(Egy új intézménytörténeti gyűjtemény tanulságai 1.)
A Tokaj-Hegyalja Egyetem Lechner Ödön és Warga László által tervezett sárospataki főépületének felújítása okán szükségessé vált annak kiürítése. Ekkor vetődött fel, hogy az addig ott tárolt, részben kidobásra ítélt, a pedagógusképzés századfordulótól fellelhető emlékanyagát begyűjtve és szakszerűen feldolgozva önálló intézménytörténeti gyűjteményt hozzunk létre. Ennek koordinálását az egyetem Kulturális Örökség Tudományok Tanszékének munkatársaként, majd vezetőjeként e tanulmány szerzője vállalta magára. Az ígéretesen gyarapodó gyűjtemény legimpozánsabb egysége a vizuális kultúra helyi oktatástörténetének emlékanyaga: a 19. század utolsó negyedétől kezdve számos írott és képi dokumentum, kiemelten az oktatói szemléltetés anyagai, tanulói/hallgatói munkák, gyermekrajzok, illetve óravázlatok várnak szakszerű feldolgozásra és bemutatásra. E tárgyegyüttesről, elsősorban az 1960-as, ’70-es évek módszertani kérdéseire és hallgatói munkáira fókuszálva Sándor Zsuzsa 2009-es tanulmányában számolt be először;[1] az anyag akkor még a Művészeti Nevelési Tanszékhez kapcsolódó P’ART Műhely többfunkciós helyiségében kapott helyet. Ugyanő volt az, aki 2023-ban nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a tárgyak költöztetésének szakszerű előkészítésében.
Ahogy a honi rajzoktatás 1777 és 1944 közötti időszakának történetét doktori disszertáció keretében feldolgozó Köves Szilvia hangsúlyozta,[2] valóban az utolsó pillanatban vagyunk e tárgyak és dokumentumok megőrzése és tudományos kutatása tekintetében; e megállapítás az új pataki gyűjteményre hatványozottan igaz. Szerencsére ezzel a munkával nem állunk egyedül: néhány kiragadott példával élve a Kisképzőben[3] őrzött Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem vizuális nevelési vagy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum oktatástörténeti gyűjteménye mind olyan dokumentum- és tárgyegyütteseket mentettek át a jövőnek, amelyek sorsa legalábbis megkérdőjelezhető volt sokáig. Mindemellett utalnunk kell arra – kivételes állapot –, hogy Sárospatakon immár két: a Tokaj-Hegyalja Egyetemé mellett a Református Kollégium intézménytörténeti gyűjteménye is a kutatók rendelkezésére áll.
A megőrzést és feldolgozást nemcsak az emlékanyag rendkívül sérülékeny jellege miatt tartjuk fontosnak, amelyet ráadásul a tényleges megsemmisülés veszélye fenyegetett, hanem mert nem csupán intézménytörténeti szempontból relevánsak: érdemi információkat hordoznak a tanítóképzés módszertani változásairól, például a rajz- és szépírás-oktatás intézményi kereteinek a kialakításáról, helyi reflexióiról. Gyűjteményünk azért is kiemelkedő fontosságú, mivel – ha nem is teljes körűen, de a vizuális kultúra emlékanyagát tekintve egyértelműen – alkalmas arra, hogy a sárospataki tanítóképző intézetben a 20. század első felében oktató tanárok életművét ne csupán a fizikailag hozzájuk köthető dokumentumok segítségével, hanem a tanítványaik munkásságát alapul véve bemutathassuk. (Tanulmányunk illusztrációit ezekből válogattuk.) Különösen gazdag Ecsedy Lajos (1899–1975) rajztanár hagyatéka.
A rajzoktatás intézményi kereteinek kialakításáról gazdag szakirodalmi háttér áll rendelkezésre. A kezdetektől a népiskolai törvényig Tóth Péter,[4] a századfordulót tekintve Buday Lajos több megállapítását tekintve ma már meghaladott tanulmánya,[5] összességében pedig Köves Szilvia doktori disszertációja[6] ad kellő áttekintést. A Sárospataki Református Kollégiumban zajló rajzoktatás nagyrészt 19. századi történetéről Baráth Béla Levente,[7] a 20. század első felében tevékenykedő tanítóképző intézeti rajztanárokról pedig Fazekas Balogh István kiváló tanulmánya[8] a gyűjteményünk vizuális kultúra emlékanyagának feldolgozása szempontjából nélkülözhetetlennek bizonyult. Bár a református kollégiumban és a tanítóképzőben folyó rajzoktatás között természetszerűen vannak kapcsolódási pontok, az utóbbi önállóságánál és jellegénél fogva, mivel ott a növendékeket kifejezetten az elemi népiskolai rajzoktatásra készítették fel, részben eltérő jellegzetességek figyelhetők meg az oktatói munkát és a tananyagot tekintve, indokolt tehát ezek önálló tárgyalása.
A pataki tanítóképző intézeti rajzoktatás emlékanyagának gerincét a 19. század utolsó negyedétől Ecsedy Lajos pataki tanársága végéig (1959) keletkezett tanulói munkák képezik. Ezen időszakban az intézmény fenntartója, ahogy a neve is, többször változott. Az 1869-től Állami Tanítóképezdeként működő intézmény 1929-ben került újra a református egyház fennhatósága alá, hogy az 1950. évi államosítást követően 1957-től Sárospataki Állami Comenius Amos János Tanítóképzőként, 1959-től sárospataki Felsőfokú Tanítóképző Intézet néven működjön tovább, majd 1976-ban főiskola lett.[9] Az intézménytörténeti gyűjteményünkhöz kapcsolódó tervezett tanulmányok közül a bevezető jelenlegi időkerete 1925-tel, az új elemi népiskolai törvénnyel zárul.
Az elemi népiskolai rajzoktatás megjelenése és változásai
Az Eötvös József-féle népoktatási, tehát az 1868. évi XXXVIII. törvény nem csupán az általános tankötelezettségről rendelkezett: 55. §-ában tizenhárom tantárgykört soroltak fel, amelyek az elemi népiskolai tanítás részét képezték. Ezt az 1877. augusztus 26-én kelt 21.678. számú VKM rendelettel[10] kiadott tanterv két további tárggyal, a mértannal és a rajzzal egészítette ki; utóbbit az énekkel összevonva a Művészeti tárgyak gyűjtőnév alatt rögzítve,[11] az óraszámot a harmadiktól a hatodik osztályig három-három órában meghatározva.
