikai jogait.
Magyarország és Észtország között a két világháború között élénk kulturális kapcsolatok jöttek létre. Megalapították a Tartui Magyar Tudományos Intézetet, magyar lektor dolgozott Tartuban, megélénkült a fordításirodalom, 1937-ben kulturális együttműködést írtak alá. A második világháborút követően Észtország a Szovjetunió része lett, s mi is a szovjet érdekszférába kerültünk. A két ország közötti közvetlen kapcsolatépítés lehetősége a kultúra és az oktatás területén is megszűnt. De a rossz körülmények ellenére egy bizonyos területen megmaradtak, sőt fejlődtek a kapcsolatok, ez pedig a testvérvárosi együttműködés volt. A magyar városok a 60-as, 70-es években főleg lengyel, keletnémet és finn településekkel kötöttek testvérvárosi szerződéseket, az észteknek a blokkon kívülről javarészt finn kapcsolatokat engedélyeztek. Ezek mellett két magyar–észt kapcsolat született, Szolnok és Tallinn között 1964-ben, illetve Veszprém és Tartu között 1970-ben. Benedek Nóra, az ELTE doktorandusza e két együttműködést mutatja be (A magyar–észt kapcsolatok 1945–1991 között a testvérvárosi kapcsolatok tükrében, 33–53. o.). A találkozók hivatalos munkanyelve az orosz volt, de az informálisabb találkozókon a résztvevők hamar megtalálták a közös nyelvet szó szerint és átvitt értelemben is. A testvérvárosi kapcsolatok széles körűek voltak, szakmai, politikai, tudományos kapcsolatok, művészeti és zenei események, kiállítások, az úgynevezett barátságvonatok és turistautak egyaránt megtalálhatók voltak köztük. Színészek, újságírók, zenészek, egyetemi hallgatók, és persze pártfunkcionáriusok és tsz-elnökök is utaztak egymáshoz. A két testvérvárosi kapcsolat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet időkben se szakadjon meg a kapcsolat Észtország és Magyarország között.
Ugyancsak a szocializmus éveiben „játszódik” Debnár Lilla Dóra tanulmánya (Külföldi utazás az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban és a Magyar Népköztársaságban 1970 és 1980 között, 79–88. o.). A kiutazás mindkét országból nehéz volt. Az 1960-as évektől lehetett – igen körülményesen – eljutni Magyarországról Tallinnba. 1970 és 1974 között mintegy 320 ezer magyar állampolgár utazhatott nyugati országokba. Az 1980-as években a Magyarországra látogató nyugati turisták száma már elérte az évi kétmilliót. Észtországból nagyon nehéz volt Nyugat-Európába (és Magyarországra) utazni, és drága is volt a külföldi kirándulás. Kevesen jutottak el nyugatra, s csak szigorúan ellenőrzött körülmények között. Debnár Lilla két észt havilap 1970 és 1989 közötti számainak nyugati utazásokról tudósító cikkeit elemzi, illetve két regény utazási élményeit dolgozza fel cikkében.
Egey Emese, a Tokaj-Hegyalja Egyetem docense az első világháborús magyar hadifoglyok sorsát követi nyomon Még egyszer a hadifogoly ügyről című cikkében (89–97. o.). Az első nagy világégés után finn és észt segítséggel – elsősorban a Vöröskereszt révén – 1922 nyaráig mintegy 80 ezer magyar hadifogoly térhetett haza a szovjet lágerekből. Magyarországot a szovjetekkel való tárgyalásokon Jungerth Mihály diplomata képviselte. Sok magyar a Karjalai-földszoroson, illetve Lappföldön át jutott el Finnországba. A hadifoglyokat olyan távoli területekre is deportálták, mint Szibéria, a szovjet Távol-Kelet. Innen általában Moszkvába és Pétervárra vitték őket. A hazajutás hosszú és fáradságos volt, a nélkülözések, fertőzések, a tífuszjárvány miatt sokan meghaltak útközben. Egey Emese levéltári kutatások alapján néhány katona személyes sorsán keresztül mutatja be a megpróbáltatásokat, illetve megkísérli nyomon követni Jungerth Mihály életútját, akit sikeres diplomáciai pálya után (finnországi nagykövet is volt) 1944-ben letartóztatott a Gestapo, internálták, majd hazatérte után pár évvel, 1951-ben kitelepítették a Békés megyei Dévaványára.
