Talán méltatlan a vidéki Magyarország sajátos, feledésbe merülő értelmiségi rétegének sokoldalú, szerteágazó tevékenységének egyetlen területét kiemelni, hiszen a népiskolai közoktatás törvénybe foglalásától (1868) majd évszázadon át ők voltak a falvak mindenesei. A tankötelezettség betartatása és a szabályozott oktatási tevékenységen túl a tágabb közösség egész nevelése, a társadalmi normák megismertetése és betartatása, az általában összevont osztályok tanításán kívül a lokális társadalom iskolán kívüli művelése is a feladatuk volt. Hagyományőrző tevékenységük abban az összefüggésben értendő, hogy ők voltak a kultúra közvetítői az egymást váltó generációk között: gyakran ők gyűjtötték össze, és adták tovább – nem ritkán színpadra állítva – az egykori paraszti műveltség eltűnő elemeit, ugyanakkor ők tanították a divatos táncokat, ők adták kézbe az új könyveket az érdeklődőknek, és nyitogatták a világra sokféle módon a helyi közösség képletes ablakait, a fiatal elmék figyelmét. A felkészültségük és hivatástudatuk, pedagógusi és emberi habitusuk nem kis részben meghatározta a gondjaikra bízott fiatalok lehetőségeit, jövőjét. Jelentősen árnyalja a néptanítók tevékenységét és jelentőségét a most bemutatásra kerülő kötet példája.
Turi Sándor (1891–1959) a sárospataki tanítóképzőben végzett. Majd félszázadig volt a szabolcsi Rétköz kis települése, Paszab néptanítója, mellette mindenese, aki az oktató-nevelő tevékenysége mellett sokféle módon mozdította elő a település kulturális felemelkedését. Jelentős munkát végzett a paraszti népesség hagyományainak feltárásában és megismertetésében, gyűjtő tevékenységét számon tartotta a korabeli néprajztudomány és muzeológia. A kötetben az unoka, Turi Gábor adott közre válogatást a jeles tanító iskolával, oktatással, néprajzzal és közéleti tevékenységével kapcsolatos munkáiból és az emlékezetével kapcsolatos írásokból.
A kötet több okból igényt tarthat a néprajztudomány figyelmére. Nem régebbi fél évszázadnál a társadalomnéprajz, illetve a hazai szociálantropológia figyelme, ami a mindennapi élet közszereplőinek életútjában is igyekszik felismerni a társadalmi felemelkedés lehetőségeit és törvényszerűségeit. A hagyományos népi kultúra majd minden területén – a tárgyalkotó tevékenységtől a folklórig – előtérbe került az egyéniség szerepe, aki a maga területén formálta, alakította a közösség arculatát. Ebben az összefüggésben különösen érdekesek lehetnek azok a személyiségek, akik tevékenységükkel közvetlenül hatással voltak egy-egy lokális közösségre, s akiknek a gondolkodásában és tájékozódásában egy életen át jelen volt a paraszti társadalom műveltsége iránti érdeklődés és a vidéki Magyarország felemelése iránti elkötelezettség. Nem lényegtelen az sem, hogy nem helybeli volt, Nagykállóban született, és 1910-ben került tanítónak Paszabra, ahol számára ismeretlen környezettel és emberekkel formálták egymást egy emberöltőn át, amelynek során Turi tanító bácsi a közösség vezető személyiségévé vált.
A Turi Sándorhoz hasonló néptanító a falusi értelmiség jellegzetes típusa volt, aki számos településen meghatározója és szervezője volt a helyi közösség mindennapjainak, s akinek a jelentősége messze túlmutatott – a társadalmi mobilitás okán önmagában is roppant fontos – iskolai munkán. A kötet önálló fejezetben adja közre Turi Sándornak a faluról és a pedagógiáról készült írásait, amelyből külön kiemelem a Szeretetfalva és lakói című, a népfőiskolai mozgalomról szóló egységet. 1936-tól két évtizeden át részt vett és előadásokat tartott az országban elsőként létrejött sárospataki népfőiskolai tanfolyamon a „csizmás” diákoknak. (A témához lásd: Bartha Ákos: Falukutatás és társadalmi önismeret. A Sárospataki Református Kollégium faluszemináriumának (1931–1951) történeti kontextusai. Hernád Kiadó. Sárospatak, 2013.) Szerepe volt később a Nyíregyházán létrejött népfőiskolai mozgalom létrehozásában. Az 1930-as évek első felében megszerveződő falukutató mozgalom elvi alapját Szabó Zoltán (1912–1984) és Újszászy Kálmán (1902–1994) munkálta ki. Azon túl, hogy a faluszeminárium a fiatal teológusokat bekapcsolta szülőföldjük néprajzi-szociográfiai feltárásába, Sárospatak és a népfőiskolai mozgalom hatása még az 1970-es években is érezhető volt az idősebb nemzedék aktivitásán az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtőmozgalomban.
