- Ne bántsd a magyart!
Kellett, hogy ezt valaki elkiáltsa. Még akkor is, ha olykor az űr sem felel a sok, iszonyú jajszavára. Mohos századok könnyeket nyelnek el. Száz évvel ezelőtti sebek is újra felszakadnak. Ki hogyan ünnepelte akkor a háromszázadik évfordulót? Eleink idézték nemzeti hősünket, ezt a születésnapot, mert érezték, hogy álom-lidércek szabadultak el. Mi is ezt tesszük most, mert aki oly tiszta szívvel mondja, oly szent érveléssel zengi ezt a felkiáltást, ezt a mondatot, mint ahogyan a megfogalmazója tette, az reményt ébreszt bennünk. „Natus est!” – „Megszületett!” – Közénk jött, ki hitünk és nemzetünk védbástyája, jövőnknek a szent kontinentális alapzata lett.
Mélyből emelkedett fel a magasba. Igaz, rangja szerint ő nagyon is fent volt, de eltiportak élén lenni nem kenyere a szabadság szerelmesének. Társainál jobban érezte a vaspata keményét, a magyar sors könyörtelenségét. Születése előtt – jóval korábban reánk zúdult az irgalmatlanság-jéghegy, a „Két ellenség a Duna-két-parton” gyilkos végzete.
Panaszszavak fakadhatnának fel vég nélkül, de ezek nem lennének méltók hozzá. Ő szembenézett a bősz áradással, a több földrészről gyűlt tébolyult rajongással. Lényében, egész valójában a reneszánsz tavaszi lángja lobogott. Ám a kor örvénylése, káosszal fenyegető turbulenciája barokk irodalmunk legnagyobb alakjává tette, avatta azzal, hogy kardja után tollat ragadott a kezébe – legalábbis egy időre.
Május elsején lesz a jeles születésnap. Tűnődhetünk azon, hogy mit képviselt, mit valósított meg, mivel éltet, lobogtat minket az a hajdani költő, író és hadvezér. Tovaörvénylő létünk, történelmünk szellemi óriásokat tár elénk a múltból. Olyan ősöket, kiknek a „sas-lakára” ha feltekintünk, érezzük gyengeségünket, még a képzeletünk is csak szédeleg.
Így vélte ezt Kölcsey Ferenc. Korábban népdalaink sólyomszárnyán akart magasba szállni. Érezte a közegellenállást: nehéz egy némaságra ítélt nép rácsokkal elzárt szívéből dalforrást fakasztani. Nehéz időkövületbe foglalt nagyjainkról méltó emléket állítani.
Ezt érezte meg a költő, író, a hadvezér Zrínyi Miklós. Ez a tény figyelmeztette arra, hogy népünknek nincs még Homérosza, Vergiliusa, Tassója. Pedig talán volt, vagy lehetett volna. Későbbi nagy költőnk, Arany János lélek-szívdobbanásunk hőskölteményét sejtette meg legbecsesebb irodalmi emlékeink, töredékeink alapján. A nándorfehérvári harangzúgás ébresztette fel Janus Pannonius vágyát, hogy eposzt írjon Hunyadi Jánosról, de jámbor, nemes szándékából nem lett megvalósulás.
Zrínyi Miklós állt az idő viharában, és érezte a hiányt, amely orkánként söpört végig a Kárpát-medencén: nincs méltó, nagy összegező énekünk múltunk fönséges pillanatairól. Pedig meg kell állítani a rohanó időt! Folyton-folyvást éreznünk kell a leggyönyörűbb ünnepeink egyedüli örömét. Valójában ennél nagyobb feladat várt rá: a tettek hősi sora. Az ének a dal, az eposz a csodálatos áramlás lelki tényezője, egyedüli ereje. Ám magában mindez nem elég. Íme, a nagy előd, a dédapa tettek eposzát írta a történelembe. Szinte újra zengett az égi szó: „Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most?”