A tantervben a Maszák Hugó-féle Útmutató az elemi rajzoktatáshoz című vezérkönyv, illetve mintarajzok használatát irányozták elő az elemi népiskolákban.[12] A tananyagot tekintve észrevehető, hogy ekkor dominánsabb volt a más órákhoz való kapcsolódás igénye: az első és a második évben nem önálló tárgyként, hanem a beszéd- és értelemgyakorlatokhoz, illetve írásoktatáshoz kapcsolva kellett rajzos feladatokat megoldatni a gyermekekkel, a 6. osztályosok egyszerűbb épületterveit pedig a mértani tananyaghoz igazították. Ezen felül a kisiskolások (első és második osztály) tananyaga szerint a tanítók különböző, vastagabb papírból kivágott körvonal-rajzokat adtak a gyermekeknek körülrajzolás céljából (a technika a későbbi tantervekben már nem volt előírás). Harmadik és negyedik osztályban megmaradt az ábrázoló geometria szerepének hangsúlyozása: egyenes és hullámos vonalakat, geometrikus ábrákat rajzoltattak a diákokkal úgy, hogy azok egy-egy tárgy körvonalát adják ki végül; a tanító táblai rajzai, majd mintakönyv-ábrák alapján egyszerűbb formákról másolatokat készítettek, csak ezt követően lehetett rátérni a tárgyak természet után való rajzoltatására és a perspektivikus ábrázolásra. Az ötödik és hatodik osztályban különböző növények, állatok és szerszámok rajzait készítették a növendékek, mérést követően pedig különböző térábrázolásokat, egyszerűbb épületterveket alkothattak.[13]
Az Országos Közoktatási Tanács által kidolgozott, 1905. június 16-én kelt, VKM 2.202. eln. szám alatt kibocsátott új Elemi Népiskolai Tanterv és Utasítás a korábbit a kézimunkával vagy a svéd nyelvből átvett terminológiával slöjd-oktatással egészítette ki viszonylag magas óraszámban: elsőtől negyedikig két-két órában, a felsőbb osztályokban háromban. E rendelet a rajzoktatást már az első és második osztályra kiterjesztette egy-egy órában, a további osztályokban innentől kezdve két-két órában tanították. E tanterv még nem tett különbséget az osztott és az osztatlan népiskola között;[14] utóbbi esetben egy tanító egy osztályteremben oktatta az összes gyermeket elsőtől a hatodik osztályig.
A rajzoktatás kimondott céljának ekkor még csupán azt tartották, hogy megtanítsa a gyermekeket, hogyan kell saját megfigyelés alapján egyszerű tárgyakat érthetően ábrázolni.[15] Első és második osztályban ennek megfelelően kisebb tárgyak, mint a golyó, karika, kocsikerék, levélboríték, papírsárkány rajzolását irányozták elő, az órák egy részében pedig különböző kézügyesség fejlesztő gyakorlatokkal foglalkoztak. E tárgyak rajzoltatásának előírása jól mutatja, hogy az ábrázoló geometria dominanciája az elemi rajzoktatásban egyre inkább megkérdőjeleződött. Harmadik és negyedik osztályban folytatódott az egyszerűbb használati és természeti tárgyaknak a rajzolása, kezdetben elsősorban síkábrázolások formájában, mint az ablak, a tábla, edények, zászló vagy az egyszerűbb levélformák, negyedikben már jellemzően térábrázolással történt, mint a doboz, a torony vagy az egyes gyümölcsök. Negyedikben már síkdíszítményeket komponáltak. Ötödik és hatodik osztályban jellemzően természet alapján, szemlélet és emlékezet után rajzoltak az előbbi éveknél pontosabb részletkialakítással, fokozatosan kitérve a perspektivikus ábrázolásra: házak, bútorok, edények, levelek, pillangók, kitömött állatok rajzoltatását egyaránt előírták a gyermekeknek. Folytatódtak a díszítménytervezések, megjegyezve, hogy a leányiskolákban e díszítő rajzokra például hímzési minták formájában nagyobb figyelmet fordítsanak.
A tantervhez rendelt Utasításban Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter kiemelten foglalkozott az esztétikai nevelés kérdéskörével, ez az alpont pedig kimondatlanul is választ ad a rajzoktatás elemi népiskolai oktatásba való bevezetésére, végül önálló tantárggyá válására.[16] Eszerint a gyermeket kitartó és türelmes munkával fokozatosan hozzá kell szoktatni a széphez, meg kell tanítani őket, hogy észre vegyék azt, de nem kell sokat beszélni róla, sem őket beszéltetni. A gyermekek ízlését kell elsősorban fejleszteni, ízlése pedig annak van, aki örülni tud a szépnek, nem csak a műalkotások, hanem az élő természet teremtményein keresztül is, hiszen ahogy az Utasításban szemléletesen kifejtésre került, „a fák levelei gyönyörű változatosságot mutatnak formákban és színekben, a pillangó a festés műremeke, a bogár bámulatot kelt testének filigrán művészetével.”[17] E „nyitott szemmel járást”, a természet szépségeire való rácsodálkozás igényét bizonyára sikeresen plántálták a pataki rajztanárok a leendő tanítók lelkébe, tekintve, hogy mennyi erre utaló tanulói alkotás található a gyűjteményünkben.
