Az Osztrák-Magyar Monarchiának, mint államalakulatnak meglepően gazdag és változatos historiográfiája van. Ez – absztrakt feltételeket előfeltételezve – azért lehet meglepő, mert a későbbi politikai terek állandó növekedéséhez, a felgyorsult világfolyamatokhoz, az egyre átfogóbb és széleskörűbb integrációkhoz képest hajolhattunk volna arra, hogy az államalakulat valamelyik lehetséges értelmezése állandósul, és mint ilyen válik etalonná.
A historiográfia éppen a huszadik század különleges és katasztrófákkal terhelt történelme miatt szinte szélsőségesen sokoldalú, történelemfilozófiai, tudásszociológiai vagy egyenesen abszurd gondolatmenetek kiindulópontja is lehet.
De Közép-Európa értelmezései nemcsak a történeti értelmezések egymásutánjában változtathatják tartalmukat, nemcsak az egyes szereplők, az egyes értelmező országok nyújtanak egymástól eltérő értelmezéseket, de Közép-Európa egymást váltó politikai szerkezetei szinte tankönyvszerű politikai-szerkezeti esettanulmányoknak is elmennének.
Gondolatmenetünkben a dualista együttélés egyik nem felszíni aszimmetriájára szeretnénk irányítani a figyelmet. A magyar oldalon ekkor lépett be egy társadalom a modern politika világába, miközben a modern nation building számos hullámán keresztülment. Az osztrák oldalon egy nagy hagyományokkal rendelkező államiság újult meg úgy, hogy nem ment keresztül a kontinentális nation building egyetlen fázisán sem.
A modern nemzet és a modern állam sajátos (nem abszolút) aszimmetriájáról beszélünk.
E gondolatmenet magyar fejlődésre vonatkozó célja azoknak a „koordináták”-nak a vázlatos kijelölése, amelyek e történelmi korszak egészére, az egyes konkrét politika- vagy eszmetörténeti összefüggések részletesebb kifejtése nélkül, összefoglalóan vonatkoznak.
Nem elmélyült történelem-metodológia megalapozást szeretnénk adni, mert ez, bármily fontos is volna, nem e kísérlet feladata. A nagy történelemfilozófiai – és politikaelméleti rendszerek közvetlenül most nem segítenek. Azt kívánjuk megragadni, hogy a dualizmus, mint politikai korszak, egyben Magyarország belépését is jelentette az újkori európai és világtörténelembe. A kezdetben irodalmi-nyelvi, történelmi, tudományos, majd filozófiai-gondolati törekvések már a 19. század elejétől megindítják e művelődési szférák sajátos mozgásait, kialakítják intézményrendszereit, formálják a társadalmi nézeteket, s mint ilyenek, egyben heves összeütközések színterévé is válnak. A politikai gyakorlat, vagy éppen a gyakorlati politika terén azonban mégis 1867-tel kezdődik el a „történelem”, ekkor indul el az az óra, amelynek járása a dualizmuskori magyar politika idejét méri. Ez azt is jelenti, hogy ekkor alapítják meg a politikai művelődést. Az „alapítás”-t nem a fogalom eredeti, „gründoló”, azaz gazdasági, hanem politikai értelmében használjuk. A politikai szféra alapítása történik meg a dualizmus születésekor.
Mint minden alapításnál, ekkor is számos, az alapítás természetéből következő sajátos kérdés merül fel. Egyenesen felesleges lehetne talán, elsőként, megemlíteni, hogy alapításon itt mindenekelőtt azt a tevékenységet értjük, amellyel a megkötött kiegyezés sajátos, de kétségtelen jelentős önálló mozgásteret nyitó feltételei alapján, az addigi évszázadokhoz nem mérhető dimenziójú politikai szféra, struktúrák, intézmények, közgondolkodás újraszerveződik. Szeretnénk egyértelművé tenni, hogy az „alapítás” fogalmának nagyjelentőségű elméleti és történelmi szerepet tulajdonítunk. Az alapítás ugyanis egyrészt belépés az illető szféra történelmébe, másrészt többszörösen kitüntetett szituáció, genezis, amelynek tartalmai meghatározóak a szóban forgó szféra további sorsára nézve. Harmadrészt az ilyen alapítás mindig ugrás is, valahonnan valahová való gyors, szándékolt eljutás. Ennek alapján fogadhatjuk el Szekfű megállapítását, amely szerint, ami a tizenkilencedik század első felében Nyugat-Európában végbement, az történt a század második felében Kelet-Európában. Politikai, gazdasági, történeti vagy más szempontból egy finomabb elemzés bizonyára könnyen kimutathatná, milyen évszázadokra elnyúló, hosszú és ellentmondásos folyamat eredményei ezek, a politikai „alapítások”-at tekintve azonban mind az említett megfelelés, mind pedig a fáziseltérés döntő fontosságúnak bizonyul. Ugyancsak szükségtelen talán, másodszor, annak említése, hogy a gyakorlati kompetenciákkal rendelkező magyar politikai szféra alapítását egyszerűen ténykérdésként kezeljük, azaz itt nem kapcsoljuk össze az értékelés kérdésével; hogy a kiegyezés egész építménye, azért, mert ezt az „alapítás”-t lehetővé tette, kedvező, pozitív, stb. volt-e. Harmadik megjegyzésünk az alapítással kapcsolatosan az volna, hogy semmilyen vizsgálat nem hanyagolhatja el, természetesen, a politikai szféra e gyakorlati alapítása tényének kimondásakor azt a hosszú folyamatot, amely ezt a magyar politika vagy politikai gondolkodás történetében megelőzte. Az előzményeket kísérletünk, illetékességi körén belül, tekintetbe veszi (így például a filozófiai fejlődés kérdéseit 1867 előtt, vagy Eötvös Uralkodó eszméinek néhány tanulságát).
Az „alapítás” fogalmának bevezetése azonban mégis inkább arra a jellegzetesen újra irányítja a figyelmet, ami esetleg igen rövid időn belül, mind a politikában, mind a politikai gondolkozásban bekövetkezik. Negyedik, talán legfontosabb megjegyzésünk a magyar politikai szféra ezen alapításáról az, hogy egy szféra ilyen értelmű „alapítása” nem „időn és téren kívűl”, légüres térben történik. Az alapítás nemcsak genezis, de számos külső és belső, korhoz kötött tényező erőterében végbemenő genezis. Bármely szféra „alapítása” igazolhatja a tézist: az, hogy milyen gazdasági, eszmei, történelmi feltételek között megy végbe egy ilyen alapítás, minősítő jellegű.
Olyan általános összefüggésnek tartjuk ezt, hogy annak egy-egy példával való igazolása szinte feleslegesnek tűnik. Nemigen vitatható, hogy mondjuk egy 1848-49-ben egyesülő Németország gyökeresen más politikai szférát teremtett volna, mint az 1871-es, de igazolható ez az 1848 előtti, ill. 1867 utáni magyar liberális jellegű politikai gondolkodás eltérésén is. A mindenkori történelmi-lokális erőtér természetesen nem határoz meg mindent. Jelentősége mindenekelőtt bizonyos lehetőségek szinte logikai kizárásában (mondjuk Eötvösnél, az Uralkodó eszmék alapján, abban, hogy a szabadság eszméje ellentmond az államnak), illetve más lehetőségek előnyben részesítésében mutatható ki.
A dualizmuskori magyar politika és politikai gondolkodás általános áttekintését (amelynek szempontjait egyrészt az egész tanulmány eszme- és ideológiatörténeti jellege, másrészt kiválasztott alakjai és problémái természetesen befolyásolják) az „alapítás” fogalmának bevezetésével kezdtük. A dualizmus politikai korszaka egyben az újkori magyar politika (és politikai gondolkodás) alapítása, amennyiben alapításon e szféra valóságos kibontakozása széles körű (bár korántsem korlátlan) intézményes feltételrendszerének megteremtését értjük. Azt, hogy ezt a kérdést magától értetődően fel lehet vetni 1848-49-re vonatkozóan is, természetesnek tartjuk. Azt pedig, hogy „alapítás”-on most az 1867-tel kezdődő korszakot értjük, az indokolja, hogy ebből az alapításból történelmi korszak bontakozhatott ki, ami 1848-49-ből közvetlenül nem.
