A magyar udvari kultúra a 14. századra vezethető vissza hazánkban. Kutatásának úttörői között találjuk Fraknói Vilmost, Csánki Dezsőt, Acsády Ignácot, Szádeczky Bélát, Radvánszky Bélát. A téma szempontjából megkerülhetetlen R. Várkonyi Ágnes személye, különösen az általa szerkesztett Magyar reneszánsz udvari kultúra című kötet (1987). A recenzense szerint ennek nyomdokain jár az Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17. században című kötet (2005).[1]
„Az udvari kultúrát magyarországi viszonylatban a meghatározott személyi állományú Anjouk udvara (aula) virágoztatta fel a 14. század elején” – olvassuk Szabó Péternél.[2] Az udvari iskolák kialakulásának kezdete ide vezethető vissza. Ezek az „intézmények” bár kezdetben a királyi udvarokban szerveződtek meg, később azonban minden bizonnyal megszűntek, hiszen Takáts Sándor szerint hazánkban több főnemesi és nemesi udvarról tudunk, amelyek igyekeztek pótolni a hiányzó magyarországi királyi udvar szerepét. Ez a szerep pedig a nemesi ifjak és leányok nevelésében öltött testet. Később Takáts úgy gondolta, hogy az ország nemesi ifjúsága nem a falusi és a városi iskolákban tanult és nevelkedett, hanem a főúri udvarokban. Ezért a 16. században és a 17. század egy részében hazánkban minden kastély és nagyobb udvarház a magyar nemesi ifjúság nevelő iskolája volt. A nemesség szinte teljes egésze ezekbe az udvarokba küldte gyermekeit. Művelődéstörténetünkben tehát különösen meghatározóak voltak ezek az udvarok, illetve az itt folyó nevelés.
A művelődéstörténeti kutatás sokáig nem tulajdonított jelentőséget ennek a nevelési formának, s az iskoláztatás feltárása során keveset foglalkozott a főúri udvarok, kastélyok, várak életével. Pedig ezek voltak a 16–17. század folyamán a szellem igazi veteményeskertjei.[3] Ennek következtében a 16. században minden főúri várkastély, minden nagyobb udvartatás nemcsak egyetlen házaspárnak a lakhelye volt, hanem egész sereg ifjúnak és leánynak nevelő otthona.[4]
Az udvari iskolák létével és működésével kapcsolatban kevés forrás maradt fenn, de ami rendelkezésünkre áll, abból egyértelmű bizonyítékát nyerjük annak, hogy Európa nyugati társadalmainál megjelenő nevelési mód, miszerint a nemesek és főurak leányaikat más családhoz küldték „taníttatás” céljával, hazánkban is jelen volt, és nem csupán a középkor sajátosságaként. Mert bár eredetét a középkorban kereshetjük, hazánkban még sokáig bevett taníttatási módszer maradt.
Az ország három részre szakadása után ezen udvarok egyike volt a Nádasdy-udvar.[5] Asztalos Bernadett írja: „…Sárvár várában »kisiskola« működött (…) később nagyiskolát is szerveztek, ahol olyan kitűnő tanárok, prédikátorok működtek, mint Dévai Bíró Mátyás, Abády Benedek, Sylvester János…”.[6] Emellett máshol is tartottak fenn iskolát, Csengeren. A főúri reprezentációhoz hozzátartozott a nagy udvartartás, vagyis a familiáris rendszer, amely a 16. században virágzott és a 17. században is működött bizonyult. Ez azt jelentette, hogy egy főúr legfőbb büszkesége az volt, hogy sok ifjú és leány nevelkedett az udvarában. S minél több neveltje volt, annál nagyobb volt a tekintélye és hatalma.[7] Ebben Nádasdy Tamás udvara különösen kiemelkedett. Nemcsak nemes ifjakat és leányokat fogadott udvarába, hanem a feldúlt országrészekből menekülőket is. Szervitoraikkal jó kapcsolatot alakítottak ki, akik meggazdagodtak és arra törekedtek, hogy leszármazottaik is a család szolgálatában maradjanak. Az ő gyermekeik szintén az udvarban nőttek fel.[8] A 16–17. században a nemesi származású lányoknak az udvari iskolák elsődleges oktatási színhelyeknek bizonyultak. A lányok másutt nemigen tanulhattak, mint az urak kastélyaiban, ezért még a leghatalmasabb urak is idegen udvarba küldték leányaikat 9-10 éves korukban tanulás céljából.[9] A Nádasdyaké mellett a Batthyány-család udvaráról is számos forrás maradt ránk.[10]