Ez lett az ő küldetése, hivatása – „hivatala”, és azt is tudta, hogy ezt az Isten és a hazája iránti szeretete írta elő a számára: ezt a feladatot „tette rá”. Ezt az isteni szándékot teljesítette, pedig ifjúi fővel szívesebben játszott ő is a szerelem könnyedebb, édesebb versével. A legmagasztosabb terv született meg lelkében. Így énekelt fegyvert és vitézt. Vere dignum et iustum est – valóban méltó és igazságos, hogy ráemlékezzünk születésének szép és nagy ünnepén.
- A család és a történelem
Ugyanaz a név és két nagyember. Dédunoka és dédapa. Minden, ami hozzájuk fűződik egy család kincse, ragyogása. Ám a belőlük özönlő fény egy nemzet titokzatos ereje. Túlárad szürke és közönyös korok meghasonlásain. Olykor elmondhatjuk, nagyságunk is csak „mese talán”, mint ahogyan Petőfi Sándor írta nemzetünk hírén töprengve, tűnődve „A hazáról” című versében.
A dédapa török krónikák fontos szereplője. Bölcs győztes volt a török: a saját nagyságát emelte meg azzal, hogy elismerte az ellenség érdemeit. A szigeti hőst Európa különböző nyelvein magasztalták, siratták, és mártíromságát sokan tekintették példának, de a szó lassan-lassan elnémult. Csak pusztaságban zengett tovább – lelki sivatagban. Olykor-olykor a francia király a törökkel is szövetkezett. Európa akkor is csendes volt, végtelenül csendes, vagy kakofóniásan lármás, de akár csendben, akár nagy zsivajban, harsogó zivatarban süket volt arra, hogy a vész hangjait meghallja. Vigyázó szemüket túl kevesen vetették ránk. A szigetvári hősök halála után százhúsz évet kellett várni arra, hogy Buda újra keresztény legyen, hogy a törökök elsirassák. „Elvette a német bájos Budánkat (Aldı nemse bizim nazlı Budini)” – zengték a népdalaik.
Ez a furcsa refrén is bizonyítja, hogy mennyire nem a költő, író és hadvezér Zrínyi Miklós álma valósult meg. Budavár visszafoglalása előtt huszonkét évvel nyelte el létét a titkok vadonja – orvul. Előtte élte meg azt, hogy zseniális hadvezéri tehetsége, elvei nem kellettek a minket satuban tartó, fogaskerekek közt marcangoló, morzsoló, ránk féltékeny, egykori nagyságunkat irigylő hatalomnak.
Negyvennégy évet élt. 1664. november 18-án vadászni ment. Útközben egy tréfás történetet mondott el társainak. Bethlen Miklós megörökítette ezt a különös utazást. A többi néma csend.
- Az eposz
Európa és Ázsia nagy pillanatait az irodalom számára hosszú ideig legnagyobb eposzai örökítették meg. Ez akkor is fontos, ha a nép- és műköltészet legnagyobb kiteljesedése mára idejét múlt, túlhaladott, sokak számára olvashatatlan műfajnak látszik. Korízlések változnak, az igazi érték gránit, semmiféle kortól nem reped meg. A „Roland ének” a nagy szembenézés, Európa megmaradásának a hőskölteménye. Az „Isteni Színjáték” nagy pillanata, evilági örök mementója az a jelenet, amelyben a Sommo Poéta a legtiszteletreméltóbb ősével beszélget, Cacciaguidával, a keresztes vitézzel. Ariosto regényes eposzában a reneszánsz szépségeszmény van a központban, de maga a cselekmény a kontinensek harcáról szól. Az az alap. Torquato Tasso édesapja Bernardo Tasso is terjedelmes elbeszélő költeményt írt. Utolsó nagy, befejezetlen versében a végső rímes egybecsengés az „arme” és „carme” – a „fegyverek” és az „ének”. 1535-ben Tunéziában harcolt. Egy szelencét vitt haza magával. Abból bódító illatok szálltak elő valamikor. Torquato Tassónak az lett a tintatartója. Így írta meg hőseposzát, „A megszabadított Jeruzsálem”-et. Zrínyi Miklós ihletője lett. Minta azon a téren, hogy csodálatra méltó mindaz, ami szép, emberi, igazi érték. Bármilyen hit megvallói, követői tárják is elénk, de ez az öröm, ez a közös szívdobbanás nem zárhatja be a mi szívünket a legnagyobb szeretetáradás előtt. Nincs az a világi pompa, erő és nagyság, amely a szeretet szent tanításának a megtagadására késztethetne minket.