A címben kijelölt feladat megoldását az alapítás történelmi, kormeghatározta, valamint az öröklött és helyi tényezőinek általános áttekintésével kezdjük. Kényszerű okok következtében a magyar politikai szféra gyakorlatának e megalapozását két fázisra oszthatónak látjuk. Az első az 1867-es kiegyezés elvei és határozatai, a második, illetve az elsőből a másodikba való átmenet vége a hetvenes évek közepe, a Tisza-korszak konszolidációja. Ez egyrészt megfelel a történetírás egybehangzó, más fogalmak köré épített felfogásának, másrészt akad megfelelője a művelődés, illetve más szférák „alapításá”-ban is. Az irodalmi szféra gyakorlati kialakulása sokkal több, egymástól több elemben eltérő szakaszt ölelt fel, Kazinczytól mondjuk Petőfiig, de ezután Gyulay-ig vagy másokig, s ugyanígy a filozófiai „alapítás” is felbontható egy 1848 előtti és egy 1848 utáni szakaszra, stb. A politikai szféra gyakorlata kibontakozásának e felbontása nem egyszerűen abból származik, hogy elfogadnánk mondjuk azt a nem egészen alap nélküli antinómiát, amely szerint a deáki kiegyezés volna az „elmélet”, Tisza Kálmán politikája pedig a „gyakorlat”. A két időpont között más olyan tényezők is elmozdultak, megváltoztak, amelyek ugyancsak meghatározták a magyar politika erőterét. 1871 után olyan nemzetközi átrendeződés is létrejön, amely sokban magyarázza is az elmozdulást, sőt, fel is boríthatná a politikai szféra alapításának egyensúlyát. Erre a szellemi művelődés egészének sajátosságai is nyújthatnak párhuzamot: kitörölhetetlen kettőségben fejlődött ugyanis 1848-49-ig forradalmi, népies, plebejus, illetve 1848-49 után mérsékeltebb, klasszikusabb, konzervatívabb irányban, amely kettősség benyúlik a szellemi teljesítmények huszadik századi történelmébe is.
- A) Eszmei előfeltételek
Az 1848 utáni egész európai politikai gondolkodás a liberális eszmék jegyében induló forradalmi mozgalmaknak nemcsak vereségével, de ellentmondásos következményeivel is kénytelen volt szembenézni. Ilyen szempontból az ötvenes-hatvanas évek eszmei „szélcsend”-nek is tekinthetők, számos eklektikus próbálkozással, amelyekből azonban már hiányzik a 48 előtti liberalizmus optimista történelmi távlata. Ide iktathatjuk a magyar filozófiával foglalkozó tanulmányunk „eredményét” is: nem képes lábra kapni, megerősödni e korban nálunk életképes, tudományosan megalapozott, liberális típusú történet-filozófiai gondolatrendszer. S mint minden ilyen esetben, a vákuumban ekkor is megjelennek újabb vagy régebbi arculatú restauratív, konzervatív színezetű, vagy éppen egyenesen teológiai jellegű gondolati produktumok. A forradalmi apály filozófiai apály is. A magyar politikai szféra gyakorlati megalapozása tehát még „elméletileg” sem tarthat számot progresszív, távlatos eszmeáramlatok mintegy automatikus segítségére, amelyek a meggyőződés, az evidenciák erejét kölcsönöznék számukra. Világos, bár itt csak a teljesség kedvéért érintjük, hogy a 48 előtti haladás-képzeteknek ez az önreflexiója (amely többek között a Hegel-iskola ekkori sorsában, vagy példaszerűen éppen Eötvös nagy művében demonstrálható) nemcsak annak tudható be, hogy a jegyében induló mozgalmak vereséget szenvedtek, de annak is, hogy a liberalizmus ekkor veszíti el kizárólagos progresszivitását Európában, s kerül szembe az utópista szocializmussal, az anarchizmussal, a marxizmus akkor megjelenő politikai formáival, s egyáltalán a 48-as forradalmak új „harmadik rend”-jével. Bizonyos például, hogy az ún. „irodalmi Deák-párt” hallgatása, állást-nem-foglalása a „filozófiai” kérdésekkel szemben, nemcsak „eszmei” okokra vezethető vissza. De ugyanúgy bizonyos az is, hogy e hallgatás egyben őszinte állásfoglalás is, egy eszmei bizonytalanság bevallása.
A magyar politika gyakorlati megalapozásának következő „eszmei” jegye már korántsem csupán eszmei. A magyar politikai gondolkodás történetére nézve meghatározó, hogy az alapítás előkészítésének idején rendkívül gyenge az a társadalmi erő, amely a megváltozott, eszmeileg is rendkívül nehéz helyzetben mintegy „materiálisan” képviselhetné az új körülmények között a liberalizmus, radikalizmus társadalmi-polgárosító törekvéseit. Az itt hiányzó társadalmi csoportok és rétegek ugyanebben az időben kétségtelenül másutt is defenzívában vannak. Németországban vagy Franciaországban azonban nem ritkán nemcsak átmentik, hagyományozzák ezt az ideológiát, de a szocializmus, radikalizmus vagy hagyományosabb liberalizmus később történelmileg hatékonnyá való pályáit dolgozzák ki.
Magyarországon az ún. népies polgárosító elképzelések képviselői játszhatnák ezt a szerepet, akik egy része áldozatul esett a megtorlásnak, elesett a szabadságharcban, emigrációba ment, s eredetileg is korlátozott társadalmi erőt képviselt. Ettől függetlenül ez az irány tovább él az ötvenes-hatvanas években, jelentős teljesítményekre is futja erejéből, de – korántsem minden szempontból tisztázott okok következtében – mégsem tudja igazán rányomni bélyegét már erre a két évtizedre sem, a magyar politikai gondolkodás gyakorlatba átváltódó elemei közé pedig még kevésbé tud beépülni. (Érveiket természetesen gyakran alkalmazzák a későbbiekben, sőt, célkitűzéseiknek is vannak tiszteletreméltó hívei, de a fenti tézis ennek ellenére sem vonható kétségbe.)
A politikai „alapítás” áttekintésének harmadik „eszmei” tényezője a meglepően széleskörű konszenzus az eszmék, „doktrinák” elvi elutasításában. Ez az egyetértés az alapítás korszakában az irodalmi Deák-párttól a konzervatívokig terjed. Elmondhatjuk így, hogy egy eszmeileg apályt jelentő korban, eszmei-progresszív külső támogatás nélkül, progresszív eszméket hordani nem képes társadalmi csoportok nélkül, s az eszme-ellenesség, a néhol túlzónak, sőt hisztérikusnak tűnő eszméktől való félelem „erőtereiben” ment végbe a politikai élet előkészítése. Azt, hogy az „alapítás” genezis, és a genezis nagyban meghatározója a későbbieknek, talán ebben lehetne a legjobban megragadni.
A dualizmuskori politikai alapítás eszmei jegyeinek legfontosabbjait érintettük. Az eredmény mindenképpen olyan ideológiai képletekben fogalmazódik meg, amelyekben konzervatív motívumok eltérő, de meghatározó szerepet játszanak. E rövid áttekintést azzal a két folyamattal kell végeznünk, amelyek az „alapítás” befejezéséig már megindulnak, és így a maguk körében meghatározzák a dualizmus szellemi arculatát: az egykori konzervativizmus, engedve a kor nyomásának, megpróbálja kisajátítani ideológiailag a nemzet fogalmát, az adott helyzetben ezzel keresvén magának politikai lehetőséget e korban (közjogi viták), a liberális elméletek egykori maradványai pedig középponti jelentőségre emelik az államot. A 48 előtti korszakhoz képest mindkettő alapvető fordulat, hiszen a nemzet és a liberális állásfoglalás, illetve az állam és a konzervativizmus eddig mintegy feltételezték egymást, sőt, ezt az újabb kombinációt egyenesen ki is zárták (a konzervatívok nem jutottak el a nemzetig, a liberálisok pedig mindenkor az állam funkcióinak csökkentésére törekedtek).