Arról, hogy azok a főnemesek, nemesek, akiknek az udvarában nevelés folyt, hogyan viszonyultak az udvarukba küldött fiúkhoz és lányokhoz, Nádasdy Tamás és felesége levelezése sokat elárul. Szavaik lényegét summázva azt mondhatjuk, hogy sajátjukként nevelték és szerették őket.[11] Ez a magatartás minden bizonnyal más udvartartásokra is jellemző volt. Az udvartartásban minden gyermek, ifjú, leány és szolga a ház urát édesapjának, a ház úrnőjét pedig édesanyjának hívta és tartotta. Ők maguk pedig „atyafi-szolgák” néven szerepeltek, akár nemesek, akár a szolga vagy szegényréteghez tartozók voltak. Ez a családias légkör nem csupán külsőség volt, hiszen a ház ura és úrnője a szó nemes értelmében igazi szülői jogokat gyakorolt az udvaraikban neveltek felett, és úgy tekintettek rájuk, úgy kezelték és szerették őket, mint saját gyermekeiket.[12] Ragaszkodásukat és szeretetüket mutatja, hogy, amikor neveltjeik „kirepültek”, gyakran nehezen élték meg az elválást.[13]
A nevelés feladata sosem volt könnyű. Különösen érvényes lehet ez egy nagy udvartartás keretein belül működő udvari iskolára. A feladatkörök legtöbb esetben megoszlottak a nemek szerint, tehát a főúr a fiúk, a felesége pedig a lányok nevelését felügyelte, hiszen az elsődleges cél a jövőbeni hivatásukra való felkészítés volt. Vagyis a nevelésből a főúr éppúgy kivette részét, mint felesége. Mégsem különíthetjük el teljesen a két nem nevelését, hiszen tudomásunk van arról, hogy a nádor gyakran távollétében is foglalkozott az udvarában nevelődőkkel, s utasításokat adott feleségének leveleiben. Lényeges elem, hogy ezekben az udvari iskolákban nem maguk a főurak, hanem az ő felügyeletük mellett kiváló mesterek végezték a tényleges oktatást. Mindkét nemnek megvolt a maga tanítója.[14]
Azért sem válhatott el élesen a két nem nevelése, mert a főúri udvarok a legtöbb esetben a nevelés részének tekintették, hogy az udvaruknál nevelődő ifjakat és leányokat kiházasítsák, s az esküvőt udvarukban rendezzék meg. Ez utóbbi feladat időnként nagy költséggel és megpróbáltatással járt a nevelő udvar számára. Talán ezért jegyezte meg a nádor tréfásan az egyik esküvő után: „Csak ez menyegzőből hatolhassunk kü, nem teszünk többöt efféle bűnt.”[15] Ez utóbbi szokás alapján a leányok általában addig maradtak egy várban vagy kastélyban, amíg kérőjük nem akadt. Onnantól kezdve életüknek újabb fejezete vette kezdetét.
A 16. századhoz hasonlóan a 17. században is források támasztják alá az udvari iskolák létét. Draskovich János a 17. század első éveiben lefordította Antonius Guevara művének egyik fejezetét, amit „az ő szerelmes házastársának, Istvánfi Éva asszonynak” ajánlott. Egészen bizonyos, hogy Istvánfi Éva írástudó volt és egyéb tekintetben is művelt, amint férje ezt világosan megmondja: „Ezt pedig nem azért cselekedtem, hogy azt ítélném, hogy te efféle oktatás nélkül fölöttébb szűkölködnél. Mert az Istennek neve dicsirtessék, az te állapotod szerint ez ideig úgy viselted magadat az házasságnak rendiben, hogy én is szabadon megelégedhettem az te tökéletes, jámbor erkölcsöddel, és egyebek is, akik tégedet ismernek, könnyen eszekbe vehették, hogy te amaz jámbor és tekintetes főúrnak, Istvánfi Miklósnak, aki mostan az mi nyomorult országunkbéli urakat, mind hosszú ideiglen való éléssel, s mind pediglen tudományával meghaladja; nemcsak dicséretes oskolájában nevelkedtél, hanem annak fölötte ugyan igaz vérébül is származtál.”[16]
Kovács Sándor Iván a Szepsi Csombor Márton összes művei című munkájának bevezető tanulmányában írja, hogy Csombor Márton Kassa után Varannóra került Bedegi Nyáry István szolgálatába, ahol nemcsak prédikátorként működött, hanem a főúr fiának nevelője volt. Sőt, Nyáry felkérte őt az Udvari schola megírására, amit természetesen majd felkérőjének és feleségének dedikált.