Ennek a szent küldetésnek a jegyében született meg a „Szigeti veszedelem”. Az eposz elején bemutatkozik a költő: a szerelem dalnoka volt eddig, de eljött az idő, immáron más feladatot teljesít: „Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát / Ki meg merte várni, Szulimán haragját, / Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, / Az kinek Europa rettegte szablyáját.”
„Arme virumque cano” – Vergilius óta visszhangoznak ezek a szavak a nagy eposzok élén, megfelelő helyein. Bernardo Tasso költői hangjának végső repesésében is jelen volt. Szinte élete fő reményét fejezte ki: ha ő nem tudott oly nagy eposzt írni, melyről kora álmodott, amelyet az áhított, akkor ezt az elveszett álmot a fia valósítsa meg. Torquato Tasso ezt teljesítette: „Kegyes fegyvert zengek, és fővezért, / szabaddá Krisztus nagy sírját ki tette” („Canto l’arme pietose e ’l capitano / che ’l gran sepolcro liberò di Cristo”). A legnagyobb olasz hősköltemény élén így áll a „capitano” és a „Cristo” szó. Kapitány és Krisztus – valójában „athleta Cristi”, Krisztusnak olyan katonája, aki mindenre képes a hitéért, még az életét is feláldozza érte. Nem véletlen, hogy ezt az elnevezést – minősítést Hunyadi János kapta meg III. Calictus pápától. Majd a tridenti zsinat után vált újra eszményképpé. Ám a reneszánsz földi örömei után ez oly idegen volt olasz földön és a szerencsés sorsú többi tájon is, hogy Tasso főhősének, Goffredónak szellemi nagyságát nem értették meg: kifogásolták. Mesterségesnek tartották. Lehet, hogy Európa bizonyos helyein az „Új Zrínyiász” világában éltek, annak valamilyen előképében. Pedig törökök muzsikáltak akkor is sokfelé. Egymás közt mondták: „Gözümüzü açalım yoksa açarlar”(nyissuk ki a szemünket, mert különben kinyitják), de nem figyeltek rájuk, különösen az ily furcsa beszédre nem. Pedig kellett volna. Mi több, látni kellett volna, hogy Mohamed az emberi történelemnek – minden időnek a legnagyobb hatású hadvezére. Szulejmán szultán az ő küldetését teljesíti. Nem akármilyen szinten, nem akármilyen eredménnyel.
Ám Európa szerencsései az indiánok balhiedelmében gyönyörködtek: a fehér embert az indiánok egy része isteni lénynek tekintette. II. Lajos felesége Bécsben már láthatta néhányukat az egyik karneválon. Amerika igazi Eldorádó lett… Mi pedig azt hittük, hogy rajtunk már senki sem segíthet. Zrínyi is ezt élte meg. Mind a kettő, a dédapa és a dédunoka is. Ám élt bennük a hit. Tudták, hogy a világ legnagyobb hadvezérében lakozó erőnél is van nagyobb, és ez Krisztus keresztjéből árad.
Zrínyi Miklós versírás közben nem azzal foglalkozott, hogy meghasonlott világunkban ki fogadja el azt, amit ő gondol, hanem azt élte meg, hogy csak egy segítségre támaszkodhat, ezért fordult égi patrónájához: „Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusból / Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul; / Hanem fényes mennyei csillagokbul, / Van kötve koronád holdbol és szép napbul; // Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat, / Az ki örökkén volt, s imádod fiadat / Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat; / Szentséges királyné, hivom irgalmadat!”