- B) Külpolitikai előfeltételek
Néhány főbb vonását rögzítenénk annak a külpolitikai szituációnak, amely az ekkor gyakorlatban megvalósuló politikai szférát körülvette. A dualista politika e területének fontos jellemzője, hogy a külpolitikai szellemi kultúra szintje éppen az addig önálló külpolitikai gyakorlat hiányában, meglehetősen alacsony volt. Még akkor is így van ez, hogyha a külpolitika egyben olyan gyakorlati tevékenység is, amelynek tárgyi kényszerekkel és korlátokkal mindig számolnia kell. A szellemi kultúra szintjét mutatja például a külpolitikában, hogy a széleskörű rokonszenvtüntetések a törökök mellett a hetvenes évek végén nemcsak az akkori „szövetséges”-nek szóltak, de ez az érzelmileg, „vágygondolkozás”-sal erősen színezett, politikai erővé való mozgalom végül is el tudta hitetni magával, hogy Európa beteg embere életképes.
Érdekes vetülete ennek, hogy a közvetlen politikai irányításból kiszorult, befolyását bizonyos útkeresés után újabb csatornákon érvényesítő arisztokrácia történelmi tapasztalatainál, családi kapcsolatainál fogva mintegy letéteményese volt a külpolitikai gyakorlat áttekintésének. Erről nemcsak Szécsen Antal politikai tanulmányai tanúskodnak, amelyek évszázadok során mutatják meg a Habsburg-birodalom európai politikáját, illetve a magyar rész külpolitikai bezárt passzivitását, majd igénytelenségét. E tanulmányai egyben alátámasztják kiinduló tézisünket is, amely szerint a dualizmus első szakasza egyben „belépés” is az önálló(bb) politikai szférába. Ez nem jelenti azt, hogy a dualizmus elején Andrássy Gyula ne képviselte volna sikerrel külpolitikai elveit, de azt sem, hogy az irodalmi Deák-párthoz tartozó Kemény Zsigmond ne rendelkezett volna igen értékelendő külpolitikai koncepcióépítő képességekkel, stb. Nem itt a helye annak, hogy megítéljük a politika más területeinek irányát és eredményeit. A külpolitikai kultúra szintjének, most már összefoglalóan, legjobb mércéjét a közjogi parlamenti küzdelmeknek a monarchia fennállását, az ún. „közös érdekek”-et befolyásoló következményeivel való „számolás” hiánya, e kihatásoknak egy szabályosan kialakuló és kialakított „vágygondolkozás” nevében való figyelembenemvétele jelentheti. Nehéz, szinte lehetetlen ma megérteni a „hungarocentrizmus”-nak ezt a mértékét. Tudjuk persze, s éppen Apponyi pályájának elemzése bizonyíthatja ismét, mennyire felszínes és ideologikus volt ez azok szájából, akik voltaképpen „soha nem is gondoltak” a monarchiától való elszakadásra.
A magyar politika gyakorlati alapítása e területen is kedvezőtlen körülmények között ment végbe. A modernizáló európai államok külpolitikai eszméi ebben az időben alapvetően saját, egyre leplezetlenebb expanziójuk biztosítására irányultak. Fokozódó mértékben váltak ebben eggyé a dinasztia, a hadsereg, s az egyes államok gazdaságát irányító polgárság érdekei. A status quo megváltoztatásának általánosan nyílt törekvése mindvégig jellemzője a kornak. Az egyes államok érdekeik érvényesítésére, mai fogalmaink szerint, meglehetősen könnyen szánják el magukat a háborúra, vagy Diószegi István kifejezésével, könnyen „rántják ki a kardot”, ami abból a szempontból érthető is, hogy ezek a háborúk összes költségeik ellenére sem jelentenek az egyes országokra nézve elviselhetetlen megterhelést, a halottak száma, más veszteségek pedig, mai szemmel nézve, meglehetősen alacsonyak, és néhány győztes ütközet után már el is lehet kezdeni a követelések benyújtását, az érdekek érvényesítését. Ilyen körülmények között a kisebb erejű államok érdekeit mindenekelőtt gyors manőverező képességükkel képviselhették legjobban. Magyarország (ebben az osztrák félhez hasonlóan) külpolitikájának megalkotásánál viszont már azonnal a status quo alapjára helyezkedett. Ezzel mindenképpen manőverezési hátrányba került a szabadabban mozgó államokkal szemben. A kiegyezés, az osztrák-magyar külpolitika kialakításáról, s ezt nem is várhattuk másként, nagyon sok az „ideologikus” értékelés. Rendkívül élő volt azonban a 67 előtti köztudatban az orosz birodalom és a környező szláv népek esetleges együttes fenyegetésének képzete. Igen nehéz állást foglalnunk e „fenyegetettség” mértékét illetően, hiszen azt eleve bizonyosan tudjuk, milyen vitális érdekek fűződtek az ilyen képzetek fenntartásához. Külpolitikai tényalapja annyi volt ennek, s ez magyarázza is a status quo védelmére irányuló beállítódást, hogy – a történetírás egybehangzó véleménye alapján – a török hódítás alól felszabaduló Balkán a monarchia közvetlen szomszédságában, német, orosz és osztrák-magyar érdekek kereszttüzében valódi „tűzfészket” jelentett, s így a status quo védelme igen nehéz környezetben állítandó feladatnak bizonyult. Része ennek a rendkívül korlátolt külpolitikai mozgásképességnek a monarchiának Németországgal kialakuló szoros kapcsolata. E kapcsolat megszilárdulása már tulajdonképpen meg is határozta az egész európai hatalmi politika viszonyait is.
- C) Külpolitika és belpolitika között
Ezek közé az előfeltételek közé számítanánk e rövid áttekintésben az Ausztriával, a magyar területeken élő nemzetiségekkel, illetve a szomszédos államokkal való viszony legfontosabb meghatározó jegyeit. Az, hogy ezek a dualista Magyarország politikai alapítása szempontjából önálló szférát alkottak kül- és belpolitika között, nem kétséges, de az sem persze, hogy meghatározóan hatottak vissza, néhol valóban, néhol pedig csak fantomizáltan, a kül- és belpolitikára is.
Az Ausztriához való viszony (ill. Ausztria viszonya a dualizmuskori Magyarországhoz) a kiegyezés megkötése után „hivatalosan” igen jó volt. E tautologikusnak tűnő állítást azért kell előre bocsátanunk, mert voltaképpen soha nem tudta az uralkodó vezetésével együttműködő politika mindkét ország szélesebb tömegeit meggyőzni, ha nem is az együttműködés, a közös államszerkezet szükségszerűségét, de annak a bizalomnak fontosságát illetően, amely az „együtt élés” fontos összetevője lett volna. Leegyszerűsítés, mégis politikát és történelmet formáló tényezővé vált, hogy osztrák részről az egyes politikusokhoz fűződő jó kapcsolat ellenére sem voltak képesek igazán megbékélni a magyarországi oldal relatív egyenjogúságával, a birodalom jelentőségvesztésének tényét kapcsolták össze ennek megszületésével, és ott járt gondolataik között akár dinasztikus, akár „német nemzeti” háttérrel, hogy „alacsonyabbrendű” partnerrel kötöttek stílszerűen szólva „morganatikus” házasságot. Az évtizedek együttélése e szempontból a politikára nézve fontos tényezőket is megváltoztatta bizonyos fokig, de számos példája van annak, hogy a meghatározó osztrák „közvélemény” nehezen fogadta el, hogy a monarchia valamilyen „magyar” érdek miatt ne kövesse a szemükben legmegfelelőbb politikát. Ferenc József határozott irányvonala nélkül pedig osztrák részről igen hamar hozzá is láttak volna a dualizmus „megreformálásához”. Tekintélyes felsorolást tenne ki mindazoknak a megkezdett, vagy csak eltervezett koncepcióknak az összegyűjtése, amelyek Hohenwarttól Ferenc Ferdinándig a dualizmusnak valamilyen irányú, de mindenképpen a relatív magyar „egyenjogúság” elleni átalakítását tűzték ki célul. Innen is származott a magyar politika mindenkori leghatározottabb szembenállása bármilyen (vagy bármelyik lehetséges) trializmussal szemben. Tisza István fogalmazta úgy, hogy a trializmus lehetővé tenné a másik két fél összefogását a magyarok ellen, s így képesek lennének „majorizálni” a magyar politikát. Ez a szembenállás viszont, a maga részéről, ismét ahhoz járult hozzá, hogy lehetetlen legyen a monarchia bármiféle átalakítása, s amikor a dualizmus válságba került, képtelen volt kilábalni belőle. De a „bizalom” a magyar közvélemény részéről is több mint kétséges maradt mindvégig. Nemcsak az évszázados Habsburg-uralom sebei, de a 48-49-es forradalom utáni önkényuralmi megtorlások is közvetlenül hihetővé tették a „ne higgy magyar a németnek” – elvét, ez alapozta meg azután ismét csak széles néptömegek előtt a függetlenségi szólamok jellegzetesen dualista korszakbeli „diadalát”. Ausztria 1849 és 1867 között, azaz a közvetlen közelmúltban, valóban minden elméleti lehetőséget végigpróbált, hogy e viszonyt minél kézzelfoghatóbban a maga javára alapozza meg ismét.