Turi Sándor keveset publikált a gyűjtéseiből, néprajzi leírásairól és látásmódjáról leginkább a kötet Néprajzolás című fejezete tájékoztat, ami mutatvány a publikált, illetve kéziratban maradt írásaiból. (Gyűjtéseit, kéziratait a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Archívuma, valamint Sárospatakon a Református Egyház Tudományos Gyűjteményeinek Adattára őrzi.) A Paszab történetéről készült dolgozata (Majd jobban lesz minden) az MTA Néprajzi Bizottságának kérdőíve alapján készült 1953-ban. A rövid falutörténetet a folyószabályozás és vízrendezés előtti gazdálkodás megváltozása, a hagyományos építkezés, a háziipar, valamint a családi élet, a szórakozás és a szokások megfigyelésen nyugvó leírása egészíti ki. Hasonlóan adatgazdag a Dohányosok, lózsiványok, teknővájók című alfejezet, amelyben a Kelet-Magyarország című megyei lapban megjelent részekhez kéziratban maradt munkákat társított a szerkesztő. Kisebb-nagyobb írások, fragmentumok kerültek Turi Sándor néprajzi gyűjtéseiből a Régen is éltek sokan… című fejezetbe, amelyek ma már szinte pótolhatatlan, becses leírásai a rétközi falu két háború közötti népéletének.
Külön említést érdemel a Turi család révén elhíresült paszabi szőttes históriája, amelyet a kötetben Turi Margit korábbi tanulmányainak rövidített változatából ismerhetünk meg. A rostfeldolgozás helyi hagyományát Turiék keltették életre és ők értelmezték újra a helyi motívumokat. 1939-ben szövő tanfolyamot szerveztek, amiből a háború után nőtt ki – bodrogközi mintára is – a helyi földműves szövetkezet szövő részlege, amely 1951-ben a Szabolcs megyei Háziipari Szövetkezet részlegévé vált. Azon túl, hogy ez a tevékenység kenyeret adott az abban dolgozó nőknek, az újra gondolt, s az újfajta ízléshez tervezett szőttesek elvitték a nagyvilágba a paszabi kézműves munka hírét. (1947-ben Stockholmban mutatkoztak be kiállításon.)
A kötet szerkesztője Kapcsolati háló címmel önálló fejezetbe rendezte Turi Sándor külső kapcsolatait: leginkább a levelezéséből ismerhetjük meg azokat a személyiségeket, akik segítői, meghajtói voltak az életpályának. Fiatalon bekapcsolódott a néprajzi gyűjtőmunkába, és tevékeny szerepet vállalt a tárgygyűjtő tevékenységben. Bizonyosan inspirálta őt erre Kiss Lajos (1881–1965), aki 1912-től a nyíregyházi Jósa András Múzeum őre, majd 1925–1945 között igazgatója volt, és maga is a Rétköz jelentős kutatója. 1933-ban Bátky Zsigmond (1874–1939) a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyetteseként és a Közgyűjtemények Országos Felügyelőjeként írta azt a levelet, amelyben megköszönte Turi Sándornak, hogy két évtizedet meghaladóan önzetlenül és hathatósan támogatja a Jósa András Múzeum tevékenységét. Az 1939-ben kialakított Ethnológiai Adattárral is folyamatos volt a kapcsolata. A falujában 1953-ban kiállítást rendezett az általa összegyűjtött tárgyi anyagból. A kapcsolati hálóját bemutató könyvfejezet – a hivatalos levelezés mellett – személyes barátságáról tanúskodik Móricz Miklóssal (1886–1966), az író közgazdász, statisztikus, közíró öccsével, a már említett Újszászy Kálmán teológussal és Ortutay Gyulával (1910–1978). Az utóbbi többször időzött hosszabban a paszabi házban, különösen a Nyíri és rétközi parasztmesék (1935) valamint a Turi Sándor által felfedezett tiszaberceli mesemondó, Lacza Mihály kapcsán.
A kötet utolsó fejezete a Turi Sándorra emlékező írásokat, emlékező szövegeket gyűjtötte csokorba, amelyek árnyalják a falusi tanítók szerepét, jelentőségét a vidéki Magyarország közművelődésében.
⁕
Amikor először átlapoztam Turi Sándor könyvét, azonnal szemembe tűnt életpályájának párhuzamossága az általam régről ismert és kutatott cigándi néptanító, Kántor Mihály (1885–1968) életútjával és tevékenységével. Kántor Mihály Tiszakarádon született, és az elemi iskolából felvételi vizsgával közvetlenül jutott a sárospataki állami tanítóképzőbe. Segédtanítóként került Cigándra, ahol 1905-ben választották meg tanítónak, majd nyugdíjazásáig, 1945-ig igazgató tanítóként tevékenykedett. (Ezt követően még tíz évet tanított az általános iskolában.) Cigándon nem csupán befogadásra lelt, de hat évtizeden át formálója és krónikása is volt a településnek. A felnevelő Sárospatakkal egy életen át megmaradt a kapcsolata: a népfőiskolára küldte telente tanulni a tehetségesnek tartott parasztgyerekeket. A háború utáni időszakban – a régi kollégiumi hagyományok szellemében – az ő szervezésében Cigándon működött a pataki skóla egyik partikulája, kihelyezett tagozata, ahol a Patakról kijáró tanárok készítették fel a parasztgyermekeket a középiskolai vizsgákra.