[17] Az Udvari schola címe megtévesztő, ez ugyanis az első rendszeres magyar erkölcstan. Kovács Sándor Iván szerint nem is lehetne az udvariság kézikönyve, hiszen egyrészt a korviszonyok kedvezőtlenek voltak, másrészt a szerző sem volt alkalmas egy ilyen típusú mű megalkotására. Jellemformáló hatását azonban nem vonhatjuk kétségbe, hiszen két nagyon fontos területre helyezte a hangsúlyt: „Miket kell eltávoztatni az ifjaknak az életben?” Másodszor pedig „Miket kell követni, hogy tisztességesen élhessenek?”[18] Ha arról beszélünk, hogy a főúri udvarokban folyó nevelés minden szükséges területet felölelt nemenként az ifjak életében, úgy véljük az erkölcstan részét képezte az udvari iskolák tananyagának. Tudunk arról, hogy nem Csombor Márton volt egyedül a kis Nyáry Ferkó mellett, hanem más lelki és iskolabeli tanítók is serénykedtek körülötte korai haláláig (1622).[19]
Ugyancsak ebben a kötetben találunk utalást Várday Kata asszony udvarára. Kecskeméti C. János Imádságos könyvecskéjét a nagyasszony költségén jelentette meg, így neki ajánlotta. A könyv előszavában ezt írta: „pietatis schola (…) kegyességnek skólája, melyben bizonyos órákban az Dávidnak sóltára olvastatik és énekeltetik vala.”[20] Kegyességnek iskolája, amely minden bizonnyal hasonlóan működött, mint Somi Borbála esetében, „Kinek jószágabéli ispitáli és oskolái most is éltetnek az tűle rendeltetett alamizsnával; ki éjjel-nappal az írást forgatván, azból nagy kegyesen tanyította az ő asszony- és leánzó cselédit, dajkálkodván sok nemesek és urak leányival is.”[21]. Sajnos a szerző nem árul el semmit arra nézve, hogy kik voltak ennek az iskolának a diákjai, kiknek olvasták a Dávid zsoltárait és kik énekelték, de feltételezhetjük, hogy ez az udvari iskola – a többihez hasonlóan – nemest illetve szegényt, fiút és leányt egyaránt magába fogadott. S az is lényeges, hogy a nevelés elsősorban a kegyes, imádságos élet és magatartás kiformálására törekedett.
Batthyány II. Ferenc és Lobkovicz Poppel Éva 1607. július 16-án Dobra várában tartották lakodalmukat. Éva a főnemesi asszonyok szinte minden tevékenységi körében tökéletességre törekedett. Híresek voltak az udvari lányai keze alól kikerülő munkák, gazdag patikájából gyakran kértek orvosságokat és recepteket. Tanultabb és keresettebb alig akadt nála abban a korban. Többen fordultak hozzá levélben, mint a leghíresebb bécsi orvosokhoz.[22]
Témánk szempontjából megkerülhetetlen Lorántffy Zsuzsanna sárospataki iskolája. Bár a források szűkszavúak, annyit mégis elárulnak, hogy a nagyasszony sárospataki rezidenciáján udvari iskola működött, ahol nemes leányok és nők nevelkedtek és készültek fel azokra a feladatkörökre, amelyek férjhez menetelük után hárult rájuk, mint majd önálló udvarral, udvartartással bíró feleségekre. Az iskola ugyanazon elvek szerint működött, mint az ország más területein lévők. Neveltjei közül Putnoky Klára és Bornemisza Anna név szerint is ismert.[23]
A főúri vagy nemes asszonyok munkája sokrétű, feladatkörük szerteágazó volt. A nevelés fontos feladatán túl számos teendőben jeleskedtek. Egyrészt egy udvar személyzete, vagy ahogy sokszor fogalmaznak: a család, nem ritkán 70-80 fős, vagy még ennél is több főt számlált. Egy-egy udvartartás legnagyobb költsége nem fényűzésre, nem külföldjárásra, hanem ifjak és leányok nevelésére, a familiaresek tartására ment el. Ilyen népes család számára a szükséges dolgokat minden napra elő kellett állítani. Talán túlzás azt állítani, hogy emellett másra nem is igazán telt, de időnként találkozunk olyan megfogalmazással, ami ezt sejteti. Nádasdy Tamás nádorispán feleségéről jegyezték fel, hogy néha még jó szoknyára sem volt pénze a nagy költségek mellett.[24] S mivel a férfiak életük java részét az udvartól távol töltötték, a háztartás vezetése, a gazdálkodás irányítása, az udvarnép ellátása a háziasszonyra hárult. Ennyi teendő mellett a főúri asszonyok ritkán jutottak szabadidőhöz. A nemes lányokkal, szolgáló asszonyokkal és lányokkal számos teendőjük akadt. A téli időszakokban csipkét vertek, fontak, varrtak, hímeztek. Még a legmagasabb rangú asszonyok is szívesen fonogattak. A munka különösen akkor sokasodott meg, amikor egy-egy leány esetében esküvőre készültek.
