Madarász Imre harmincötödik könyve az első könyvének a megjelenése után harmincnégy évvel látott napvilágot. Dantei életút évszáma köszönt ránk. Arra a teljességigényre utal, amellyel a szerző munkássága során lépten-nyomon találkozunk. Egység van itt; az ész és a szív összhangja.
Itália lélek-kincsei tárulnak elénk. Eredeti gyökereink gazdagodnak általuk. Madarász Imre Rómából tárja vigyázó tekintetét az egész világra. Következesen, titkokra sóvárogva végezte zarándoklatait. Róma új és új látása és meglátása volt az az ajándék, amellyel önmagát évről évre meglepte.
Az Örök Városból úgy tért vissza folyton, hogy ihletett művészként ragadta meg a tollat. A tudományos felismerései kilépnek egy szakterület „belterjes” keretei közül, mert érezzük, hogy szükségünk van rájuk: gazdagodunk általuk.
„Li kulli biladin mahaszinu = Minden tájnak megvan a maga szépsége” – hirdeti az egyik arab közmondás. Életünk során sok táj, természeti szépség, emberi mű keresése, megtekintése lehet ihlető erő. Nagyon jól tudja ezt Madarász Imre, de számára ezek a tiszta források mélyebb értelmet kapnak római zarándoklatai során.
Róma így lesz ránk váró kitárt kar, szabaddá tevő, szárnyaló lelki felemelkedés. Ez a titka, és különösképpen az, hogy nem csupán a romjaiba hullott, egykori nagy birodalom színhelye, hanem épp a mélybe omlást tagadó, újjászületésről meggyőző bölcső is egyben. Mindezeket a gondolatokat sugallja Madarász Imre munkássága. Éppen ezért legújabb könyve sem apoteózis csupán Rómáról, hanem igaz feltárása mindannak, ami az egész olasz művelődésben jelen van.
Ennek a tanulságos, izgalmas elmélyülésnek a lényege az, hogy a szerző szinte gyermeki érdeklődéssel, kíváncsisággal tekint az általa már többszörösen tárgyalt, bemutatott írókra, költőkre, alkotásokra. Elénk tárja az újabb és újabb megközelítéseket, felismeréseket, ellentétes véleményeket. Olykor az ítéletek, vélemények gordiuszi csomóját huszárvágással szeli át, és ifjúi könnyedséggel jut el a lényeghez.
Zarándoklat során idő-ablakokon tekintünk ki. Látjuk a hadak vonulását, az emberi sors forgandóságát. Caesar porát sodorja magával a szél, de szívünk találkozik az örökkel. Ott béke van, nyugalom, és az, ami mindennél fontosabb – szeretet.
Tanításunknak az egyik vitatható, tökéletes látásunkat veszélyeztető területe az, amikor az idegen „hatást” úgy tárják a tanítványok elé, hogy azokkal közben elfelejtetik az eredeti gyökereket. Valamilyen szolgai utánzásra gondolnak a jóhiszemű tanulók. A leginkább elmélyülők, legtökéletesebben látók hamar megkérdezhetik, hogy tőlünk semmit se kapott a világ. A kölcsönösség tudata a művészeti tanítás éltető eleme. Ezt képviseli italianisztikánk történetében Madarász Imre.
Ezen a téren talán a legkisebb esélye van a fordításnak, hiszen az eredeti mű egy adott nép szellemi kincse. Átültetésekkel jut el különböző népekhez, de magáról a fordításról úgy vélekednek sokan, hogy egyetlen nép „belügye”. Vajon miért lennének rá kíváncsiak más ajkú népek fiai.
Ezt a hiedelmet cáfolja Simona Nicolosi, a római La Sapienzia tudományegyetem kutatója. „Beccaria öröksége magyar földön. A bűnökről és a büntetésekről magyar fordításainak elemzése és kommentárja” című könyve épp azt mutatja meg, hogy minden, ami emberi, közel állhat másokhoz is. A fordítás is mutathat fel értékes, hasznos ismereteket minden tájékozódni akaró és élményt kereső ember számára.
Tehetségünk legnagyobb titkait őrzi a nyelv. A zene ott emel fel főképpen, ahol az ész elakad. A tudományos összegzések, axiómák a rend védő bástyáit építik a végtelenbe száguldó gondolatok, érzelmi viharok elé.