A konkrét elemzések állapíthatták és állapították is csak meg, vajon a monarchia, a dinasztia számára valóban létfontosságú kérdésekben végül is mikor melyik politika érvényesült. Mindkét szélső álláspont (hogy tulajdonképpen igazán fontos kérdésekben az uralkodó, azaz magyar szemmel: Ausztria; vagy a másik: hogy a magyar politika érdeke érvényesült), fel tud sorolni számos példát a maga alátámasztására. A közös hadseregen belüli személyes sérelmek ill. bánásmód, amely az osztrák katonatiszti körök részéről szimpla lereagálása volt az említett „rosszérzés”-nek, mindenkor letagadhatatlan, hogy úgy mondjuk, „becsületbevágó” tápot adott a nemzeti hadsereg tendenciájában magyar jellegű kiépítésének törekvéséhez. A példa ezért rendkívül jellemző, mert a közjogi politika ügyesen fel tudta valódi nemzeti üggyé fújni, más oldalról pedig Ferenc József valóban nem járulhatott volna hozzá a dualista birodalom két hadseregének felállításához. S hogy visszatérjünk a „bizalom” kérdéséhez: a magyar közvéleménynek valóban nem kellett sok és magas színvonalú ideológiai tevékenység ahhoz, hogy ne ismét az ellenséget lássa Ausztriában. Talán Tisza István az első magyar miniszterelnök, aki a háború kitörése előtt, illetve a háború alatt közvetlen kapcsolatban áll vezető osztrák politikusokkal. Végsősoron ezt is Tisza küzdi ki magának, s csak az uralkodó legnyomatékosabb segítségével viszi keresztül, hogy Berchtold informálja a hadvezetés döntéseiről, s ne az „újságokból” (!) kelljen tájékozódnia. Ez persze nem szünteti meg a vezérkar állandó tiltakozását az informálás tényével szemben. Összefoglalóan: bár a történelmi együttélés tendenciájában sokat változtatott a kezdeti „bizalmatlanságon”, arról mégsem beszélhetünk, hogy a két ország, ill. birodalomrész politikailag mérvadó közvéleménye megbékült volna e „házassággal”. Robert Musil nagy regényének monarchia-ábrázolása kizárólag a lajtántúli területeket vizsgálja a maga sajátos szellemi-művészi eszközeivel, a regénynek egyetlen magyar szereplője sincs, s a „magyar” szó is csak egyszer, a bevezető gondolatok egy felsorolásában szerepel, ahol a monarchia összes népe fel van sorolva. Musilt nem is akarjuk, nem is lehetne elfogultsággal vádolni. Jellemző adalék ez azonban egy olyan minden minősítés fölött álló regényóriás esetében, amelyet világszerte mint a par excellence monarchia-ábrázolást ismernek.
A külpolitika és belpolitika között helyet foglaló szféra ismertetésében azokat az előfeltételeket tekintenénk most át, amelyek a szomszédos országok, illetve a magyar területen élő nemzetiségek problémáival kapcsolatosak.
Két olyan meghatározó tényt emelnénk ki, amelyekkel a „történelembe belépő” magyar politikának a kezdet kezdetén számolnia kellett. Az egyik az ország határain belül élő nemzetiségek számaránya, megoszlása, elhelyezkedése, a másik pedig az a tény, hogy a szomszédos kis országok, amennyiben a helyzet ezt lehetővé teszi, ugyancsak minden eszközzel saját állami, nemzeti, katonai és gazdasági hatalmuk növelése érdekében fejtenek ki aktivitást, mint ahogy erre a kor szelleme, lehetőségei a kor egész Európáját mintegy felkészítik. A megalapított politikai szféra e két, egymással bizonyos változatoknál ellentmondó stratégiát követelő tény láttán eleve nehéz helyzetbe került, s a történelem ebben a kérdésben valóban rendkívül nehéz helyzet elé is állította. Az is kétségtelen, hogy e kérdésekkel 48-49-ben is szembe kellett nézni, s a más szellemi környezet és az eltérő feltételek sem hoztak nagy eredményeket. Logikailag három stratégiát követhettek. Az első: a liberálisnak elgondolt állam-eszmének igen megfelelő módon elősegíthették volna a nemzetiségek szellemi-anyagi emancipációját, nem gördítettek volna akadályokat ennek elébe. Ezt az irodalmi és a politikai Deák-párt, nem utolsósorban 48-49 tapasztalatai alapján, képviselte is. E kérdés e kísérlet más részein is visszatér majd, úgyhogy itt erről a változatról csak annyit szögeznék le, hogy bár nem lehet kizárni, hogy az ilyen módon megerősödő nemzetiségek kifelé gravitáltak volna és ezáltal gyengítették volna a magyar államot (ismételjük, hogy erre nézve sem igenlő, sem tagadó választ nem tudunk adni), kétségtelen, hogy a térség nemzeti-nemzetiségi együttélésére a dualizmus nem kevés évtizede alatt olyan meghatározó befolyást gyakorolhattak volna, amely már a megváltozott körülmények között sem lett volna többé megszüntethető. Hogy ez a valódi „liberalizmus” a nemzetiségek irányában együtt, egyidőben azzal járt volna, hogy az államok vagy az államiságra törő népek közötti rivalizálás tovább folyt volna, kétségtelen, és természetesen bonyolítja a helyzetet. A másik stratégia mintegy az államok, illetve államiságra törekvő nemzetiségek elleni általános háborút hirdette meg. Ehhez azonban nemcsak az állam és a magyarság ereje lett volna kevés, de minden más szempont is lehetetlenné tette. Hogy ezt a „háborút” a soviniszta magyar publicisztika (más nemzetiségek ugyancsak soviniszta közírásának e mintája és következménye) mégis megüzente Rákosi Jenőtől Hoitsy Pálig és Beksics Gusztávig, egyike a dualista politika legszomorúbb tüneteinek. Maradt így a harmadik: állami szinten megegyezést keresni a nemzetiségek anyaországaival, az egymással való rivalizálást így az esetleges megegyezések mögött folytatni, és államilag, s ami nem kevésbé fontos, társadalmilag korlátozni, akadályozni a nemzetiségek törekvéseit. A politikai alapítás korában nem kevesen ismerték fel az első változat koncepciójában rejlő történelmi távlatokat, de – röviden úgy foglalhatnánk össze – hogy a második változatra hivatkozva alakították ki az elsővel szemben a harmadikat, s felejtették el az elsőt.
A nemzetiségek konfrontációjának mindenkor egyenes visszahatása volt az ország valóságos belső liberalizmusára, demokratizálására is. A magyar társadalom belső szerkezete, minden visszavetettsége ellenére bonyolult, ellentmondásos és évszázados ellentéteket viselő volt, szemben az akkori népek, nemzetiségek szinte teljesen homogén felépítettségével.