Az új tanterv bevezetése során a minisztérium tudomásul vette, hogy az ének, rajz és kézimunka új tantervének elvi és módszertani preferenciáiról a tanítóknak kevés ismerete és jártassága lehet. Ennek kiküszöbölésére különböző tanfolyamok hirdetését írta elő, amelyeken a szükséges elméleti és gyakorlati tudást megszerezhették a tanítók, rendelkezett új vezérkönyvek, azaz módszertani kézikönyvek írásáról, addig is a tanterven kívül az ahhoz illesztett Utasításban rögzített alapelvek jelentették e tárgyak oktatásának legfontosabb kereteit.[18]
Az új tantervről a minisztériumi kívánalmaknak megfelelően élénk szakmai vita folyt az elemi népiskolai tanítók, ezzel párhuzamosan pedig a tanítóképző intézeti oktatói-nevelői munkát ellátó rajztanárok között a megfelelő irányok és arányok megtalálásáról, számos publikáció jelent meg a rajzoktatás reformját és értékét illetően olyan szakmai periodikumokban, mint a Magyar Tanítóképző, a Magyar Paedagogia vagy a Rajzoktatás. Utóbbi a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének Értesítőjeként a rajzoktatás reformja tárgyában rendezett hivatalos rendezvényekről, kiemelten pedig az e témakörben 1905. június 1–4. között Budapesten tartott rajzoktatási kongresszusról is hírt adott.
E közgyűlés jól mutatja azt az útkeresést, az elvi és módszertani bizonytalanságokat, amelyek mentén a szervezett rajzoktatás modern keretei kialakultak. Ezen ugyanis a rajzoktatást radikálisabb módon megújítani kívánók: az individuum szerepét, illetve a természet utáni és kifejezetten az artisztikai (esztétikai) érzéket fejlesztő rajz fontosságát hangsúlyozók (Nádler Róbert, Györgyi Kálmán) jól dokumentált viták során kerültek szembe a megújulást kisebb mértékben vagy máshogy elképzelő oktatókkal (Hollós Károly, Kovách Géza), akik továbbra is prioritást biztosítottak volna a mintarajzok és a klasszikus gipszminták utáni másolatoknak, a rajzoktatás elsődleges célját pedig a helyes gyakorlatok kivitelezésében vélték megtalálni.[19]
A közgyűlésen megfogalmazott vitatételek és az azokról hozott határozatok még csupán a reformtörekvések mérsékeltebb sikerét mutatják: az elemi iskolai rajzoktatás elsődleges célja továbbra is a kellő rajzkészség megadása lett az artisztikai érzék kifejlesztése ellenében, a síkformákat bemutató mintarajzokat továbbra sem tartották mellőzhetőnek a természetből vett síkformák (levelek, lapos használat tárgyak) ellenében, de a térformák esetén már a természet utáni rajz elsődlegességét hangsúlyozták.[20] Az ornamentika-terveket és -másolatokat az alsóbb osztályok feladatai közé írták, hangsúlyozva, hogy az csak annyiban bír jelentőséggel, amennyire az oktatás keretébe beilleszthető. A hatodik osztály esetén várták el a természeti tárgyak rajzolt és színes ábrázolásait. Azt is rögzítették, hogy tömegtanításnál az iskolai falitáblán való előrajzolás mint segédeszköz csak kezdetleges fokon alkalmazható, illetve, hogy az antik után való rajzolást a középiskola nyolcadik osztályában, de kivált a tanárképzésben meg kell tartani. Ahogy a későbbiekben részletesen kitérek rá, a sárospataki tanítóképzőben az utóbbi határozatokkal biztosan nem azonosultak az oktatók, mivel a táblai rajzot prioritásnak tartva annak a többi tantárgyhoz való beillesztését is hangsúlyozták, a fennmaradt tanmenetek pedig elsősorban az elemi népiskolai rajzfeladatok preferenciáihoz igazodtak, amelyek egyébként igen rövid időn belül módosultak az 1905. évi állapotokhoz képest.
A vitatételek közé ugyan bekerült, hogy a rajztanítás vajon már az alsóbb évfolyamokban szakszerű jelleget mutasson vagy az ilyen típusú oktatást előzzék meg a gyermek játékszerű rajzkísérletei?[21] A gyermeki önállóság kérdésköréről végül nem határozott a közgyűlés, ám a hamarosan kibontakozó klebelsbergi tanügyi reform már határozottan emellett foglalt állást. Végül kérdésként merült fel a közgyűlésen, hogy önálló tantárgy legyen-e a rajz az elemi iskolákban vagy a formázó és kézügyességet fejlesztő gyakorlatok, mint a slöjd alá sorolva alkalomszerűen gyakorolják azt? Végül csak az elemi népiskolai oktatás ötödik és hatodik osztályában javasolták a rendszeres rajzoktatást, ám a közel két hét múlva kihirdetett rendeletben szerencsére már a harmadik osztálytól előirányozták az önálló óraszámú rajzoktatást.