De nemcsak munkából álltak egy udvarház mindennapjai, időnként mulatságokat rendeztek, amikor szívesen és örömmel perdült táncra az udvar népe. Különösen farsang, illetve esküvők alkalmával. Amikor az idő melegebbre fordult, megindult a kertészkedés. Az udvartartások önellátók voltak, így amit lehetett, igyekeztek saját maguk számára megtermelni. E téren a főúri asszonyok között valóságos verseny alakult ki. A tevékenység része volt a megtermelt javak, zöldségek, gyümölcsök elrakása télire. A kertgazdaságot kiegészítette halastó és szárnyas-gazdaság, hiszen a hús elengedhetetlen része volt az étkezésnek.[25] Ugyanakkor a gyógynövények gyűjtése, a gyógyászattal való megismerkedés, illetve időnként a gyógyítás hozzátartozott egy főúri és nemes hölgy mindennapjaihoz.[26]
A fent leírtak alapján képet kapunk arról, hogy ezek a nevelési színterek, amelyeket udvari iskoláknak nevezünk, milyen fontos feladatot vállaltak magukra azzal, hogy a kor nemesi rétegéhez tartozó ifjak és leányok, s mellettük számos más gyermek nevelését vállalták fel. Különösen a nemesi leányok számára ezek az „oktatási intézmények” adták a műveltség elsajátításának alapjait, továbbá jövőbeni feladataik végzésére való felkészülésük lehetőségét. Természetesen nem ez volt az egyetlen nevelési színtér, hiszen ismeretes a magántanító-fogadás gyakorlata, illetve a kolostorok adta lehetőség is hazánkban.[27]
A felvilágosodás oktatásra gyakorolt hatása a nőnevelés kérdésében és gyakorlatában változásokat eredményezett. Ezek az „oktatási intézmények” a 18. századra megszűntek. Az általuk képviselt igényesség, illetve hatásuk azonban a későbbiekben is tetten érhetők.
Az udvari, illetve nemesi nevelés hatása tekintetében Daniel Polixéna[28] nevelése, neveltetése jó példával szolgál. Daniel Polixéna a 18. században nevelkedett, de a hatások, amelyek befolyásolták és meghatározták, a korábbi századokba nyúlnak vissza. Írói munkásságát csupán érintőlegesen említjük, mivel témánk szempontjából inkább neveltetése fontos. Éppen ezért munkáiból az erre vonatkozó részeket, illetve visszaemlékezéseit idézzük. V. László Zsófia több tanulmányt szentelt Daniel Polixéna életének. Egyik bevezetőjében sommás megfogalmazását adja a magyarországi nemesi nőnevelésnek. A 18. század elején a magyar nemesasszonyok sorsát, akárcsak a nyugat-európai nemesi és felsőpolgári körökbe tartozó társaikét, gyermekkoruktól a házaséletre való felkészülés, majd az anyai és a háziasszonyi feladatok ellátása határozta meg. A szellemi kultúra legnagyobb része a férfiaknak fenntartott terület maradt. Voltak olyanok, akik a nőket természetükből adódóan alkalmatlannak tartották arra, hogy a hitgyakorláshoz szükséges vallási tételek, imádságok és kegyes olvasmányok ismeretén túl szellemi munkát végezzenek, mások egyszerűen szükségtelennek, sőt veszélyesnek tartották, hogy egyéb tudományokban elmélyedjenek. Csak néhány különösen szerencsés nőnek adatott meg – ha szülei anyagi helyzete és gondolkodásmódja lehetővé tette –, hogy fiútestvéreihez hasonló oktatásban részesüljön.[29]
Rátérve Polixéna életére, megállapítja, hogy a 18. század egyik legműveltebb magyar asszonya volt. Nevét Lorántffy Zsuzsanna, Petrőczy Kata Szidónia és Bethlen Kata mellé helyezi. Ráadásul Petrőczy Kata Szidónia költőnő unokája volt, így tőle örökölte képességeit, irodalmi ambícióját.[30] E családot szemlélve, az anyai mintaállítás különleges példáját figyelhetjük meg, amely Petrőczy Kata Szidóniától kezdve négy generáción át hatott, és arra ösztönözte a család nőtagjait, hogy szellemi képességeiket kibontakoztassák. Ebben a láncolatban Daniel Polixéna volt az összekötő kapocs, aki megérte gyermekei felnövekedését, példát állított és határozottan kijelölte feladataikat.[31]
Minthogy a nőknek mindig volt annyi örülni- vagy keseregnivalójuk, mint a férfiaknak, nyíltan vagy titokban ugyanúgy kifejezték érzelmeiket, mint az apák, férjek, fivérek és fiak. Ha egy nő megtanult írni és olvasni, megvolt a lehetősége, hogy gondolatait versben fogalmazza meg. Ilyen volt Petrőczi Kata Szidónia, előtte Rákóczi Erzsébet és Esterházy Magdolna, akiknek fennmaradt egy-egy költeménye (nyilván többet írtak). Mivel Daniel Polixéna Petrőczy Kata unokája volt, az őt ért hatások indokolttá teszik nagyanyja megemlítését, a 17. századi nevelés újabb szemléltetésére.