Egy megosztott, s a demokratizálásra, belső kiegyenlítődésre áhítozó magyar társadalom állt szemben egyszerre néhány, éppen ekkor és (1848-49 után vagyunk!) éppen a nacionalizmus valamelyik jelszava jegyében igen egységes nemzeti-nemzetiségi társadalommal. Ez a konfrontáció mindenképpen rendkívül előnytelen volt a magyar politikának, megoldásai pedig szinte tragikussá tették a helyzetet. A nemzetiségek fejlődésének korlátozása jegyében voltaképpen a magyar társadalmat korlátozták, s vezetői megtehették, hogy nemzeti jelszavakkal agrárius érdekeket kössenek össze. Így alakult ki a két logikailag is végletes álláspont a választójog kérdésében. Az egyik szerint (Tisza István) az ország demokratizálása, a választójog az univerzális nemzeti kérdés egyik alesete, amelyre csak akkor kerülhet sor (gyakorlatilag: aligha!) ha bevezetése nem jelent nemzetiségi és szociális problémákat. A másikat Jászi Oszkár képviselte, aki szerint a nemzetiségi kérdés alesete az univerzális választójognak, s csak akkor várható javulás a nemzetiségi kérdésben, ha a választójogot bevezetik.
- D) Belpolitikai-társadalmi előfeltételek
A belső viszonyok esetében is nagy és nehéz történelmi örökség jutott a gyakorlat porondjára lépő magyar politika osztályrészéül. Az elmaradottság általános jegyei, amelyeknek éppen a század második felében, a politikai önállóság fokozódása, illetve a kapitalizálódás, az államok rivalizálása miatti aktuális jelentősége hihetetlenül megnövekedett, a mindenkori elgondolások egy, a modern követelményeknek és igényeknek megfelelő középosztály megalkotására és más motívumok tartoznának ide. Szellemileg a társadalom általában is a modern identitás kialakításának kínjaival vajúdik. Széles tömegek először 1848-49-ben „léptek be” a történelembe, ennek hatása ekkorra már kitörölhetetlen. Az értelmiségi csoportok a kor ellentmondásaival, a haladás szükségszerűségének és a liberalizmus hitelvesztésének, a középosztály megerősítésének s egyben az állami biztosítékok kidolgozásának, az ország önállóságának, de felfogásuk szerint valódi önállóságra való nagyhatalmi okból való képtelenségének kettősségeiben vergődnek. Felismerhető mindvégig a nemesi, ill. a népies polgárosodás egymást követő áramlatainak birkózása is. A különböző árnyalatú identitás-lehetőségek a dualizmus elején még harcban állnak egymással, amelyben azután a polgárosítás további sürgetésének törekvései feloldódnak a nemzet egy új felfogásában. Ezek voltaképpen eszmei tényezők, a társadalom-politika területén is évszázadok elmaradásának súlya nehezedik a szereplők vállaira. Tény, hogy – a vezető politikusok közül – ezt csak a dualizmus legvégén ismerik valóban fel, még akkor is csak igen kevesen.
Az ötvenes-hatvanas évek politikai gondolkodása, éppen a kiegyezés megkötésének alapideológiája révén, mélységesen elmerült a történelmi érvelésben. Az önkényuralom kegyetlensége, a nemzeti lét alapvető fenyegetettsége érthetővé teszik ezt. A viszonyok enyhülésekor ez az általános historizmus igen megkönnyítette az egyháznak, az arisztokráciának, de általában a kevésbé profilírozott csoportoknak is, hogy a társadalmi szerkezet, közgondolkodás demokratizálása ellen, sokszor egyszerűen helyette a történelmi legitimitás érveit hangoztassák. A politikai alapítás szempontjából ennek legdöntőbb következményévé így az vált, hogy igen kevés, ha éppen nem feltűnően kevés, olyan adattal találkozunk, amely az ország jövőjével, vagy éppen valóságos, szociális vagy kulturális jelenével foglalkozott volna. A kiegyezés fáradságos tevékenysége, a végső politikai állapot hosszú időn át való függőben maradása ezt persze kétségtelenül alaposan megnehezítette, de e tény mutatja azt is, hogy bármely okból is, de a magyar politikai gyakorlat megalapozása nem a jövő magyar társadalmára vonatkozó különböző elképzelések mérlegelésének, hanem egy históriai kontinuitás helyreállításának ideológiája jegyében ment végbe. Nem csoda így, ha számos fontos esemény meglehetős váratlansággal érte az, akkor még értetlen politizáló közvéleményt (az 1873-as gazdasági csőd, a Deák-párt fúziója, a kormányok válságai).
A politikai gyakorlat „visszajelzései” már nem ugyanazokat érik, akik esetleg mégis számításba vették a jövő eshetőségeit; a hetvenes évek elejére a Deák-párt szellemi elitje felbomlik vagy távozik az élők sorából. S ha tekintetbe vesszük a társadalom mély identitás-problémáit, ez az elmozdulás még erősebben esik latba. Az érdeklődés a magyar valóság feltárására különben sem számottevő, máig nagy nehézségekkel kell a kutatónak megbirkóznia, ha az ötvenes-hetvenes évek magyar társadalmának adataira, összefüggéseire kíváncsi.
Mindezeknek a folyamatoknak a materializációit természetesen a konkrét érdekek, a csoportok, rétegek, osztályok konkrét törekvései jelentik. Azt, hogy miként tette magáévá a számottevő nemesi réteg az államhivatalokat, s hogy ez milyen következményekkel járt, ismert. Kérdésfeltevésünk szempontjából legfontosabb, hogy a dualista politika végülis olyan nemzeti identitást alakított ki, amelyben a „nemzet” fogalma a manifeszten demokratikus tartalmakat kiszorította, s a kulcsszerephez jutó „modern” középosztályt szellemileg „modern”-nek egyáltalán nem nevezhető rétegekkel pótolta.
Ez a folyamat számos más összefüggésben is szerepel még tanulmányunkban. Deáktól Tiszáig – ez a magyar politikai gyakorlat alapításának útja. Hogy ez egyben a „liberalizmus” két útja is, világos. Összefoglalóan: kétségtelenül nagy történelmi adósságokat örökölt a politikai alapítás, amelyeket ráadásul az önkényuralom nagy vér- és anyagi veszteségei még csak tetéztek. A jobbágyfelszabadítás ugyan már bevégzett tény volt, de a parasztság helyzete történelmileg megoldatlan maradt. Lett volna esély arra, hogy a dualista alapítás megkísérelje megvalósítani a lehetségeset 48 és 49 eszményeiből. Az ideológiai-eszmei álláspontok ellentmondásossága ugyanígy lehetővé tehetett volna elméletileg ilyen gyakorlati politikát, mint ahogy Tiszáék irányában lehetővé tette. Nem a jövő, hanem a múlt, nem a további átalakulások, hanem a már visszacsinálhatatlan átalakulások viszonylatai közötti túlélés vezette a születő magyar gyakorlati politikát. A középnemesség 48-49-cel-ritka történelmi tettel próbálkozott, s ezt mindenképpen, akár tipológiailag is, sajátosnak tekinthetjük.
Az ötvenes-hatvanas években egyrészt meggyengült, megtizedelődött, helyzete anyagilag megingott, de mindenképpen át kellett értékelnie reformkori magatartását is. Ezen a vonalon válhat a későbbiekben igen jelentőssé a „porosz út” eszmei hatása, Tiszáék német szimpátiái. Az erősebb középnemesség effektívnek megmaradó csoportjai ugyanis mezőgazdasági vállalkozókként képzelték el jövőjüket, s ez politikailag a mindenkor fennállóhoz kötötte őket, különösen olyan helyzetben, mikor „polgári-plebejus” oldalról nem kellett számolniuk komolyabb ellenfelekkel.