Cesare Beccaria a nagy reneszánsz gondolkodók mélységével kutatta az emberi társadalmat, Pico della Mirandolának, Marsilio Ficinónak a lelki rokona. Az emberi méltóságot, szabadságot tekinti ott is a legfontosabbnak, ahol a társadalom a saját érdeke szerint akarja kizárni magából a nem kívánt elemeket. Az ember általános tiszteletét, mi több – szeretetét – épp a bűn és büntetés viszonyában, az ebből fakadó bűnhődésben tudja megmutatni egy-egy társadalom. A maga igazi arcát takargathatja, de a szenvedésből a szabadság reménye sarjad.
Nehéz egy társadalomnak az igazságot képviselnie, ha a bűnök elkövetését fékezni akarja, de a büntetést is enyhíti. Ugyanakkor az is szent óhaj és cél marad, hogy a döntés a sértetteknek, az áldozatoknak – sőt, még a hozzátartozóknak a szívét is felemelje. Valamilyen vigaszt hozzon az ítélet.
Ez örök és nehéz kérdés. Jó, ha az érdeklődés kereszttüzében marad. Ennek a fontosságát tárja a világ elé Simona Nicolosi. Valójában nyelvi, művészeti kérdést taglal, de az a tartalom, amelyet Beccaria műve hordoz, ember voltunk egyik legfontosabb mérföldköve.
Nicolosi négy magyar fordítást vet egybe. Madarász Imre magyar átültetése igazolja, hogy érdemes törekedni a tökélyre, mert a szellem fejlődése azt követeli meg. „Testvértelennek” tekintett, „kevesek által beszélt” nyelvünk így kerülhet egy másik nép érdeklődésének a körébe. Sőt, az olasz így tárhat ki ismeretlen kapukat több más idegen nép számára. Ráadásul önmagunk megismerése is elmélyülhet, gazdagodhat. Épp így válhat világossá, hogy Kazinczy Ferenc tehetsége – elméje és szíve mennyire mélyen látta meg nyelvünk (sőt, általában a nyelv) lényegét. Beccaria rendkívüli jelentőségét ő már felismerte. Az is kiderül, hogy követőiből olykor hiányzott ez a képesség. Merev szabályaikkal olykor ártottak a nyelvújításnak. Így történhetett meg az, hogy megújított jogi nyelvünkkel Arany László elégedetlen volt.
Hullámhegyek és hullámvölgyek követik egymást. A római végkövetkeztetés azt bizonyítja éppen, hogy ha sikerül a legnagyobbakhoz méltóknak maradnunk, akkor egyre inkább közeledünk az etalonhoz, a végső és legtökéletesebb megoldáshoz.
1998-ban jelent meg Madarász Imrének a „Titus íve alatt. Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában” című könyve. A legújabb munkája is örökséget tár elénk. Teljességünk építése oly sok élménnyel gazdagítja az embert, hogy közben észre sem veszi, hogy mily szépen fonódnak egybe a hajdani szálak ebben a legújabb római kalandozásban. Örömmel látjuk, hogy a „római jog fővárosában” (talán szabad így mondani) gyökeret eresztett a magyar fordítói látás, szemlélet. Szellemi hódítás ez is – nem fegyveres, hanem a legbékésebb. A legmesszebb esik az „eltulajdonítástól”, hiszen a kölcsönös gazdagodás, szellemi gyarapodás nemes érzése hatja át az egész jelenséget.
Az ókori Róma világhódító képviselői az elfoglalt területek népeinek kultikus tárgyait magukkal vitték az Urbsba, és ott templomot emeltek nekik. A birodalomnak ez a szemlélete annyira általános lett, hogy Ízisz-szentély Pannóniában is volt. Tehát a hitek, világértelmezések terjedtek, szinte áthatották az egész birodalmat.