Hol már ember nem segíthet, az égi erő nem szűnik meg. Ettől kéri Zrínyi a segítséget. Múzsája tehát a Szűzanya. Hitvallás, őszinte és mély imádkozás ez az eposzi kezdés. Jó, ha ezt megismerik az újabb és újabb nemzedékek fiai, lányai. Az is jó, hogy ekkor találkoznak Tassóval, de minden árnyalás, alaposabb egybevetés nélkül se a magyar, se az olasz költőhöz így nem jutnak közelebb. Sőt különösen Tassóról felületes, tünékeny villanókép marad csupán.
Zrínyi oly korban fordult a Szűzanyához, amikor hazánk nagyon távol esett Szent István szándékától. A fő Patrónától oly messze voltak az itteni lakosok, hogy a Vatikánban hazánkat missziós területnek tekintették. Ezzel tisztában volt Zrínyi Miklós. Kora ifjúságában járt Itáliában. Rómát alaposan megismerte. VIII. Orbán pápa fogadta.
Mindezt nem lehet és nem szabad tankönyvben taglalni, mert a tanulók túlterhelése miatt panaszkodók nem viselnék el. Ám hamis képet sem szabad kialakítani az ifjúi fejekben. Tasso és Zrínyi korában a Szűzanya tisztelete, kultusza hasonlíthatatlanul nagyobb volt Itáliában, mint a magyar nyelvterületen. Mindezt a kereszténység első évezredének sok-sok hagyománya igazolhatja. Ennek a jelenségnek a taglalása túl messzire vezetne. Talán elég, ha egyszerűen a nyelvi valóságra hivatkozom. Magában az olasz nyelvben a természeti jelenségek kapcsán többször fordul elő a Szűzanya és a szentek neve, mint a magyarban. „Filamenti di Santa Maria” (a Szűzanya fonalkái) – mondja az olasz, és az „ökörnyál”-ra gondol. Az „estate di San Martino” (Szent Márton nyara) megfelelője: „vénasszonyok nyara.”
Tasso Homéroszt követte. Az előírások hatalma előtt meg kellett hajolnia. A Crusca Akadémia szigorú képviselői a költő nyelvi leleményeit is górcső alá helyezték, és nem a szívükkel döntöttek, hanem olyan rideg logikával, amely alapján óriási kárt lehet okozni. Nem vették figyelembe, hogy a nyelv változó rendszer. Számukra az olasz irodalmi nyelv szinte olyan volt, mint egy holt nyelv. Ilyen alapon bírálták az igazi értékeket. A tudósok az egy fogalom egy szó elve alapján léptek fel a metafora ellen. Tasso viszont a legmetaforikusabb, legzeneibb olasz költő.
Zrínyire a fenti veszély nem várt. Nyelvünk még pallérozatlan volt. Egy életerős, de szókincsében az eposzi megvalósulásra alig-alig alkalmas nyelvbe kellett lelket lehelni úgy, hogy az megfeleljen az eposz legmagasabb követelményeinek. Zrínyinek világraszóló feladatot kellett megoldania: nem először és nem utoljára kellett felmérni azt, hogy miképpen tud nemzetünk megvívni a világ egyik nagy, szinte legfélelmetesebb hatalmával. Világosan látta, hogy idegen erőre nem számíthat, csak arra a lelkületre, amely dédapjában és hős társaiban élt. Őket mozgatta. Olyan magasabb minőséget kellett felmutatnia, amelyet semmilyen egybegyúrt tömeg lelkileg nem tud megközelíteni. A mi létünk ettől a magasabb minőségtől függ. Bennünk van a hiba, ha nem teljesítjük küldetésünket. Az isteni segítséghez az kell, hogy megtisztuljunk, erkölcsileg megerősödjünk.