A lehetséges kérdések közül (a történtek ismeretében!) már csak egyet emelnénk ki: az uralkodó politikai osztályokét. A politikai paletta nagy hiánya (plebejus-polgárosító politikai erők artikulálatlansága) következtében a dualista politika már induláskor tulajdonképpen eltolódott jobbra. Az uralkodó csoportok egyetértése a monarchia sajátos viszonyai között, a status quo külpolitikai védelmének terhével ideológiailag látszólag biztosítva volt. 1867-ben valóban „szabad elvű” is volt mindenki. Annál érdekesebb folyamat volt ez, hogy a konszolidálódó Tisza-érában vezető helyét nem lelő arisztokrácia, annak is elsősorban új nemzedéke (ifj. Andrássy, Apponyi, Zichyek) milyen kérlelhetetlen harcot folytattak a politikai hatalomért. Ideológiailag nem volt a Tisza-csoport, ill. az arisztokrata csoport között nagy eltérés (csak Apponyi próbál ideológiai érvekkel fellépni, de annak teljes sikertelensége meggyőzi arról, hogy érdemesebb belépni a közjogi érvelés „aranykapuján”), gazdasági érdekeik (a mezőgazdaság, a földbirtok védelme) pedig azonosak. Igazi ellentét csak a „kapitalizmus” megítélésében van, amit a Tisza-csoportnál jóval erősebben az arisztokraták kiáltanak ki fő ellenségeiknek. A két csoport hatalmi harcai viszont kiterjednek a dualista korszak egészére, s mivel antagonisztikus jellegűen gyökeres ellentéteket nem tudunk felfedezni köztük, ezek nagy adag irracionalitást, dilettantizmust, öncélú szenvedélyt visznek bele a magyar politikai életbe, arról nem is beszélve, hogy a politikai kérdések feltevését csak jobboldali formájában engedik meg. Ez a kérlelhetetlen harc döntően fontos tény, amelyben a dualizmuskori politika alapítása a maga politikailag csonka struktúrájával nagy szerepet játszott.
Ami az Ausztriához és a nemzetiségekhez való viszonyra igaz volt, érvényes az osztályok, vallások, csoportok egymáshoz való viszonyára is: meghatározó a kölcsönös bizalmatlanság, amely lehetetlenné teszi az ellentétek közös alapon való kihordását.
Általános nem csak a politikai kultúra alacsony szintje, de az önálló politikai gyakorlat évszázados hiánya is. Utalunk arra, milyen sok formában, hány áttételen keresztül válik gyakorlati kérdéssé a szélesebb körű politikai kultúra szintjének problémája.
Eszmeileg e politikai alapítás egy nem-nagyhatalmi ország szempontjából szinte a lehető legrosszabb körülmények között ment végbe. 1848 progresszív gondolatainak újra-termelése nem sikerül, a hatalmi vákuum vonzza a konzervatív-restauratív ideológémákat. A kor felszíne most már a valóságos nacionalizmus külső és belső eredményességét kezdi sugallni, miközben nincsenek is igazi hagyományai a bonyolult helyzet megfelelő intellektuális értékelésének. A külpolitikai előfeltételek kezdetben annyiban kedvezőnek mondhatók, hogy egy európai rangú hatalom egyenrangú részeként kapcsolják Magyarországot a kontinens politikai életébe. Nagyon kedvezőtlen viszont, hogy mind Ausztria, mind pedig Magyarország valóságos erejénél talán nagyobb hatalmat képvisel, s ebből következően beáll a status quo védelmére, hamar elveszítvén kisebb riválisaik gyorsabb manőverezőképességének előnyeit. A nemzetiségi kérdésben az előfeltételek már kezdettől fogva igen kedvezőtlenek, s az elé a választás elé állítják a magyar politikát, hogy vagy ráismer a nemzetiségi törekvésekben ugyanarra, amely őt Béccsel mindaddig szembeállította, és ez a liberális megoldások felé irányítja, vagy pedig ötvözi állami liberalizmusát beépített „korlátozó”, „fékező” mechanizmusokkal, még ha ezek a korlátozó tényezők a gyakorlatban nem is törekednek gátlástalan asszimilációra. A belpolitikai előfeltételek az ország belső újjászervezésének, polgárosításának több útját is rejtették magukban. A korszak elejére azonban már eldőlt, hogy nem artikulálódnak olyan jelentékeny plebejus-polgári törekvések, amelyek a kisajátított nemzeti ideológia omnipotenciájának árnyékában egy demokratikusan alternatív nemzetfelfogásra támaszkodhattak volna. Maguk az előfeltételek önmagukban tehát nem tették eleve lehetetlenné egy erősebben polgári arculatú, demokratikusabb intézményrendszerű magyar társadalom kialakítását.
A magyar politika e gyakorlati alapítását az adott történelmi helyzetben nem élő és aktív mozgalom hozta létre, hanem a nemzet bizalmát élvező kis csoport. E kijelentés éle semmiképpen sem a Deák-párt ellen irányul. A passzív rezisztencia azonban semmiképpen sem fogható fel mozgalomnak, ami megadhatta volna a kezdősebességet a politika első, a gyakorlatba átmenő korszakának.
*
Az egyik oldalon egy viszonylagosan új nemzet valóságos modern államiságába lépett és politikai művelődésének kialakításával volt elfoglalva, a másik oldalon egy nagy tradícióval rendelkező modern államiságnak az osztrák nemzet létének, vagy nem-létének kérdésével szembesült.
Az osztrák nemzet léte és meghatározottságai mindenkor egyes konkrét politikai összefüggésekben, eltérő módokon merült fel. Egy valamivel tágabb szövegösszefüggésben ez a kérdésfeltevés is osztozik számos más kérdésfeltevés sorsában. A Mannheim Károly értelmében vett „léthezkötöttség” a konjunktúrák állandóan változó összefüggésében mindenkor később kitöltendő „üres helyek” nagy számát is tartalmazza, ezeket az emberi praxis, a történelmi szereplők, illetve valamivel aktuálisabb kifejezéssel, a „politikai aktorok” töltenek ki tartalommal.
Az objektív meghatározások és az aktoriális oldal sokszínűsége mindenkor egyedi tudományos tárggyá emeli a „nemzet” kutatását, mint történetileg egyszeri és tudományelméletileg szinguláris objektumét, ami, Herakleitosz kifejezését aktualizálva, kétszer nem kerül ugyanabba a helyzetbe.
Mindezek a szinguláris sajátosságok a nemzet tárgyában és kutatásában egyenesen meghatványozódnak az osztrák nemzet kutatásának esetében. Olyan komplexitásra tesznek szert, amely a maga valóságos szingularitásában jó ideig aligha lesz rekonstruálható teljes mértékben.
E komplexitás első eleme történeti. Bármely államforma mezében lépett is fel, Ausztria a nemzeti fejlődés szempontjából mindenkor más fejlődésre nézett vissza, mint azok a valóságos vagy készülő államok, amelyek esetében a tudományos nyelv nemzetről vagy nacionalizmusról beszél. Ezt a másságot sokszorosan bizonyítani lehet, ennek részletes rekonstrukciója e helyütt talán szükségtelen is.
E problematika nagyságrendje akkor válik világossá, ha tudatosítjuk, hogy az osztrák történelem ebben a vonatkozásban nemcsak a fő trendtől eltérő elemekből állt. Az összefüggés létezik a megfordított irányban is. Ez a másság konkrét meghatározásait ugyanis éppen ebből a másságból vonta el. Ha ennek kimondása nyelvileg és szemantikailag lehetséges lenne, azt kellene mondanunk, hogy az osztrák „nemzet” tizenkilencedik századi történelme elvileg anti-nacionalista. Az európai történelem több típushoz tartozó nacionalizmusainak kibontakozását elutasítással, ha nem egyenesen félelemmel és mindenképpen valamiféle (finom vagy nem-finom) megvetéssel kezelte.
Nem csoda, hogy még az osztrák nemzet keletkezése is („nemzet” egy valamennyire a többi európai nemzetre emlékeztető értelmében) egy szélsőségesen különleges történelmi pillanatban ment végbe, mégpedig a harmincas és negyvenes évek antifasiszta osztrák emigrációjának munkájában.
Az önálló osztrák állam megszületésének pillanatában, 1918-19-ben prominens politikusok és értelmiségiek nagy sora (beleértve a szociáldemokratákat is) a szó szoros értelmében még el sem tudták képzelni a kis Ausztria életképességének lehetőségét. Mindebből következik, hogy az osztrák nemzet létére, kialakulására vonatkozó kérdés voltaképpen a történelmi fejlődés specifikus kérdéseivel azonos.
Téziseinkkel e specifikus vonásokat kíséreljük meg megrajzolni. A tézisek a jóval átlagon túlmenő és ezért számos eltérő történelmi korszakot átmetsző élettartalmú dinasztia uralmának következményeit szeretnék vizsgálni egy esetleges osztrák nation buildingre.