Daniel Polixéna személyesen nem ismerhette nagymamáját, művei tanúsága szerint mégis példaképének tartotta: „Nem vólt az eleitöl-fogva a’ Keresztyénségben újság, hogy az Aszszonyok a’ Tudományok és a’ Könyvek’ irása körül foglalatoskodjanak […] tsak az én Bóldog Emlekezetü Nagy Anyám-is, Gróf Petrötzi Kata, Néhai Gróf Pekry Lörintz Urnak kedves Élete Párja’ a’ki vala, a’ mi Magyar Nemzetünk hasznára a’ Német Nyelvböl Magyar Nyelvre három jeles könyveket fordíta […] Szükség vólt tehát énnékem ezen Bóldog Emlekezetü Édes Nagy Anyámat-is követnem, a’ mennyire a’ nékem adatott Kegyelem engedte, ha többre nem érkezhetném-is, avagy tsak ezen egy Munkátskának Világosságra való botsátásával.”[32] Daniel Istvánról, Polixéna apjáról úgy tartják, művelt ember volt. Egyes vélemények szerint irodalmi tevékenységét főként idősebb korában fejtette ki, amikor gyermekei már családos emberek voltak. Ám gyermekei magas szintű neveltetése azt sugallja, hogy a kultúra iránti elkötelezettség korábban is élt benne. A nemes leányok esetében nagyon sokáig elegendőnek tartották a ház körüli teendők elsajátítását, miközben a fiúkat kisebb korukban házitanítókra bízták, majd kollégiumokba küldték tanulni. Bár már több színtere kialakult a lányok nevelésének, azt hallgatólagosan továbbra is az anya feladatának tekintették. A 18. század folyamán azonban terjedni kezdett az a nézet, hogy nem szabad megelégedni a hagyományozódó ismeretátadással, amely ugyan nem kérdőjelezik meg az anya szerepét, de figyelmeztet arra, hogy az asszonyi hivatás betöltése komoly felkészültséget, szakszerű oktatást igényel. Ez a gondolkodás már a korábbi században jelen volt, hiszen számos nemes leány esetében nem elégedtek meg a szülők csupán a házi teendőkre, illetve az anyaságra való felkészítéssel, ezért tanították meg írni, olvasni is őket. Annak, hogy ez a nézet a 18. században már erőteljes volt, illetve nagyobb visszhangot kapott, azok a nemesasszonyok az előfutárai, akik részben otthon, részben udvari iskolákban nevelkedtek. Erről a szemléletbeli változásról maga Daniel Polixéna is beszámol egyik búcsúztatóversének soraiban: „Még akkor az Idő vólt igen mostoha A’ Leány gyermekek nem tanultak soha / Félvén, hogy a’ Deák Scholának nyers moha / Tiszta erköltsöknek lenne mérges doha / Oh régi időknek rut balgatagsága! / Oh tudatlanságnak sűrű vastagsága / Melyben az Emberi Nemnek egyik ága / Rutul vakoskodék ékes Társasága./ De ezen Időnek setétes fellege / Oszlik; virradni kezd a’ Tudomány Ege / Szépen-is terjed már élesztő melege / Gyül oda az Aszszony-Rendnek s serege. / Oh vajha még oda jobban-is gyűlnének! / Vajha a’ Könyv mellé többen-is ülnének! / Sok veszett dolgokat így el-kerűlnének / Szép Hírrel épen az Égig repülnének.”[33] Polixéna visszaemlékezései alapján tudjuk, hogy milyen tudományokat tanult: „A’ Grammáticának réguláji szerínt Deákul nem hibáson, hanem hellyesen, a’ Rhetorica régulái szerínt, ékesen és bövségesen, a’ Logicának régulái szerínt okoson és értelmesen, a’ Historiának kívánsága szerínt pedig hasznoson és példáson szóllana, írna és beszéllene.”[34] Ami pedig a nyelvtanulást illeti, erre is hangsúlyt helyezett. „A’ mái időben való Életnek folytatására igen hasznos és szükséges nyelvnek, ú. m. a’ Németh Nyelvnek tanulásához kezde.”[35] Hogy a tudományterületek elsajátítása, illetve a nyelvtanulás a szülők választása vagy Polixéna döntése volt, nem állapítható meg egyértelműen. Annyi bizonyos, hogy szülei sokat tettek oktatása, nevelése érdekében.[36]