Tehetetlen korok gyermekei vagy tudták, vagy nem, valamilyen gyötrő hiánybetegségben éltek. Nemzethiány volt-e? Ha az volt, akkor mennyire érezték? Látták létünk hegycsúcsait, de nem tudtak oda eljutni. József Attila még nem fogalmazta meg azt, hogy a nemzet közös ihlet, de a nagy igazságok jelen vannak túl mélyen az ember lelkében. Furcsán hangzik, de egy-egy ilyen sarkalatos gondolat akár évszázadokat is várat magára, míg végre testet ölthet. Boldog az, aki ilyeneket átél, érzi ezek ihlető erejét, mert otthon van ezen a földön: van hazája.
Rendkívül fontos kiemelnem azt, hogy nemzeti tudatunk, eszmélésünk, hazaszeretetünk egyik fokmérője Zrínyi Miklós. Jogosan lehet hiányról beszélni, de minden ostorozás szándéka távol áll tőlem, mert azt is tudom, hogy a magyar szív és ész megnyilvánulásai igen gyakran nem reflektorfények előtt történnek, de boldogságunk, létünk elengedetlen forrásai, és ezek Zrínyihez is kötődnek. Érte viszont a tanítás eddig is sokat tett. Hogy nem többet, az a körülmények hatalmával függ össze, emberi esendőséggel, esetleges meghasonlással. Mindez viszont egész létezésünk képe, tükre, és ennek a teljességéért, akár hiányaiért nem egyedül a tanítás a felelős.
Ennek a folyamatos, gyönyörű emberi tevékenységnek a lényege nem a gépies „adagolás”, hanem az emberi lélek titokzatos áramlásának az átadása azoknak, akik az élet kapujában állnak. Bennük szunnyad az a fény, amelynek a tejességét talán sohasem ismeri meg a tanító, a tanár, de ennek a felragyogtatását akkor segíti, ha hisz abban, amit csinál. A gyermekektől is tanul, mert hite szerint velük együtt igyekszik a jövőbe.
- Zrínyi és a jövő
Hol a mi jövőnk? Nem a rab életben. Nem a megcsonkítottban, a megszomorítottban, a megalázottban. Nagyjainkban nem a lengő terhet, a szárnyakra ólmot rakó gúzst kell látnunk, hanem a magunkévá tehető felhajtó erőt. Ezt Zrínyi Miklós így adja meg nekünk: „Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun sincs, ha nem Pannóniában.” „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est” (Itt győznötök vagy meghalnotok kell.) („Az török áfium ellen való orvosság”)
Ki ne gondolna itt Vörösmarty „Szózat”-ára? Kodály Zoltán 1954-ben „Zrínyi szózatá”-val fejezte ki a legfontosabbat népünk számára. Művében egyszerre volt jelen Zrínyi és Vörösmarty. Felsejlett az is, hogy a hatalom Kodálytól várta az új himnuszt, hiszen mégiscsak furcsa volt az, hogy az „épülő kommunizmus országában”, Moszkvában, a Kremlben, az ateizmus fellegvárában szovjet-magyar nagypolitikai találkozókon, rendezvényeken az eszme fő képviselői ünnepi ruhában, vigyázzállásban „arcrebbenés nélkül” kénytelenek voltak azt hallgatni, hogy „Isten, áldd meg a magyart”.
Azokban a hangokban jelen volt a múltunk, annak minden gyönyörű pillanata, és egy megalázott, bús nép fiai tudat alatt megsejtették, hogy van remény. Mindenféleképpen van. Ha ennyit visz tovább az ember Zrínyiből, talán kevés, de a tanár boldog lehet mégis, mert bizony mondom: minőségi munkát végzett.
Kodály Zoltán nem írt új himnuszt, mert a miénk már tökéletes volt. Akkor is, ha olykor a fájdalom hangjait erősebbeknek érezzük, mint amilyenek lehetnének. Európa védpajzsa harcmezőn mutatta meg a vitézséget, de sorsa miatt nem illik himnuszába a katonai induló.
