Téglás Zsolt Gábor könyvéről már az első oldalak alapján érzékelhető, hogy nem egyszerű tanulmányról, hanem életszemléletből született pedagógiai hitvallásról van szó. A szerző több, mint másfél évtizedes tapasztalattal formálta kötetté 2009-ben megvédett doktori értekezését, hogy napjaink gyorsan változó világához igazítsa. Ez a gesztus önmagában is sokatmondó: Téglás nem elméleti magasságból vizsgálja a hagyományt, hanem pedagógusként, családapaként és zenészként él benne – és ez a hitelesség átsugárzik minden fejezeten.
A könyv központi kérdése, hogyan válhat a hagyomány a nevelés élő eszközévé, mi lehet a családnak és az intézményes nevelésnek a hatása a gyermek személyiségfejlődésére. A hagyományok tárgyait, menetét, eszköztárát ne múzeumi séta alkalmával szemlélje, hanem váljon a gyakorlatban a gyermek személyiségfejlődését formáló, érzelmi és erkölcsi forrássá, s hogyan tegyük ezt személyes példamutatással. Ez a nemes gondolat különösen aktuális ma, amikor a globalizált és digitalizált világ gyors információáradata közben egyre több gyermek nő fel gyökerek, kapaszkodók és rítusok nélkül.
A mű kilenc fejezetben bontja ki a hagyományápolás pedagógiai szerepét. A bevezető részben Téglás meghatározza a hagyomány fogalmát, s nem elvont kulturális örökségként, hanem tapasztalati tudásként ír róla – olyan gyakorlati bölcsességként, amelyet a közösség évtizedeken, olykor évszázadokon át igazolt. Ez a gondolat emberközeli: a hagyomány nem nosztalgia, hanem működő tudás, amely segít eligazodni az életben. A szerző itt egyensúlyoz múlt és jelen között – miközben elismeri a modern technika vívmányait, mégis figyelmeztet arra, hogy a személytelenség és gyorsaság ára az emberi kapcsolatok sekélyesedése lehet. Az információdömping eléri a gyermekeket is, a médiatudatosság fontossága elengedhetetlenné vált. Tehát a mai kor vívmányai mellett kell pedagógusként, szülőként helytállnunk a gyermeknevelés területén. A hagyományok, az ősi népi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek.
A hagyományátadás elsődleges színtere a család. Személyes tapasztalatok alapján családja mintakövető nevelési példáját mutatja be. A szerző cigándi-bodrogközi származása az örökség alapja, amelynek ősi hagyományaiba születésétől kezdve belenőtt, abban részt vett az élet minden területén, mivel szülei, nagyszülei is így éltek. Amikor édesapját, a citeratanárt, iskolaigazgatót, és édesanyját, az óvodavezetőt idézi fel, a szöveg hirtelen életre kel. A hagyomány itt nem fogalom többé, hanem otthoni illat, dallam, közösségi élmény. Szülei néptáncos közösségek alapítói: a Gyöngyösbokrétáé, a Csárdás Citerazenekaré, a Zsindely Népzenei Együttesé. Édesanyja létrehozta az Óvoda Múzeumot, mert felismerte, hogy a hagyományok, a tradíciók rendkívül fontos szerepet játszanak a korai gyermekkorban, és a néphagyományok ápolása kiemelt szerepet kapott az általa vezetett óvodában. Édesapja ugyanezt az iskolában a citerazenével tette, amelyre önálló mozgásrendszert dolgozott ki és beemelte a testnevelés órákba.
A kutatási helyszíneken (cigándi óvoda, cigándi Kántor Mihály Általános Iskola, hercegkúti Gyöngyszem Nemzetközi Napköziotthonos Óvoda) a helyi pedagógiai programokban megjelenik a pedagógusok nevelési hitvallása. Ezek a részek adják a könyv legemberibb pillanatait – az olvasó érzi, hogy amit Téglás a gyerekek neveléséről ír, az nem kutatói távolságból, hanem megélt élethelyzetekből fakad.