Daniel Polixéna gyermekeinek nevelője kezdetben Deáki Filep Pál,[37] majd férje halála után mintegy tizenöt éven át Cornides Dániel[38] voltak. Korábban szóltunk arról, hogy Polixéna valószínűleg nagyanyjától örökölte a tanulás utáni vágyat és irodalmi ambícióját. Ezt az örökséget adta tovább saját gyermekeinek, hiszen tudjuk, hogy Zsuzsanna[39] nevű leánya naplót írt.
Az udvari iskolák hatása nem csupán a nemesi nevelésben mutatkozott meg, hanem közvetve az általános nőnevelés területén is megtaláljuk következményeit. Mint ahogy tanulmányunk elején említettük, az udvari iskolák Magyarországon az Anjouk idején jelentek meg, amikor az általános népnevelés Európa szerte még nem ismert. Az udvari iskolák a nemesi réteg számára nyújtottak elsősorban nevelést. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezeknek az udvartartásoknak része volt a kiszolgáló személyzet. Kezdetben azonban az ő oktatásuk nem képezte részét az „iskola” feladatainak. Nyilvánvaló, hogy teljesen elzárni őket az ott zajló folyamatoktól, eseményektől nem lehetett és talán nem is kellett, hiszen bizonyos dolgokat, mint a gazdasági tevékenységek, a kerti munka, a kert gondozása, a gyümölcs leszedése, annak téliesítése, tárolása közös feladat volt. S amikor a gazdaasszony a nemesi leányok számára elmagyarázta a tudnivalókat, ők is hallották, és ezáltal tanultak.
A mindenkire kiterjedő általános népnevelés Európában a 16. században vette kezdetét azzal, hogy a nevelés addigi keretei kiszélesedtek, s a művelődés lehetőségét azok számára is igyekeztek elérhetővé tenni, akik addig kimaradtak abból. Intézményes oktatásról ekkor még nem beszélhetünk, de mindenképpen előrelépés volt a nőnevelés területén a katekézis formában egyházi, gyülekezeti kereteken belül megvalósuló nevelés. Magyarországon a nőnevelés ilyenformán való kibontakozása a 16. század végére tehető, amikor az udvari iskolák elterjedtsége is jelentős. Természetesen mindezt még nem nevezhetjük általános nőnevelésnek, de e téren feltétlenül előrelépésnek tekinthető. Vizsgálva azt, hogy egy-egy főúri asszony milyen szerepet vállalt ebben a munkában, a reformációt követően olyan esetekkel találkozunk, ahol a Szentírás olvasásának alkalmain a nemesi leányok mellett a cselédek is részt vettek.[40] Ez a gyakorlat a kor szokásait tekintve már a tanulás egyik formája volt. Az udvari iskoláknak mindig részét képezte a vallásos, erkölcsös nevelés. Az oktató személyzet tagjai között a papot vagy prédikátort ott találjuk a mesterek mellett,[41] a vallásos nevelés minden bizonnyal az ő feladatuk volt. Ebben a tekintetben hatása előremutató a reformációt követő időknek, hiszen amikor megindult az egyes gyülekezetek szintjén a nők, leányok katekézise, ez a tevékenység a lelkipásztorok munkaköre lett.