Rajzoktatás a sárospataki tanítóképzőben
Beszédes eredményre jutunk, ha a pataki tanítóképző éves értesítőit faggatjuk: mennyire követték ezeket a reformtörekvéseket az intézmény rajztanárai, egyáltalán mennyire determinálta az ő személyiségük a rajzoktatás elvi kereteit? 1874-ben, Zombori Emőd (1843–1923)[22] rajztanársága idején az akkor még háromosztályos képzés során még jobbára a konzervatív rajzpedagógiai elvek mentén előírt feladatokkal ismerkedtek a növendékek.[23] Első osztályban heti három órában előgyakorlatokat végeztek a szabadkézi rajzoláshoz: vonalrajzokat alkottak, ezeket osztották körző nélkül, tanulták a szögalakítást és annak definícióit, a sík mértani idomok rajzolását körzővel és anélkül, a tömörmértani (nagytérformák) rajzolását, az ornamentikatervek közül pedig a rajztanár padozat és párkányzat mintákat említett – ezek még igen távol állnak azoktól a gyűjteményünkben őrzött tanulói képzőművészeti alkotásoktól, amelyeket a tízes évektől készítettek. A szabadkézi rajzgyakorlatok közül Zombori az egyszerű leveleket, virágokat és díszítményeket nevesítette mértani alakokba rendezve. A második osztályban heti két órában az árnyékolást hangsúlyozta, a rajzolandó tárgyak sodrony, öntvények és különböző faidomok voltak (utóbbi kettőből szintén őrzünk tárgyakat a gyűjteményünkben). Emellett előtérbe kerültek a távlati rajzok, illetve a tájrajzoláshoz szükséges előgyakorlatokat végeztek. Ábrázolták az emberi test részleteit – három gipszöntvényünk őrzi ennek emlékét, magándolgozat gyanánt pedig gazdasági eszközöket rajzoltak természet után. Mindemellett módszertani képzést kaptak a növendékek és a táblai rajzban gyakorolták magukat. A harmadik osztályban heti két órában emberi testrészeket, virágot, állatcsoportokat, tájképeket, gipszminták és fatestek alapján összetettebb kompozíciókat, egyszerűbb gépek rajzait és helyszínrajzokat készítettek. Emellett az első és a második osztályos hallgatók szépírást tanultak, köztük az ütény-módszer szerinti írásoktatást, ami vezénylésre, ütemesen történő betűírást jelentett. Zombori idejében a mértani és a szabadkézi rajz e kettőssége végig jellemző maradt, a tematika azonban részben módosult, igazodva a négy osztályossá váló tanítóképzéshez. 1894-ben ennek megfelelően a harmadik osztályosok mértani rajzainál kiemelte az építészetet: a népiskolai épületek alap-, homlokzat- és metszetrajzát, illetve az udvar alaprajzát, azon kívül kerttervet készítettek és megtanulták a térképrajzolás alapjait. Ugyanekkor szabadkézi rajz esetén szintén mintalapok és gipszminták alapján dolgoztak, ezek mellett ipari tárgyakat és vázákat rajzoltak. Csupán a negyedik osztályt szánta Zombori a népiskolai rajztanítás anyagának tényleges feldolgozására, ez esetben alapvetésnek számított, hogy a szabadkézi rajzok körrajza mértani formákat vegyen alapul, hogy ezzel ismételjék a mértani alapismereteket; ugyanekkor gyakorolták a táblai rajzokat.[24]
Az ábrázoló geometria fontossága Diviaczky Dezső (1876–1971)[25] oktatói munkája során (1902-től tíz éven át volt a tanítóképző rajztanára) is fontos szerepet kapott; ám ő már számos újítást bevezetett. Az 1903/04-es tanévre vonatkozó tanmenete szerint az első osztályosok a szabadkézi rajz során a színtan elemeit is tanulták és elsősorban ornamentika-rajzokat végeztek Várdai Szilárd mintalapjai alapján. Szintén mintalapok segítségével sajátították el a második osztályban a fa-, táj- és virágábrázolást; gipszöntvényeket használtak. Ám már arról olvashatunk, hogy a második osztályosok ősszel és tavasszal a természetben talált erős tagozású, nagyméretű, egyszínű leveleket és virágokat rajzoltak, ezeket lenyomatva növénygyűjteményt hoztak létre, amelyet a téli időszakban használtak fel. Az ornamentika rajzok, díszítmények másolása esetén már nem csupán mintalapokra támaszkodtak, hanem a reneszánsz és a magyar díszítőmotívumokat is gyűjtötték. Ekkor már szalagdíszt, kárpitot, majolikatányért, szépírási keretet terveztek – számos ezek közül szintén megtalálható a gyűjteményünkben. A harmadik osztályban már kifejezetten természet után rajzoltak a hallgatók, gyakorolták a táblai rajzot egyszerűbb tárgyak, mint kancsók, fémtárgyak, lepkék vázlatos rajzával. A vízfestés elsajátítására Anton Doll akvarell-iskoláját tanulmányozták. A negyedik osztályban kiemelten foglalkoztak a szemléltető rajzokkal az elemi oktatáshoz kapcsolódó beszéd- és értelemgyakorlatokra alapozva. Végül Diviaczky rajzpedagógiájának az egyik – ha nem a – legfontosabb újítása az volt, hogy a végzős osztályosok a gyakorlóiskolai gyermekek által játékszerűen készített rajzainak megfigyelésével és gyűjtésével is foglalkoztak (bár megtalálnánk ezek tárgyi emlékeit!), ennek alapján állították össze a rajztanítási anyagot.[26] Ez a megjegyzés kiválóan érzékelteti, mennyire közel volt egy időben Sárospatak a fővároshoz: a gyermekközpontú pedagógia ebben az időszakban kezdett teret nyerni hazánkban; az új pedagógiai eszmék megjelenésére nem kellett sokáig várni a sárospataki tanítóképzőben. Az 1889-től működő Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete (ennek a periodikuma volt a Magyar Tanítóképző) és különösen annak titkára, Nagy László (1857–1931), illetve Ranschburg Pál (1870–1945) karolta fel ennek ügyét, hangoztatva a pedagógia és a pszichológia kapcsolatát és a gyermeklélektan szerepét a korszerű oktatási-nevelési feladatokban; eredményeikre már az 1905. évi népiskolai tanterv is rezonált az egyéni tapasztalat és szemléletmód kialakításának előtérbe állításával a memoriterekkel agyonzsúfolt szóközpontú oktatással szemben.
A pataki tanítóképző oktatóinak tevékenysége a rajztanítás megújítása érdekében
Talán nem véletlen, mennyire kevés hallgatói rajz maradt meg a sárospataki tanítóképzőben a konzervatív rajzpedagógia preferenciáját tükröző rajzokból, és az is egyértelmű, hogy az oktatók – a fennmaradt írásos hagyatékuk tanulsága szerint – már a 20. század elején meglehetősen reformpártinak bizonyultak.
A Mánczos Zoltánt annak betegsége okán 1914-től több alkalommal tartósan helyettesítő pataki főgimnáziumi rajztanár, Palágyi Deák Geyza (1884–1946)[27] A magyarság és a rajzolás címen önálló kötetet jelentetett meg 1911-ben, amelyben szorgalmazta, hogy a művészeti nevelés, különösen pedig az elemi iskolai rajzoktatás során elsősorban a magyar művészet emlékei és ornamensei jelentsék a mintát.[28] Nem eldönthető a kérdés, mennyire volt kiemelkedő szerepe az ő pataki tevékenységének abban, hogy a gyűjteményünk számos e gondolat mentén szerveződő hallgatói rajzot őriz nemcsak ebből az időszakból, hanem még a harmincas-negyvenes évekből. Ezt természetesen a saját népi ornamentikát újra felfedező szecesszió vagy a Trianont követő oktatáspolitikának az öntudatos hazaszeretetet alapvetésnek tekintő jellege egyaránt inspirálhatta; e jelenség vizsgálata csak más tanítóképző intézetek vonatkozó emlékanyagának a vizsgálatával válhatna teljessé.