Szymon Pawlas (Varsói Egyetem) terjedelmes angol nyelvű tanulmányában (Hungarian and Finnic flags, 127–167. o.) a magyarok és balti finn népek jelenlegi és történelmi zászlóit – és ezzel összefüggésben címereinek egy részét – mutatja be. A magyar zászló színei évszázadok óta használatban vannak, de csak az 1848-as forradalom idején fogadták el hivatalosan, valószínűleg a francia trikolór ihletésére. A kettős kereszt III. Béla (1172–1196) idejéből való, bizánci eredetre megy vissza. Az Árpád-sávot Imre király (1196–1204) vezette be. A címeren elhelyezkedő korona 1990 óta hivatalos. A székelyek 2004-ben fogadták el az aranycsíkos-kék zászlót. A finn zászló nagyon régi eredetre nyúlik vissza, már Vasa Gusztáv 1581-es síremlékén is szerepel. A finn címer oroszlánja gyakori motívum, ez a régi svéd Folkung-háztól származik, a kezében tartott kard karjalai. A finn zászlón szereplő ún. „északkereszt” a kereszténységet szimbolizálja. A népi értelmezés szerint a fehér a hó, a kék a tavak szimbóluma. Az észt címer három oroszlánt ábrázol. A kék-fekete-fehér trikolór a balti német nemesség zászlóinak mintájára jött érte. A színeknek tulajdonított jelentések: a kék az ég vagy a tavak, a fekete a föld, a fehér a remény, a jobb jövő (vagy a hó) szimbóluma. Pawlas szól a karjalai (piros-világoskék-zöld trikolór), inkeri (sárga alapon, pirossal szegélyzett kék északkereszt) és lív (zöld-fehér-kék, szűkebb fehér csíkkal) zászlókról, azok történetéről és szimbolikájáról is.
2.
A tanulmánykötet írásai közül az irodalmi témájúakat Balázs Renáta, az ELTE Finnugor Tanszékének tanársegéde tanulmánya nyitja. Az idegenség narratívái, a narratíva idegensége Alexandra Salmela „Igazi, hamisítatlan bevándorlóblues” c. novellájában című írása (11–32. o.) a szlovákiai származású, de finnül is alkotó íróval, az újkeletű „bevándorlóirodalom” egyre elismertebb képviselőjének munkásságával foglalkozik. Ebben az irodalmi műfajban gyakran jelenik meg a magány témája, a családon belüli konfliktusok, a generációs különbségek, a nyelvi nehézségek, a „saját” és az „idegen” közti párbeszéd. A migráns irodalomban sok olyan téma bukkan fel, amely a befogadó nyelvben nincs meg. Fontos a kétnyelvűség és a nyelvi idegenség problémája is. Kérdés azonban, hogy ez mennyiben tekinthető önálló (al)műfajnak.
Kelemen Mária, a Müncheni Egyetem finnugor tanszékének oktatója „Kis Balázs” és a Kalevala c. írásában (109–119. o.) József Attila Altató című költeménye és a finn nemzeti eposz közötti kapcsolatról ír, arról, mennyiben tekinthető a Kalevala a magyar irodalom ihletőjének. József Attila 1932-ben jutott hozzá a Vikár-féle fordításhoz, de már jóval korábban (jól) ismerhette azt. A vadakat terelő juhász verssor kapcsolatba hozható a Kalevala 33. énekében szereplő Kullervo átka motívummal: Kullervo a farkasokat és a medvéket marhává változtatja, s ezek széttépik Helenát, Ilmarinen feleségét, így áll bosszú Kullervo az apjáért.
1920-ban alakult Budapesten a La Fontaine Irodalmi Társaság, amely elsősorban a világirodalom remekeinek magyarországi megismertetését tűzte ki céljául. A társaság a nevével ellentétben nem csupán a francia irodalmat népszerűsítette, hanem más európai – nagy és kis – irodalmakkal is foglalkoztak. Fontos szerepet játszott a társaság életében Vikár Béla, előbb főtitkárként, majd elnökként. 1921 és 1945 között a társaság életében 19 finn tárgyú ülésre került sor (az összesen 120 eseményből). 1938-ban Kalevala-ünnepélyt szerveztek, ekkor jelent meg a társaság kiadásában az Északi fény című antológia. Köszöntötték Jean Sibeliust 75. születésnapján, megünnepelték a száz éves Kanteletár-t, és volt egy Aleksis Kivi emlékülés. Ez az aktivitás elsősorban Vikár Bélának, az ő kapcsolati hálójának volt köszönhető – derül ki mindez Varga P. Ildikónak, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatójának A finn irodalom a La Fontaine Irodalmi Társaság programjain c. tanulmányából (183–202. o.).