- A barokk és korunk
Bartók és Sztravinszkij zenéje igazolja azt, hogy korunk lelkivilágához mennyire közel áll a barokk. A reneszánsz boldog tudata, a „nincs lehetetlen” hite, az emberi méltóság nagyszerű átélése után túl szűk lett az a folyosó, amelyen az embernek át kellett haladnia. Rátört a „horror vacui” – az űr rémülete. Az ember úgy tudta folytatni a teremtés művét, hogy lelke a végtelenbe áradt, és erős hitével tudott a mélység fölött lebegni. Ennek az örömteli szárnyalásnak a nagyszerű érzete van jelen Johann Sebastian Bach zenéjében. Hatalmas kiteljesedése elképzelhetetlen az olasz mesterek művészete nélkül. Antonio Vivaldi egyik kedvence volt, de Monteverdi és Palestrina is örökre utat nyitott ihletésével a jövő zenészeinek.
Claudio Monteverdi 1595-ben hangversenyt adott Esztergom üszkös falai között. Vincenzo Gonzagát kísérte el hadi útjára. Azt a mantovai uralkodóherceget, akinek óriási szerepe volt abban, hogy Torquato Tasso nyolcvannégy hónapi rabságából kiszabadulhatott. Egy évvel a nevezetes hangverseny előtt halt hősi halált Balassi Bálint Esztergom falainál. Igazi hős volt. A szigetvári Zrínyi Miklóshoz hasonló hazafi. Ám tudta, ismerte a török népdal szépségét, művészetében ihlető erőként volt az jelen. Szerelmi lírájának gyöngyszemei között ott a török dal: „Gerekmez dünya sensüz” – zengte a török, és Balassi így adta át nekünk: „Ez világ sem kell már nékem / Nálad nélkül, szép szerelmem,…”
A szigetiek hőstettét akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a törökök történelmük rendkívüli eseményének tekintik azt, hogy magyar földön győztek. A Római Birodalomnál nagyobb területen uralkodott Szulejmán szultán, ám a meghódított területen fekvő egyetlen más országáról, ottani helyekről nem szól annyi török népdal, mint a mi városainkról. Tízet ismerek közülük, öt Budáról szól. Mindegyikben meghagyták a magyar nevet. Dicsőségüket növeli az idegen trófea. „Újra megyünk mi már a magyar földre” – hirdeti az egyik népdaluk, és az a magyarázat kíséri, hogy ezt énekelték akkor, amikor Mohács felé vonultak. Zrínyi Szolimán haragjáról írt. Mi oka volt erre a haragra? Ez a híres eposzban a siklósi kaland miatt van, de a harag nagyon régi. Nemzedékek fölött ível át. Újra a földünkre jöttek, és haragszanak, mert világhódító útjukban akadályba ütköztek Nándorfehérváron. Kemalpasa-Zade Szulejmán korabeli török történész volt. Buda elpusztításának a történetét is leírta. Beszámolt arról, hogy ezt a virágzó szép várost is elözönlötte a bosszúálló szultán haragjának az áradata.
Balassi hallotta Esztergom megszabadításának a tervét. Odasietett. Az egyik török népdal hősének is nagyot dobbant a szíve, mert féltette Esztergomot: „A Krímből érkezem, Szinán a nevem. / A kardomon korom van vérrel vegyesen. / Hír jött: a magyar a Dunáig jutott. / (…) A magyar részeken, ha ki nem tudja. / A bajvívásra már Szinán érkezett.”