A képzőművész Éber Sándor (1878–1947),[29] aki 1901 és 1902 között oktatta a pataki tanítóképző növendékeit, nem csupán az 1913. évi drezdai nemzetközi rajzoktatási kongresszusról szerzett benyomásait osztotta meg pályatársaival,[30] hanem az elemi népiskolai tantervi reformigények okán kiemelten foglalkozott a hazai tanítóképzők rajztanításának módszertani kérdéseivel. A Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesületének kiskunfélegyházi XII. rendes ülésén, 1912-ben később nyomtatásban megjelent előadásában összegezte tapasztalatait.[31] Éber szerint a legnagyobb változást – előnyére – a népiskolai rajztanításban lehet észrevenni, amely viszont maga után vonta a tanítóképzők rajzoktatása reformjának megkerülhetetlenségét. A szerző hangsúlyozta: az elemi iskolai oktatás mindegyik tantárgyánál szükséges, hogy a tanító ügyesen és gyorsan, elsősorban táblarajzokkal illusztrálja és elevenítse meg az oktatást.[32] Ennek az igénynek a lenyomatait egyértelműen azonosítani lehet az intézménytörténeti gyűjteményünk hallgatói rajzaiban, ráadásul nem csupán a 20. század első felére vetítve, hanem még az 1970-es, 1980-as évekre vonatkoztatva is. Viszont bármennyire fontos igényként írta le Éber az elemi iskolai rajzoktatás reformját, tényként rögzítette, hogy az illusztratív oktatás eszméje nem valósítható meg teljes mértékben, mivel sok tanító még mindig fél alkalmazni azt, ráadásul a rajztanárok képzése során sokszor művészi rajzokra törekszenek, olyan csendéletszerű, szinte keretezésre váró műalkotásokra és 8-10 órán át készült iparművészeti tervekre, amelyekkel a művészi invenciókat fejleszthetik ugyan, de a népiskolákban ezzel a tudással csupán részleges eredményeket érhetnek el. A rajztanárok sok esetben félnek a gyors illusztrálástól, tehát a táblarajztól, pedig az elemi oktatás céljainak az volna a leginkább megfelelő. „Még nagyon kevés krétát fogyasztanak el tanítóink” – tette hozzá rezignáltan Éber,[33] pedig a tanítások élvezetesebbé tételéhez, a kevesebb memorizáltatás igényéhez, a jobb figyelem és fegyelem megtartatásához, egyszóval a korban reformgondolatnak számító pedagógiai alapelvekhez a táblarajzok formájában történő vizuális megjeleníthetőséget alapvető fontosságúnak ítélte. Annak érdekében, hogy a leendő tanítók magabiztosan alkalmazzák az illusztratív oktatást munkájuk során, szükségesnek tartotta, hogy a tanítóképzők gyakorlóiskoláiban más tantárgyakhoz kapcsolódóan is mutassák meg nekik a rajzos illusztrációk jó példáit. Kérdés, hogy a gyűjteményünkben megtalálható unikális kéziratos Érdemkönyv, amely 1892 és 1909 között tartalmazza a hallgatók kiváló pataki elemi iskolai oktatási gyakorlatait, mennyiben tanúskodik ennek az elképzelésnek a széleskörű elterjedéséről; ennek tárgyalása izgalmas kihívás és egy későbbi tanulmány feladata lesz.
Az új tanterv komoly kihívás elé állította a tanítókat, különösen a rajz elemi népiskolai oktatása területén. Hogy igazodhassanak az új, 1905. évi elemi népiskolai tantervhez, az abban előírtaknak megfelelően a már végzett tanítók rajzkészségének javítására országos szinten tanfolyamokat indítottak. Azonban ahogy Éber Sándor megjegyezte,[34] az ezeken részt vevő tanítók 90%-a nem tudott rajzolni, sőt látni sem, ennek a korrigálására a 18 órás tanfolyamok nem hozták meg a várt sikert az elemi iskolai rajzoktatásban, a módszertani felkészítés pedig szóba se kerülhetett. Ugyanerről számolt be Jaschik Álmos (1885–1950) képzőművész és szakíró, Nádler Róbert tanítványa, a Székesfővárosi Községi Iparrajziskola (a mai „Kisképző”) tanára a Rajzoktatás hasábjain 1913-ban.[35] Jaschik az Iparrajziskolában számos tanfolyamon oktatott már végzett tanítókat, ennek alapján fogalmazta meg észrevételeit. A fővárosban elemi iskolai rajztanfolyamon kétszer hat hónapos rajzkurzusokat tartottak 129 órában, a Paedagógiai Szemináriumban nyolc hónapos képzéseken vehettek részt az érdeklődők 84 óra tanítási idővel, amelyek aktív elfoglaltságot tekintve lényegében csupán egy hónapot jelentettek. Ezeken kívül kísérleti jellegű rajzosztályokat működtettek. A szerző hangsúlyozta: e kurzusok során csupán általánosabb jellegű rajzoktatásra kerülhet sor, amelyek nem elegendők arra, hogy a rajzi készségeket fejlesszék: mivel a kurzusokra járók háromegyede rajzi analfabéta, negyedük pedig autodidakta dilettáns, nehéz jól átadni a szükséges ismereteket. A tanfolyamok célja ráadásul a szemléltető oktatásra való felkészítés igénye kell legyen, ezért a különböző tárgyakhoz való illeszthetőséget célzott figyelemmel kell tárgyalni. Jaschik azzal a később evidenciává érő gondolattal érvelt, hogy az elemi iskolai rajztanítás alapja a megfelelő – és az oktatásban hangsúlyosan jelen lévő – kézügyesítő gyakorlatok sora, amelyeket tehát nem csupán a kisdiákoknak, hanem a tanítóknak is kellő mélységben el kell sajátítaniuk, hogy az óráik ne csupán informatívak, hanem érdekesek is legyenek.