A tágabb értelemben vett irodalmi témák közé sorolható a kötet szerkesztőjének, az ELTE professzor emeritusának, Pusztay Jánosnak az írása (Párhuzamok a magyar és a balti finn népi imádságokban, 168–182. o.). A nyelvi kapcsolatokban egyértelműen a nagyobb presztízsű nyelv a domináns, az ad át a kulturálisan kevésbé erősnek szavakat, de a népköltészetben ilyen jellegű dominancia nem állapítható meg. A pogány és keresztény motívumok gyakran vegyülnek, részben spontán módon, részben tudatos cselekvés eredményeképpen. Érdekes a két világkép keveredése a szetu Anne Vabarna énekeiben: nála a szetu természetisten, Peko alakja szorosan összefonódik Jézuséval. Ilyen szimbiózis gyakran fellelhető a népi imákban, erre Pusztay finn/vepsze/lűd–magyar párhuzamokat hoz, a magyar varázsigéket, ráolvasásokat elsősorban Erdélyi Zsuzsa gyűjtéséből válogatva.
3.
A tanulmánykötetben három nyelvészeti témájú írás kapott helyt, egy magyar, egy finn és egy angol nyelvű. A Helsinki Egyetem doktorandusza, Dabóczy Katalin A magyar és a finn nyelv szerepe két többnyelvű finnországi család nyelvpolitikájában című cikkében (67–78. o.) két esettanulmányt mutat be. A mai Finnország lakosságának 5,3%-a vallja magát svédnek, ami az ország második hivatalos államnyelve. Ezek mellett hivatalos státusszal rendelkezik a lapp (számi), a romani, a karjalai, valamint a finn és a svéd jelnyelv. A beszélők száma alapján a finn és a svéd után az orosz, észt és az arab áll, de az országban több mint száz nyelvet beszélnek anyanyelvként. A statisztikákat torzítja, hogy a két- vagy többnyelvű egyének is csak egy nyelvet adhatnak meg anyanyelvként. 2016-ban az országban 2881-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek. Dabóczy félstrukturált interjúkban kérdezett két, több nyelvet használó családot a nyelvhasználatról és a nyelvtervezésről. Az egyik család kétnyelvű (magyar–finn), a másik négynyelvű (magyar–finn–angol–litván). Utóbbi családban a litván anya és a magyar apa egymás közt angolul beszél, a két gyerekkel mindkettő a saját anyanyelvét használja, de a gyerekek egymás közt finnül beszélnek. A kétnyelvű családban az anya magyar, az apa finn, az apa a gyerekekkel az anyanyelvén beszél, az anya finnül és magyarul is. A szülők közös nyelve a magyar, de a család együttes kommunikációjának nyelve a finn. Fontos, hogy a társadalomban domináns finn nyelvnek mindkét családban egyértelműen vezető szerepe van, ugyanis a szülők fontosnak tartják a gyerekek integrációját. A magyar nyelvtudás érték, de nem domináns, csak kisebbségi szerepet tölt be.
Minya Károly, a Nyíregyházi Egyetem tanára régóta foglalkozik a mai, modern nyelvújítással. A rendszerváltástól kezdve mostanáig rengeteg új szó került be nyelvünkbe, akárcsak az elmúlt évtizedekben a finnbe. Finn nyelvű tanulmánya (Uudissanojen muodostus, 120–126. o.) szerint a nyelvbe bekerülő új szavak egy része nem marad meg, mert csak ideiglenes szóalkotások, amelyek a pillanatnyi igényeket elégítik ki. Neologizmusoknak végső soron csak a megszilárdult szavakat tekinthetjük. Ezek céljuk szerint lehetnek szükségszerű kifejezések, amiket a politikai, társadalmi, gazdasági és a kulturális élet változásai hívnak életre (pl. gólvonal-technológia) és stílusneologizmusok (pl. elvkukac). A gyakoriságuk szerint lehetnek meghonosodott (szelfibot, videoblogger) vagy ideiglenes kifejezések (IQ-törpe). Minya szerint akkor beszélhetünk megszilárdulásról, ha a Google említések száma eléri az ezret. A kommunikáció szempontjából lehet írásbeli (QR-kód, Higgs-bozon), szóbeli (geopárd < gepárd + leopárd), és írott szóbeli, ezek főként a chat-beszélgetésekben fordulnak elő. A szóalkotás módjai szerint lehetnek összetételek (hőségriadó), képzett szavak (blogol ~ blogittaa, guglizik ~ googlettaa, skype-ol ~ skypettää, trollkodik ~ trollittaa), kontaminációk (eurokrata < euro + bürokrata, mechatronika < mechanika + elektronika) és rövidülések (kazi ’kazetta’, szoli ’szolárium’). A legelterjedtebb mód mindkét nyelvben az összetétel.