Amint Turi Sándornak, Kántor Mihálynak is a néprajz és a muzeológia jelesei adtak bíztatást és segítséget a gyűjtőmunkához. Kántor Cigándon tanító-gyűlést szervezett az 1930-as években a pedagógusok néprajzi gyűjtőmunkájának segítésére, ahol megjelent egyebek között a magyar néprajz korszakos jelentőségű személyisége, Györffy István (1884–1939) is. Az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtőmozgalom elindításának korai próbálkozása volt ez, aminek nem csupán az lett az eredménye, hogy Cigándról igen jelentős néprajzi gyűjtésekkel rendelkezünk, hanem hogy a Bodrogköz és Északkelet-Magyarország bővelkedett a kitűnő és eredményes néprajzi gyűjtő tanítókban és lelkészekben. De hálás a néprajztudomány Kántor Mihálynak egy sor mívesen szép és alapos néprajzi leírásért, amelyekben mára jószerével örökre eltűnt tárgyakat, eljárásmódokat örökített meg. Első közleményeinek megírását a fentebb említett Bátky Zsigmond inspirálta, de a magyar néprajz jelesei – a kiváló fotós etnográfus Ébner (Gönyey) Sándor (1886–1963), a zenetudós Lajtha László (1892–1963) és a tánckutatók egész sora – fordultak meg Cigándon a két háború között és a háború után. Az 1950-es évek elejétől a sárospataki várban egymást váltó néprajzosok – Bakó Ferenc (1917–1998), Balassa Iván (1917–2002), Dankó Imre (1922–2008), Filep Antal (1936) – állandó kapcsolatban voltak Kántor Mihállyal. Tárgyi gyűjtései alapozták meg a 2000-ben megnyitott Cigándi Falumúzeumot (ma Cigándi Múzeumporta). 2004-ben megjelentették az összegyűjtött néprajzi publikációit és kéziratban maradt írásait (Nagy István szerk.: Cigánd öröksége. Cigánd Nagyközség Önkormányzata. Cigánd, 2004).
Kántor Mihály nem csupán a néphagyomány lejegyzésében szerzett elévülhetetlen érdemeket, hanem hogy a paraszti kultúra örökségét – annak leginkább elmúlásra ítélt időszakában – újra tanulhatóvá, elsajátíthatóvá tette. Megmutathatóvá, mint a cigándiak sajátos kulturális jegyeit, elődeiktől örökölt tudását a szokáshagyomány újratanításával és színpadra állításával. Az 1931–1944 között virágkorát élő Gyöngyösbokréta mozgalomhoz csatlakozva, 1933-ban Magyar Búzavirág néven csoportot szervezett a tánc, a népdal és a népszokások bemutatására, amely elvitte Cigánd hírét a Kárpát-medencében, sőt, Londonig Európa más tájaira is. Abban, hogy a cigándiak csoportjai ma ismerik a keménycsárdást, s hogy az oktatásban a legfiatalabbaktól elkezdve megismertetik a hagyomány számos elemét, meghatározó szerepe van a Kántor Mihály – s persze kiváló kortársai és utódai – szellemiségének.
A két életpálya hasonlósága kapcsán külön említést érdemel kettőjük erőfeszítése a szövő-fonó háziipar területén. A paraszti kézműves hagyomány ezen területének újratanítása, a Háziipari Szövetkezetek által a falusi nők keresethez juttatása jószerével korparancs volt, amely az 1950-es évek elején bontakozott ki. A bodrogközi előzményeiről és gyakorlatáról Kántor Mihály révén többet tudhatunk: a bodrogközi len- és kendermunkákról 1961-ben és 2002-ben megjelent könyve 2024-ben új, az általa lejegyzett szövésmintákat újraértelmezve látott napvilágot. (Kántor Mihály: Bodrogközi len- és kendermunkák. Sárospatak, 1961, Cigánd, 2002; Viga Gyula – Viszóczky Ilona szerk.: A bodrogközi szőttes. Újragondolt hagyomány Kántor Mihály nyomán. Cigánd, 2024). A Rétköz és Paszab öröksége ebben a vonatkozásban kevéssé ismert, bár Turi Sándor leánya, a paszabi szövőműhelyt megszervező Turi Margit megörökítette azt. (Lásd: Turi Margit: A paszabi szőttes = Szabolcs-Szatmári Szemle, VI. évf. 1971. 1. szám, 25–46. o.) Bizonyos azonban, hogy – hasonlóan életpályájuk egészéhez – a falusi családok életminőségének javítása volt a szándékuk ebben a munkában is.
Úgy vélem, hogy a két kortárs néptanító pályája együttesen is aláhúzza e karakteres vidéki értelmiségi csoport tevékenységének jelentőségét mind lokális szinten, mind országos összefüggéseiben.
(Turi Sándor: A paszabi tanító. Válogatta és szerkesztette: Turi Gábor. Gondolat Kiadó. Budapest, 2023. 321 o. ISBN 978-963-556-473-6)