„Esztergom vára” kezdetű népdalukban szép városuk elestét siratják el. Iskolák számára készített minisztériumi kiadványukban is jelen van ez az ének. Aysenur Ebru Vakkasoğlu „Irodalmunk legszebb anyaversei” című kötetében szerepel Yavuz Bülent Bakiler „Anamın türküleri” (Anyám népdalai) című verse. Olvasásakor az „E dalra tanított anyám” hangulata tölthetné be a lelkünket, ám a meghitt érzésbe nem kis üröm vegyül. A vers végén hívó hangon szólítja a költő a krími Szinánt. Ezzel a lelkülettel akarja, hogy a saját hangja Esztergomban harsogjon. Bakiler 1936-ban született. Abban az évben, amelyben a „Budavári Te Deum”-ot bemutatták…
Buda nevéhez különös jelentés tapad. „Kızıl Elma (Kızılelma) (Piros Alma) volt a török neve. Az elma (alma) a birodalmi almára utal. Ha Rómában pillantjuk meg, a pápa egykori földi hatalmára is gondolhatunk, vagy arra, hogy a kereszténységnek – a hitnek és a császárságnak az összhangját fejezte ki az, ha a császár fejére a pápa helyezte a koronát. Ezzel függ össze az említett török városnév. Ugyanis az nem csupán Budára vonatkozott, hanem Rómára, Bécsre és Moszkvára is. Túl valóságos és számunkra szörnyű terv rejlik e névben. Ezért csak azt a reményemet fejezhetem ki, hogy talán Európa népei elmondhatják valamikor, hogy az iszlám hitűek számára ez olyan helynév, mint nekünk Eldorádó.
- Zrínyi vére
Titkokról suttognak a Dráva hullámai, habjai. Titok honol a Sub Rosa alatt. Eposz érett két testvér tolla alatt. Zrínyi Miklósé az eredeti, öccséé, Zrínyi Péteré a fordítás – horvát nyelven. Az idő-kövület kristály-tömbjén át talán a sercegő, lázasan forgó lúdtollak visszhangját is újra hallhatjuk. Lelkünkben tovább érlelődhet, érhet az a titok, amelyet se a halál-erdő homálya, se a bécsújhelyi vérpad nem fed fel a számunkra soha többé.
„Zrínyi vére mosta Bécset, / S senki bosszút nem állt;…” (Kölcsey Ferenc: Rebellis vers). Úgy érezzük, vak végzet kövesedett meg előttünk. Kiált Patak vára, napfényben, fényvarázsban, feneketlen mély éjszakában. Visszhang kél-e a messzeségből, a költő, író és hadvezér szülőföldjéről? Négyszáz év komorlik ködös messzeségből, de nap született: Nap! Páros csillagzat költözött az égre – két nép repeső szívébe.
1620., 1621. – áldott születésük éve. Időmalom őröl bút, keservet és örömet, de megmarad a dal, az ének az eposz, mely a legnemesebb emberi lélekből az égbe száll. Harmatozása, a vágy, a szárnyalás élménye itt marad közöttünk. Út, élet és igazság, mint tiszta forrás jelenik meg előttünk, és az, ahogy ez igazi, nagy teljességben megvalósulhat itt, a magyar glóbuszon.
Két testvér! Egyikük a magyarok, másikuk a horvátok költője. Miklós így szólt: „Ne bántsd a magyart!”, és pokoli, irigy erők fékezték legszebb megvalósulásában. Péter a horvátok barokk költője lett. Zrínyi Miklós halála után a horvátok nagy reménye.
A Dráva az olasz Alpokból is hoz vizet a magyar földre. Három nép találkozik két testvér művészetében. Zrínyi Miklós nem azt írta meg, amit már Torquato Tasso megalkotott korábban, hanem azt hozta létre, illetve ahhoz hasonló nagy művet, amelyet az olasz költő a mi földünkön, a mi csillagzatunk alatt megalkotott volna, ha nyelvünket kapja ajándékul az édesanyjától.
Zrínyi Péter a Bodrog mellett, a titokzatos rózsa alatt, társaival együtt tervet szőtt függetlenségünkről, szabadságunkról. Bécsújhelyben 1671-ben a vérpadon omlott ki drága vére. Öt évvel később a leánya, Zrínyi Ilona világra hozta Borsiban a mi nagy reménységünket, II. Rákóczi Ferencet.