Anna Grzeszak (Varsói Egyetem) Beginnings of the Hungarian, Finnish and Estonian lexicography c. cikkében (98–108. o.) a magyar, a finn és az észt lexikográfia kezdeteit, a 16–18. századi nyomtatott szótárakat hasonlítja össze. A három nyelv helyzete a vizsgált időszakban nagyon különböző volt. A magyar „erős” nyelv volt, az elsődleges népi nyelv a latin és a német mellett/mögött. A finn és észt írásbeliség csak a 16. században jött létre. Finnországban a fő nyelv a svéd volt, az észtországi svéd, lengyel–litván, orosz, és mindenekelőtt a német uralom következtében az észt igencsak háttérbe szorult. Az első magyar szótár, Ioannis Murmellius 1533-as munkája egy latin iskolai szótár volt német megfelelőkkel, ezek magyar fordításával. Az első finn mű Hieronymus Megiser 1603-as Thesaurusa. Az első észt szótár Heinrich Stahl német nyelvű észt nyelvtana részeként jelent meg 1637-ben. A legtöbb korai magyar szótár két vagy három nyelvű volt (latin, német). A korai finn szótárak három- vagy négynyelvűek voltak (latin, svéd, német), míg az észt szótárak többnyire kétnyelvűek (német–észt). A forrásnyelv a magyar esetében a latin, a finn esetében a latin és finn, az észt esetében a német volt. A magyar nyelvű szótárak száma ebben az időszakban mintegy tízszerese az észt vagy a finn lexikográfiai műveknek.
4.
Vinkler Andrea The Finnish miracle through Hungarian eyes című cikkében (203–213. o.) a sokak által irigyelt finn oktatási rendszert vizsgálja, helyenként összevetve a magyarral, saját tapasztalatait is felhasználva. A finn oktatási reform az 1970-es években kezdődött, azóta 20 kormány és 27 oktatási miniszter alatt a fő koncepció – az egyenlő oktatási lehetőségek biztosítása – változatlan maradt. Finnország 2017-ben a GDP 5,7%-át költötte az oktatásra (OECD átlag 5,2%, EU-átlag 5%, Magyarország 3,8%, ezzel mi az OECD-ben utolsók voltunk). 2008 és 2013 között Finnország 10%-kal növelte, Magyarország 18%-kal csökkentette az oktatásra fordított kiadásait. A finn iskolák infrastruktúrája kiváló (külön kiemeli a szerző a zenei tantermek hangszerállományát), a tankönyvek és az étkezés ingyenes. A finn nemzeti alapterv csak javaslatokat és útmutatásokat ad, a tanárok szabadon választhatják meg a témákat és a tankönyveket, különösebb ellenőrzés nélkül. Finnországban a tanároké az egyik legrangosabb szakma, a tanárképzésbe a túljelentkezés tízszeres. A képzésben jól illeszkedik az elmélet és a gyakorlat, a tanárok közötti együttműködés gyakori. A finn tanárok fizetése három-négyezer euro havonta. A finn iskolákban alapvető az esélyegyenlőségre törekvés, a speciális igényű gyerekkel külön tanárok dolgoznak. Az iskolákban sok a gyakorlati foglalkozás.
*
A Magyar–balti finn nyelvi és kulturális összevetések című kötet tanulmányai sokszínű képet nyújtanak északi rokonaink történelméről, irodalmáról, nyelvéről, oktatási helyzetéről. Várjuk a folytatást!
(Magyar–balti finn nyelvi és kulturális összevetések. Szerkesztette: Pusztay János. Collegium Fenno-Ugricum – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Badacsony – Budapest – Sárospatak, 2024. 216 o. ISBN 978-615-5589-32-4 Báthory téka. Hungaro-Baltica 1. Főszerkesztő: Pusztay János)