Az udvari iskoláknak, az udvari nevelésnek megvoltak a maguk sajátosságai. Egészen más, mint a kolostori nevelés, amely szintén közkedvelt helyszín volt a szülők számára. Különbözött a magánnevelő fogadás adta lehetőségtől, ahol egyetlen család gyermekeivel foglalkozott a tanító. Egy udvari iskolában számos nemes ifjú és leány nevelkedett. Minden napnak megvolt a maga rutinja, emellett gyakoriak voltak a társasági alkalmak, ahol a megtanultakat – különösen a viselkedést, társalgást, táncot – a gyakorlatban alkalmazni tudták. A háziasszonyi és anyaszerepre való felkészítésben elsődleges példa az uradalom úrnője, akinek ebbéli szerepe mérvadó volt egész udvartartása, személyzete életében és igazgatásában. S talán a hatás abban is megmutatkozott, ahogy ők viszonyultak saját leányaik neveléséhez, neveltetéséhez, illetve az udvartartásukban lévő női szolgálókhoz.
Az udvari iskolák hatását a különböző szerepkörökre való felkészítésben is kimutathatjuk. Igaz, hogy kezdetben csak a nemesi leányok oktatásával és felkészítésével foglalkoztak, de a szerepkörök és az azzal járó feladatokra való felkészülés nem volt társadalmi hovatartozási privilégium. Hiszen a társadalom különböző szintjein lévők számára, kinek-kinek a maga helyén jövőbeni szerepének és feladatainak megfelelése végett fontos volt a felkészülés. Az udvari iskolák minden bizonnyal ebben is közvetlen hatást gyakorolhattak azokra, akik az udvartartásban éltek, közvetve pedig az onnan kikerülők és elkerülők által, akik majd saját udvarukban, saját helyükön épp oly fontosnak tartották a nevelés feladatát, mint amilyen lényeges volt saját felkészülésük során. Ma még kevéssé kutatott ezeknek az udvari iskoláknak a hatása az alsóbb népréteg, ezen belül a nők nevelését illetőleg, csupán következtetéseink lehetnek. Az ott folyó nevelés bizonyos szinten kifejtette hatását az udvartartásban szolgáló cselédség életére. Nem nevezhetjük ezt nevelésnek, hiszen nem irányított hatások, hanem a látottak és hallottak, a szokások alapján elsajátított ismeretek és magatartásformák érvényesültek, amelyek befolyásolták az alsóbb néprétegek szocializációs folyamatait. A társadalmi minták, legyenek pozitívak vagy negatívak, nemzedékről nemzedékre tovább éltek. S ezzel együtt tovább éltek a nevelési és nevelődési minták is.
Jegyzetek
[1] G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17. században. Balassi Kiadó, Budapest, 2005. Vö.: Mlakár Zsófia: Idővel paloták… magyar udvari kultúra a 16–17. században (recenzió) = Gesta, 6. évf. 2006. 1. szám, 98–99. o.
[2] Szabó Péter: A kihelyezett udvarok az Erdélyi Fejedelemség hatalmi harcaiban. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… i. m. 314. o.
[3] Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 1. kötet. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata, Budapest. 1915. 12, 15. o.
[4] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok. „Élet” Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest. 1914. 3. o.
[5] Nádasdy Tamás (1498, Buda – 1562, Egervár) magyar nagybirtokos főúr, 1537-től Horvátország és Szlavónia bánja, Vas vármegye főispánja, 1542-től a Magyar Királyság országbírója és katonai főparancsnoka, 1554-től a Magyar Királyság nádora. Felesége Kanizsai Orsolya.
[6] Asztalos Bernadett: Gyermeknevelés Nádasdy Tamás udvarában = Embertárs, 11. évf. 2013. 2. szám, 166. o.
[7] Takáts Sándor: Rajzok a török világból, i. m. 12. o.
[8] Asztalos Bernadett, i. m. 166. o.
[9] Takáts Sándor: Rajzok a török világból, i. m. 12. o.
[10] Uo. 12–13. o.
[11] Asztalos Bernadett, i. m. 167. o.
[12] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok, i. m. 5. o.
[13] Ua.
[14] Uo. 4. o.
[15] Asztalos Bernadett, i. m. 167. o.
[16] Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók. 17. század. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1979. 25. o.
[17] Kovács Sándor Iván – Kulcsár Péter (sajtó alá rend.): Szepsi Csombor Márton összes művei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 62. o.
[18] Uo. 75. o.
[19] Uo. 71. o.
[20] Uo. 65. o.
[21] Bornemisza Péter: Egykötetes prédikációskönyv, 1584. In: Nemeskürty István (vál.): Heltai Gáspár és Bornemissza Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 1144. o.
[22] Gyógyító Batthyányak. Árpádházi Szent Erzsébet Plébánia = http://www.kormend.plebania.hu/batt3.html (utolsó megtekintés: 2024. július 31.)