Mindez általános és emberi nagyságot mutat. Ám a lényeg a mélyben honolt. A látszólagos nemes gesztus valójában a meghódított nép fő szellemi erejének a kisajátítása volt. Az nem volt tovább csupán az adott nép végső támasza. Ezért védték templomaikat – ha képesek voltak rá – a hódítástól oly elkeseredetten a veszélybe sodort népek. Dante, Tasso és több más szellemi nagyság ezért ragyogtat fel olyan többletet, amely új, rendkívüli az ókorral szemben. Róma egén annak az emberi teljességnek az öröme tündökölt fel, amely azt hirdeti, hogy lelkünk a mindenség nagyságához hasonló, vele azonos értéket képvisel – a szeretet által.
Madarász Imre könyvében, ezen a ponton, Arany Jánosnak adja át a szót. Nagy költőnk harmincöt évesen, az emberélet útjának felén írta minden idők egyik legszebb, legtökéletesebb versét a Sommo Poétáról. Gondolatait így összegezte: „Évezred hanyatlik, évezred kel újra, / Míg egy földi álom e világba téved, / Hogy a hitlen ember imádni tanulja / A ködoszlopában rejlő istenséget.”
Meghasonlások, emberi esendőségek, kizökkenések az ellentétek turbulenciáját hozzák ránk szinte vég nélkül, de a szeretet képes kiemelni a lelket a szennyes árból. Hatalmas ereje van: „mozgat napot s minden csillagot.” Nehéz ezt dantei szinten meglátni, megélni, de ember voltunk legszebb pillanata, ha ide eljutunk. A szellem fejlődött, de az ész és a szív között felbillent az egyensúly. Fennállt a veszélye annak, hogy a józan ész nem az ihlető, éltető fuvallatot hozza, hanem sívó sivatag szárító szelét zúdítja a teljességet kereső emberre.
Torquato Tasso „A teremtett világ hét napjá”-ban a mindenség végső pillanatáig jut el. Ekkor az anyagi világra megsemmisülés vár. Ám ez az összeomlás, megsemmisülés előtt álló világ öregemberként jelenik meg, és ezt mondja az Istennek: „Én akkor is kereslek”.
Kossuth Lajos Goethét idézve csodálkozott rá a Nápolyi öbölre. Sorrentóban, Tasso szülővárosában összegezte gondolatait. Úgy látta, hogy a Teremtő itt akarta egyszerre szemlélni a maga teljességében mindazt a szépet, amelyet megalkotott. Tassót életének utolsó szakasza Rómához kötötte. Halála közeledtét érezve, a Gianicolóra ment fel. Itt a Sant’ Onofrio kolostorból tekintett szét, és jogosan érezhette azt, hogy ez a hely római Sorrentója.
Madarász Imre nagyon sajnálja, hogy Tasso szellemisége gyakran süket fülekre talál. Igaza van, de én töretlen hittel vallom, hogy Isten malmai lassan őrölnek. A szellemi élet igazi csúcsai nélkül sok ész, értelem ragyoghat fel, de vannak olyan alkotók, akik nélkül az érzelmi intelligencia hiányos marad.
A tartalmas élethez élmények szükségesek. Madarász Imre zarándoklatai során ezekben részesül. A művészet, a tudomány kimeríthetetlen forrás. Róma szökőkútjai lelkünkben zenélhetnek akkor is, ha csak felidézzük őket. A perzsa költészet ab-i-hájat (élet vize) válaszol erre a zenére. A szerelmi költészet húrjait pendíti meg a szellő, és az emberi lélek legnagyobb titkából tár fel valamit.
Balsejtelem születik a lélekben. – Egyszer miénk az ifjúság, s aztán vége, minden megáll? – kérdezhetjük. Egy pillanat alatt is feltárulhat az ember előtt a végtelennek látszó idő. „Carpe diem” (ragadd meg napjaidat) Horatius sokféleképpen értelmezett, különös „jelszava”. A mű, a költő világából kiragadva, a legelvtelenebb, tartalmatlan felfogás alapja lehet. A nagy római költő viszont épp a tartalmas életet hirdette, és önmaga is ezt élte meg. Épp a halált tagadó boldogságot. Szűkkorlátú, evilági létünk során is érjük el, hogy részesüljünk az örökben, és akkor a szép nem sétál ki az életünkből. Még akkor sem, ha az ifjúkor rózsája egyszer csak elhervad.