További kutatást igényel annak kiderítése, milyen intenzitással és eredményekkel tartottak ilyen kurzusokat a sárospataki tanítóképző intézetben, azt viszont tudjuk, hogy 1913 júliusában az elemi iskolai tanítók és tanítónők részére a pataki intézmény három hetes továbbképzést szervezett, amelyen az elemi népiskolai rajz- és kézimunka-oktatás tárgyában is tartottak elméleti és gyakorlati foglalkozásokat. Az intézmény éves értesítője megőrizte a rajztanár Mánczos Zoltán (1883–1916)[36] és Hodossy Béla ezen elhangzott előadásainak vázlatát. Utóbbi A rajz- és kézügyesség a szemléltetés szolgálatában címmel tartott négy előadást, amelyben az illusztratív tanítás fontosságáról, a kisdiákok önállóságra és alkotómunkára való neveléséről, valamint a rajzoktatás más tantárgyakkal való kapcsolatáról értekezett, ami az ügy iránt intézményi szintű elköteleződést sejtet, tekintve, hogy ő volt annak az igazgatója.[37] Mánczos Zoltán A rajz tanítása a népiskolában (a népiskolai tanterv és utasítások magyarázatával) címmel összefogott három előadás-vázlata[38] sejtetni engedi, mennyit veszített az intézmény az ő korai halálával. Mánczos olyan, akkor még nem közkeletű témaköröket járt körül előadásaiban, mint az ösztönszerű gyermekrajzok értéke, gyűjtése és fejlesztése; a gyermeki képzelet és önállóság szerepe a rajzos kifejezőkészségben, a grafikai szempontból tudatos és tudattalan szemlélés, a tárgyi és a grafikai emlékezet közötti különbség, az emlékezeti rajzoktatás módszertana és fontossága, illetve azoknak az illusztratív tanítási módban betöltött szerepe, végül a gyermeki esztétikai ízlés fejlesztése.[39]
Az elemi népiskolai rajzoktatás változásai az 1925. évi tanterv alapján
Mivel az 1905-ben előírt elemi népiskolai tananyag átadása az oktatói visszajelzések alapján nehézkesnek bizonyult, 1925-ben az akkori vallás- és közoktatási miniszter, Klebelsberg Kunó felkérésére az Országos Közoktatási Tanács új tantervet állított össze, amely a kultuszminiszter 1467. számú rendeletével ugyanazon év szeptemberétől vált hatályossá.[40] Az 1925. évi új elemi népiskolai tanterv vezérfonala az alapvető nemzeti műveltség átadásának igénye és a hazafiasságra való nevelés volt. Az új tanterv számos ponton változott a korábbi állapotokhoz képest: 162-ről 152-re módosították az óraszámot, a módszertani különbözőségek okán különválasztották a fogalmazást az írástól, az olvasmánytárgyalást a helyesírástól, a földrajzot a történeti tárgyaktól, új elemként pedig bekerült az elemi oktatás tárgyai közé az egészségtan. Ekkor választották külön a rajzolást és az éneklést tekintve, hogy ezek megítélése, az oktatásban betöltött szerepe jelentősen megváltozott a korábbi időszakokhoz képest,[41] köszönhetően többek között a korábban említett szakmai rendezvényeknek és vélemény-ütköztetéseknek.
A rajztanítás önálló egységként a második osztálytól kapott helyet, e tekintetben az 1905-öt megelőző tantervhez igazodott; óraszámát pedig immár differenciáltan állapították meg: az osztott és részben osztott (tehát a kettő-, három- vagy négytanítós) elemi iskolákban másodiktól negyedikig heti egy, ötödiktől a hatodik osztályig heti két órában határozták meg, az osztatlan képzésben pedig heti fél órát irányoztak elő a rajzoktatásra.
Az 1925. évi új tanterv, bár a rajzoktatás óraszáma csökkent, több okból is kiemelt fontosságúnak értékelte azt. Egyfelől – kapcsolódva más tantárgyak szükségleteihez – a kézügyesség, a látás- és ítélőképesség, illetve a rajzolókészség fejlesztését hangsúlyozták. Fontos szempont volt továbbá az önálló rajztevékenységre szoktatás, a rajznak mint közlési eszköznek a használata, végül az esztétikai nevelés, amely alatt a forma- és színérzék felébresztését, az ízlés nemesítését, illetve a műalkotások megbecsülésére való nevelést egyaránt értették.[42]
Habár az elemi iskola első osztályában még nem nyert önálló óraszámot, a rajz más tantárgyak során már deklaráltan helyet kapott a tananyagban az úgynevezett játékos rajzolásnak köszönhetően; a tanító ekkor még az írással, a beszéd- és értelemgyakorlatokkal, majd az olvasmánytárgyalással, illetve összességében a játékkal kötötte össze a rajztanítás kezdeti módjait.
Második évfolyamtól kezdve négy különböző feladattípust különítettek el a tantervben, amelyek a fokozatosság elvét alapul véve, egymásra épülő, egyre bonyolultabbá váló feladattípusokat jelentettek. A vonalvezetési gyakorlatok elsősorban a kézügyesítésre szolgáltak, rendszeresen előírt feladattípusként definiálták és előírás szerint esetenként bal kézzel is végeztetni kellett azokat. Ezek kezdetben különböző körívek, egyenesek és hullámvonalak rajzolását jelentették.
A szemléleti rajzokat alsóbb osztályokban a tanító táblai rajzai alapján írták elő, későbbi évfolyamok esetén a rajzolandó tárgyak jellemzőinek megbeszélését követően egyre inkább önálló alkotómunkát vártak el a diákoktól, tehát már kevésbé a mintakönyvek kizárólagosságára, mint a tapasztalatokból inspirálódó egyéni invencióra támaszkodtak. A második osztályban javasolt egyszerű, tagolatlan síkformák, lapos tárgyak (karika, levélboríték, palatábla) rajzoltatása után a felsőbb osztályok egyre nehezedőbb feladatokat kaptak, a harmadik osztályban ilyenek voltak a patkó vagy a diófalevél-rajzok, negyedikben a mézeskalács-szív, a címer vagy a félbevágott gyümölcs, ötödikben és hatodik osztályban pedig a kulcs, a pillangó, az olló.