[23] Bátoriné Misák Marianna: Lorántffy Zsuzsanna sárospataki udvari iskolája = Zempléni Múzsa, XXIII. évf. 2023. 3. szám, 17–19. o.
[24] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok, i. m. 7–8. o.
[25] Uo. 10–12. o.
[26] Zika Klára: A fejedelemasszony. 400 éve született Lorántffy Zsuzsanna = Honismeret, 28. évf. 2000. 2. szám, 12. o.
[27] Misák Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…” Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon. Hernád Kiadó, Sárospatak, 2019. 22–24. o.
[28] Daniel Polixéna 1720-ban vagy 1721-ben született. 1775. április 28-án bekövetkezett halálakor ötvennégy éves volt. Apja Daniel István, Udvarhelyszék főkirálybírája, anyja Pekri Polixéna, anyai nagyanyja pedig az egyik első magyar költőnő, Petrőczy Kata Szidónia volt, aki 1708-ban halt meg. 1742-ben feleségül ment hadadi báró Wesselényi Istvánhoz. Már fiatal korában kitűnt unitárius vallásos buzgalmával és tudományszeretetével; alapos ismereteket szerzett a klasszikus nyelvekben. Tizenkét gyermeke volt, akik közül öt leánya és egy fia érte meg a felnőttkort. Utóbbi id. Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” apja. Teológiai és etikai könyveket fordított, ezek többsége kéziratban maradt fenn. Ő alapította a zsibói iskolát. Bőkezűen támogatta az iskolákat, egyházát, a külföldön tanuló diákokat.
[29] V. László Zsófia: Daniel Polixéna, a „Magyar Minerva”, egy 18. századi nemesasszony élete és példája a halotti beszédek tükrében = Sic Itur ad Astra, 19. évf. 2008. 58. szám, 149–175. o.
[30] Uo. 150. o.
[31] Ua.
[32] Uo. 152. o.
[33] Idézi V. László Zsófia, uo. 152. o.
[34] Uo. 153. o.
[35] Ua.
[36] Ua.
[37] Deáki Filep Pál Deáki Filep József fia volt. 1748-ban atyja halálakor tanuló Kolozsvárt. 1761-ben az utrechti, 1762-ben a leideni egyetemen tanult. Egy időben Wesselényi István és Daniel Polixéna gyermekeinek a nevelője. Valószínűleg bátyja, idősebb Deáki Filep Sámuel halála után, 1767-ben lett kolozsvári pap. 1773-ban a református főkonzisztórium a marosvásárhelyi kollégium teológia professzorává nevezte ki, de ezt nem vállalta. 1779. január 14-én halt meg Kolozsváron.
[38] Cornides Dániel 1732. július 1-én Liptószentmiklóson született. Körmöcbányán kezdte iskolai pályáját. Felsőbb tanulmányait Losoncon Kármán Mór és Pozsonyban Bél Mátyás vezetése alatt folytatta, különösen a történelem vonzotta. Később az erlangeni egyetemre járt, ahol bölcselettudor lett. Hazatérése után Erdélyben a tudományáról híres Daniel Polixéna, Wesselényi István báró özvegye gyermekeinek nevelője és a kolozsvári református kollégiumban a német nyelv tanítója volt mintegy másfél évtizedig, majd Teleki József gróf titoknoka lett. Ekkor beutazta Olaszországot és Franciaországot. 1784 novemberében a magyar királyi egyetemen kinevezték az oklevéltan és heraldika tanárává és könyvtárőrré. Ekkor egy év szabadságot kapott és Teleki József gróf két fiával Göttingenben tartózkodott, ahol 1785. szeptember 10-én az ottani királyi akadémia ülésén a magyarok hajdani vallásáról értekezett; ezért az ottani akadémia megválasztotta levelező tagjává. Innen hazatérve még két évet töltött az egyetemnél hivatalaiban. 1787. október 4-én halt meg Pesten.
[39] Báró Bánffy Györgyné, báró Wesselényi Zsuzsanna született Zsibón 1744-ben, meghalt Kolozsváron, 1800-ban. Bátyja, Wesselényi Miklós fogságból való kiszabadítása ügyében tett bécsi utazásáról naplót készített. A naplót az Országos Széchényi Könyvtár őrzi, amely az 1786. május 1. és július 14. közötti, 1791. május 1-jei és 1799. március 27. és április 18. közötti időszakot, valamint a fiának szóló oktatást foglalja magában.
[40] Bornemisza Péter: Egykötetes prédikációskönyv, i. m. 1144. o.
[41] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok, i. m. 4. o.