A prezentista megközelítés számára ez kivételes, nem-konvencionális magyarázatra szoruló fejlődés. A történeti megközelítés ebben az esetben nem küzd semmiféle problémával. Amit meg kellene oldania, az számára egyáltalán nem „probléma”, de történelmi folyamatokból kirajzolódó tény.
A nemzet-problémának az európai történelemből megismert jelensége a Habsburg-birodalomban tiszta formában nem létezik. Ezen a ponton nem úgy próbáljuk bizonyítani ezt, hogy összeállítjuk azoknak a kiemelkedő fontosságú okoknak a sorozatát, amelyek e tény kialakulásához vezettek, de demonstratív mozdulattal ráutalunk az egymáshoz igen hasonló nation building-folyamatokra, és konstatáljuk, hogy ilyenek tiszta formában nem léptek fel Ausztriában, s amennyiben felléptek, túlnyomórészt német nemzeti mozgalmak (vagy más nemzetek mozgalmai) voltak.
Ez tény, miközben az osztrák nemzetről lehetséges viták súlypontja a jelen számára alapvetően megváltozott. Nem az ideáltipikus nemzet-ideológia (kétségtelen) nemléte immár a meghatározó tény. A döntő az, hogy egy, az akkori fogalmak szerint kiterjedt és nagyhatalomszámba menő soknemzetiségű politikai képződmény éppen egy olyan történelmi korszakban volt képes újjászerveződni, amelyik a modern nacionalizmusok egy különálló, döntő és dinamikus fejlődési szakasza volt, az a korszak, amikor ezek a nacionalizmusok immár teljes erővel a saját nemzetállamok megalapítására fordították energiájukat.
A különös tehát nem vagy nem csak az osztrák „nemzet” kialakulásának sajátszerűsége, de immár a mából nézve az, hogy ez a nemzet egy multinacionális birodalom eredményes konszolidációja, majd a soknemzetiségű birodalom szétesése után alakult ki valójában.
A par excellence modern nacionalizmus korában stabilizálódó soknemzetiségű államnak (eltekintve most a Napóleon-utáni és az 1848 utáni stabilizálódás számos lényeges eltérésétől) egyrészt meg kellett küzdenie az erőteljes európai nacionalizmusokkal, mint ellenállhatatlan szellemi áramlatokkal, de mint a társadalmi progresszió anti-abszolutista hordozóival is.
A német nacionalizmus (amely tipológiailag belesimult az európai nation-building folyamatok típusába) talán még differenciáltabb veszélyt jelentett az osztrák államiságra. Két egymással reflexíven összefüggő kihívás volt a következmény: a német nacionalizmushoz való vonzódás a mindenkori német államhoz való vonzódást is jelenthette, de elvileg ugyanúgy egy a monarchia keretei között kialakítandó „német” színezetű állami berendezkedést. A nation building minden európai országban elsősorban politikai probléma volt, ráadásul számos lehetséges, mára már jórészt elfelejtett specifikus politikai konstelláció kiváltója.
Mint kényszerűen „anti-nacionalista” állam Ausztria különleges képződmény volt. A nation building előzetes formáit Ausztria átélte, a török ellen vívott háború keresztény patriotizmusát, az ellenreformáció kvázi-nacionalista élményét. Kimeríthetetlen előzetes forma volt a dinasztiához való lojalitás eleme.
Az osztrák nemzet-problematika szingularitása számos teoretikust is megihletett. Otto Bauer például, a nemzet-problematika alighanem máig legnagyobb teoretikusa, így jellemezte: „Ausztria német állam volt, úton a földesúri hatalmon alapuló feudális államtól a modern állam felé”.
Mindenesetre a dinasztikus állam többszörös konszolidációja, erős tudatossága, saját szinguláris helyzetének ugyancsak tudatos állandó feldolgozása megelőzték a tizenkilencedik század elején lendületbe jövő modern nacionalizmusokat. Az anti- és multinacionális Ausztria megvalósította tehát az európai nacionalizmusok és nemzetállamok előzetes formáinak néhány vonását, de anélkül, hogy maga nemzetállam lett volna. Mindenekelőtt egy lehetséges állam nemzeti karaktere volt a tét, hiszen ez az alapzat Ausztria helyzetében elméletileg véget vethetett volna a dinasztia uralmának, ez a dilemma a maga tiszta formájában erőteljesen jelen volt a német fejlődésben is, jóllehet ott nem lehetett szó soknemzetiségű karakterről. Kolnai Aurélnak azonban mindenképpen igaza van abban, hogy a nemzetállammal szemben felállított alternatívák a legtöbb esetben ugyanolyan hiányosan és „homogén” módon fogalmazódnak meg, mint maga a „klasszikus” nemzetállam.
A tizenkilencedik századi európai nacionalizmusok alapvetően kettős szempontrendszerben értelmezhetőek. Az egyik alapvető szempont a nation-building modernizációs elemeinek vetülete, a másik az államiság szempontja. Ami itt a nation-building szempontjából egymás szomszédságában jelenik meg, nem más, mint a politikai egységek előtt álló egyidejű kettős feladat, a modernizáció és a (modern) államalapítás feladata.
A tizenkilencedik századi nemzetfelfogások típusainak vannak meghatározó közös elemei is. Ilyen mindenekelőtt e nemzetfelfogások decizív eredete. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a modern nacionalizmus minden változatában tudatos döntés, távlatos és perspektivikus eszmélés következménye.
E decizív komponensnek számos következménye van. Az első mindenekelőtt az a sokat titkolt és sokak által nem értett mozzanat, hogy éppen a nacionalizmus, ami a legősibb és a legtermészetesebb ideológiai tételezésnek tekintheti önmagát, éppen e decizív mozzanat okán igen modern és reflexív ideológia.
Nemcsak az tűnik azonban fel, hogy a „naiv”-nak, „organikus”-nak és „természetes”-nek elkönyvelt nacionalizmus nem naiv, organikus és természetes, de az összefüggés megfordítása is. A történeti és ideológiakritikai kutatás túlságosan könnyen teszi túl magát a nacionalizmus rekonstrukcióján, amennyiben azt alapvetően véletlenszerű és esetleges, fantomnak tekinti.
A nemzetfogalmak decizív mozzanatai azt is jelentik, hogy a nemzet stratégiai fogalom is. A nemzetfogalmak decizív komponensei új politikai szubjektumokat teremtenek, hiszen a „nemzet”, a „nép” válik új szubjektummá, amelynek reprezentánsai nem egyeznek meg az éppen fennálló politikai status quo képviseleti rendszerével.
Röviden ki kell térnünk a fichte–herderi nacionalizmus-felfogásra, mint minden e századi kontinentális nation-building-koncepció valóságos alapjára és őstípusára.
A „fichte–herderi” jelző önmagában is magyarázatra szorul, mert a szóban forgó meghatározó és megalapozó nemzet-koncepció egyikük filozófiájának sem fejezi ki a lényegét. Nem a Wissenschaftslehre Fichtéjéről van természetesen szó, hanem a Beszédek a német néphez (Reden an die deutsche Nation) 1807–1808-as alapozó művéről.
E fichtei mű alapvető intencióit egészíti ki a kontinens alakuló nacionalizmusainak gondolkodásában egy sajátos Herder-interpretáció. Ennek az értelmezésnek ugyanúgy nincs mindent meghatározóan szerves köze a herderi filozófia egészéhez, sőt, mivel nem egy konkrét herderi művön, de a nagy herderi történetfilozófia egy értelmezésén alapul, e kapcsolat még az előzőnél is távolibb. Magyar olvasóknak az ún. „Herder-jóslat”-ról részletesebben értekezni felesleges, nem így áll ez azonban e jóslatnak a herderi filozófia egészéhez való kapcsolatával, amelyről a magyar filozófiatörténet-írás még mindig nem tárta fel e jóslathoz fűződő általános viszonylatait. A „fichte–herderi” nacionalizmus „herderi” eleme ezért nem sokkal több annál, mintsem hogy az újonnan önmagukat definiáló nemzetek esetleg egy olyan végérvényes megsemmisülés veszélyébe kerülhetnek, amely még valóságos történeti létezésük kibontakozása előtt fenyegeti őket.