A díszítő tervezgetések gyűjtőnév alatt kezdetben a legegyszerűbb síkformákból képzett ritmikus sorok terveztetése volt a cél, de ezek a felsőbb osztályokban is mindvégig síkjellegűek maradtak, csupán felépítésükben gazdagodtak, a felsőbb évfolyamokban eljutva a magyar nép- és iparművészet által használt ornamentika vizsgálatáig és alkalmazásáig.
Az utolsó előírt gyűjtőfogalom a játékrajzok volt, amelyek a gyermekek önálló rajzi kifejezőkészségének a fejlesztését célozták, emlékezet és önálló elképzelés alapján készültek; ezeket a gyermeki lélek ösztönszerű megnyilvánulásainak tartották.[43] Tekintve az osztatlan elemi iskolák csökkentett óraszámát, ebben az intézménytípusban a játékrajzokat nem írták elő a tantervben. Az intézménytörténeti gyűjteményünkben megtalálható hallgatói rajzok jól mutatják, hogy a tanítóképző intézeti rajzoktatás teljes mértékben igazodott ezekhez a kívánalmakhoz; valójában már az 1925-öt megelőző időszakban is, azt követően a jelzett négy típus közül a szemléleti rajzok és a díszítő tervezgetések közül maradt fenn a legtöbb hallgatói alkotás.
Az e tantervhez adott utasítás részleteiben meghatározta az oktató-nevelő munka céljait, feladatait és módszertanát. Kiemelt célként fogalmazták meg a szabadban való tanítás fontosságát, ezért javasolták, hogy a tanítók évente legalább tíz kirándulást szervezzenek, ahol a gyermekek játékos, oldottabb körülmények között sajátíthatják el a tananyagot és csodálkozhatnak rá az őket körülvevő világ jellemzőire. „Fel kell szabadítani az iskolát a szó túltengése alól” – adta ki a jelszót a miniszter,[44] visszhangozva a már az 1905. évi tantervhez adott Utasításban leírtakat;[45] közvetlenül kell érintkezni a természettel, ami a rajztanítás szempontjából kiemelt jelentőségű, hiszen a gyermekek ilyenkor tanulnak meg igazán látni és megfigyelni, másfelől ezek az alkalmak – szintén a gyermekközpontú pedagógia térnyerését jelezve – örömforrásként funkcionálnak.
Az 1925. évi új tanterv kihirdetését követően a tanítók munkáját segítendő rövid időn belül új vezérkönyvek és szakcikkek jelentek meg; e rendkívül termékeny alkotó időszakból – mint általában – a pataki tanítóképző rajztanárai is kivették a részüket. Ekkorra már a festőművész és szakíró Tirpák Sándor (1884–1972) rajzpedagógiai munkássága megkerülhetetlenné vált; Ecsedy Lajos az ő Beszélő rajzok című könyvét írta elő kötelező olvasmányként a hallgatóknak Gergely János Magyar motívumok gyűjteménye című kötetének tanulmányozása mellett.[46] Tirpák életművének, illetve Ecsedy 1927 és 1959 közötti pataki rajztanári tevékenységének a gyűjteményünkben őrzött hallgatói rajzok tanulsága szerint kiemelkedő jelentősége volt a tanítóképzőben folyó magas szintű rajzoktatás megőrzésében, sőt megújításában. Amikor Éber Sándor meghatározta a tanítóképzőkben folytatandó rajzoktatás korábban idézett alapelveit, azt is rögzítette: szükséges, hogy a tanítás „ne a geometrikus alakzatok perspektivikus tökélyű rajzolásáról ábrándozzék, hanem lelkes, illusztrálni tudó tanárokat segítsen képezni.”[47] Függetlenül attól, hogy Sárospatakon olvasták e sorokat vagy nem, a tanítóképző rajztanárai már a századfordulótól kezdve érdemben törekedtek e szemlélet szerinti ismeretátadásra. S hogy 1925-öt követően ezt milyen elvi és gyakorlati szempontok alapján ették, egy következő tanulmány témája lesz.
Jegyzetek
[1] Sándor Zsuzsa: Rajzok a művészeti nevelési tanszék gyűjteményéből. In: Szentirmai László (szerk.): 50 éves a sárospataki felsőfokú tanítóképzés. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 26. ME CTFK, Sárospatak, 2009. 57–66. o.
[2] Köves Szilvia: A hazai rajzoktatás története (1777–1944) kortárs nevelési és művészeti irányzatok tükrében. Doktori disszertáció. ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Doktori Iskola, Budapest, 2009.
[3] Hivatalos nevén: Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolája.
[4] Tóth Péter: A hazai rajzoktatás története a népoktatási törvényig. A rajziskolák. = Neveléstörténet, 3. évf. 2006. 1–2. szám, 115–136. o.
[5] Buday Lajos: A magyar rajzoktatás a századfordulón (1895–1915). In: A Szegedi Pedagógiai Főiskola évkönyve 1., Szeged, 1958. 269–298. o.
[6] Köves Szilvia, i. m.
[7] Baráth Béla Levente: Vizuális nevelés Sárospatakon 1797–1902 között = Zempléni Múzsa, V. évf. 2005. 3. szám, 29–42. o.
[8] Fazekas Balogh István: Alkotó rajztanárok a sárospataki tanítóképzőben a kezdetektől napjainkig. I. rész. In: Toma Kornélia – Bednarik László – Podlovics Éva Lívia (szerk.): Iskola a határon. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 27. Líceum Kiadó. Eger, 2018. 49–71. o.
[9] Az intézmény történetéről általában: Ködöböcz József: Tanítóképzés Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
[10] A vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister folyó évi 21.678. sz. alatt valamennyi kir. tanfelügyelőhöz és az egyházi főhatóságokhoz intézett körrendelete a polgári iskolákban megalapítandó tantervek tárgyában = Magyarországi Rendeletek Tára, XI. folyam, 1877. 567–570. o.
[11] Népoktatási törvények, tantervek és vizsgálati szabályrendeletek, Budapest, 1884. 98. o.
[12] Uo. 123. o.
[13] Uo. 123–124. o.