Lorenzo de’ Medici firenzei udvarában virágzott fel újra az a szemlélet, amely a boldogságkeresés terén oly szép volt a görög és a latin művelődés fénykorában. A híres fejedelem a karnevál önfeledt világát örökítette meg versében. Vígság ideje! Előtte fejet hajtott a reneszánsz géniusz, mert a jövő fölött igen gyakran felhők gyülekezhetnek: „hátha rosszabb lesz a holnap”.
Madarász Imre tömör és nagyon mély értelmezését adja az ízig-vérig reneszánsz versnek. Egyúttal érezzük azt az összetartó erőt, amely Rómát és Firenzét összeköti. A romokból is lehetett titkokat „kicsikarni”. Ezt cselekedte meg Brunelleschi. Hiányos írott emlékeket talált a térlefedés kérdéséről, de értő elmével vallatta Róma romjait, és így építhette meg a Santa Maria del Fiore dóm kupoláját.
Ahol túlságosan lenyűgöző fény tündökölt egykoron, ott épp a sejtjeinkbe írt emlékek mutatják meg az ember arcának a mélysötétjét. 1915-ben, Dante születésének hatszázötvenedik évfordulóján választotta a hivatalos Olaszország a vérontást, pedig óriási lehetősége volt arra, hogy nagy szellemeihez legyen méltó, és az első világháborúban a béke mellé álljon.
Madarász Imre, a Nagy Háború történetének remek ismerője, nagyon árnyaltan mutatja be ezt a kérdést. Itália iszonyú útvesztőbe került, pedig nagy esélye volt arra, hogy elkerülje, vagy fékezze a vérontást.
Nem így történt. A háborús uszításban óriási szerepe volt Gabriele D’Annunziónak. Edmondo De Amicis még ártatlanul csodálhatta meg a tehetséges költő, író nyelvét, szókincsét. A szörnyű hadba szállás előtt hét évvel meghalt. Évekkel előbb elkeserítette Giuseppe Verdit D’Annunzio gátlástalansága, elvtelensége. A nagy idők nagy tanúi nem egyformán látták a jövőt. Ez természetes. Benedetto Croce szerint „D’Annunzio a szenzációk tengerébe vetette magát, s mikor nem úszik békésen, mikor vergődik, hogy kijöhessen, és azt hiszi, hogy szárazföldbe kapaszkodik, még magasabb hullámot ragad meg.”
Madarász Imre D’Annunzio verseinek a zeneiségében találja meg azt az értéket, amely megmarad.
Eötvös József szerint sokan akkor tudnak igazán küzdeni, ha van ellenségük. Ha az már nem létezik, szembe kell nézniük önmagukkal, és ekkor következik be a meghasonlás.
Szabadságharcunk bukása a nagy sorsbeli eltérés az olasz és a magyar történelemben. Giovanni Verga szegényeit cserbenhagyta az új, egységes, szabad rend. Federico De Roberto, Giuseppe Tomasi di Lampedusa világa tág panorámát tár elénk. Az olasz társadalom sokarcúsága végtelenül árnyalt megoldásokat követelt volna. Csak így lehetett volna elkerülni azokat a katasztrófákat, amelyek bekövetkeztek.
A háború lehetősége a leghamisabb tükröt tartotta a félrevezetettek elé. Sokan elhitték azt, hogy azért kell harcolni, hogy minden jobbra forduljon. A háborús szólamok hozták magukkal azt, hogy az emberi megoldás helyett a kannibalizmus tört a felszínre. Ezeregyszáz éves kapcsolatunk az első világháború során került a legtragikusabb helyzetbe.
Madarász Imre munkásságából kiderül, hogy a nagy meghasonlásokra is van gyógyír. Róma igaz fényei békévé oldják a harcok sötét, nyomasztó éjszakáit. Zarándokolni szép, mert általa mutatja meg a világ a maga igazi arcát.
Róma legszebb, igaz fényeihez visznek közelebb az olasz művelődés legragyogóbb csillagai. Nem csupán hozzájuk, hanem önmagunkhoz is. Egyedüli, és rendkívüli úton vezet minket Madarász Imre Róma és Itália titkaihoz.
(Madarász Imre: Rómába minden úton. Az italianista zarándoklatai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023. 249 o. ISBN 978-963-534-157-3)