A fichtei koncepció, érzékelve a normaadó európai nemzet- és állami fejlődéshez képest mutatkozó elmaradottságot, drámai cselekvésre szólít fel az elmaradottság behozására, miközben a saját fejlődési utat és lehetőségeket az eredetileg klasszikusnak érzett alternatívánál előnyösebbnek, autentikusabbnak tüntette fel. Az már a dolgok logikájából következik, hogy legtöbb esetben a saját nyelv és az arra szervesen ráépülő nemzeti irodalom vált e sajátos kompenzatórikus törekvés terepévé.
A fichte–herderi koncepció számos dinamikus, a későbbi modernizációt előrevetítő elemet tartalmaz. Abból a kényszeréből következően azonban, hogy aktuálisan, részben valódi fenyegetések közepette, részben egy egészen különleges lélektani helyzetben kell egy „nemzet” identitását meghatároznia, rákényszerül vélt vagy valóságos modernizáció előtti tartalmak megmerevítésére.
Az európai nation-building első nagy koncepcióját struktúramodernizálónak, a második nagy elképzelést romantikus-autopoietusnak, a harmadikat etatista-pozícióvédőnek tekintjük.
A struktúramodernizáló típus alapvető elgondolása az, hogy a társadalmat alkalmassá kell tenni a modernizációra, szerkezeteit, rétegeit hasonítani kell a fejlett, nyugat-európai társadalmak szerkezetéhez. Ez a távlatos elgondolás természetesen számos közvetítő közeget kíván meg, így a politika, a kultúra, az intézmények megváltoztatásának, nem egy esetben forradalmasításának lépéseit. A szó meghatározó értelmében a struktúraváltó elképzeléseknek nincs konstitutív ellenségképük. A vélt vagy valóságos ellenségtől való elhatárolódás helyett a belső értéktételezések felszabadítása foglalkoztatja a mértékadónak elfogadott nyugati mintáknak nem követésében, de megvalósításában. A struktúraváltók természetesen az európai liberalizmus nagy paradigmáihoz fordulnak, nemzetfelfogásuk decizionizmusa ezért paradox vonásokat hordoz. Nem hisz a nemzeti sajátosságokban, még ha azok adott összefüggésekben nagyon triviálisan is megjelenhetnek.
Az osztrák nation building számos sajátossága, egy osztrák „külön út” számos, eltérő korszakokban történő megfogalmazása, majdhogynem egyenes vonalon vezet a struktúramodernizáló nacionalizmus külső és belső változatainak elutasításához azzal a hivatkozással, hogy egy ennyire konstruktív nacionalizmus közvetlenül veszélyeztetheti a multinacionalitást, a dinasztiát és a birodalmat. Hasonló reakciót figyelhetünk meg az 1848-as német forradalmakban, holott, mint már utaltunk erre, itt nem lépett fel a multinacionalizmus jelensége.
Az viszont nem csoda, hogy ebből a perspektívából majdhogynem egyenes út vezetett a monarchia és a dinasztia 1867-es modernizációs fordulatához, amelynek elemei között felismerhetjük a struktúramodernizációs nacionalizmus számos elemét (természetesen megváltozott formában).
A tizenkilencedik századi nation-building második nagy típusát romantikus-autopoietusnak neveztük. Tipológiailag ez a típus áll legközelebb a fichte–herderi, minden későbbi változatot megelőlegező alaptípushoz. A tipológiai egyértelműség azonban tartalmi félreértésekhez is vezethet. Amíg a fichte–herderi nacionalizmus Németföldön antimodernista, antiliberális politikai irányban fejlődött tovább, számos romantikus-autopoietikus nacionalizmust mindenképpen a kor liberalizmusának valamelyik irányzatába kell besorolnunk. Ez az elképzelés kiemelkedik a nemzet természetes erőinek önszervező erejébe vetett végtelen hitben, a jelen függetlenségének tételezésében az objektív történelmi szerkezetekből. Maradéktalanul megnyilvánul a romantikus-autopoietikus nacionalizmus fichte–herderi karaktere a nemzet alakulóban, formálódóban lévő lényegének mindenoldalú optimum-jellege. A nacionalizmus, mint univerzális ajánlás ezzel a karakterével a későbbi szocializmussal rokon.
Az osztrák nemzet-problematika a romantikus-autopoietikus nacionalizmussal is lényeges történelmi pontokon érintkezik.
Mind a külső, mind a belső megjelenése ennek a nacionalizmus-típusnak erőteljes kihívást jelentett a dinasztia számára. Ez ugyanis az a típus, amelyik egyenesen annulálja a fennálló politikai kereteket, az önszervezés végtelen produktivitására tesz, intézményellenes és önmaga valóságos virtuális intézmény. A kutatásnak adódnak majd feladatai azon a területen is, hogy feltárja, milyen nagyságrendű kognitív és intellektuális nehézséget jelentett az abszolutista, ellenreformációs és a spanyol etikett által uralt udvarnak egyszerűen maga elé képzelnie, mit akar az akkori egész európai autopoietikus nacionalizmus. Mindennek logikus folyománya lesz annak a kárnak a felmérése, milyen történeti hibákba manőverezte bele magát az abszolutista politika e miatt a kognitív eredetű ignorancia miatt.
A tizenkilencedik századi nation-building harmadik nagy típusa, az etatista-pozícióvédő nacionalizmus elsősorban 1848, de különösen 1867 után vált meghatározóvá. Mindez nem jelenti azt, hogy ez az ideológia, mint szellemi-világnézeti artikuláció, ne lett volna már világos ideológiai arcél a tizenkilencedik század első felében, sőt, néhány fő vonásában már a tizennyolcadik század folyamán is. A pozícióvédő-etatista nacionalizmus leglényegesebb ideológiakritikai-tudásszociológiai vonása, hogy benne a nacionalizmus minden társadalmi vonatkozástól megszabadul. A nacionalizmus már korántsem kerete a struktúraváltó modernizációnak, nem romantikus-autopoietikus elv sem, ami a maga módján „mindent megoldó” (és ezen a szálon modernizáló) alap-princípium, de egy (konkrét) vonásokkal rendelkező politikai status quo fenntartásának ideológiája.
A pozícióvédő-etatista nacionalizmus érvénye tehát évszázadokon is átnyúlhat, ha létezésének különleges feltételei adottak. Ezért nem csoda, ha a pozícióvédő-etatista nacionalizmus az európai történelemben elsősorban lengyel és magyar jelenség.
Ahogy ez a struktúra-modernizáló nacionalizmus számos elemével történt, az osztrák dinasztia az etatista-defenzív nacionalizmus számos adaptálható elemét is átvette. Ez természetesen nem vezet a politika nemzeti meghatározottságához, de dinasztikus patriotizmussá transzformálja ezt a nacionalizmus-típust, a differencia ezen a ponton és ebben a korban már nem nagy, hiszen az állam másik megjelenési formájáról van szó.
A klasszikus kontinentális nacionalizmus három típusa nem volt képes alapjaiban megváltoztatni az osztrák történelmi fejlődés számos szinguláris vonását, és az ezekből a szinguláris vonásokból összeálló egységet. Emellett azonban transzparens módon elsajátított számos releváns elemet a struktúra-modernizáló és az etatista-defenzív nacionalizmus homogén tömbjeiből.
Ezért egyrészt ki lehet jelenteni, hogy a tizenkilencedik században nem létezett a kontinens más országaira jellemző nacionalizmus, ezzel együtt ennek az ideáltipikus nacionalizmusnak számos eleme már benne élt a dualista monarchiában.
Gondolatmenetünkben a dualista monarchia egyik mélyen nyugvó aszimmetriájára akartuk felhívni a figyelmet.
A magyar oldalon egy akkorra már több korszakon keresztülmenő nation building kezdte el a modern államiságban való létet, az osztrák oldalon egy több évszázados államiság keresett kapcsolatot a modern nation building számos jelenségével, anélkül, hogy önmaga tiszta formában keresztülment volna a kontinentális nation building akár csak egyik típusának folyamatain is.