[14] Tanterv és utasítás az elemi népiskola számára. (a továbbiakban: Tanterv 1907) Kiadta a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1905. évi június hó 16-án 2202. eln. számú rendeletével, Budapest, 1907. XXXIX–XVI.
[15] Tanterv 1907. XXXIX–XVI.
[16] Tanterv 1907. 25–31. o. Ugyanezen gondolatok szinte szó szerint megismétlődtek az 1925. évi új tantervben, lásd: Tanterv az elemi népiskola számára. (a továbbiakban: Tanterv 1925) Kiadja a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1925. évi 1467. sz. rendeletével, Budapest, 1925. 117–122. o.
[17] Tanterv 1907. 28–29. o. Lásd még: Tanterv 1925. 120. o.
[18] Tanterv 1907. XI.
[19] sz–s.: A magyar rajztanárok nagygyűlése = Magyar Paedagogia, XIV. évf. 1905. 227–229. o.; Balla Gergely: A századforduló vizuális oktatásának párhuzamai a korabeli művészeti tendenciákkal = Képzés és Gyakorlat, XVII. évf. 2019. 1. szám, 15–24. o., különösen: 16–18. o.
[20] Rajztanárok nagygyűlése = Magyar Paedagogia, XIV. évf. 1905. 415–418. o.; Balla Gergely, i. m. 22–24. o.
[21] A magyar rajztanárok nagygyűlése, i. m. 227–229. o.
[22] Életútját lásd: Fazekas Balogh István, i. m. 54–57. o.
[23] Értesítvény a sárospataki állami tanítóképezdéről az 1874/75. tanévben. A tanári testület közreműködésével összeállítá (sic!) Dezső Lajos igazgató-tanár. Sárospatak, 1875. 12. o.
[24] A sárospataki állami tanítóképezde (XII-ik) értesítője az intézet huszonöt éves múltjáról s 1894/95. tanévi állásáról. A tanári kar közreműködésével összeállította Dezső Lajos tanítóképezdei igazgató. Sárospatak, 1895. 63–64. o.
[25] Életútját lásd: Fazekas Balogh István, i. m. 61–64. o.
[26] A sárospataki állami tanítóképezde (XVIII-ik) értesítője az 1903/04. tanévről. A tanári kar közreműködésével összeállította Dezső Lajos tkp. igazgató. Sárospatak, 1904. 36–38. o.
[27] Vö.: Fazekas Balogh István, i. m. 67. o. Életútját lásd: Pocsainé Eperjesi Eszter: Palágyi Deák Geyza 1871–1931. SRK Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2001.
[28] Deák Geyza: A magyarság és a rajzolás. Sárospatak, 1911.
[29] Életútját lásd: Fazekas Balogh István, i. m. 58–60. o.
[30] Éber Sándor: A IV. nemzetközi rajzoktatási kongresszus és kiállítás Dresdában = Magyar Tanítóképző, 28. évf. 1913. 9. szám, 538–543. o.
[31] Éber Sándor: A tanítóképző-intézeti rajztanítás = Magyar Tanítóképző, 28. évf. 1913. 5. szám, 270–280. o.
[32] Uo. 270. o.
[33] Uo. 272. o.
[34] Uo. 279. o.
[35] Jaschik Álmos: Adatok elemi iskolai rajzoktatásunk történethez = Rajzoktatás. A Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének Értesítője, XVI. évf. 1913. 5. szám, 92–96. o.
[36] Életútját lásd: Fazekas Balogh István, i. m. 64–70. o. E tanulmányhoz képest újdonság, hogy Mánczos 1901-ben tett képesítővizsgát a kolozsvári Állami Tanítóképző Intézetben (vö.: A Kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképző-Intézet értesítője az 1901–1902-es iskolai évről, Kolozsvár, 1902. 114. o.). 1912-ben nyert tanítóképző-intézeti rajztanári oklevelet a Magyar Állami Polgári Tanítóképző Intézetben (vö.: A Magyar Királyi Állami Polgári Iskolai Tanítóképző-Intézet (Paedagogikum) almanachja az 1911–1912. tanévről, Budapest, 1912. 56. o.).
[37] A sárospataki állami tanítóképző-intézet XXVII. értesítője az 1912–13-ik évről (XLIV., illetőleg LVI. tanév). Szerkesztette Hodossy Béla igazgató. Sárospatak, 1913. 56–57. o.
[38] Uo. 59–60. o.
[39] Uo. 59–60. o.
[40] Tanterv 1925.
[41] Tanterv 1925. 5–7, 121. o. Az így meghatározott tíz tárgykör: Hit-és erkölcstan, Magyar nyelv, Számtan és mértan, Földrajz, Történelem (beleértve az állampolgári ismereteket is), Természeti és gazdasági ismeretek (beleértve az egészségtant, háztartástant és vegytant is), Rajz, Ének, Kézimunka, Testgyakorlás.
[42] Klebelsberg indoklása (Tanterv 1925. 117–122. o.) az 1905-ben kiadott tantervhez rendelt Utasításban megfogalmazottak (Tanterv 1907. 25–31. o.) szinte szó szerinti idézése és napjainkban is időszerű: „A nemzet művelt osztályaiban a közízlés hanyatlott; az ipartermékek gyári, főleg az olcsóságot tekintő termelése pedig a nép iparűző részének ízlését is elsenyveszti és ezzel a nemzeti műipar sok becses gyökérszálát kiöli. Nincs sivárabb látvány mint lakásaink mai berendezése, ide számítva a modern iskolákét is; hasonló látvány a vásári termékek piaca, melyen alig látni a régi kedves művészi formák egy-egy maradványát. (…) Akiknek pedig példát kellene adniok a népnek, többnyire épp oly fejletlen ízlésűek mint a többiek és a métely voltakép felülről terjed lefelé.”
[43] Tanterv 1925. 45. o.
[44] Uo. 112. o.
[45] Tanterv 1907. 22. o.
[46] A tiszáninneni református egyházkerület sárospataki tanítóképző-intézetének 1932–33. évi értesítője. Szerkesztette: Kovács Dezső igazgató. Sárospatak, 1933. 46–47. o.
[47] Éber Sándor: A tanítóképző-intézeti rajztanítás, i. m. 279. o.