A kötet gerincét alkotó IV–V. fejezetekben a szerző részletesen bemutatja, hogyan lehet a hagyományt beépíteni az oktatás különböző területeire: az irodalmi, zenei, mozgásos és kézműves nevelésbe. Különösen érdekes az a rész, ahol az idegennyelv-oktatás és a népi kultúra kapcsolatát elemzi – elsőre távoli területnek tűnik, de Téglás megmutatja, hogy a népdalok, ritmusok és rímek nyelvi érzékenységet is fejlesztenek. Érezni, hogy ez nem tankönyvi példatár, hanem valódi pedagógiai kísérletezés terméke. A hagyomány itt nem a múlt másolása, hanem kreatív újraértelmezés: hogyan lehet a gyerekekhez közel hozni azt, ami évezredeken át a közösségi lét része volt.
Magyarországon a Nemzeti Alaptanterv megfogalmazza, hogy a művészet alapvető emberi szükséglet, a legősibb kifejezési mód. Ennek művelése sokféle formában ölt testet: óvodai keretek között, népi mondókák, népmesék, népi játékok által; az iskolában önálló tantárgyként az ének-zene és a rajz terén, illetve a drámapedagógia eszközrendszerével. Ez a hálózat bővül a művészeti iskolákkal, amelyek a zeneiskolai képzés mellett tánc, vizuális, szín- és bábművészet tanszakokkal működnek, s amelyek megtalálhatók a legkisebb településeken is.
A zempléni körkép és a nemzetközi fejezet külön értéket ad a műnek: az interjúk négy középiskolában (Románia/Erdély, Szlovákia/Felvidék, Ukrajna/Kárpátalja, Magyarország/Sárospatak) magyarajkú taulóinak körében zajlottak. A szerző egyszerre lokálpatrióta és nyitott világpolgár: bemutatja a Bodrogköz és Zemplén hagyományait, ugyanakkor párhuzamot von a japán Suzuki-módszer, az angolszász családközpontú oktatás vagy a német kultúrpedagógiai irányzatok között. A nemzetközi kitekintés megmutatja, hogy a hagyomány nem a bezárkózás, hanem a kapcsolódás nyelve – ritkán látni ilyen egyensúlyt nemzeti öntudat és nyitottság között.
Téglás Zsolt Gábor könyve tudományosan megalapozott, mégis személyes. A szerző nem elméleteket gyárt, hanem személyes példáján mintát mutat. A leírtak– a cigándi óvoda, a népdalkörök, a családi citerázás, a közösségi tánc – azt bizonyítják, hogy a hagyomány nem a múlt poros emléke, hanem közösségteremtő erő, amelyből meríthetünk a jelenben is. A hagyományok ápolása a mikroközösségek és az oktatási intézmények feladata, mert a mi felelősségünk, hogy mivé formáljuk általa gyermekeinket. A személyes történetek olykor annyira elragadóak, hogy háttérbe szorítják a tudományos szerkezetet. Ez a könyv emberi arca – ritkán találkozunk olyan neveléstudományi művel, amelyben ennyi szív, derű és hit van. Téglás szövegei nem csak tájékoztatnak, hanem lelkesítenek. És ez a nevelés egyik legfontosabb feladata: lelket gyújtani.
Olvasóként engem leginkább az fogott meg, hogy Téglás nem „hagyományőrzésről” ír, hanem „hagyományteremtésről” a jelenben. A könyv nem arról szól, hogy mit kell konzerválni, hanem arról, hogyan tudunk élni vele ma – a digitális zajban, a gyors élet ritmusában is. A hagyomány nem visszanézés, hanem egyfajta tájékozódási rendszer: létünk alapja, identitásunk része. A mű olvasása közben rájöttem, hogy a gyökerek felfelé tartanak – ahogy a fák esetében is: csak az tud magasra nőni, amelyiknek mélyre nyúlik a gyökere. Téglás könyve erről szól – a mélységből fakadó növekedésről.
A kötet összességében tudományos munka, egyben személyes és közösségi tükör. Arra hív, hogy a hagyományokat ne vitrinbe zárjuk, hanem éljük meg, játsszuk, énekeljük, adjuk tovább. A könyv ajánlható minden pedagógusnak, szülőnek és diáknak, vagy bárkinek, aki hisz abban, hogy a nevelés nemcsak a tudás átadása, hanem életformálás.
(Téglás Zsolt Gábor: Hagyományápolás az óvodai, az iskolai és a családi nevelésben. Tokaj-Hegyalja Egyetem, Sárospatak, 2024. 144. o. ISBN 978-615-6482-21-1. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 33. Sorozatszerkesztő: Podlovics Éva. ISSN 0230-0435)